Shock!

szeptember 24.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

G3: Joe Satriani, John Petrucci, Uli Jon Roth - Pozsony, 2018. március 22.

Szinte biztos, hogy nem utaztam volna ki Pozsonyba, ha Uli Roth nem csatlakozik be az idei G3 turnéba, bár hozzáteszem, Phil Collenre talán még kíváncsibb lettem volna. A Def Leppard bárdistája azonban sajnos csak Amerikában tartott Satch mesterrel. Ugyanakkor Uli bátyánk nagyobb kedvenc és részvétele csak kicsivel volt kevésbé meglepő Philénél, aki ugyebár szinte semmilyen szinten nem jegyzett mint szólóművész (éppen ezért lett volna érdekes látni). Meglepő, találtam mondani, mert Uli inkább afféle kultikus tiszteletnek örvendő figura, mintsem sztárgitáros, bár ha belegondolunk, lényegében a teljes G3-generációra nagy hatással lehetett korai munkássága révén, ami természetesen az ős-Scorpions-t jelenti. És persze az is valószínű, hogy kevés G3-előadő repertoárja épülhetett eddig kilencven százalékban énekes dalokra.

0404g34

időpont:
2018. március 22.
helyszín:
Pozsony, Incheba Expo Arena
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )

Kölcsönös tisztelet és megbecsülés ide vagy oda, egy ilyen többszereplős turnén mindig a nyitó művész szerepe a leghálátlanabb, úgy a játékidőt, mint a hangzást tekintve. Ettől függetlenül a nem feltétlenül ideális akusztikájú, az átkosban feltehetően leginkább pártértekezleteknek helyt adó (de legalább korrektül felújított és karbantartott) Incheba nagytermét szépen betöltötte Uli Roth különleges atmoszférájú muzsikája a rendelkezésre álló, igen szigorúan vett negyven percben. A nyitódal számomra (egyelőre) ismeretlen volt ugyan, de meg kell mondjam, szívesen hallottam volna még hasonló instrumentális tételeket, mert remekül rávilágított arra, hogy Scorpionstól elvonatkoztatva is milyen izgalmas tud lenni a vén hippi Hendrix és komolyzene által ihletett muzsikája. Ebben a dalban kicsit rácsodálkoztam, miért van rajta kívül még két gitáros a színpadon a ritmusszekció és a billentyűs mellett, de a magasabb srác aztán letette a hangszert, és a Scorpi-nótákban énekesként állt helyt, nem is akárhogyan.

Sajnos arra vonatkozóan nem találtam száz százalékosan pontos infót, hogy Uli kísérői ugyanazok-e most is, mint a Scorpions Revisited anyagon, hülyeségeket meg inkább nem írnék, de a kevésbé ütős, mélyeket szinte teljesen nélkülöző soundon is átjött, mennyire jó alapokat tol Roth alá a zenekar. Nem véletlen, hogy a világ egyik legstabilabb, egyben legkeresettebb állása a profi sessionzenész, pláne, ha jó kiállás is társul hozzá. Szép pillanat volt, amikor az elhunyt öcs, Zeno emlékére csendült fel a We'll Burn The Sky, simán megvolt a libabőr a Sails Of Charonnál (élőben is mellbevágó azzal szembesülni, mennyit merített ebből a stílusból például Malmsteen), és a konferanszok alatt itt-ott elszórt gyekujemeknek is nagyon örült az elég magas átlagéletkorú közönség (nem beszélve arról, hogy dobrivecserrel köszönt be Uli). Ezzel együtt nyilván akkor lehet teljes az élmény, ha önálló, egész estés programot láthat az ember kisebb, bensőségesebb hangulatú helyen. Remélem, erre is sor kerül majd valamikor, Münchenig vagy hasonló távolságig minden további nélkül kiautózom.

