Sosem voltam rajongó, így akár rosszul is láthatom a helyzetet, de nekem valahogy mindig is úgy tűnt, hogy a HIM és Ville Valo esetében igazi one-man show-ról beszélünk. Különösebben a frontember tíz év nagylemezínség után megérkezett első önálló albuma sem sarkall ennek revideálására: maradjunk annyiban, hogy a rajta hallható zene fényében összességében a Neon Noir is simán kijöhetett volna HIM néven, szerintem senki sem vette volna rossz néven. Nyilván az egykori zenésztársak kivételével...
Az Ausztráliából elszármazott, de régóta Hollandiában működő Deströyer 666 nem egy szarakodós-megfejtős csapat: sörösdobozzal a kézben nyomják padlóig a gázt, ahogy a csövön kifér, akinek tetszik, annak tetszik, akinek meg nem, azt meglehetősen alávaló stílusban küldik melegebb égtájakra. Tulajdonképpen semmi sem fejezhetné ki olyan szépen a zenéjü...
A finn The Abbey debütálása kapcsán csak az nem fogja emlegetni a Ghostot, aki még sosem hallotta Tobias Forgéékat. A nyilvánvaló zenei párhuzamok mellett az okkult körítés és az imázs is a svédek felé mutat, és ugyan kópiának semmiképpen sem nevezném a csapatot, tényleg süketnek és vaknak kell hozzá lenni, hogy valaki ne vegye észre a hasonlóságok...
Nem siette el ezt a lemezt a német Ahab legénysége, de azt kell mondanom, hogy a végeredmény abszolút megérte a nyolcéves várakozást. A The Coral Tombs kétségtelenül az eddigi legváltozatosabb és leggrandiózusabb album a tengermániákus német doom/death/prog/akármilyen mesterektől, és méltán tarthat számot bárki érdeklődésére, aki nem sajnálja rászá...
Manapság meg kell becsülni az alulról építkező és piacképes dallamos rockbandákat, akiket nem projektjelleggel raktak össze valamelyik kiadói íróasztalnál fénykorukat harminc évvel ezelőtt élő veteránokból. Nem csoda, hogy a Frontiers is úgy csapott le a Girish And The Chroniclesre, mint gyöngytyúk a takonyra, és a tavalyi Hail To The Heroes lemez si...
Összességében elég zsibbasztó, hogy egy év híján ugyanannyi idő választja el az új Leatherwolfot a legutóbbi World Asylum tól, mint utóbbit a klasszikus Street Ready mesterműtől... Ugyanakkor ha azt vesszük, hogy a kultikus kaliforniai heavy metalosok csupán erősen takaréklángon, félig-meddig hobbibandaként, ebből kifolyólag teljességgel követhetetlen ...
Évekig úgy tűnt, hogy azzal a bizonyos két lemezzel és néhány turnéval a The Winery Dogs eljátszotta a maga szerepét, és ment a levesbe a projekthalmozó főszereplők többi, egyenként csak pár évre szóló formációjával együtt. Nem mondom, hogy nem tudtam emiatt nyugodtan aludni, de azért sajnáltam a dolgot: nekem határozottan úgy tűnt, hogy a közönség...
Kedves Közönség! Tatazenék rovatunk következik, melynek főszereplője a több mint fél évszázados életművel rendelkező, még mindig aktív életet élő Uriah Heep. Hallgatom az új lemezüket, s közben folyamatosan keresem benne a papa-tényezőt, mert állítólag az ő muzsikájuk a mai viszonyokhoz képest már túlságosan öreges, megkopott és nincs sok helye a m...
Tulajdonképpen vicces, hogy akkor rukkol elő emberemlékezet óta leginflémszesebb lemezével az In Flames, amikor Anders Fridén és Björn Gelotte kivételével már szó szerint senki sincs a csapatban a régi svéd színtérről, sőt, a volt kollégák is a banda régi hangulatait elevenítik fel kicsit másképp a The Halo Effectben. Nem tudom, minek köszönhető a ...
