Shock!

Közhelyszámba megy, hogy Max Cavalera szétaprózta magát az elmúlt lassan két évtized folyamán. Igazából mostanra egy ernyő alá is terelt nagyjából mindent, kvázi családi vállalkozásként, és mivel zeneileg annyira nagy eltérés azért nincs a különböző projektjei között, valójában jobb is ez így. A név másodlagos, voltaképpen futhatna szinte minden Soulfly vagy Cavalera brand alatt, úgyis tudod, mit kapsz. Az már esetlegesebb, hogy milyen minőségben... A mélyponton szerintem pár éve túllendültünk, de azért az új Soulfly sem az év albuma, azzal együtt sem, hogy akadnak rajta nagyon erős pillanatok is.

Ha csak ezt a leágazást nézzük, a Soulfly-nak is megvoltak a maga korszakai. Eleinte szerintem ember nem élt a földön, aki nem ideiglenes pótlékként tekintett erre a csapatra, mondván, pár év, és úgyis megint összejön a klasszikus Sepultura. Utóbbi végül jóval terheltebb történetnek bizonyult, mint mindannyian hittük, így egy idő után én is megbarátkoztam vele, hogy tartósan is itt lesz velünk a Soulfly. Ez már csak azért sem bizonyult nehéznek, mert a számomra nem túl acélos start után a banda valósággal megtáltosodott. A Dark Ages lemez például mai fejjel is közel egyenrangú nálam a fénykor Sepu-cuccaival. Aztán a plató után jött a mélyrepülés a szétforgácsolódással, és mostanra az említett éra thrashesebb, régebbi vágású megközelítése is csak a hangzás egyik szelete a sok közül.

Max most olyanokat pedzegetett az előzetes interjúkban, hogy a korai Soulfly hangulatai lesznek dominánsak a Chamán. Ebben rejlik némi igazság, de összességében azért nem sütném rá az anyagra: maradjunk annyiban, hogy amolyan Cavalera-ötvözet ez az egész, vegyesen összedobálva mindent az ős-Seputól egészen a Nailbombig, és kész. Kétségtelenül felidézi ez a kotyvalék az első egy-két Soulfly ízeit is, de nem kizárólagosan. Az intró utáni nyitó Storm The Gates lepusztult, kavargó-fortyogó riffelése valóban a Roots-korszak és az egyes Soulfly nyomdokain halad, de aztán mindenfelé elkanyarog a lemez. Az ütős szólóval ellátott Nihilistben például olyan old school Celtic Frost-hatású belassulást tolnak, amit Max 1998-ban biztosan nem vegyített volna bele a Fred Dursttel terhelt törzsi nu metal ungabungába. A Ghenna zajos-kalapálós-üvöltözős zúzdája inkább nailbombosan primkó, amin még Mike Amott jelenléte sem változtat sokat, míg a Favela/Dystopia disszonáns, zajos elborulásokkal tarkítja a death/thrashes alapokat. De az Always Was, Always Will Be...-ben is békésen megfér a lookawayes hangulatú indítás a portugál üvöltözéssel terhelt cséphadarással.

Bár sok jó ötlet akad a lemezen, a fenti dalokat bizonyosan nem nevezném mesterműveknek – van az egész albumnak egyfajta kaotikus, spontán érzete, amire biztosan rásütném, hogy koncepció, amennyiben nem kaptunk volna Maxtől az évek során néhány tényleg kellemetlenül gyenge és összecsapott cuccot is. Így ezt illetően némileg bizonytalan vagyok, de mindenesetre a Zyon által megálmodott, kissé visszhangos, szétkent hangzás is ezt az érzést erősíti. A legjobb dal egyértelműen a No Pain = No Power, ahol Dino Cazares is vendégeskedik, vélhetően ez is közrejátszik a nóta egyértelmű Fear Factory-áthallásaiban. Még az Unto Others-főnök Gabriel Francóval és a No Warningból ismert Ben Cookkal megerősített, melodikus refrén is totál Fear Factory, de ez tényleg remek darab. A mélypont meg mondjuk a szétvisszhangosított ordibálással operáló Black Hole Scum tompa, teljesen céltalan második fele. De a címadó zárás nagyon hangulatos atmoszférikus betétjével azért gondoskodnak róla, hogy kellemes szájízt hagyjanak maguk után.

Mindössze 32 perc a lemez, de még ebből is lehetne húzni, szóval mint említettem, távolról sem az évszázad mesterműve a Chama. Ugyanakkor ezúttal nem érzek kényszert a szájhúzogatásra sem, simán meg lehet hallgatni az albumot a maga gyengébb pontjaival együtt is.