Shock!

Másfél hónap telt el azóta, hogy kézhez kaptam a The Dead Daisies Burn It Down albumát, a pár hete papírra vetett kritikában megfogalmazott álláspontom pedig azóta sem változott róla. A véleményemhez mérten ugyanakkor teljesen biztos voltam abban is, hogy mindez totál indifferens lesz a koncert szemszögéből, ezek az arcok ugyanis színpadon nem hibáznak.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen fellépett itt még egy zenekar. Bevallom, a wiesbadeni The New Roses munkásságával kizárólag a koncert kedvéért kötöttem közelebbi ismeretséget, de ezt már az új lemezt hallgatva sem bántam meg. Habár a németek One More For The Road címmel kiadott friss anyaga sem forgatja ki négy sarkából a világot, lévén nagyjából ugyanarra a divatosan retrós, de alapvetően arénarockos vonalra lőhető be, mint például az Inglorious vagy a The Answer muzsikája, de megkockáztatom, hogy rokonságot ápol a tengerentúli Monster Truckkal is. Jók a dalaik, erősek a refrénjeik, bennük van a korai Leppard és Bryan Adams hatása, de azért ezerszer horzsolósabban, mai fülre kalibráltan tolják a rockot, ezzel a formulával pedig nem lehet nagyot tévedni. A koncerten is lelazultan, feelingesen zenéltek, abszolút felnőttek a feladathoz, pedig valószínűleg létezik a rockszakmában hálásabb feladat is, mint Corabi- és Aldrich-formátumú, minden hájjal megkent professzionalistáknak nyitni...

Sok emberrel beszélgettem a koncert előtt, és megnyugodva tapasztaltam, hogy nem kizárólag én kezelem komoly fenntartásokkal a The Dead Daisies Burn It Down lemezét. Nyilván tisztában voltam vele, hogy ha tetszik, ha nem, a csapat erőszakosan lenyomja majd a torkomon az új anyag nagyobbik részét, de az sem volt kérdés, hogy a koncertet ennek ellenére élvezni fogom. Doug Aldrich gyakorlatilag már a nyitó Resurrected percei alatt kenyérre kent, ahogy a kétnyakú Gibsonon elővezette azokat a zeppelines akkordokat.

A hangzás itt még botladozott kicsit, amin a túlhúzott pergődob sem javított, a pincemélyen riffelő Rise Up másodikként érkező témájára azonban gatyába rázták az arányokat. Elképesztő volt látni, ahogy ezek az ötvenes, hatvanas éveikben járó rock & rollerek annyi színpadon töltött idő után is micsoda energiával adják elő a dalokat: Aldrich és Marco Mendoza pillanatokra sem álltak meg, az előző este még komoly nyakfájdalmakra panaszkodó doboskedvencem, Deen Castronovo pedig olyan húzást adott a produkciónak, hogy szerintem ember nem volt a Trackben, aki visszasírta volna Brian Tichyt. Corabi is baromi jó formában tevékenykedett, kedélyesen szórta az olykor nem kevés öniróniával meglocsolt átkötő szövegeket, mint például az All The Same felvezetésében. A hangjára sem lehetett panasz, ráspolyos torka a maximumot nyújtotta, ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy a Marco-Deen-Doug trió überkomoly vokálmunkája nélkül azért valószínűleg nem lett volna ennyire teljes az élmény.

Ami az elhangzott dalokat illeti, kvázi felváltva érkeztek a három corabis lemez dalai. Óriási csúcspont volt a Last Time I Saw The Sun azzal a szemérmetlenül screames riffel, ahogy a Montrose legjobb pillanatait felidéző Long Way To Go is a vége felé, az Aerosmith-érzetű Song And A Prayer pedig fullosan visszarepített az igazán nagy volumenű rockzenék korába. A Mainline eszelős rock & rollja imádnivaló volt, de a már említett All The Same alatt is fülig ért az ember szája, nyilván Corabi önnön karmájáról való okfejtését követően ez nem is lehetett másképp („A turné minden állomásán a leghülyébb kurvát fogom ki, aki egyébként senkinek sem kell...").

