Shock!

Nem nagyon lehet hibázni a Season Of Mist kiadványaival újabban. A finn Hooded Menace világ életében doom metalt játszott, de nem mindig ugyanúgy, és a rendszeres lemezkészítésnek hála egyre bejáratottabb név lett az undergroundban. Legnagyobb húzásuk az volt, amikor az előző lemezen (The Tritonus Bell – amely talán a legjobbjuk is) heavy metalos, '80-as évekbeli tradicionális fémes harmóniákat, sőt, riffeket is kezdtek becsempészni a hangzásba. Ez a folyamat az új lemezen is folytatódott, és hasonlóan meggyőző a végeredmény, mint négy éve volt, akkor is, ha elődje talán egy kicsivel ihletettebbnek tűnt. De az is lehet, hogy jelen album a csapat karrierének (egyik) csúcsa, pedig ez már a hetedik nagylemezük a sorban.

A tagság némileg változott a kezdetek óta, az alapító őstag, a mindkét húrost kezelő (és régen vokálozó) Lasse Pyykkö mellett volt némi vándorlás, de pár éve stabil a felállás. Így most vele együtt a dobos Pekka Koskelo és az énekes Harri Kuokkanen alkotja a csapatot, és ez már a harmadik lemezük közösen, viszont az első trióban a nemrég távozott ritmusgitáros Teemu Hannonen nélkül. Előző anyagukat nem kisebb név gondozta, mint Andy LaRocque, a mostanit pedig a kolumbiai Jaime Gómez Arellano (Ghost, Primordial, Ulver), akivel már dolgozott együtt a csapat. Innen lehet tudni, hogy a stábbal biztosan nem lesz gond. Erőteljes, karcos a hangzás, a basszusnak szép nagy tere van, a dobolás is jól szól, bár kicsit nyersen. Viszont nagyon értékelem, hogy nem kopog, vagy csattog, ilyesmi zenéhez meg nagyon sok más nem is kell. Persze lesz, aki azt mondja, hogy túl dobozszerű ez így, de kiszolgálja a zenét, de ez így van jól. A borító koncepciója is illeszkedik a közelmúlthoz, ilyen fehér szellemalakok a Tritoncsengő borítóján is voltak, Wes Benscoter (Slayer, Hypocrisy, Bloodbath, Autopsy, Nile, Incantation) akkor sem tudná meghazudtolni magát, ha akarná. Puritán és egyszerű kép ez, és a feliratok is erős kontrasztot nyújtanak: szembeötlő a piros logó és a sárga cím a sötétkékes, szürkés tónusú képen.

Zeneileg sem cicomázzák túl a dolgokat, meglehetősen zsigeri doom ez, legtöbb szempontból a nagyon korai Paradise Losthoz tudnám hasonlítani. A Gothic fémjelezte érában ők csináltak ilyen alapjában véve elég marcona doomot, death vokállal. De a dallamokat sem száműzik teljesen. Utóbbiak főleg a gitárszólókban tűnnek fel, amelyekben egy '80-as évek közepét idéző dallamosság, vagy akár játékosság is rejlik, ami ezen a színtéren jóval kevésbé jellemző. A riffekben is efféle dinamika jelenik meg időnként, nagyon hatásosan.

A megszokott doomhoz képest már-már galoppozó, akár Grand Magus-féle riffeket felvonultató Portrait Without A Face az egyik kedvencem, főleg, hogy rövid és elegáns csellórészletet is használnak kíséretnek. A nyitó Pale Masquerade is kiugrik, nyilvánvaló Paradise Lost-os húzásaival, de ameddig jól csinálják, egy rossz szavunk sem lehet. A vonszolós Daughters of Lingering Pain is jó kis albumos tétel, a doom-fanoknak kifejezetten jól fog esni egy ilyen régi vágású hömpölygés „nem kell dallam mindenhova" jeligére. Azért gótikus szomorkás harmóniák itt is megjelennek (stílusilag mondjuk egy korai, kábé harminc évvel ezelőtti Cemetary) – de aztán itt is jön egy gyors betonozás, trappolós heavy metalból ihletve. A Lugubrious Dance középrésze, urambocsá' még olyan slágeres újkori csodákkal is mutat némi rokonságot, mint akár a Sabaton, de kommersz hozzáállás fel sem merül, inkább csak a műfaj őskorába vezető közös gyökerek tehetnek a dologról.

Ám az igazi meglepetés az utolsó előtti tétel, ami egy elejétől végéis elhörgött Duran Duran-feldolgozás. Maga a dalválasztás is jelzi a megváltozott dalszerzési irányt, ahogy a közelmúltban is tette. Előtte is követtek el ilyeneket, de ilyen messze soha nem merészkedtek, mivel eddig csak '80-as évek közepéről származó W.A.S.P.-ig, korábban meg Into The Pandemonium-korszakos Celtic Frostig jutottak el a feldolgozásokkal. Ez az elegáns popnóta is jól sül el, de azért furcsa a Save A Prayert ilyen köntösben hallani, az biztos. Ha már viszont az 1987-es évjáratú Celtic Frostra gondolunk, egyértelmű az áthallás énekfronton a záró Into Haunted Oblivionban is: a helyenként megjelenő, gótikus tónusú, kicsit kappanszerű hang teljesen az Into The Pandemoniumra emlékeztet (és még a címe is olyan, de ez csak utólag ugrott be) – az áthallások nem véletlenek, a Celtic Frost ezen korszaka a csapat nagy hatása. Zeneileg attól még ebben is sok heavy metalos megoldás figyel, tempósabb is, és több a harmónia is benne – újabb erős pont egy nagyon kiegyensúlyozott lemezen. Az is jól sikerül, amikor átváltanak ultrasúlyosba, nem is nyújtják túl, a témák összefűzését is ihletetten csinálják.

Jó hosszú utat járt be elindulása óta a Hooded Menace, de mindenféle kísérleteken át is megmaradtak kreatív, de a bejárt utat is jól ismerő underground csapatnak, amely az erősségeire tud építeni mindegyik lemezén. Most sincs másképp.