Shock!

december 15.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Pearls Of Long Loved Years: The 47th Parallel North

polly_cÉvtizedekkel ezelőtt történt, hogy Polly elcsavarta a fejem. Nem ő volt az első szerelmem, nem is ő volt a legnagyobb, de akkor is, maradandó nyomot hagyott bennem, annyit mondhatok. Kedveltem a kiszámíthatatlanságát, hogy mindig meg tudott lepni, és hogy olyasmit művelt, amit idehaza szinte senki. Büszke voltam rá, hogy nem feküdt össze bárkivel, nem akart mindenáron jóban lenni mindenkivel, és ha éppen emiatt nem tudott érvényesülni, hát jó volt úgy is. Persze voltak vitáink, néha összevesztünk, egyszer még azt is eljátszotta, hogy halott. De csak azért, hogy később megkettőzött erővel térjen vissza, én pedig jót röhögtem magamon, hogy milyen szépen besétáltam a csapdájába. Aztán nem sokkal később tényleg meghalt.

Utána megismertem a húgát is, a Bálnalovast. Az ő mosolya is szép volt, vele is gyorsan telt az idő, de valami akkor sem volt az igazi. Talán kevésbé volt izgalmas, mint a nővére, az én ízlésemnek túl spirituális volt, vagy nem is tudom már, de abban biztos voltam, hogy én egykor nem ebbe a nőbe zúgtam bele, a tenyerem nem tőle izzad, a szívem nem tőle ver jobban. Inkább csak Polly hiányát éreztem még erősebben, ezért aztán fogtam magam, és el is búcsúztam tőle egy jó hosszú cikkben. Aminek a végére azért odabiggyesztettem, hogy ha másért nem is, az én kedvemért igazán feltámadhatna még egyszer, utolszor. Akkor még nem tudhattam, hogy Polly koporsójának fedelét már hegyes körmök karistolják belülről, a kripta ajtaja pedig szép lassan kitárul.

megjelenés:
2018
kiadó:
Grungery Media Records
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 40 Szavazat )

A dolog akkor lett számomra is egyértelmű, amikor megkaptam az ajándékot. Polonkai Tamás ugyanis elküldte a Gift című dalt, megjegyezve, hogy röpke tizennyolc év után visszatalált a mikrofonhoz, és talán nekem is tetszeni fog ez a szám. Nem, nem tetszett. Sokkal inkább seggre ültem tőle, mert már első hallásra is egyértelmű volt: hiszen ez a rég halottnak hitt nő, kétség nem férhet hozzá! „Nem változtál semmit″ – hazudtam Pollynak. „Te sem” – hazudta viszont, és ebben maradtunk. Pedig az igazság az, hogy sokkal bölcsebb lett ő is, és kicsit talán is, a Giftben pedig – ami kábé a legjobb magyar dal, amit az elmúlt néhány évben szerencsém volt hallani – igenis ott van a Bálnalovas ezotériája, a Napok Romjai súlya és Polonkai akusztikus dolgainak szépsége is. És ott van Mészáros-Komáromy Dénes rendkívül jól gyomrozó basszusa, Pap Dávid hangsúlyos dobja és Kleinheincz Zoltán melankolikus, kicsit álomszerű gitárja. Mint ahogy egyébként az egész lemezen, de a leginkább akkor is itt, a bevezetőben érződik.

Aztán Tamásék nem fukarkodtak a további kóstolókkal. Jött a Sacred, ami már elődjénél egy fokkal finomabb, egymásra épülő harmóniákkal és refrénekkel szétterülő világú, szövegében viszont igen komoly gondolattal: ha megmented a saját kis világodat, azzal a Földet még nem feltétlenül fogod megmenteni. A harmadikként megismert, hol szigorúbb, hol meg éppen akusztikus hangulatú (és nem kicsit A Perfect Circle-hatású) zene/szárnyaló énekdallamok kettősére épülő Inside-ban szerepelt aztán az anyag egyetlen vendégénekese, Horváth Krisztián a hihetetlen elnevezésű Pregnant Whale Pain-ből, és ez a tétel még akkor is elég slágeres, ha Krisz hangja igazság szerint nekem nem is tetszik különösebben.