Abaddon ugyan menet közben eltűnt a képből Mantas és Tony Dolan mellől, de mintha el sem telt volna öt év a Venom Inc. Avé debütálása – jó, előtörténetnek ott volt az Mpire Of Evil is – és az ősszel megjelent There's Only Black között. Persze ezen nincs mit csodálkozni, az Inc. toldatocska ellenére ez itt a Venom egyik inkarnációja a Cronos által vit...
Az amerikai Imperial Triumphant baromi beteg alakulat, őrületükben, stílusok kibogozhatatlan kavalkádját rejtő muzsikájukban azonban határozottan van rendszer. A csapatot mostanra megelőzi a hírneve, az underground zuhanyhíradó a következő évek egyik lehetséges favoritjaként emlegeti őket – ha nem is tudom a maga teljességében átfogni ezt az egésze...
Itt, a Shock! oldalain többnyire kerülgetjük, óvatos távolságból szemléljük a folkos zenéket, kicsit tudatosan is, így meglehetősen ritkán akad olyan muzsika az utunkba, ami valami miatt izgalmassá válik egyikőnknek. Néha így is megtalál valami, de akkor aztán nagyon. Tavaly év végén a Heilung konkrétan annyira gyorsan a bőröm alá fészkelte magát, ...
A The Trousers aránylag régóta nyomja a pörgős gitárzenét, amit az adott dal arányaitól függően éppúgy nevezhetünk garázsrocknak, mint indie rocknak vagy akár még punk'n'rollnak is. Az év végén megjelent Animal Gun már a hatodik nagylemezük, és összességében nem térnek le a korábbi csapásirányról: ha az eddigi albumaik tetszettek, ez is tetszeni fo...
Igen érdekes evolúció révén jutott el jelenlegi állapotába a Vented. Bizonyos tekintetben az Omega Diatribe gitárosa, Hájer Gergő Audionerve szólóprojektje jelentette hozzá a kiindulási alapot, aztán bekerült a képbe az azóta tragikusan elhunyt Joey Jordison, és ha nagyon össze akarom mosni a dolgokat, valahogy belecsúszott a sztoriba a Sinsaenum i...
Régi arcok új zenekara az Iron Allies. Az ősszel debütált banda két oszlopa egyaránt az Acceptben lett híres, bár messze nem merül ki ennyiben a munkásságuk. Herman Frank gitáros életművének ugyanilyen alapvető része a kevésbé ismert, ám számos jó albummal rendelkező Victory is, a vitatott Eat The Heat en ismertté vált David Reece pedig szintén csiná...
Eltelt már néhány év azóta, amióta a Frontiers kiadó zenei gurujának nevét – Voldemort mintájára – nem mondjuk ki, nem írjuk le, de még csak nem is gondolunk rá, (Sándorunk) mindezek ellenére mégis képes jelen lenni a köztudatban és sokatmondó billentyűjátékát is valami csoda folytán sikerül minden dallamos rocklemezre rögzítenie, hiába próbáljuk a...
A death metal halott. Paff neki. Kampec. Nomen est omen, ahogy Józsefváros szívében, vagyis a peremvidékein mondják. Ezzel persze lehet vitatkozni, mármint hogy a déem kimúlt, de szerintem felesleges, mert ez törvényszerű és ez jó. Hulláján már egy ideje van némi mozgolódás, egyfajta új irányzat van születőben, ami nemcsak a death metal, de más egy...
Ugyan nem adtam rá kiemelkedően magas pontszámot, de két évvel ezelőtt elismerően szóltam a Tallah debütáló Matriphagy lemezéről. A tavaly év végén megjelent folytatás, a The Generation Of Danger hallatán abszolút indokoltnak látom a megelőlegezett bizalmat, ugyanis egyértelmű előrelépésről beszélünk – és az a legőrületesebb, hogy a zenekarban elég n...
