Shock!

Mint azt nálunk is mutatja a vonatkozó hírek alatti állandó és indulatos kommentcunami, Dominic Harrison nehéz kőként landolt a hagyományos rock állóvizében, de ezen nincs nagyon mit csodálkozni. Yungblud betörése a gitárzenei színtérre valóban eltér a megszokott, hagyományos modelltől, de hát mindenben a változások korát éljük – miért pont ezen a téren ne érvényesülnének a megszokottól különböző sémák? Ráadásul a körítés csak egy dolog, és aki képes nyitott füllel hallgatni az Idolst, könnyen lehet, hogy szerez magának egy új havert. Ez a lemez ugyanis nagyon komoly teljesítmény.

Adott ugye egy fiatal, feltörekvő angol arc, aki amolyan alter/punk/hip-hop/akármi kutyulékkal tűnt fel és vált komoly sztárrá hazájában meg a kontinentális Európában. Utána valahogyan Ozzyék is felkarolták, méghozzá – a félreértések elkerülése végett – először úgy uszkve három és fél évvel a Back To The Beginning előtt, hiszen már a The Funeral dala klipjében is felbukkantak. Aztán amikor tavaly Birminghamben elnyomta a Changest, hirtelen mindenki felkapta rá a fejét az amúgy egyre lankadtabban lógó szögesdrót ezen oldalán is. Mindez kvázi egy időben történt azzal, hogy megjelent a Bob Bradley és Matt Schwartz multihangszeres-producer-dalszerzőgurukkal megírt Idols, az énekes első tényleges, mindenféle „egyrészt-másrészt" nélküli rockalbuma. Ősszel meg már ugye az Aerosmithszel közös One More Time EP-vel tört a listák élére.

Azért vagyok óvatos azzal, hogy végleges újrapozicionálásról beszéljek, mert a fentiekből is látszik: meglehetősen tágak itt a keretek. Vagyis öt év múlva akár teljesen más vizeken is kalandozhat majd zeneileg Yungblud, méghozzá teljesen autentikus módon, hiszen simán megadta magának ehhez a játékteret. De kétségtelen, hogy összességében messze az Idols az eddigi legrockosabb produkciója. Nem hard rock, nem vintage rock, nem glam rock, nem alternatív rock, nem britpop, nem grunge, nem punk, hanem úgy nagyjából mindegyik egyszerre, néha a dalokon belül is váltakozó hangsúlyokkal és arányokban. Mivel Harrison határozottan mai hangvételben tálalja ezt az ötvözetet, azt kell mondanom: ebben a formában sajátos színfolt a mostani felhozatalban ez a zene. Ha az Aerosmith-féle kollaborációra asszociálsz, nem mondom, hogy felejtsd el, de az a vonal csupán a hangzás egyik szeletét adja itt. De az Idols dalai valójában jóval eredetibbek, kreatívabbak, izgalmasabbak, mint az amúgy simán hallgatható EP hagyományosabb, plázarockos tételei.

A Hello Heaven, Hello epikus nyitása helyből jól érzékelteti, mit célzott be itt és most Yungblud. A külön nem jelölt, de három jól elkülönülő részegységből felépülő dal kilenc percébe kellően sok minden belefért, mégis végig rendszerben marad. Az indítás kissé ködösebb, britpopos-alteres, melankolikus, mégis kemény húzású és impozáns. Ám igazából akkor néz nagyot a hallgató, amikor teljesen váratlanul előhúz a kalapból Dominic barátunk egy zeppelines-queenes-leppardos, klasszikrockos témát, aztán olyan parádés, Steven Tyler-feelingű dallamokat kanyarít rá, hogy tanítani lehetne és kellene. Ráadásul még a harmadik felvonásra is tartogat meglepetést a finom, szép, mégis grandiózus lezárással... Mindenkinek azt ajánlom, hogy tegye félre az előítéleteit, és hallgassa meg ezt a minden szempontból tökéletes dalszerzői teljesítményt, mert sajnos azt kell mondanom: a műfaj régi nagyjai ilyet ma már nem igazán tudnak. De ugyanez a Ghostsra is áll, ahol a főszereplő szintén parádés érzékkel lehel új életet a '70-es évek fogásaiba, és valami megalázóan jó dallamokat hoz benne.