A nem is annyira önként, inkább jobb híján vállalt magányról szóló szöveg miatt persze ez sem igazán slágeres hallgatnivaló, de igazából szinte csak felvezeti kettes számú kedvencemet, az anno éppen nálunk debütált Rise-ot, ami kétség kívül a lemez legsúlyosabb darabja, egy örvénylő gitártémával, a végén pedig olyan dühödt üvöltésekkel, amik akár még egy hácé-bandának is a becsületére válnának. A gyermekkornak vége, a legnagyobb grunge-hőseink sorra kihulltak közülünk, elárultak minket, nincs is végső soron mit mondani – vallja a szöveg, és vele én is. És hiába tényleg ezek a legmarkánsabb dolgok, azért az a további három, rendes hosszúságú dal sem semmi, ami még itt sorakozik: az őt megelőző Dream testvérdarabját jelentő, annak elemeit rendkívül ravaszul felhasználó, csavaros Awake, a szigorúbb, kissé tán szögletesebb Lotus, és a többnyire ráérősen, kedélyesen hömpölygő Free, ami aztán a végére olyan nagyívű refrénnel támad ránk, hogy az már-már elmenne egy aréna-rock zenekarnál is.

De az anyagot igazság szerint mégsem ezekre húrozták fel. Hanem – némileg meglepő módon - a három hangulati át- és levezető tételre: a törékeny szépségű, álmunkból ébresztő Dreamre, a lemezcím jelentését feloldó, akusztikus Threadre (mivelhogy Seattle ugyanúgy a 47. északi szélességi fokon helyezkedik el, mint a csapat otthonát jelentő Eger és Budapest – meg mondjuk Ulánbátor és Kisinyov is, de utóbbiak a téma szempontjából nem bírnak túl nagy jelentőséggel), és a végső feloldozást elhozó Lightra, ami biztosít róla, hogy mindnyájan fénnyé válunk a legvégén. Remélhetőleg ez azért még elég messze van, de az biztos, hogy a zárlat egészen felemelő lett tőle.

A jó Polly visszatért hát, és hangja kétségkívül tisztábban cseng, mint valaha – nem kis mértékben az egykori csapattárs Sohajda Petinek hála, aki nemcsak az anyag hangmérnöke volt, hanem gitárjátékával is növelte az este színvonalát. Én pedig már nem is bánom, hogy rajongásom egykori tárgya évtizedekkel ezelőtt elhalálozott. Feltámadás előtt ugyanis szükségszerűen meg kell halni.

 

Hozzászólások 

 
#1 sbxslade 2018-11-26 10:26
Andor, tovabbra is minden tiszteletem a tied, amiert ekkora lelkesedessel rendre megemlekezel Polonkai eletmuverol a Shockon.

en alapvetoen nem szeretem a konnyes nosztalgiazast reges-regi zenekarok vagy zenei iranyzatok kapcsan. nem azert, mert nem aktualis dolgokrol beszelunk vagy mert nem jo erzes - epp ellenkezoleg, a nosztalgiazas a legcsodalatosab b es egyben legszornyubb dolog a vilagon, mert felidezi a reg elmult fiatalkorunkat, ami mar soha tobbe nem ter vissza es kozben elfelejtunk a lenyegre, a jelenre koncentralni.

de Pollyekkal rendre kivetelezek. ok mar aktiv zenekarkent is egy fajta borzaszto szomorusagot kepviseltek, ami a multat siratja, naluk valahogy mindig azt ereztem, hogy a hattyudalra keszultek a kezdetektol - annak ellenere hogy jocskan volt bennuk potencial es fejlodes. es ekozben megis mindennel szebb volt, amit ok csinaltak. es lam, ok a bizonyitek arra, hogy ami meghalt, az nem mulik el veglegesen - most visszatertek es jobbak, erosebbek mint valaha.

csak igy tovabb Polon!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.