Shock!

Már akkor is tudtuk, hogy csak idő kérdése, amíg meggondolja magát, és visszatér az általa is alapított zenekarba, amikor Mike Portnoy lelépett a progmetál-istenek közül. Miután John Petrucci legújabb szólóalbumán is vendégszerepelt a dobosfenomén, és a Terminal Velocityn újabb jelét adta a napnál is világosabb szimbiózisnak, csak még egyértelműbbé vált a dolog. Azóta pedig már megjelent az álmos, alvásos, alvászavaros tematikát laza koncepcióval körüljáró, zseniális visszatérő lemez, a Parasomnia is. A zenekar persze addig üti a vasat, amíg meleg, így gyorsan itt is van egy tripla koncertlemez Franciaországból, a negyvenéves jubileumi turnéról, a címe is negyvenediket jelent franciául. Az átfogó jubilálást komolyan is gondolták, minden korból akad itt legalább egy csipetnyi.

Aktívan emlékszem a YouTube-on közzétett dobosválogatós és -meghallgatásos videókra, amelyeket az összes jelölttel forgattak, és nehezemre esik elhinni, hogy annak is már tizenöt éve. De 2020-ban nyilvánvalóvá vált: a Terminal Velocity alapján egyre biztosabb voltam, hogy ami idő kérdése, az előbb-utóbb úgyis megtörténik. Így jöjjön be minden jóslatom, mivel e tizenöt év után megszületett ugye a fentebb említett, nagyon erős visszatérő lemez Mike Portnoyjal, az új jubileumi bulin pedig nagyon odateszi magát a zenekar, ahogy szokták.

Szerencsére jól el vagyunk látva koncertlemezekkel, még gigantikus méretűből is jutott pár, a Dream koncertteljesíménye az egyetemes metálszíntér egyik legjobban dokumentált szelete, és felvételre is az egyik leginkább érdemes. Abba meg még belegondolni is szédítő, hogy négy évtizedes egy ekkora intézmény... Más kérdés, hogy mindezt a Majesty-időktől számolják, de miért is ne tennék? A debütlemez is harminchét lesz idén, szóval ez itt egy veterán banda, amelyik szívesen futja (jutalom)köreit, és épp a közmondásos változatosság miatt sem hatnak mókuskeréknek az ilyen körök. Egyik legerősebb oldaluk épp a nagyon sokat variált szett, és ez a tizenkilenc számos műsor is önmagáért beszél. Nem is lehetett volna impozánsabban megünnepelni Portnoy visszatérését. Így most kaptunk (megint) egy hibátlan koncertlemezt, rajta egy 167 perces best of műsorral.

A Quarantième - Live à Paris határozottan a nagyon jól sikerült koncertek közül való setlisten túl is, mivel amellett, hogy a teljes pályafutásból megidéznek rajta ikonikus pillanatokat, villantós, slágeres, súlyos, modern, balladisztikus éle egyaránt van a nyilvánvaló dallamos és technikás alap mellett. A dalválogatás reprezentatív: saját lábon is megáll minden szám, így a Dream Theater teljes karrierjének kiváló jellemzését adja az anyag. A hangzás is sokat segít, és autentikus is, mivel ahányszor csak láttam a Dreamet, minden alkalommal lemezminőségben szólaltak meg. Talán James LaBrie vokáljára segítettek rá a keveréskor, de egyrészt nem vagyok LaBrie-tagadó sem, meg alapjában véve is jó élő énekesnek tartom, de a teljesítmény hibátlansága azért felvet néhány kérdést. Több szót nem is pazarolnék erre, mindenki a helyén van, és úgy teljesít, ahogy kell, ez pedig megsüvegelendő. Ilyen szintű zenészeknél persze abszolút nem meglepetés ez.

