Shock!

november 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Machine Head - Budapest, 2018. április 20.

0422mh3Noha több mint három hónapja elfogytak rá a jegyek, előzetesen akár kétesélyesnek is tűnhetett ez a koncert. A Machine Head új lemeze olyan mértékben osztja meg a közönséget, mint idestova két évtizede egyik albumuk sem, és Robb Flynn is egyre nyíltabban mászik bele az utóbbi években olyan témákba, amivel szintén nem éppen abba az irányba hat, hogy mindenki szeresse. Itt most elsősorban nem az elhíresült karlengetős vitára gondolok, hanem például arra az aktuálpolitizálásra, amit az interjúkban, blogbejegyzésekben művel. Viszont a fellépés ismét megmutatta, hogy mindez igazából mellékes, és aligha távozott róla elégedetlenül bárki, aki valaha is szerette a zenekart.

Igazából egyáltalán nem voltam előzetesen ráhangolódva erre a bulira. Ősrajongóként tartottam a lépést a Machine Headdel minden korszakukban, de az utóbbi években egyre kevésbé tudok lelkesedni a csapatért: Robb Flynn fentebb említett, izgága nyilatkozatain még simán túl is teszem magam, a Catharsis lemezt viszont összességében egyszerűen nem vagyok képes értelmezni, ráadásul mintha a két dolog valahol összeérne... A felesleges pszichologizálást meghagynám másoknak, de számomra nem kérdés, hogy a csapat jelenleg eléggé tévúton jár, aminek jelei egyébként az eggyel ezelőtti, Bloodstone & Diamonds lemezen váltak teljesen egyértelművé. Az új album viszont – szerintem – még abból sem következett.

időpont:
2018. április 20.
helyszín:
Budapest, Barba Negra Music Club
Neked hogy tetszett?
( 37 Szavazat )

Mindezt csak azért fejtegetem így elöljáróban, mert a szinte óraműpontossággal, fél kilenckor kezdődő, előzenekar nélküli monstre koncerten körülbelül három számra volt szükség ahhoz, hogy a fentieket zárójelbe tegye az agyam, és egyáltalán ne foglalkozzak ilyesmikkel. Az Imperium nyitása még viszonylag biztonságosnak is tekinthető ebből a szempontból, hiszen a Machine Head történetének egyik abszolút csúcsdaláról, az egyik örök közönségkedvencről beszélünk, amivel egy heringezős, sold out bulin aligha lehet mellényúlni. Azonban a lendület a Volatile-nál és a Now We Die-nál is kitartott, ráadásul feltűnő volt, hogy az új album nyitószáma szintén elementáris reakciókat vált ki odalent. Persze a nóta eleve a Catharsis erősebb pillanatai közé tartozik, viszont el nem tudom mondani, mennyivel nagyobbat dörrent élőben, mint lemezen. (Ami a hangzást illeti, nem tudok mást tanácsolni, a Barba Negrában mindenki mindig álljon a keverő és a színpad közötti részre, itt ha nem is lemezminőségben, de kimondottan jól szólt a buli.)

0422mh2

Egy efféle an evening with...-koncert akkor tud kellően szórakoztató lenni, ha a műsornak van valamiféle íve. Ebből a szempontból a Machine Head rutinos, öreg rókának tekinthető, és ugyan már a 2015-ös fellépésüket is nagyon élveztem, azt kell mondanom: most még jobb munkát végeztek a program összeállításában. Úgy ment le a három órát közelítő játékidő, hogy egy pillanatig sem éreztem túlhúzottnak a dolgot, ami azért nem semmi ilyen tömény, súlyos zene mellett, ehhez azonban arra volt szükség, hogy a lehető legjobb ütemben váltogassák az egyes korszakok dalait. Ismét feltűnő volt például, mennyire nagyot ütnek koncerten a sűrűbb, szövevényesebb új témák közé vetített vitatott szerzemények az ezredforduló környékéről: a The Blood, The Sweat, The Tears, a From This Day vagy a Bulldozer pőrébb, direktebb energiadózisai mintha szó szerint mindenkibe áramot vezettek volna a nézőtéren. Mintha nem is lett volna késhegyig menő anyázás annak idején a The Burning Red és a Supercharger felett...

0422mh4

A csapat teljesen felszabadultnak és jókedvűnek tűnt, Robb Flynn és Phil Demmel a szokásos nagy összeröhögésekkel, hősies pózokkal pengettek egymás mellett. Hozzájuk képest Jared MacEachern elég nyilvánvalóan alárendelt szerepben nyomja, pedig jó fazon, és jól is játszik – mindazonáltal feltűnő, hogy vele mennyivel kevesebb a másik két frontarc interakciója, mint egymással, Flynn például szerintem háromszor, ha ránézhetett az egész este során, de lehet, hogy akkor már sokat mondok. A leglátványosabb figura azonban továbbra is Dave McClain a maga valószínűtlenül hosszú végtagjaival, amint Muppet Show-szerűen pusztít a dobokon. Nem tartozik a metronóm-szerű ütősök közé, viszont van a játékának valami nagyon elemi, jellegzetes húzása, így még a kötelező dobszólót is meg tudtam bocsátani neki (ellentétben azzal az arccal, aki mögöttem eleinte végig azt üvöltözte neki közben, hogy HAGYD ABBA!). Demmel parasztvakító hokiorgiáját már kevésbé toleráltam, bár szerencsére ebben is akadtak élvezhetőbb blokkok. Ugyanakkor ilyen játékidő mellett indokolhatók ezek a megmozdulások, hogy közben a többiek is szusszanhassanak egyet.