A Revoluciónról természetesen a két feldolgozás, a Mexico és a Midnight Moses ütött igazán, és ha már feldolgozások, a zenekar bemutatása alatti mókázást a The Boys Are Back In Town / Highway To Hell / Smoke On The Water / Rock & Roll All Nite / Heaven & Hell ötösével szintén jól kitalálták. A Burn It Down bizonyos dalaihoz viszont ebben a formában sem sikerült közelebb kerülni: a Dead And Gone, a What Goes Around és a Judgement Day élőben sem működött nálam, az pedig különösen fájt, hogy a lemez legjobb nótája (Leave Me Alone) helyett ezúttal a nem túl izmos Can't Take It With You-t vették elő. A Stones-féle Bitch némileg javított a mérlegen, de azt azért erős túlzás lenne állítani, hogy ezzel ideálissá váltak az arányok. Persze ott az érme másik oldala is: annyira jó látni ezeket az arcokat így, együtt a deszkákon, annyira a vérükben van a szórakoztatás, a rock & roll, hogy a nézőként a nekem nem tetsző dal alatt is képes voltam belefeledkezni mondjuk Castronovo látványos dobolásába, vagy Aldrich pózaiba, szóval kis túlzással bármit csinálhatnak. Ezzel valószínűleg ők is tisztában vannak, lévén még egy papíron teljesen értelmetlen Highway Star zárást is képesek megetetni az emberrel.

Mindent összevetve, a Daisies azt hozta, amit vártam, és nem is csalódtam. Jó idő volt, sokan voltunk, hangulat volt, rock & roll volt, ennyi.

(D.Gy.)

Jó pár cikkben (és alatta) megvitattuk a The Dead Daisies hitelességét, ha lehet így fogalmazni, hiszen azért tényleg nem mindennapi, hogy egy idősödő zenerajongó, magánéletben elképzelhetetlenül gazdag üzletember konkrétan összerak magának egy saját zenekart, rocksztárokból. Aztán lemezt készítenek, meg turnéznak, ahogy más „normális" rockzenekar is. Csak itt épp magángéppel közlekednek, pedig az már csak tényleg a legnagyobbak kiváltsága. Mindehhez hab a tortán, hogy a mögöttük álló stáb (meg persze maga a zenekar is), elképesztően aranyos és jó fej emberekből áll, és ezt így pár nappal a koncertek után is még mindig teljes elképedéssel tudom csak leírni.

Az sem mindennapi, hogy egy zenekar két koncertet ad egymás után Budapesten. Főleg úgy, hogy az egyik intimebb hangulatú, kvázi-akusztikus (hiszen teljesen akusztikusnak nem nevezhető például a „rendes" dobcucc miatt sem). Miután az előző napi barbás koncerten teljesen meggyőztek és maguk mellé állítottak (ne tagadjuk, hogy ez nekik javarészt munka ÉS persze szórakozás), a Hard Rock Caféban tartott fellépésen már ismerősként üdvözöltem az új lemez dalait (amit előzetesen csupán egyszer hallgattam meg), amelyek így, szolidabb köntösben is pillanatok alatt magával húzták a közönséget. Persze a legnagyobb vonzerő ilyenkor mégis az, hogy tényleg centikről figyelhetjük a zenészeket, és hát John Corabi akárhogy is, de elképesztően stílusos és magával ragadó figura (talán így, idősebb korára ért be igazán). Minden porcikájából árad az a megmagyarázhatatlan valami, amitől érzed, hogy a szó szoros értelmében rocksztár. Persze megvolt az obligát „Hooligan's Holiday" bekiabálás is, amelyre Corabi válasza az volt, hogy azt ezzel a zenekarral nem fogjuk hallani, talán majd ha szólóturnéja lesz (tehát nálunk kábé soha). Marco Mendoza itt is lesétált oldalra meg előre a közönség soraiba, de ő tényleg az a típus, aki nem bír magával (és májusban még kétszer játszik nálunk a szólózenekarával, szóval tényleg lassan hazajár hozzánk).

A setlist aránylag fedte az előző napit, persze rövidített formában. Ami számomra öröm volt, az a Ramble On feldolgozás a Led Zeppelintől és a Maggie May Rod Stewarttól (ha már idén hallottam eredetiben is ugyanezt a skót öregembertől is). A setlistet a Beatles Let It Be-je zárta, aztán két spontán dalra még visszatértek (With You And I, Midnight Moses), szóval nagyon úgy tűnt, ők is remekül érezték magukat, nem csak mi. Hetekre feltöltődtem ezzel a két nappal (meg persze másnap az Ugly Kid Joe-val meg majd még Roger Watersszel is, de ezt akkor még nem tudtam), és ha még jönnek, menni kell, amíg még lehet.

(V.Sz.)