Shock!

Kétszer vettem jegyet Roger Waters-koncertre korábban, és kétszer is adtam azt el. Egyszer egy barátom esküvője jött közbe, máskor egy betegség, így aztán szinte már el is könyveltem magamban, hogy a Pink Floyd egykori kreatív zsenije az én szellemzenészem, akit már akkor sem fogok élőben látni, ha a fejem tetejére állok is. Idén azonban – különösképpen – sem keresztelő, sem földönkívüli lények bolygónk elleni támadása nem akadályozott meg a részvételben, így boldogan és kíváncsian kocogtam befelé a jelentős méretű embertömeggel együtt, azzal a mámorító tudattal, hogy ezúttal egészen biztosan nem késem le az előzenekart – mivel hogy az nem akadt.

A kezdést ellenben pontban este nyolcra ígérték a turné hazai állomásán, amely formálisan a rövidke huszonöt év után tavaly kiadott új szólólemezt volt ugyan hivatott bemutatni, de igazából a döntéshozók sem vesződtek azzal, hogy akkor az Is This The Life We Really Want? nevet adják neki, maradtak a sokkal jobban csengő Us+Them Tour elnevezésnél. A Pink Floyd-életmű legtöbbre tartott darabján elhelyezkedő dal címének használata pedig két dologra engedett következtetni: Roger bácsi ezúttal is elsődlegesen a Floyd-himnuszokra fog fókuszálni, másrészt pedig ezúttal is igen erősnek ígérkezik a fellépés aktuálpolitikai töltete. Később persze mindkét várakozás bejött, és ha valaki mindkettőt el is tudta fogadni, kizárt, hogy csalódottan távozott a valóban totális teltházat hozó Arénából.

Mondjuk ez utóbbi nyolc óra magasságában még nem nagyon látszott, a nézőtér ekkor még nem hogy foghíjas volt, hanem szinte alig volt foga, a publikum nagyrésze ugyanis még vagy a büfék előtt toporgott, vagy épp az ülőhelyét kereste, és néhányan még jó fél órával az előadás kezdete után is töretlenül folytatták ezt az egyre kilátástalanabbnak tűnő harcot. (Egyetlen zárójel erejéig: egyszerűen nem tudom felfogni, hogy felnőtt emberek miért nem képesek hosszú-hosszú percekig megtalálni a jegyükön nem túl bonyolult szám+betű kombinációként megjelenített ülőhelyeiket, de lehet, hogy csak azért furcsállottam a dolgot, mert ez volt az első koncert életemben, amit teljes egészében ülve tekintettem meg, így eddig nem volt alkalmam szembesülni ezzel a különös társadalmi jelenséggel.) Mindeközben pedig a színpad mögötti valóban óriási kivetítőn egy alakot látunk hátulról, aki a homokdűnék között ülve nézi a tengert, sirályvijjogások és hullámverés hangjától övezve. Hogy aztán kábé negyedórányi feszült várakozás elteltével mind inkább halványuljanak a fények, és felvételről bejátszva beússzon a Speak To Me, majd a Breathe (utóbbi nyilván már élőben). Vele pedig az a látvány-, fény- és hangorgia, amely az elkövetkező majd három órában – ebből húsz perc szünet – az esténket jelentse.

A Breathe végére persze már szépen megtelt (és a modern idők szentjánosbogaraiként világító telefonkijelzőket leszámítva totál sötétségbe is burkolózott) a terem, ezáltal fokozva a One Of These Days zseniális basszustémájának székbe szögező erejét. Ha csak egyetlen kedvencet nevezhetnék meg az egész Pink Floyd-életműből, erős a gyanúm, hogy ez a dal lenne az, így aztán számomra rögtön a fellépés legelején érkezett is az első csúcspont, amit a kivetítőn látható nyomasztó képsorok csak felerősítettek. Ugyanezt jelentette a hangulatában a Fal-féle animációval rokon képek közt eljátszott, valóban fémes-rideg-gépies hangulatú Welcome To The Machine is, és hát a kettő között bizony még ott figyelt minden órásmester kedvenc dala, a Time, és a két szőke (parókát viselő?) énekesnő rendkívül erős és tiszta hangja által a csillagok közé emelt The Great Gig In The Sky is.

