A magam részéről kicsit későn kapcsoltam az Unto Othersnél: már bőven kint volt a legutóbbi, 2021-es Strength, amikor alaposabban fejest ugrottam amúgy távolról sem átfoghatatlanul terebélyes munkásságukba. A nagy dömpingben nem hibáztatom magamat emiatt – főleg, hogy semmi sincs még veszve, ugyanis meggyőződésem, hogy a portlandi csapat még mindig csak az út elején jár, ami a népszerűséget és az ismertséget illeti. Ráadásul a Never, Neverland összességében minden eddigi munkájuknál könnyebben fogható, igaz, nem mentes azért a pörgősebb, súlyosabb pillanatoktól sem. Gabriel Francóék dalszerzői kvalitásait mindenesetre nem tudom eléggé méltatni, nálam itt és most totálisan betalált ez a lemez.
