Az elmúlt évek fényesen bizonyították, hogy az Acceptnek sikerült az, amibe a legtöbb patinás heavy metal alapcsapatnak beletört a bicskája: ikonikus frontemberük, Udo Dirkschneider nélkül is tartósan megvetették lábukat a színtéren, sőt, népszerűségük mintha folyamatosan csak nőne. Mostanra pedig tényleg már csak elvétve hallani olyan véleményeket, hogy Udo nélkül ez bizony nem is igazi Accept. A Mark Tornillóval készült négy album olyan erősre sikerült ugyanis, hogy azok még a legelvakultabb Udo-fanatikusokat is megadásra kényszerítették. És ugyan a hőskorban nem láthattam az Acceptet, de a 2005-ös, kérészéletű újjáalakuló turnén elkaptam őket a Szigeten, és világosan emlékszem, mennyivel gyengébbek voltak akkor, mint most.
