Shock!

Mint egy komment nemrég rámutatott, viszonylag ritkán írunk az Omnium Gatherumról. Sajnos nem tudom cáfolni az észrevételt, és ilyenkor persze elég nehéz meghatározni, miért alakult ez így. Főleg, hogy a már tizedik albumánál tartó finn csapat abszolút Shock!-kompatibilis a maga egyszerre zúzós-riffelős, ám közben roppant dallamos muzsikájával. Remélhetőleg enyhítek kicsit a mulasztáson, ha leírom, hogy az új album szokás szerint gyalul, és simán ott van az idei év kiemelkedő megjelenései között a minden „de..." és „viszont..." magyarázkodástól mentes, sallangmentes metállemezek sorában.

A dömping óhatatlan folyománya, hogy sok zenekart nem hallgatunk eleget, amik amúgy abszolút nekünk valók lennének. Valahol én is így voltam az Omnium Gatherummal: nyilván eddig is ismertem a csapatot, de olyan nagyon alaposan azért sosem mélyedtem el a mára igen terebélyes diszkográfiában. Néha ugyanakkor elég egy kis szikra ahhoz, hogy valami átkattanjon az emberben. Nálam a Cemetery Skyline tavalyi, ellenállhatatlan Nordic Gothic albuma jelentette ezt a triggert, ahol ugye az Omnium főnöke, Markus Vanhala játszotta az egyik főszerepet. Utóbbi fényében valahogy egyből elkapta a fejemet ez a lemez is, és nem ugrottam viszonylag gyorsan tovább. Hiába, jobb később, mint soha... Főleg, hogy így utólag is bőven lesz mit alaposabban feltérképezni az eddigieknél.

A csapat korábban többször is adult orientated death metalként jellemezte stílusát. Az ilyesmi valahol persze félig-meddig tréfás, ők is annak szánták, ugyanakkor ebben az esetben abszolút ül: az Omnium Gatherum fő erősségét mindig is a kíméletlen, súlyos, brutális melo-death alapokba vegyített tiszta harmóniák jelentették, meg az a sajátos tánc, amivel kiegyensúlyozzák a durva, melodikus és virtuóz megoldásokat a zenéjükben. A May The Bridges We Burn Light The Way ebből a szempontból perfekt stílusgyakorlat: nyílegyenesen továbbviszik rajta az előző albumok letisztultabb törekvéseit, ugyanakkor a karcos él is megmaradt, és persze nem hiányzik az ebben a formában csak az ezer tó földjéről származó bandákra jellemző, sötét melankólia sem. Valamiféle üzenetértéke annak is van, hogy Markus Vanhala Jens Bogren mellett Björn „Speed" Stridet is bevonta producerként a munkálatokba – nyilván nem mentek át Soilworkbe, de a lemez letisztult, megadallamos súlyosságához abszolút jó párhuzamot jelentenek a svédek.

2025-ben önmagában természetesen nem indokolt elájulni egy dallamokat is rejtő nordikus death metal albumtól, viszont a csapat abszolút topra tette a dalokat. Mindjárt az intró után robbanó My Pain hatalmas himnusz a maga sodró, lendületes húzásával és elsőre fülbe ragadó kórusával, de ugyanígy leradírozzák a hallgató arcáról a bőrt a The Last Hero tempós, fogós gitármotívumaival is. A legnagyobb kolosszus azonban játékidőre és egyébként is a hét percet közelítő The Darkest City, ahol a hatalmas terű, vészjósló hangzásképbe csomagolt, lassabb ütemű verzék eleve tiszteletet parancsolnak, de aztán ezt is sikerül egészen himnikussá varázsolniuk. (Nem kevés Ocean Machine-érás Devin Townsend is figyel benne egyébként.) Nagy kedvencem még a Streets Of Rage is, ahol valami egészen lenyűgöző gördülékenységgel vegyítik a hamisítatlan hard rock/AOR-riffelést a kalapálós zúzdával és Jukka Pelkonen bömbölésével. De igazság szerint egyedül a lemez vége felé szereplő Barricadesnél érzem úgy, hogy talán egy paraszthajszálnyival lefelé lóg ki az átlagból.

Ha egy kiváló dalokkal teli, színtiszta metált rejtő albumra vágysz remek dallamokkal, de magas energiaszinttel, parádés hangszereléssel és briliáns gitárszólókkal, ne is keress tovább. Egyedül a borítón agyaltam volna a helyükben még egy kicsit.

Az Omnium Gatherum jövőre a Fallujah és az In Mourning társaságában indul turnéra, amely február 17-én Budapestet, a Barba Negrát is eléri. Részletek itt.