Shock!

augusztus 22.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Royal Hunt, Cloudscape - Budapest, 2014. március 13.

royal_hunt_k2014_17Soha ne mondd, hogy soha! Örök igazság, vagy ha úgy tetszik, közhely, mely a rockzenében épp úgy érvényes, mint az élet bármely más területén. Így bár hiába nyilatkozta néhány évvel ezelőtt a Shock!-nak adott interjújában André Andersen, hogy ha valakivel, hát DC Cooperrel biztos nem fognak többé együtt muzsikálni. Az élet végül másképp alakult. A Life To Die For címmel már a második Royal Hunt lemez jelent meg DC visszatérése óta, amelyet csakúgy, mint elődjét, élőben is bemutattak nálunk, a rajongók legnagyobb örömére.

időpont:
2014. március 13.
helyszín:
Budapest, A38 Hajó
Neked hogy tetszett?
( 6 Szavazat )

Az este bemelegítő csapataként a Cloudscape játszott, akik ha kiemelkedően jók nem is voltak, szégyenkezniük akkor sem kell a produkciójuk miatt. A svéd ötös abban a fajta progresszív metalban utazik, amely a '90-es évek végén volt igazán felkapott, és amelyet olyan kiváló, ám hamar kifulladt csapatok műveltek, mint a Divine Regale, a Dali's Dilemma vagy a The Quiet Room. Néhol totál nyilvánvaló Dream Theater hatásokat felvonultató, alapvetően dallamos és fogós, de összetett dalszerkezeteket használó muzsikát játszottak, remek hangszeres teljesítményekkel, és egy alapvetően okés, bár nem túl kiemelkedő énekessel. Mivel ez volt az utolsó olyan állomás – Ukrajnába már nem mennek –, ahol ők nyitottak a Royal Huntnak, várható volt, hogy lesz némi ökörködés is a színpadon. Sokat nem is kellett rá várni: a második szám közepén ugyanis egyszer csak felballagtak a Royal Hunt tagok a színpadra, kezükben egy-egy székkel vagy asztallal, majd magukat cseppet sem zavartatva elkezdtek borozgatni, cigizni, miközben a Cloudscape rendületlenül tekerte az aktuális nótát. Jópofa mozzanata volt ez egy alapvetően roppant szimpatikus zenekar mindettől függetlenül is teljes mértékben szórakoztató koncertjének.

cloudscape_p2014_15

Bár a tavaly év végén megjelent A Life To Die For kétségkívül gyengébbre sikeredett a DC visszatérését jelentő Show Me How To Live-nél, alapvetően azért az összes olyan Royal Hunt jegyet felvonultatta, amelyet a csapat rajongói joggal várhatnak el André Andersentől és társaitól. Ráadásul kifejezetten gyengének még akkor sem nevezném, ha valóban helyet kapott rajta pár kevésbé erős tétel, mivel pedig ismét azt a DC Coopert vonultatja fel a mikrofonnál, akit a rajongók többsége mindig is a nagybetűs Royal Hunt Énekesként tartott számon, várható volt, hogy különösebben nem rázza meg a tábort a kissé gyengébb dalcsokor.

Bár kifejezetten sokan nem érkeztek az A38-ra, a nézőszám nem volt kínos, a megjelentek pedig végig hangot adtak lelkesedésüknek. Érthető is a felfokozott lelkiállapot, hiszen hiába adott ki a dán csapat kiváló lemezeket John Westtel (a Mark Boals-érát most inkább hagyjuk), a többség mindig is reménykedett benne, hogy a Moving Target és Paradox lemezekkel a zenekar frontján igazán kiemelkedőt alakító DC egyszer még visszatér. Bár személy szerint a westes anyagok némelyikét is kifejezetten szeretem (a Fear vagy az Eyewitness a mai napig óriási kedvencem), meg kell hagyni, hogy DC miatt a vele készült cuccok valóban páratlanok. Olyan telt, erős, ám ennek ellenére végtelenül érzelemgazdag az orgánuma, ami csak a legnagyobbakat jellemzi. Hihetetlen volt, ahogy élőben is hiba nélkül hozta az egyáltalán nem könnyű énektémákat, amelyeket a turnén kisegítő, a Pain Of Salvationből ismerős Per Schelander egészített ki vokáljaival. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, Per olyan ügyes volt, hogy egyszerre akár négy különböző hangon is vokálozott, de ennyi kis csalást talán megengedhetünk a csapatnak. Főleg, hogy tényleg kiválóan muzsikáltak.