Nem semmi nyitány, annyi szent, jött is utána némi leeresztés az új lemez blokkját jelentő Déjá Vu / The Last Refugee / Picture That trojka képében. A Waters akusztikus gitárjátékával kísért merengős darab egészen pazar volt, sokkal jobban meg is talált magának, mint lemezen, míg az utóbbi kettőt továbbra sem érzem valami bitang erősnek, bár a vizuális körítés ezeket is gond nélkül elvitte a hátán, különösképpen a táncoló migráns menekült nő történeténél, akivel visszatért a bevezető képsorok tengerpartja is. Ezt követően rendkívül jó időzítéssel – pont mire az ember először kezdte volna az óráját nézegetni – érkezett az egyik legikonikusabb Floyd-himnusz, a Wish You Were Here, remek hangzással, zseniális képi megoldásokkal, hogy a kellemes tespedtség érzetét a The Happiest Days Of Our Lives zúzza darabokra, a The Wall filmből már jól ismert jelenetek által kísérve, végül pedig az Another Brick In The Wall második és harmadik része zárta az első etapot. Mivel pedig ezeket mind az ököritófülpösi hentes, mind pedig a negyven fokban is öltönyben parádézó bróker egyaránt ismerte, nyilván ezekre volt a legnagyobb az egyébként mindvégig (túlzottan is) jólnevelten viselkedő közönség hangja. Pedig szerintem pont itt jelentkezett az előadás egyetlen valóban igazán kínos show-eleme a szokásos gyereksereg színpadi „műsora" képében, akik először narancssárga rabruhában, fejükön fekete zsákkal jelentek meg, hogy később mindkettőtől megszabadulva, RESIST feliratú fekete pólókban „énekeljenek" és mozogjanak – sajnos hót koordinálatlanul, totál össze-vissza. Úgy éreztem, a lehető legjobbkor jön a Waters által húszpercesnek felkonferált szünet.

Amely alatt gyors eszmecsere szeretve tisztelt alapító-főszerkesztőnkkel, aki a kiemelt állóban tapasztalható állapotokról számol be: ott is rend és fegyelem uralkodik, pedig ő az előbb éppen Putyin-rajongó oroszokkal találkozott (nem egy tipikus Waters-közönség), miközben biztosít róla, amit amúgy én is tudok, vagyis, hogy a második felvonás lesz az igazán nagy dobás! Húzok is gyorsan vissza a helyemre, ahol éppen látom, amint a közönség álló része fölé, egy hosszú ledfalra, „felépítik" az Animals borítójának erőművét (basszus, hát még a kémények is füstöltek!), és innentől kezdve erről nem is nagyon tudtam levenni a szememet. De nem is kellett, hiszen ide is szépen kivetítették a zenészeket, amint a koncert legütősebb részét hozva elnyomták előbb a Dogs-ot, majd pedig a Pigs (Three Different Ones)-t. Azaz az Animals három dalmonstrumából kettőt (akkor már a Sheep is igazán elfért volna). És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megjegyezzem, hogy Waters milyen istentelenül jó zenészeket hozott azért magával. Amit például két gitárosa, a régi harcostárs Dave Kilminster és a fazonjában elég ironikus módon a fiatal David Gilmourt megjelenítő, sokszor énekesként is szereplő fiatal srác letoltak itt, az túlzás nélkül fenomenális volt.

A némi teátrális bevezetést követően berobbanó (külön poén, hogy a Waters által a tömegbe hajított pezsgőspohár majdnem Szilvián landolt, aki azonban párducreflexeinek hála elugrott előle) Pigs persze kellően vásári és demagóg is volt a már megszokott látványelemként óriásmalac röptetésével és a konstans Trump-szapulással, de aki megbotránkozik az ilyesmin, az nyilván nem megy Waters-koncertre. A szám végén hatalmas betűkkel virító „TRUMP EGY DISZNÓ" felirat láttán pedig egyesek hangot adtak abbéli meggyőződésüknek, hogy most tutira mindjárt kiírják Simicska Lajos legismertebb mondatát is, de erre végül nem került sor.

Ellenben jött az újabb közönségkedvenc Money (és vele az a csodás szaxofon-szóló), a turné „címadója", az Us And Them, majd egy újabb dal az új lemezről, a számomra bántóan üres Smell The Roses. A lezárást aztán a holdkórosok kedves dala, a Brain Damage hozta el, ha már egyszer a Hold sötét oldalával nyitottunk, úgy is illett, hogy azzal zárjunk, míg végül a törékeny szépségű Eclipse alatt lézersugarakból felépült a közönség közé a borítóról jól ismert prizma, és megvalósult a szivárványszínekben játszó fénytörés. Ezért a gigantikus látványért önmagában megérte volna a dolog, de persze hátra volt még a ráadás.

Azaz a jó hosszúra nyúló zenekari bemutatást és monológot (a nukleáris fegyverek nagyon rosszak, értem?) követő Mother/Comfortably Numb már valóban überelhetetlen párosa, konfettiesővel, fényorgiával kísérve. A kivetítőn pedig újra megjelent a tengert bámuló emberalak, ezúttal már a kislányával az oldalán, békésen, megnyugtatóan, az Aréna népe pedig felállt, hogy úgy tapsolja meg ezt a kinézetében egyre inkább Richard Gere eltitkolt bátyjára hajazó, néhol rebellis és monomániás őrültnek, néhol szeretre méltó öreg bölcsnek tűnő korszakos zsenit. Én is így tettem.