Shock!

Meglepő mixben utazik a Blut Aus Nord a kezdetektől fogva, ugyanis a zenekarvezető Vindsval tizenéves korától jobbára atmoszférikus black metalban alkot, kisebb-nagyobb elhajlásokkal, amely érintett indusztriálos és meglehetősen disszonáns kísérleteket is. Borongós, késő őszi, téli zene ez, meglepő harmóniákkal, de a stílus jelenkorára egyre inkább jellemző kimunkáltsággal. Nyoma sincs már a minél rosszabbul megszólalni akaró (vagy csak így tudó?) lemezeknek, de a Blut Aus Nord kezdetektől a saját útját járta. Apropó, saját út: már a névválasztás is egy helytelen német frázis, de hát ez már csak így marad, így figyelemfelkeltőbb. A Vér északrul így lett a műfaj egyik fontos előadója.

Az Atlanti-parti, észak-francia (normann) csapat teljes karrierjére kihatott a földrajzi pozíció. Kezdetekben viking és egyéb portázó népek mítoszairól szóltak a csapat lemezei, ahogy nem is csoda egy Le Havre és Rouen környéki tengerparti városban. '95-'96 körül nem volt teljesen újító már atmoszférikus black metalt játszani, és gitárszólók is feltűnnek a korban, de az ilyesmi még semmiképpen nem számított triviálisnak, főleg a műfaj konzervatív berkeiben, mint ahogy ma sem az. Hosszú, harminc éven is túlnyúló karrierjük során voltak itt mindenféle kísérleti és érdekes hangulatokat felvonultató lemezek: a Memoria Vetusta sorozat szétszórt darabjai meghatározóak a dallamosság miatt, az egymás utáni 777 trió bő egy évtizeddel ezelőtt az indusztriálos alapokat fektette le, valamint ezek ötvözete, a csapat egyik legfényesebb teljesítménye a múlt évtized végén a Hallucinogen volt. A jelen szerencsére megint a legjobb korhoz kapcsolódik, a misztikusabb művekhez, és a dallamokhoz is sok köze van. A tavalyi év egyik legszebb borítójába (zseniális ez a zöld-sárga-fekete, felhős-holdas koncepció!) csomagolt albuma a honfitárs Debemur Morti Productionsnál jelent meg, hasonlóan sok elődjéhez az előző tizenöt évből. Ugyanennél a kiadónál dolgozik például a Jason Köhnen-féle Bong-Ra, de itt jelent meg az utolsó két Ulcerate is.

Persze a régi vágású fanoknak túl dallamos lesz ez a keverék, mivel nem igazán horzsoló, nem is szól rosszul, semmi olyan „erénye" nincs, mint amit a régi irányelvek megszabtak, de így a jó. Természeresen ma már egész másfajta zenét is nevezünk black metalnak, mint mondjuk harminckét évvel ezelőtt, de ennek épp az ellenkezője lenne a baj. Ebből is kitalálható, hogy az Ethereal Horizons megint a dallamosabb univerzumból származik, szemben például a legutóbbi, disszonánsabb Disharmonium albumpárossal. Lehetne ez sok szempontból Memoria Vetusta IV is, de van némi köze a Hallucinogen éteri (a szóvicc sosem véletlen), utaztató dallamaihoz is. Ez meg nálam mindig jobban működött, mint a tüskés, goromba, de kétségtelenül kreatív és egyéni hangvételű többi, legyen(ek) akár indusztriálos korszak(ok) nagyon nyilvánvaló Godflesh-ütemekkel (777 trilógia és főként The Work That Transforms God).

A visszadallamosodásnak megfelelően megint a harmóniákon van a hangsúly, és megtartották azon jó szokásukat is, hogy Vindsval vokálozását nem keverték túlzottan előre, mindig ezt a húzást tartottam a legmegfelelőbbnek black metalban. Persze a dallamosságot sem úgy kell érteni, hogy direkt fogós, slágeres vagy közérthető lenne az anyag, de nem bújtatták el annyira a dallamos magját, mint a közelmúlt lemezein. Az első néhány hallgatás után már világossá válik, miről van szó. Amit fel tudnék róni gondként, hogy nagyon egységes a középtempó, a nyitány blastolós felvezetésén (Shadows Breath First) és a közepe táján érkező The Fall Opens The Sky-on kívül ritka, hogy kellemesen gyors tempóval tüzeljenek alá, az elhajlások nem nagyon jellemzőek. Mivel sem végig übergyors, sem kimondott lassú, kimért tétel sincs a lemezen, a számok között akad pár, egymáshoz eléggé hasonló (Seclusion, Ordeal, de a többiek sem nagyon eltérőek), viszont a recept működik. Ez persze nehezíti az ismerkedést, de cserébe, aki veszi az adást egyszer, nem lesz túl nehéz dolga a lemezzel sem, mivel az atmoszféra a gyorsabb számokban is hasonló. Egy kikacsintás azért később is akad a sebes, már-már power metalos tempókkal (What Burns Now Listens), de persze valójában ez is inkább az Enslaved progos korszakához hasonlóan zakatol végig, ezen csak a sípoló gitárjáték teker egyet, és így lesz Blut Aus Nord-jellege. A lemez legjobbja egyben. A rövid átkötő sok vizet nem zavar (Twin Suns Reverie), ellenben a záró 12 perces epikus nagyon izgalmas (The End Becomes Grace) a filmzenei hatású szintis leállással a közepén, majd pedig a nyitányhoz hasonló kórusos rész tér vissza a második felére.

Hangulatilag is nagyon jól illik az anyaghoz a két animációszerű klip, a zene által megfestett álomvilágokba kalauzol ezekben Alex Moreán (Shadows Breathe First, The Ordeal). Természetesen van itt színes, dallamos ének is, amolyan Vortex-jellegű, jóféle dallamok ezek, mint amilyeneket a Dimmuban és Arcturusban hallottunk, vagy később a Vintersorg / Borknagar család albumain (Shadows Breathe First). A szövegek most sem elérhetőek, amint a banda sok, főként későbbi lemezén szokássávált a Deus Salutis Meæ óta, szóval olyan nyolc-kilenc éve folyamatosan ez a helyzet, így ezekről nem tudok nyilatkozni.

A lemez hossza kellemes, 52 percben hat szám és egy átkötő pont rendben van, kimondottan nem húzták túl az anyagot, de van tere minden számnak, mivel majdnem mindegyik kábé hét perc. Ebben a télies, de mégsem feltétlenül kimondottan téli időben pont jól tud jönni egy ilyen sötét, de méltóságteljesen hömpölygő lemez, főleg az ihletett fajtából.