0404g32

Alig meglepő, hogy sokan, főleg az összéletkor átlagát lejjebb húzó rétegből, kimondottan John Petrucci miatt érkeztek, akinek jelenléte – bár ő is régi G3-as – tényleg különlegesnek tekinthető, elvégre a Dream Theaternél pörgösebb, aktívabb zenekar még mindig kevés van, ha egyáltalán. Konkrét szólólemeze ugyebár mindössze egy jelent meg, érhetően erre épült tehát a jó negyvenöt-ötvenpercesre szabott műsor, de utólag is kilóra megvett azzal, hogy a Wonder Woman film egyik emlékezetes témájával nyitott (azért mondom, hogy utólag, mert ott a helyszínen csak a „dekurvaismerősmiez" kattogás volt meg, a teljes képet a koncert után raktuk össze útitársammal). Az említett Suspended Animation anyag persze ma már, mondhatni, kultikus kedvenc a Dream-rajongók és a gitárbuzik körében, és ebben a kimondottan erős power-trió felállásban jól is szóltak a dalok, ugyanakkor számomra azért sokszor átment a dolog hokizásba.

Szerencsére ellensúlyozta ezt Petrucci jó hangulata (neki egy ilyen turné tényleg kikapcsolódás is egyben), a színpadi kémia a zenészek közt és persze a lelkes közönség. David La Rue ugyebár ezer éve Johnnal (és megannyi kollégájával, köztük magával Satrianival) játszik, Mike Manginit pedig jó magyar Dream-rajongói szokás szerint fikázni illik, de itteni teljesítménye egészen lenyűgöző volt. Őt én a Dreammel még nem láttam, de a beszámolók alapján érteni vélem, hogy kinek mi baja vele – nos, ennek teljes antitézisét vezette elő dobolásával. Lehet, hogy az „egyszerűbb", húzósabb, tufametalosabb témák egész egyszerűen jobban illenek hozzá (mégiscsak az Extreme és az Annihilator tagja volt), mint Portnoy jellegzetes figurái, de én bizalmat szavazok neki legközelebbre.

0404g35

Joe Satriani új lemezének érdekességéhez nagyban hozzájárultak alkalmi társai, Glenn Hughes és Chad Smith, akikkel kapcsolatban nyilvánvalóan fel sem merülhetett, hogy a turnéra is bekapcsolódjanak, hiszen már az felér egy kisebbfajta csodával, hogy a stúdiózás idejére szabaddá tudták tenni magukat. Sebaj, Satch már jólismert turnébandája is klasszis zenészekből áll, akiket jómagam utoljára 2010-ben láttam, de az eggyel ezelőtti lemez turnéja is elsodorta felénk az időnként át-átszerveződő formációt. És mivel ismét lesz nyáron magyar koncert (amelyről rajongó és/vagy hozzáértőbb kolléga emlékezik majd meg), talán nem is kéne túl sok poént lelőni. Persze abban semmi spoileres nincs, hogy a Satriani-koncertélmény tulajdonképpen etalon az instrumentális gitárzene tekintetében – kábé pont annyira, mint a Toto a vokális rockban. Sokat okoskodni pedig nem kell róla, hiszen beszél a gitár, és minden szónál többet mondanak maguk a dalok, amelyek immáron tizenhat nagylemezről érkezhetnek.

Külön jó, hogy Satchhoz nem kötődik olyan emelkedett hangvételű hozsannázás, mint más, sokak által istenített előadó esetében, és mindez jól rímel Joe laza, mégis elegáns stílusához, amely talán páratlannak is tekinthető szakmai alázattal párosul. Nyilván ennek köszönhető, amikor „megengedi", hogy az este egyik csúcspontja tulajdonképpeni „untermannja", Mike Kenneally saját szólója legyen, és még csak nem is az a mozzanat, amikor ketten együtt szólóznak egy hatalmasat. Emellett pedig, ahogy az annak a rendje, igazi slágergyűjteményt kaphattunk, a munkásság izgalmas keresztmetszetét, amely még több mint három óra tömény gitárkezelés után sem vált fárasztóvá. És ha már ugye G3, a turnétársakkal közös jam sem maradhatott el. A szétgitározandó klasszikusok ezúttal a Highway Star, az All Along The Watchtower és az Immigrant Song voltak, a Hendrix-nótát természetesen Uli énekelte, a másik kettőben pedig az ő énekese nyújtott hathatós segítséget. Addigra már persze kissé megfájdult az ember feje a hangjegytúladagolástól, nem is hallgattunk már hazafelé a kocsiban semmit, de ez csak egyszeri telítődésnek bizonyult. Tartósan ugyanis nem lehet megcsömörleni a gitártól, és ezt most már több mint húsz év G3 is bizonyítja.

