Shock!

Tökéletesen a semmiből érkezett a tavalyi év végén a tizennegyedik Ulver-sorlemez megjelenésének híre, amelyet – az utóbb megszokott módon – előbb az év utolsó napján a digitális változat elérhetővé válása követett, hogy pár hónap múlva fizikailag is birtokba vehessük majd az albumot. A Neverland már a farkasok második olyan kiadványa, amelyen nem hallhatjuk a 2024-ben elhunyt Tore Ylwizaker (Ylvisaker) játékát, viszont az első olyan, amely már Tore végleges elvesztésének tudatában készült. Azóta is minden alkalommal hangsúlyozom, de nem lehet elégszer: Ylwizaker személyében nem csupán egy billentyűst vesztett a banda, hanem a zenekar három meghatározó oszlopa közül az egyiket, akivel kettesben Kristoffer „Garm″ Rygg annak idején ténylegesen megalkotta az Ulver-hangzást. Némi meglepetésre ráadásul a Neverland éppen azokra az időkre tekint vissza, amikor Rygg és Ylwizaker kilőtte magát a szónikus világegyetembe.

Az egyszeri Ulver-rajongó számára nem is létezik annál édesebb mézesmadzag, mint amit a kiadó az új lemez promójában elrejtett: a Perdition City, a Silence EP-k és a Shadows Of The Sun iránytűként való felemlegetése. Ezek a kiadványok vitán felül Ryggék leg-korszakának (legjobb, legfontosabb, legmeghatározóbb) mérföldkövei, és látom is magam előtt az üveges tekintettel hálaimát rebegő tábort, akik három, alapvetően popos megközelítésű anyag (The Assassination Of Julius Caesar, Flowers Of Evil, Liminal Animals) után végre kiszabadulhatnak a gótikus diszkóból. A fent említett korai albumok természetesen sarokpontoknak számítanak nálam is, nem is nagyon tudok elképzelni olyan rajongót (hiszen én is az vagyok), akiknek ezek a lemezek nem a szíve csücskei, hiszen a black metalt visszakövetelő, vaskalapos siserehad véleményétől eltekintve ezeken teremtette meg saját világát az Ulver, ami a Blood Inside / Shadows albumpároson vitt el a megfejelhetetlenségig.

Szóval adott ez a törött szárnyú zenekar, amely a Flowers Of Evil lemezen már egészen egyértelműen célozgatott a visszavonulásra, azóta pedig az egyik alapemberét is elvesztette, az utóbbi öt évben viszont – a koncertlemezek szintén népes sorát leszámítva – immár a harmadik kiadványával jelentkezik. Utóbbi anyagokon ráadásul más-más nézőpontból tekinthetünk az Ulverre: a Scary Muzak ugye alapvetően a Halloween-filmzene továbbgondolása volt, a Liminal Animals a szigorú popformátum visszatérését hozta, az új lemez pedig leginkább egy elszabadult lóhoz hasonlítható. Ha a Neverland hallatán konkrét viszonyítási pontot kellene meghatároznom, az mondjuk az 1999-es Metamorphosis EP lehetne, amelynek bevallottan semmi más célja nem volt, mint „kipróbálni dolgokat, feltérképezni a tájat". Persze egy három évtizedes múlttal rendelkező csapat egészen más hangsúllyal mond ki efféle dolgokat, mint a kezdet kezdetén, mégsem tartom eget verő hülyeségnek az efféle hallgatói megközelítést.

A Neverland alapvetően instrumentális lemez, szokatlan borítóval és egy T. S. Eliottól (az Átokföldje / The Waste Land című alapművéből) vett idézettel toppan elénk. Ha már Eliot szóba került, ő válaszolta valahol arra a kérdésre, mi a költészet sajátossága napjainkban más irodalmi formákhoz képest, hogy „kevesebb helyet foglal" – valahogy így lehet vele az Ulver is. A Rygg és Jørn H. Sværen által jegyzett dalszövegek (kábé az A Quick Fix Of Melancholy EP óta) legalábbis e „filozófia" jegyében született, minimalista alkotások. Jelen esetben ezt odáig fokozták, hogy klasszikus értelemben vett dalszövegek ezúttal nem is születtek, és bár a jól ismert arcok (Anders Møller ütőhangszeres/hangmérnök, Stian Westerhus gitáros, Sara Khorami vokalista) ismét itt vannak, ez itt alapvetően Rygg és az Ylwizaker-tanítvány Ole Aleksander Halstensgård produktuma. Fura látni, hogy Halstensgård, aki az első Ulver-koncertekre beugrós DJ-ként került a banda közelébe, ma már a legbelső kör tagja, ténykedése alapvetően határozza meg a banda elkövetkező lépéseit.

Ennyi mellébeszélés után akkor lássuk kicsit konkrétabban is a Neverlandet, ami semmiképpen sem lesz szimpla megfejtés. Az utóbbi évek egyik nagyon meghatározó újrafelfedezése volt számomra a Silence EP-k (Silence Teaches You How To Sing, Silencing The Singing) agyonhallgatása, és a hallottak alapján ide a friss anyagot is minden további nélkül vissza tudom kötni. Könnyű lenne odaképzelni, hogy ezek az új témák Ylwizakernek a halála előtt rögzített zenéiből származnak, amelyek létezéséről tudunk, és amelyekkel kapcsolatban tett is a zenekar olyan ígéretet, hogy foglalkozni fog velük, de mivel erre vonatkozó konkrét utalás nincs a lemezen, ez valószínűleg nem történt meg (egyelőre). Akárhogy is, ez itt az Ulver egy teljesen lemeztelenített, impulzív, szabadon csapongó, hirtelen ötletektől elragadtatott, az ezt megelőző produkcióknál kevésbé „kidolgozott" változatban, ami már eleve örömet kell, hogy okozzon minden igazi rajongónak. Ebben a tekintetben pedig a szabad improvizációkkal dolgozó ATGCLVLSSCAP albummal rokon az új, hogy még jobban megkeverjük a fejeket.

A Neverlanden hallható érett férfizene azért nagyon is a mai Ulvert mutatja, ahol az art popból megmaradt részletek megférnek némi tőrőlmetszett industriallel és táncolós synthwave-vel, vagyis sok olyasmivel is, amit magamtól nem biztos, hogy tartósan hallgatnék, ebben a formában viszont szórakoztat. Éppen ideje lenne egyébként a „szórakozás" szitokszóként való használatát végre elfelejteni az Ulver kapcsán, minden jel szerint és minden egyéb kín dacára hőseink élvezni látszanak ezt az egészet, és a legjobban akkor járunk, ha mi is hasonlóképpen teszünk. Még akkor is, ha a Welcome To The Jungle nem lett GN'R-feldolgozás (tudom, te is nagyon reménykedtél). Összességében ott tartok, hogy a klasszikus anyagokhoz képest kevésbé tudok a lemezbe belehelyezkedni, leginkább a fület gyönyörködtető változatossága esik jól. Ebből adódik az is, hogy én erre most semmilyen konkrét pontszámot nem tudok/nem merek adni, a Neverland minden hallgatáskor mást ad, és nem látszik kifogyni a tárháza.