Akik szimpatizálnak a lengyel Riverside-dal, gondolom, hozzám hasonlóan többször is végigpörgették már az új albumot, ami már első és második nekifutásnál is úgy „viselkedett", hogy azt gondoltam róla: hosszú távon megint csak nem okoz majd túlságosan nagy csalódást. Pedig bizonyos tekintetben az ID.Entity is kicsit más, mint az előzőek. Értem ezt ...
Noha egy '90-es évekbeli, négyéves leállást leszámítva idén negyven éve aktívak, nem éppen mindennapos esemény egy Razor-lemez megjelenése. A kanadai proto-thrasherek legutóbb egészen pontosan 1997-ben jelentkeztek friss dalokkal, de ősszel végre megérkezett a kilencedik stúdióalbum. A felállás viszont ezzel együtt még talán autentikusabb is, mint ...
Sokan hajlamosak legyinteni a Katatonia újabb lemezeire, és csak a „hőskorszak” egyenletesen ívelő albumait isteníteni, de hát ízlés dolga ez leginkább, meg hangulaté, hogy ki mit, mikor miért szeret meg. Jó sok éve már, hogy a Katatonia lemezei sokat pörögtek nálam, volt egy időszak, amikor teljesen bele voltam borulva a piros-fekete világukba, az...
A Gaerea amolyan sötét lónak tűnik az extrém színtéren, az ősszel megjelent Mirage megjelenését már valóságos suttogó propaganda kísérte, nem ritkán olyan kicsengéssel, hogy a portugálok akár a black metal következő nagy durranását is jelenthetik . Néha hajlamos vagyok szkeptikusan viseltetni a kommentszekciókban agyonhájpolt csapatokkal szemben, his...
Zach Slaughter 2018-ig szegecses bőrkesztyűbe bújtatott, felemelt középső ujjal mondott ellentmondást nem tűrő nemet a hamis metálra. Aztán megérkezett a harmadik nagylemez, a Way Of The Road , amely elődeihez képest sokkal szellősebb, lazább muzsikát tartalmazott, és kicsit olybá tűnt, mintha megpróbálták volna vele megcsinálni a saját fekete lemezük...
A Wildness 2020-as Ultimate Demise lemeze kollektíve mindannyiunk radarja alatt elsuhant, amin utólag annyira nem is csodálkoztam, hiszen a promós téren nem túl acélos AOR Heaven cég kiadványai sajnos tendenciózusan elsikkadtak a nagy dömpingben. Pedig érdemes lett volna odafigyelni az időközben jobblétre szenderült németekre, mert számtalan kultik...
A Krisiun is a metálszíntér Motörhead-recept alapján üzemelő bandáinak sorát gyarapítja: nem nagyon módosult náluk az irány a kezdetek óta, amit csinálnak, azt kisebb-nagyobb színvonalbeli kilengésekkel, de azért alapvetően megbízhatóan hozzák. Sőt, még a triófelállás is stimmel, ami ráadásul a kezdetek óta változatlan. Az ilyesmit nevezik maximáli...
Az Oceans Of Slumber egyfajta csendes üstökösként robbant be nálunk a Winter lemez idején. Azért csendes, mert a semmiből jött, de nem mondanám, hogy azonnal és mindenkinél nagyot ütött, inkább szép lassan kúszott a bőr alá, de aztán akkor alaposan. A következő zenei anyagot már tűkön ülve vártuk, nálam az is betalált, a 2020-as viszont kicsit visszább r...
Pár napja bujkál bennem egy történet, amely megrendítő erővel hatott rám. Ha rám hat, akkor talán másokra is. A reakciókat látva nagyon sokakat magával rántott. Íme hát pár gondolat. Nem tudom, volt-e már példa rá a Shockmagazin felületén, hogy egyetlen klipdalról ismertető szülessen, de ha nem, pont itt az ideje, és nagyon remélem, hogy reakciókat...
Facebook
Twitter