Shock!

Rick Hughes idei visszatérését abszolút nem láttam jönni, viszont örömmel konstatáltam, mert régi favoritról van szó. A kanadai énekes a színtér veteránjának számít a '80-as évek közepe óta, aki a bennfentesek kedvenceként aposztrofálható Sword élén alapozta meg hírnevét és vívott ki magának kultstátuszt. A Sword két lemezt adott ki akkoriban, az 1986-os Metalized pedig vita nélkül klasszikus darab, óriási hatást gyakorolt az amerikai metálközösségre abban az érában. Hogy mást ne mondjak, az ősrajongó Dave Mustaine saját bevallása szerint is rengeteget profitált a Sword befolyásából, amikor a Megadeth játékterét alakította ki, ennél többet pedig, azt hiszem, nem is kell mondani. A Sword máskülönben egy ideje újra aktív, egyszer még a Keep It True fesztiválra is átjöttek, bő három évtized után pedig 2022-ben kihozták a harmadik lemezt, szóval élnek és virulnak.

A hatalmas torokkal megáldott frontembernek ugyanakkor létezik egy másik énje is: szólóban dallamos rockot játszik, de ez csak annak lehet meglepő, aki nem ismeri a szép emlékű Saints & Sinners zenekar 1992-es egyetlen lemezét. A hajmetál-korszak végén kiadott album elsőrangú stílusgyakorlat volt a maga nemében, melyre Jon Bon Jovi is írt egy dalt, mégpedig a Skid Row-s Rachel Bolannel közösen, míg a hangzást Aldo Nova és Paul Northfield munkája tette világszínvonalúvá. Sokra persze nem mentek vele, a grunge-korszakban nem lehetett esélyük, Rick ezt látva pedig inkább egyedül folytatta. Kanadában több önálló anyaggal is sikert aratott, a francia nyelvű dalok okán azonban ezek a nemzetközi porondra nem kerültek ki.

A javarészt angolul írt szerzeményeket tartalmazó új lemez, a Redemption viszont ismét felhelyezi az énekest a világtérképre, a felállás pedig méltóbb nem is lehetne ehhez: itt van Ozzy Speak Of The Devil albumának komplett hangszeres szekciója, azaz a Night Ranger-gitáros Brad Gillis, illetve a Whitesnake-ben is együtt játszó Tommy Aldridge dobos és Rudy Sarzo basszusgitáros, aztán Rick régi cimborája a Saints & Sinnersből, a Night Ranger sorait és Sammy Hagar bandáját szintén megjárt Jesse Bradman billentyűs. A Van Halen-mániás fiatal kanadai gitárhős, Jacob Deraps, valamint a session-ász Sean Kelly (Lee Aaron, Nelly Furtado, Coney Hatch stb.) ugyancsak kivették a részüket a felvételekből, duettpartnerként pedig olyan énekesnők vonulnak fel, mint Lee Aaron és Amy Keys. Csalogató névsor, és az egyik francia nyelvű dalban, a Dans la Peau-ban jellegzetes pszichedelikus akkordokkal felbukkanó legendás Doors-gitáros Robby Krieger nevét még nem is említettem. A kivitelezésről annyit, hogy a Redemption nem egy hálószobában összetákolt cucc, hanem Vancouverben, a legendás Little Mountain stúdió helyén álló HippoSonicban készült John Webster (Aerosmith, Bon Jovi, AC/DC, The Cult, Mötley stb.) irányítása mellett, a hangzás pedig ennek megfelelő. A dalszerzésbe egyébként rengetegen belefolytak, de Rick szándékosan ment ebbe az irányba, hogy különböző látásmódokat vegyítsen, mindazonáltal a sok bába között sem veszett el a gyerek, ha élhetek ezzel a közmondással, ez az eresztés bizony egységes képet fest így is.

Rick kivételes dallamérzékére régen sem lehetett panasz, a lemezt indító Dead End Road pedig azonnal megmutatja, hogy a fazonját tekintve is kiváló formát mutató énekes nem felejtette el, hogyan kell méregerős melódiákat gyártani. A hangja sem kopott semmit az évtizedek alatt, ez a meleg tónusú, óriási teljesítményre képes torok továbbra is régi fényében ragyog. Rick ráadásul ugyanolyan okosan, tudatosan használja ki adottságait, mint egykoron: a Dead End Road végén például egyből bedobja azt a ravasz modulációs trükköt, amit régebben is előszeretettel használt, és a vájtfülű hallgatókat simán két vállra fekteti. A folytatás is élvezetes, a picit Rush-szerű verzéket arénarockos refrénre váltó Will Of A Gun szintén minden ízében tökéletes dal, de a Gillis, Bradman és a Boston-basszer David Sikes által jegyzett power-lírai Carry The Torch felépítése is tanítani való. A Somedayt Jon Bon Jovival és Aldo Novával írta Hughes, és utóbbi Blood On The Bricks lemezéről régóta ismerhetjük, míg a másik Gillis-féle tétel, a Shake My Soul szikár mivoltával emelkedik ki az alapvetően lágy húrokat pengető albumról. Vannak itt feldolgozások is, a The Who-féle The Real Me-t nagyon eltalálták, Gillis, Aldridge és Sarzo nem fogták vissza magukat, de Johnny Hallyday Croire en l'Homme számánál sem érheti szó a ház elejét. A legjobban viszont a Ça va Brasser női vokálokkal megtámogatott swinges rock′n′rollja talált el, Jacob Deraps irgalmatlan szólója pedig hab a tortán benne. Amúgy a francia nyelvű dalokat eleinte szokni kellett, de most már kifejezetten tetszik, ahogy az énekes megcélozta ezekkel szűkebb québeci pátriáját.

Ismerve Rick zeneszerzői vénáját, a saját dalaiból azért szívesen hallgattam volna többet, mindenesetre remélem, hogy ez a végtelenül pozitív kicsengésű anyag meghozza a kedvét a folytatáshoz. Ez egy igényesen kivitelezett, finom hanszerelési megoldásokkal és kivételes zenészi teljesítményekkel teli dallamos rocklemez, optimista hangvétele miatt kimondottan üdítő hallgatni ebben a lehangoló téli szürkeségben.