Shock!

március 26.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Child: Until Death Do We Meet Again

dreamchild_cMindenképpen érdekes a Dream Child felbukkanása, hiszen Ronnie James Dio egykori zenészei közül Craig Goldy és Simon Wright a Dio Disciples-ben is együtt zenél, és elméletileg hamarosan onnan is érkezik majd egy saját dalokkal teli anyag a számtalan turné után. A Dream Childban mindenesetre játszik mellettük egy harmadik nagy veterán is Rudy Sarzo személyében, aki más bandák mellett ugye szintén basszusozott a DIO-ban egy rövid ideig (bár már messze nem a klasszikus korszakban), és talán az MSG-s Wayne Findlay gitáros/billentyűs sem szorul külön bemutatásra. Mint ahogyan a Frontiers guruja, Alessandro Del Vecchio sem, aki társszerzőként és producerként egyaránt közreműködött a lemezen. Egyedül az Argentínából leakasztott énekes, Diego Valdez ismeretlen figura, viszont az itt nyújtottak alapján aligha marad tartósan így a dolog...

Őszintén szólva nem lepődnék meg, ha Goldy és Wright több fronton is bizonyítani akart volna ezzel a zenekarral a legklasszikusabb DIO-felállás hangszeresei által alapított Last In Line-nal szemben. A két csapat között egyértelműen fennáll némi rivalizálás, akadtak szolid és kevésbé szolid odamondogatások is az elmúlt években mindkét részről, és mivel Vivian Campbellék hakni meg hologramosdi helyett helyből egy bazierős albumot adtak ki a Heavy Crownnal, szerintem elég egyértelműen ők álltak nyerésre eddig. Persze lehet, hogy mindez csak belemagyarázás a részemről, de mindenesetre most itt az Until Death Do We Meet Again, és innentől fogva elég igazságtalannak tűnik majd Goldyt cinkelni. Ez az album ugyanis nem aprópénzre váltja a múltat meg a padavonai örökséget, hanem méltó módon építkezik a régi alapokra.

megjelenés:
2018
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Pedig egyébként nem vártam különösebben sokat a Dream Childtól. Zenészként, dalszerzőként Craig eleve sosem tartozott a kedvenceim közé – bár a Dream Evil ettől még nyilván kiváló album –, Wright meg aztán főleg nem, de az arcok rendesen felszívták magukat ehhez a bemutatkozáshoz, és letettek az asztalra egy már-már meglepően erős albumot. Noha Goldy elsősorban a Deep Purple-t meg a klasszikus Rainbow-t emlegette a felvezető interjúkban, ne legyenek illúzióink, ez csupán terelés, hogy senki se cseszegesse őket feleslegesen a nyílt DIO-izmusok miatt. Vagyis a természetes kapcsolódások miatt felhozható akár a Purple meg a Rainbow is, de a kiindulási alapot mindenképpen a '80-as évek DIO-lemezeinek zenei világa, hangulata adja itt. Voltaképpen már a név is árulkodó, hiszen Ronnie emlegette így Craiget annak idején... Külön öröm, hogy mindehhez sikerült egy hatalmas torkot találniuk Valdez személyében, aki persze mind hangfekvésében, mind dallamvilágában olyannyira Ronnie James Dio, amennyire csak lehet, viszont minden túlzás nélkül állati jól nyomja. A Last In Line ezen a téren talán okosabban választott a klónnak még a legrosszabb indulattal sem csúfolható Andrew Freemannel, de mivel Diego kiváló teljesítményt nyújt, a Dream Child is jól jött ki a dologból.

Vagyis Goldy és társai írtak egy komplett lemezt a régi DIO stílusában, és mivel Ronnie több mint nyolc éve halott, a zene meg jó, nem akarok kötözködni az Álomgyermekkel. Természetesen szó sincs róla, hogy az Until Death Do We Meet Again a Holy Diverrel, a The Last In Line-nal vagy akár csak a Dream Evillel indulna egy súlycsoportban, de hadd legyek szentségtörő: Dio késői anyagai között több olyan is akadt, amelynél bizony minden szempontból erősebb ez az album. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy ha valami csoda folytán a mester még mindig élne, és ezt a lemezt hozná ki Craiggel az oldalán DIO néven, akkor sem lehetne senkinek egy rossz szava sem. Az Under The Wire nyitás, az epikusabb hangulatokkal is játszó Games Of Shadows, a csodálatosan nosztalgikus Playing With Fire, a tényleg klasszikus Rainbow-emlékeket idéző Midnight Song vagy a záró, grandiózus One Step Beyond The Grave szerintem mindenkiben kellemes emlékeket ébreszt majd, aki csak valaha is hallgatott DIO-albumokat. A csodálatos '80-as évekbeli hard rock témákkal startoló In A World So Cold hallatán pedig azon kevesek is elvigyorodnak majd, akiknek a Giuffria neve meg Goldy ottani munkássága is dereng még.

A lemez amúgy nem hibátlan: néhol túlhúzzák a dalokat (az elsőként bemutatott You Can't Take Me Down például helyből legalább két perccel hosszabb a kelleténél, de a Washed Upon The Shore maratoni instru felvezetése is túlzás), máshol lehetnének egy hangyányit pofásabbak a refrének (It Is What It Is, Weird World), satöbbi-satöbbi. Goldy ugyanakkor gitárosként kihozta magából a lehetséges legtöbbet, Findlay is nagyon szépeket szőnyegezget mindenfelé, és Valdezt is tényleg csak dicsérni tudom. Szóval nem fordítja ki a sarkából a világot a Dream Child, de a lemeznek van atmoszférája, és határozottan kellemes hallgatni, ezért aztán nem is leszek szigorú velük, engem megvettek.

 

Hozzászólások 

 
#2 Asidotus 2018-12-13 12:36
Idézet - Purpendicular:
Valdez egy zseni. Az AFM adta ki az argentin Helker két angol nyelvű lemezét, szerintem mindkettő megeszi reggelire a Dream Child-ot.

Én már kb. 2013-ban felfigyeltem rájuk, még a spanyol nyelvű lemezükre, dobtam is egy hátast.
A Helker lemezei tényleg megérdemlik a megismerést, az egyiken még Queen feldolgozás is hallható
Idézet
 
 
#1 Purpendicular 2018-12-13 10:29
Valdez egy zseni. Az AFM adta ki az argentin Helker két angol nyelvű lemezét, szerintem mindkettő megeszi reggelire a Dream Child-ot.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.