0404g31

 

Hozzászólások 

 
+3 #4 Incheba 2018-04-05 00:09
Kicsi kiegészítés: Az Incheba fő épületét 1989-ben adták át, a hozzá tartozó hangárokat tudomásom szerint még később, így semmiképpen nem adhatott helyt az átkosban pártértekezlete knek, de másnak sem. Ennek ellenére tényleg eléggé szocis. (: Az Incheba kifejezés régebben egy teljesen más épületet ill. rendezvényt takart.
Idézet
 
 
+8 #3 RobertThorn 2018-04-04 13:09
Önmagában egy dobhangzást okolni, bűnbaknak nevezni egy lemez hallgathatatlan ságáért még egy St. Anger esetén is túlzás volna. Az Images and Words sem épp a természetes dobhangzásáról híres (utálja is Portnoy), mégis mekkora lemez már.. szóval más bökkenő is kell hogy legyen a háttérben.
Szerintem valahol a dolgok akkor mentek gallyra, amikor a Portnoy-diktatúrába a zenekar beleunt (azon belül is gondolom leginkább Labrie), kiutálták a nagyképű dobost, csak ez viszont nem vált a zenekar előnyére, mert MP-jal távozott a banda producere/riffszűrője is. Ezért is jön ki másfél évente új lemez mert most már végképp nincs senki, aki a sarkára álljon és megmondja a Rudess-Portnoy duónak, hogy ácsi', ideje lenne energiát, inspirációt, ötletet gyűjteni és nem rohanni.
Pletykák szerint a mai DTben Mangini most kb. a 'Jason Newsted'. Akivel dolgoznak ugyan, de valójában lekorlátozzák, rövid pórázon tartják, nem engedik, hogy a kreatív folyamatokba beleszólása legyen. Nyilván neki alapból is van egy tanáruras, túl precíz, antirocksztár mentalitása ami egyrészt nem is illik bele a zenekarba, másrészt azzal valójában nem is tudnak Rudessék érdemben mit kezdeni (mert helyesen érzik belül ők maguk is, hogy ami extrát tud Mangini Portnoyhoz képest - pl. a lehetetlenül kurva gyors keze vagy a poliritmikus ütemei - azt nem tudják emészthetően a DT-be implementálni), de mégis inkább vele dolgoznak, mert valszeg Mangini nem pofázik vissza vitás szituk esetén.
De szerintem egy pár év, és Mangini magától is lelécel, mert meg fogja unni a banánt.
Idézet
 
 
+5 #2 Tama1975 2018-04-04 12:20
Idézet - Levin Malma:
Mangini-t azért "illik" fikázni - bár ez talán nem megfelelő kifejezés, inkább azt mondanám: azért muszáj elmarasztalni DT-ügyben -, mert elfogadhatatlan ul kompresszált a dobhangzása, és ezzel megfullasztotta az összes, általa feljátszott DT-lemezt. Az itt messze nem elég, hogy mekkora dobtanár valaki, meg hány leütést bír egy kézzel végezni másodpercenként . Mióta beállt, nem voltam képes végighallgatni egy DT-lemezt se, és ennek legalább 60%-ban a dob lélektelen, szénné kompresszált hangzása a z oka.


Portnoy egyszerűen sokkal izgalmasabban dobolt nála.
Idézet
 
 
+3 #1 Levin Malma 2018-04-04 11:14
Mangini-t azért "illik" fikázni - bár ez talán nem megfelelő kifejezés, inkább azt mondanám: azért muszáj elmarasztalni DT-ügyben -, mert elfogadhatatlan ul kompresszált a dobhangzása, és ezzel megfullasztotta az összes, általa feljátszott DT-lemezt. Az itt messze nem elég, hogy mekkora dobtanár valaki, meg hány leütést bír egy kézzel végezni másodpercenként . Mióta beállt, nem voltam képes végighallgatni egy DT-lemezt se, és ennek legalább 60%-ban a dob lélektelen, szénné kompresszált hangzása a z oka.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.