0422mh5

Különös tekintettel a főnökre, aki – akárcsak legutóbb – szerencsére ezúttal is a dalokra tartogatta az erejét meg a hangját, nem pedig színpadias, hosszadalmas prédikációkra. Mindössze a Darkness Within előtt tartott egy rövidebb szónoklatot, de mivel ennek javarészében Budapestet dicsérte, szerintem mindenki megbocsátotta neki, ennyi simán bele is fért. Az enyhe messiáskomplexus persze továbbra is megvan, Robb nyilvánvalóan imád a középpontban lenni, és talán bele is halna, ha nem figyelne rá mindenki – a Now We Die kék fényekkel alávilágított, Jézus-pózban lenyomott melodikus betétje láttán muszáj volt mosolyognom –, de mint említettem, visszafogottan, szimpatikusan hozta magát. Viszont érdekes, hogy az évek múltával mintha egyre kevésbé mennének neki bizonyos dallamos énekrészek. Akármennyire is csúcspontnak bizonyult például a Ten Ton Hammer, a dal bridge-része gyakorlatilag élvezhetetlenre sikeredett, ezt nem lenne hülyeség a jövőben átpasszolni inkább MacEachernnek, aki viszont végig feltűnően gördülékenyen hozta a vokálokat. Sőt, a ráadásban előkapott Exhale The Vile-ban a refrént is megkapta tokkal-vonóval, és lám, egyből a helyére is került minden... A The Burning Red legjobb dala mellesleg simán el is vitte nálam az első helyezést ezen az estén, soha nem hittem volna, hogy valaha is élőben hallhatom a banda történetének egyik leggyilkosabb riffjét.

0422mh7

Mint említettem, a zenekar nagyjából mindenhonnan válogatott, bár a program tengelyét persze azért a 21. századi korszak klasszikusai – Beautiful Mourning, Clenching The Fists Of Dissent, Locust, Killers & Kings, majd a hétdalos ráadásban Aesthetics Of Hate, Game Over és zárásnak a Halo – adják ma már. Ezzel nincs is semmi gond, sőt, még a lemezköztes Is There Anybody Out There? is működött, pedig stúdióverzióban ez sem a kedvencem éppen. De igazság szerint a Catharsis dalainak fogadtatása sem arról tanúskodott, hogy ezt a lemezt éppen mindenki rituálisan szarrá köpködi a kommentszekciókban. Ugyanakkor persze kétségtelen, hogy mindegyik sokkal jobban szólt itt, mint az albumon: a Kaleidoscope és a Catharsis élő körülmények között simán illeszkedett a régebbi szerzemények közé, a Beyond The Pale pedig egyenesen az este egyik legnagyobb beindulását váltotta ki. Sőt, még a rendőrségi villogót idéző, piros-kék fényjátékkal kísért Triple Beam riffje is ütött, pedig ez a szám az albumon egy olyan 2001 körüli dalkezdeményként hat, amely annak idején nem véletlenül maradt fiókban. Itt meg még a ráadásban, az Exhale The Vile után sem tudtam rosszat mondani rá... A cugábét indító Behind A Mask nélkül mondjuk ellettem volna, de tudjuk be annak a dolgot, hogy előtte a rendes műsort a Davidian zárta, az meg mindenkiből kihozza az állatot, szóval kicsit vissza kellett szállni utána a földre. Az pedig kimondottan óriási húzás, hogy a Burn My Eyes másik kötelező darabját, az Oldot ezúttal lecserélték a ritkán játszott Blood For Bloodra – ez jelentette nálam a másik fénypontot.

0422mh6

Ha jól számolom, hetedszerre láttam a Machine Headet, és élőben egyszer sem okoztak csalódást, viszont egyértelműen ez a koncert tetszett tőlük a legjobban eddig, tényleg semmibe sem tudok belekötni. Úgy, hogy mindezt egy csalódást okozó lemez turnéján abszolválták, csak még inkább örülök a dolognak. Vagyis mindenki higgye el, hogy bőven korai még temetni ezt a zenekart. Pláne, hogy borítékolni merem: a Catharsis hűvös fogadtatását látva a következő albumnál már megint más irány és főleg más dumák mennek majd Robbnál. Leginkább egy kis Burn My Eyes-retróra tippelnék...

0422mh1

Fotó: Barba Negra Music Club

 

Hozzászólások 

 
#5 Gazdag Illés 2018-04-23 07:09
Atom volt!! Szerintem lehetett volna fél órával rövidebb, de nagyon jól szórakoztam. És végre hallottam élőben a Blood for blood-ot. Csak kár, hogy a végén vették elő, mert a közönség már kifulladt addigra.
Idézet
 
 
+4 #4 nemmondommeg 2018-04-22 20:12
Lemezen nem kedvelem a The Burning Red-es számokat, de élőbe mekkora zúzás volt rájuk... Baszott nagy koncert volt, az új számok is mind nagyon ütöttek. (Behind a Mask kivétel)
Idézet
 
 
+12 #3 The_Sentinel 2018-04-22 13:37
Nagyon jó koncert volt. És lehet mondani bármit az új lemezről, Flynn dolgairól vagy a banda egyes korszakairól, de hogy a színpadon ne tennének meg mindent a közönségért, azzal senki nem vádolhatja őket.
Idézet
 
 
+4 #2 norbonc 2018-04-22 08:51
Anno Hegyalján lebontották az egész fesztivált,anny ira súlyos volt.Gondolom,koncer ten ma is meggyőzőek,de valahogy nekem kiveszett a Machine Head-ből a veszély.
Idézet
 
 
+10 #1 Simon Zoltán 2018-04-22 08:05
Atom volt a koncert! És valóban, a Catharsis dalai is jól működtek élőben, a Beyond The Pale-re iszonyat bemozdulás volt! Szinte fel se tűnt, hogy majdnem három órát játszottak, hamar elrepült az idő...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.