Kétszer vettem jegyet Roger Waters-koncertre korábban, és kétszer is adtam azt el. Egyszer egy barátom esküvője jött közbe, máskor egy betegség, így aztán szinte már el is könyveltem magamban, hogy a Pink Floyd egykori kreatív zsenije az én szellemzenészem, akit már akkor sem fogok élőben látni, ha a fejem tetejére állok is. Idén azonban – különösképpen – sem keresztelő, sem földönkívüli lények bolygónk elleni támadása nem akadályozott meg a részvételben, így boldogan és kíváncsian kocogtam befelé a jelentős méretű embertömeggel együtt, azzal a mámorító tudattal, hogy ezúttal egészen biztosan nem késem le az előzenekart – mivel hogy az nem akadt.
