Shock!

szeptember 26.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Roger Waters - Budapest, 2018. május 2.

roger_waters_k2018_01Kétszer vettem jegyet Roger Waters-koncertre korábban, és kétszer is adtam azt el. Egyszer egy barátom esküvője jött közbe, máskor egy betegség, így aztán szinte már el is könyveltem magamban, hogy a Pink Floyd egykori kreatív zsenije az én szellemzenészem, akit már akkor sem fogok élőben látni, ha a fejem tetejére állok is. Idén azonban – különösképpen – sem keresztelő, sem földönkívüli lények bolygónk elleni támadása nem akadályozott meg a részvételben, így boldogan és kíváncsian kocogtam befelé a jelentős méretű embertömeggel együtt, azzal a mámorító tudattal, hogy ezúttal egészen biztosan nem késem le az előzenekart – mivel hogy az nem akadt.

A kezdést ellenben pontban este nyolcra ígérték a turné hazai állomásán, amely formálisan a rövidke huszonöt év után tavaly kiadott új szólólemezt volt ugyan hivatott bemutatni, de igazából a döntéshozók sem vesződtek azzal, hogy akkor az Is This The Life We Really Want? nevet adják neki, maradtak a sokkal jobban csengő Us+Them Tour elnevezésnél. A Pink Floyd-életmű legtöbbre tartott darabján elhelyezkedő dal címének használata pedig két dologra engedett következtetni: Roger bácsi ezúttal is elsődlegesen a Floyd-himnuszokra fog fókuszálni, másrészt pedig ezúttal is igen erősnek ígérkezik a fellépés aktuálpolitikai töltete. Később persze mindkét várakozás bejött, és ha valaki mindkettőt el is tudta fogadni, kizárt, hogy csalódottan távozott a valóban totális teltházat hozó Arénából.

időpont:
2018. május 2.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 48 Szavazat )

Mondjuk ez utóbbi nyolc óra magasságában még nem nagyon látszott, a nézőtér ekkor még nem hogy foghíjas volt, hanem szinte alig volt foga, a publikum nagyrésze ugyanis még vagy a büfék előtt toporgott, vagy épp az ülőhelyét kereste, és néhányan még jó fél órával az előadás kezdete után is töretlenül folytatták ezt az egyre kilátástalanabbnak tűnő harcot. (Egyetlen zárójel erejéig: egyszerűen nem tudom felfogni, hogy felnőtt emberek miért nem képesek hosszú-hosszú percekig megtalálni a jegyükön nem túl bonyolult szám+betű kombinációként megjelenített ülőhelyeiket, de lehet, hogy csak azért furcsállottam a dolgot, mert ez volt az első koncert életemben, amit teljes egészében ülve tekintettem meg, így eddig nem volt alkalmam szembesülni ezzel a különös társadalmi jelenséggel.) Mindeközben pedig a színpad mögötti valóban óriási kivetítőn egy alakot látunk hátulról, aki a homokdűnék között ülve nézi a tengert, sirályvijjogások és hullámverés hangjától övezve. Hogy aztán kábé negyedórányi feszült várakozás elteltével mind inkább halványuljanak a fények, és felvételről bejátszva beússzon a Speak To Me, majd a Breathe (utóbbi nyilván már élőben). Vele pedig az a látvány-, fény- és hangorgia, amely az elkövetkező majd három órában – ebből húsz perc szünet – az esténket jelentse.

Roger Waters

A Breathe végére persze már szépen megtelt (és a modern idők szentjánosbogaraiként világító telefonkijelzőket leszámítva totál sötétségbe is burkolózott) a terem, ezáltal fokozva a One Of These Days zseniális basszustémájának székbe szögező erejét. Ha csak egyetlen kedvencet nevezhetnék meg az egész Pink Floyd-életműből, erős a gyanúm, hogy ez a dal lenne az, így aztán számomra rögtön a fellépés legelején érkezett is az első csúcspont, amit a kivetítőn látható nyomasztó képsorok csak felerősítettek. Ugyanezt jelentette a hangulatában a Fal-féle animációval rokon képek közt eljátszott, valóban fémes-rideg-gépies hangulatú Welcome To The Machine is, és hát a kettő között bizony még ott figyelt minden órásmester kedvenc dala, a Time, és a két szőke (parókát viselő?) énekesnő rendkívül erős és tiszta hangja által a csillagok közé emelt The Great Gig In The Sky is.