Örvendetes, hogy a Mangini-éveket is képviseli valami (This Is The Life, Barstool Warrior) – jól van ez így. A sok szempontból megbukott The Astonishingről persze semmi sincs itt, és az A View From The Top Of The Worldről is elviseltem volna egy vaskosabb metszetet, mivel a legjobb Mangini-korszakos albumnak tartom, de a várható cserélődési ütemet figyelembe véve lehet, legközelebb lesz majd valami komolyabb innen is. A dalokat külön nem elemezném ki, mindenki ismeri őket, aki a háromórás lemez meghallgatására vetemedik. Az viszont nagyon tetszik, hogy van egy szép íve a szettnek, amelyet két felvonás formájában különítenek el. A Scenes-szemelvényekkel kezdenek (Metropolis, Overture, Strange Déja Vu), aztán kibökik az ember szemét a panterás riffel támadó The Mirrorral, a középkorszak egyik üdvös maradványa a Panic Attack a nagyszerű kórussal, de a méltatlanul alulértékelt, szokásosnál lazább, dallamosabb Fallingról is ideválogatták a hosszabbított felvezetővel ellátott Hollow Years hidegrázós balladáját. Ami még többet ér(ne) nálam: az idei turnén előkerült a Peruvian Skies is, én legalábbis láttam, de most lemaradt. A lazítás után átmennek a groove-os Metallica-szekcióba a Constant Motionnel és az As I Ammel, amely a saját slágerek közül is a legnagyobbak közé tartozik. Közben alig telt el kilenc szám, és ez bizony már egy óra, az első felvonás. Elég szép utat jártunk be, de alig melegedtünk be.

Az Orchestral Overture című nagyzenekari átkötőben megjelenik az Ytse Jam főtémája (helló, debütlemez), az elején azt hittem, ez az egyetlen érdeme, de apránként-lemezenként megidéznek egy-egy számot időrendi sorrendben, érdemes nagyon figyelni, hogy melyeket. Ebből fejlődik ki az újkor egyik mesterműve. Eléggé meglepő, hogy a Parasomniáról csak a hibátlan Night Terror került fel ide, de már ahogy elkezdődik a monumentális, már-már gótikus szintivel, az is instant libabőr. Legnagyobb kedvencem, az Images And Words is szerepet kap újra, szépen szétszórták innen a legnagyobbakat, az elejére, végére és a közepére is jut belőle: az Under A Glass Moon az új lemez slágere után sem üt kisebbet. A közvetkező nagy csúcspont meg a Stream Of Consciousness instrumentális gitár- és szintiorgiája: minden nagy koncertalbumon helyet kap egy-két villantós instrumentális, ahol mindenki számára világos, hogy ez itt, kérem szépen, a kor ELP-je és Yese. Mert bizony mi más lehetne a legünnepeltebb progbanda, amelynek minden tagja virtuóz a saját hangszerén, és folyamatosan legendás koncerteket ad a világ összes pontján? A végére is tartogatnak meglepetést, ugyanis a tavaly húszéves Octavariumról is felcsendül a 24 perces címadó egészben (volt már ugye Panic Attack és a medley-ben is megidézték a Sacrificed Sonst) – szépen megadják a módját a kisebb jubileumnak is. Az ilyesmi sem idegen tőlük, én az A Change Of Seasonst is hallottam tőlük már élőben, méghozzá szintén ráadásnótaként.

A zárással is tutibiztosra mennek, ugyanis a Scenes legnagyobbjai közül a Home is elhangzik teljes valójában, vaskos toolos groove-jaival, de utána a The Spirit Carries On dallamaitól is elcsuklik az ember hangja hallgatás közben is. Az i-re pedig egy ezredszerre eljátszott és mégsem unalomig ismételt Pull Me Under teszi fel a pontot. Nem győzöm eleget emlegetni, hogy volt idő bizony, amikor olyasmi is terjedt róla, hogy a közelmúltban megboldogult és előtte emberek életét és ízlését nagyban formáló MTV-n ez volt minden idők legtöbbet játszott klipje. Ez nyilvánvalóan nincs így, de maga a tény, hogy ilyesmi felmerül, jól jelzi, hogy micsoda dalkolosszusról van szó.

Ki lehetne térni arra is, hogy LaBrie kicsit negédes átkötéső szövegei nem mindig természetesek, de most őszintén, ki hallgat koncertlemezt a felkonferálásokért? Mint írtam, gyanús, hogy van az éneken egy kis utómunka, de hát hol nincs? Ugyanakkor meg nem érzek szakadékot a valódi élő fellépéseik és e koncertfelvétel között, és az vesse rájuk az első követ, aki igen. A végkövetkeztetés egyszerű: ha szereted a Dream Theatert vagy az ízléses és virtuóz zenészi teljesítményeket, és nem tűnik soknak a maratoni játékidő sem, akkor Boston másik legnagyobb rockzenekarának nyelvén szólva: just push play!