Azt azért nem állítom, hogy az egész album tartja ezt az übermagas, tényleg tízpontos szintet, főleg, mivel tényleg elég sokszínű a fenti keretek között. De összességében is tök jó, izgalmas, friss hallgatnivaló, még úgy is, hogy egyértelműek az előképek. Az Idols Pt. I David Bowie előtti főhajtás U2-san csengő-bongó gitárhangokkal és némi szimfo-színesítéssel, a Lovesick garázsosan dzsunga gitáralapokat hoz szövegmondással, majd fátyolos dallamokkal, akadnak kissé grunge-os, jellemzően a '90-es évekből eredeztethető hangulatok (Zombie, Change, War), itt-ott befigyel egy kis The Cure (Monday Murder), és így tovább. A britpopos vonalon hiányzik a kellő műveltségem ahhoz, hogy pontosan szétszálazzam, mikor melyik részlet idézi éppen jobban az Oasist, a The Verve-öt vagy a Blurt, de ezek az ízek is igen nyomatékosan végigvonulnak az anyagon, már csak a hamisítatlanul angolos atmoszféra révén is. A záró Supermoonnal pedig újfent elég komoly stílusgyakorlatot kapunk a '70-es évek teátrális, szinte musicales monumentalitásba átcsapó glam/pomp rockja előtt. Azt kell mondanom, bizony simán elhallgatnám még néhány percig...

Hallgatom már egy ideje, ám az újonnani előszedésekkor még mindig találok benne újdonságokat, érdekes megoldásokat, nem várt fordulatokat, és még mindig egyre jobban tetszik. Emellett az is rokonszenves, hogy Dominic ezen a téren sem tart be semmiféle úgymond szabályt. Ami jól szól, az jöhet, akárhonnan is eredeztethető – ez is jellemzően 21. századi hozzáállás. Rá lehet mondani Yungbludra, hogy irritálóan magabiztos (bár nekem például baromi rokonszenves, micsoda őszinte rajongással és tisztelettel nyilatkozik a nagy ősökről, a Sabbathtól kezdve Tyleréken át a Smashing Pumpkinsig), de nem lehet elvenni tőle, hogy baromi kreatív. Oké, persze, tudom, túl androgün, ellentétben Jaggerrel, Bowie-val, Tylerrel meg a teljes '80-as évekbeli Sunset Strippel, akik ugye cseppet sem voltak azok. Ráadásul a maga 28 évével elég fiatal, ami felháborító, hiszen fiatalnak lenni jó, öregedni ellenben szar, főleg, ha mi magunk öregszünk. És a haja is milyen már! Meg különben is, kapja be mindenki, hogy ma már elsősorban nem rockzenét hallgat a világ! De azért persze az is ugyanígy kapja be, aki az önjelölt kapuőrök engedélye nélkül be akar pofátlankodni a féltve őrzött színterünkre, hogy aztán ott friss csavarral elevenítse fel a műfaj klasszikus fogásait. Még rosszabb, ha ezt komoly karizmával, kellően slágeres, jó értelemben véve kommersz zenével teszi az illető... A végén még netán néhány tizenévesnek is leesne, hogy a rock nem valami ásatag csörömpölés, aminek hallatán a fater – vagy egyre inkább a nagyfater – furcsán kezd viselkedni, hanem teljesen időtálló és ma is naprakész zenei világ. Ugyan hová vezetne ez?

Irónia off: akármilyen nehezen is emésztik meg bizonyos szebb napokat látott, elvirágzott viccbandák, hogy Yungbluddal ellentétben ők ma már senkit sem érdekelnek, ez bizony egy nagyon magas szintű produkció. Ha képes vagy előítéletek nélkül hallgatni, a dolgot önmagában és önmagáért nézni, simán bejöhet, amennyiben vevő vagy a kissé melankolikus hangulatú, szépen megírt és professzionálisan meghangszerelt dalokra. A nevet meg lassan tényleg jegyezze meg mindenki, mert jó eséllyel játszik még Dominic Harrison a dugig telt MVM Dome-ban is. És igen, ez örömteli fejlemény. Ugyanis a Yungbludhoz hasonló arcok meg az ilyen izmos lemezek tényleg nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a műfaj életben maradjon, és a hozzám meg hozzád hasonló, ma már deresedő halántékú, iszapszemű arcok mellett egy mai 14-15-16 éves is megtalálja benne a számítását.