roger_waters_k2018_03

Nem semmi nyitány, annyi szent, jött is utána némi leeresztés az új lemez blokkját jelentő Déjá Vu / The Last Refugee / Picture That trojka képében. A Waters akusztikus gitárjátékával kísért merengős darab egészen pazar volt, sokkal jobban meg is talált magának, mint lemezen, míg az utóbbi kettőt továbbra sem érzem valami bitang erősnek, bár a vizuális körítés ezeket is gond nélkül elvitte a hátán, különösképpen a táncoló migráns menekült nő történeténél, akivel visszatért a bevezető képsorok tengerpartja is. Ezt követően rendkívül jó időzítéssel – pont mire az ember először kezdte volna az óráját nézegetni – érkezett az egyik legikonikusabb Floyd-himnusz, a Wish You Were Here, remek hangzással, zseniális képi megoldásokkal, hogy a kellemes tespedtség érzetét a The Happiest Days Of Our Lives zúzza darabokra, a The Wall filmből már jól ismert jelenetek által kísérve, végül pedig az Another Brick In The Wall második és harmadik része zárta az első etapot. Mivel pedig ezeket mind az ököritófülpösi hentes, mind pedig a negyven fokban is öltönyben parádézó bróker egyaránt ismerte, nyilván ezekre volt a legnagyobb az egyébként mindvégig (túlzottan is) jólnevelten viselkedő közönség hangja. Pedig szerintem pont itt jelentkezett az előadás egyetlen valóban igazán kínos show-eleme a szokásos gyereksereg színpadi „műsora" képében, akik először narancssárga rabruhában, fejükön fekete zsákkal jelentek meg, hogy később mindkettőtől megszabadulva, RESIST feliratú fekete pólókban „énekeljenek" és mozogjanak – sajnos hót koordinálatlanul, totál össze-vissza. Úgy éreztem, a lehető legjobbkor jön a Waters által húszpercesnek felkonferált szünet.

roger_waters_k2018_04

Amely alatt gyors eszmecsere szeretve tisztelt alapító-főszerkesztőnkkel, aki a kiemelt állóban tapasztalható állapotokról számol be: ott is rend és fegyelem uralkodik, pedig ő az előbb éppen Putyin-rajongó oroszokkal találkozott (nem egy tipikus Waters-közönség), miközben biztosít róla, amit amúgy én is tudok, vagyis, hogy a második felvonás lesz az igazán nagy dobás! Húzok is gyorsan vissza a helyemre, ahol éppen látom, amint a közönség álló része fölé, egy hosszú ledfalra, „felépítik" az Animals borítójának erőművét (basszus, hát még a kémények is füstöltek!), és innentől kezdve erről nem is nagyon tudtam levenni a szememet. De nem is kellett, hiszen ide is szépen kivetítették a zenészeket, amint a koncert legütősebb részét hozva elnyomták előbb a Dogs-ot, majd pedig a Pigs (Three Different Ones)-t. Azaz az Animals három dalmonstrumából kettőt (akkor már a Sheep is igazán elfért volna). És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megjegyezzem, hogy Waters milyen istentelenül jó zenészeket hozott azért magával. Amit például két gitárosa, a régi harcostárs Dave Kilminster és a fazonjában elég ironikus módon a fiatal David Gilmourt megjelenítő, sokszor énekesként is szereplő fiatal srác letoltak itt, az túlzás nélkül fenomenális volt.

roger_waters_k2018_05

A némi teátrális bevezetést követően berobbanó (külön poén, hogy a Waters által a tömegbe hajított pezsgőspohár majdnem Szilvián landolt, aki azonban párducreflexeinek hála elugrott előle) Pigs persze kellően vásári és demagóg is volt a már megszokott látványelemként óriásmalac röptetésével és a konstans Trump-szapulással, de aki megbotránkozik az ilyesmin, az nyilván nem megy Waters-koncertre. A szám végén hatalmas betűkkel virító „TRUMP EGY DISZNÓ" felirat láttán pedig egyesek hangot adtak abbéli meggyőződésüknek, hogy most tutira mindjárt kiírják Simicska Lajos legismertebb mondatát is, de erre végül nem került sor.

roger_waters_k2018_06

Ellenben jött az újabb közönségkedvenc Money (és vele az a csodás szaxofon-szóló), a turné „címadója", az Us And Them, majd egy újabb dal az új lemezről, a számomra bántóan üres Smell The Roses. A lezárást aztán a holdkórosok kedves dala, a Brain Damage hozta el, ha már egyszer a Hold sötét oldalával nyitottunk, úgy is illett, hogy azzal zárjunk, míg végül a törékeny szépségű Eclipse alatt lézersugarakból felépült a közönség közé a borítóról jól ismert prizma, és megvalósult a szivárványszínekben játszó fénytörés. Ezért a gigantikus látványért önmagában megérte volna a dolog, de persze hátra volt még a ráadás.