royal_hunt_k2014_08

A felállás legújabb tagja a 2011-ben debütált, fizimiskára az ifjú Szekeres Tamást idéző Jonas Larsen, akinek játékát látva fel sem merült bennem, hogy visszasírjam Jacob Kjaert vagy Marcus Jidellt. És ha már az új fiúknál tartunk, a családi problémák miatt a turné első részét kihagyni kényszerülő Andreas Passmark helyére beugrott Per is sokat hozzátett a bulihoz. Remek figura, aki a vokálokon kívül a vizuális oldalt is nagyban erősítette, a játéka pedig tényleg boszorkányosan jó volt. Megmondom őszintén, véleményem szerint még Andreast is sikerült lepipálnia. Mögöttük a pufi ütős, Allan Sørensen hozta megbízhatóan az alapokat, hátul pedig, a reflektorfényből totál visszahúzódva ott volt a csapat ereje, lelke és motorja, a hegyomlás méretű André Andersen, akinek színpadi attitűdjét látva az ember meg nem mondaná, hogy ő a legfontosabb tényező a bandában. Abszolút anti-rocksztár a figura, akinek tényleg csak a zene számít, a reflektorfényt teljes mértékben átengedi ezért a többieknek. Legfőképp természetesen a frontembernek, és DC messzemenőkig élt is ezzel a lehetőséggel. Mindamellett, hogy úgy énekel élőben is, mint kevesek, még frontemberként is végtelenül szimpatikus. Ahogy ki is jelentette: a színpadon előbújik belőle az a vigyorgó bohóc, aki végigpörgi és -grimaszolja a koncerteket, miközben folyamatosan pacsizik, bratyizik a rajongókkal. Igazi showman, egyben tipikus amerikai is: harsány, gondtalan és szószátyár.A vele készült alapvetések mellett (Last Goodbye, Message To God vagy Time) természetesen a csapat egyéb korszakainak dalait is remekül hozta.

royal_hunt_k2014_04

Henrik Brockmannál nyilván nagyságrendekkel jobb énekes, így a Clown In The Mirror vagy az Epilogue nem is okozhatott gondot, de kvalitásairól alighanem az árulja el a legtöbbet, hogy a nem kevésbé kiváló, ám gyökeresen eltérő karakterrel és stílussal megáldott John West által felénekelt tételek, a Mission és a Cold City Lights is kiválóak voltak. Sőt, utóbbit egyenesen a koncert egyik csúcspontjának éreztem, néhány további, eredetileg West által felénekelt dalt épp ezért nagyon szívesen meghallgattam volna még. Ha bármit változtathatnék a bulival kapcsolatosan, az éppen ez lenne, nevezetesen az új lemez egyes dalait bizony legközelebb simán lecserélném mondjuk a Liesra vagy a Can't Let Go-ra. Mindez persze csak szőrszálhasogatás, hiszen az utolsó két albumot sem reprezentálták túl (ha jól számoltam, összesen öt tétel csendült fel róluk), amit játszottak, az pedig úgy volt kifogástalan, ahogy elhangzott. Mindehhez még két mókás momentum is társult: a Cloudscape legénység törlesztette a kölcsönt, és az egyik nótát némi boxeralsós kánkánozással fűszerezte meg, majd a ráadás első trackjének, a Hell Comes Down From Heavennek a végén színpadra lépett a turnén eddig nem játszó Andreas Passmark is, hogy így kiegészülve két basszusgitárral jammeljenek kicsit. Természetesen ezt követően is színpadon maradt mindkét bőgős, épp csak Per gitárra váltott, hogy a DC egyik kedvencének számító Epilogue-ot így nyomják végig.

A kétórás koncertet követően aztán egy jókedvű meet and greet keretében még a csapattagokkal is lehetett kötetlenül dumálni és fotózkodni, így tényleg mindent megkaptunk ezen az estén, amit egy Royal Hunt rajongó csak kívánhat.

További fotók:
Cloudscape
Royal Hunt

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.