roger_waters_k2018_07

Azaz a jó hosszúra nyúló zenekari bemutatást és monológot (a nukleáris fegyverek nagyon rosszak, értem?) követő Mother/Comfortably Numb már valóban überelhetetlen párosa, konfettiesővel, fényorgiával kísérve. A kivetítőn pedig újra megjelent a tengert bámuló emberalak, ezúttal már a kislányával az oldalán, békésen, megnyugtatóan, az Aréna népe pedig felállt, hogy úgy tapsolja meg ezt a kinézetében egyre inkább Richard Gere eltitkolt bátyjára hajazó, néhol rebellis és monomániás őrültnek, néhol szeretre méltó öreg bölcsnek tűnő korszakos zsenit. Én is így tettem.

 

Hozzászólások 

 
-7 #9 Starlight Express 2018-05-07 21:43
Játszhatott volna többet az új albumròl. Méltò az elsőhöz.
Idézet
 
 
-3 #8 zalan 2018-05-07 20:44
Ott voltam én is az összes Waters itthoni koncerten.Így a teljes Animals elő lett adva :).Ott a helye a legjobb,legfont osabb Floyd lemezek közt.Csak ezért megérte,de az egész remek volt,a hangzás,látvány is.A politika sok?,igen de nála ez régóta így van. És ma valóban egy veszélyes világban élünk,ő így reflektál erre.Zavaró?Én pl.túlnyomóan egyetértek vele(sok disznó él ma is),de a zene messze túlér ezen,önmagában elviszi a koncertet.A Pigs Wright féle indítása 1977 óta a fülembe,agyamba égett(máig nem értem a szüleim milyen indíttatásból vették meg a lemezt,nem ilyen zenéket hallgattak,de soha rosszabb mellényúlást),7 évesen nem is értettem,10 év múlva rajongtam érte...szóval köszi Pink Floyd :)
Idézet
 
 
-5 #7 Narada 2018-05-07 09:05
Animals-blokk vizuál: felejthetetlen. Dogs... Tejóég.

És visszaszívom, hogy az Antimatter Welcome to the Machine-ja jobb, mint az eredeti. Főleg a vetítéssel.
Idézet
 
 
-3 #6 404 2018-05-06 01:05
Maga a koncert szuper volt, és igen, a The Wall soha nem volt ennyire aktuális...
A képek alapján pedig RIchard Gere simán lehetne Waters dublőre.
Idézet - frontiers:
Hát a The Wall talán még soha nem volt annyira aktuális, mint most! A minap végigtoltam sok év után, hát zseniális lemez az szent.

Én megmondom őszintén inkább Gilmour párti vagyok, nekem Waters már-már musical-t csinál a zenéjéből -amit én elvből rühellek-. De valahogy mindig olyan, hogy hiába jön, vagy valahol játszik a közelbe, sosem tud annyira megmozgatni, hogy jegyet vegyek rá. Talán egyszer még kipipálom őt is.
Idézet
 
 
+4 #5 mthomka 2018-05-05 20:30
Igazán nem kötözködés, de Ököritó az nem fürpös, hanem fülpös!
Kérném javítani!
Idézet
 
 
-2 #4 Adam 2018-05-05 18:02
Baromi jó koncert volt, szerintem kár túlelemezni. Valóban, volt egy politikai mondanivalója és bár úgy érzem Waters sok olyan dalt is ez irányba torzított/ferdített el aminek nem a politika az elsődleges mondandója (Mother pl.), meg lehet neki bocsátani. Neki ez a hobbija, másnak meg más ugye, és ezzel azért jobban járunk.
Idézet
 
 
#3 frontiers 2018-05-05 16:06
Hát a The Wall talán még soha nem volt annyira aktuális, mint most! A minap végigtoltam sok év után, hát zseniális lemez az szent.

Én megmondom őszintén inkább Gilmour párti vagyok, nekem Waters már-már musical-t csinál a zenéjéből -amit én elvből rühellek-. De valahogy mindig olyan, hogy hiába jön, vagy valahol játszik a közelbe, sosem tud annyira megmozgatni, hogy jegyet vegyek rá. Talán egyszer még kipipálom őt is.
Idézet
 
 
+5 #2 Montsegur 2018-05-05 11:51
Idézet - bányarém:
nem értem mi szükség van egy ilyen koncerten politizálni.


Na, ez nekem eddig az év kommentje :-)

Gondolom viccből írtad, de ha esetleg mégsem, akkor: azért, mert Roger Waters-nél a zene és a politika egy és elválaszthatatl an.
Idézet
 
 
-24 #1 bányarém 2018-05-05 11:12
nem értem mi szükség van egy ilyen koncerten politizálni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.