Shock!

Múlt hétvégén örökre elbúcsúzott a közönségtől Ozzy Osbourne és a Black Sabbath, és ugyan néhányszor már hallottuk ezt az évtizedek során, okkal feltételezhető: ezek után most már tényleg nem lesz, nem tud lenni több nekifutás. A metál megteremtői páratlan gálával búcsúztatták ezt a páratlan karriert – mi pedig ennek alkalmából arra vállalkoztunk, hogy az egész életművet áttekintjük a DiszKgráfia sorozatunkban, két nagyszabású részben. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Black Sabbath karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Black Sabbath (1970) // Paranoid (1970) // Master Of Reality (1971) // Vol. 4 (1972) // Sabbath Bloody Sabbath (1973) // Sabotage (1975) // Technical Ecstasy (1976) // Never Say Die! (1978) // Heaven And Hell (1980) // Mob Rules (1981) // Born Again (1983) // Seventh Star (1986) // The Eternal Idol (1987) // Headless Cross (1989) // Tyr (1990) // Dehumanizer (1992) // Cross Purposes (1994) // Forbidden (1995) // Heaven & Hell: The Devil You Know (2009) // 13 (2013) // The End (2016)

Cseke Feri

Ozzy-éra

1. Sabbath Bloody Sabbath (10/10)
2. Master Of Reality (10/10)
3. Black Sabbath (10/10)
4. Paranoid (10/10)
5. Vol. 4 (10/10)
6. Sabotage (10/10)
7. Never Say Die! (8/10)
8. 13 (8/10)
9. The End (EP) (8/10)
10. Technical Ecstasy (7/10)

Dio-éra

1. Dehumanizer (10/10)
2. Heaven And Hell (10/10)
3. Mob Rules (10/10)
4. The Devil You Know (Heaven And Hell néven) (8/10)

Martin-éra

1. Tyr (10/10)
2. Headless Cross (10/10)
3. Cross Purposes (10/10)
4. Forbidden (9)
5. The Eternal Idol (9)

Gillan/Hughes-éra

1. Born Again (9/10)
2. Seventh Star (8/10)

Black Sabbath

Semmi sem volt súlyosabb és keményebb, mint a Black Sabbath bemutatkozása a ′70-es évek hajnalán. Talán csak a Beatles feloszlása sújtotta le jobban a brit és a globális könnyűzenei életet, de annak ugye be kellett következnie. „Legyen hát" – énekelte Paul McCartney Szűz Máriához fohászkodva, Ozzy Osbourne-ék pedig meg is jelentek a hívó szóra, méghozzá egy vérfagyasztó sátáni rituáléval. Még ma is kiráz a hideg a címadó dal romlott gonoszságától: szabályosan odafagytam a kanapéra, amikor a helyi könyvtárból kikölcsönzött bakelitet (!) édesapám lemezjátszóján útjára indítottam... Mennydörgés, eső és hangfalrepesztő, torz gitár. Én meg csak néztem ki a fejemből, hogy ilyen nincs, ennyire pokoli és infernális muzsika nem létezik. S ez akkora királyság volt akkoriban, hogy minden más ment a levesbe. Torzított gitárt persze nem itt hallottam első ízben, de ahogy Tony Iommi Gibsonja és ördögi riffje leomlasztotta a hangfalakat, arra még nem volt azelőtt példa. Az egyetlen nap alatt rögzített lemezanyag nyersessége és spontaneitásból fakadó szerkezete totálisan lenyűgözött. Itt aztán lehet – és kell is – dobálózni a klisékkel: mert mi ez a lemez, ha nem újító, progresszív és sorsfordító, ami alapjában rengette és változtatta meg a rockzenét. Minden heavy-, doom-, stoner-, black-, thrash-, gótikus-, pszichedelikus-, grunge-, power- és a többi előtaggal illetett fémzene ősatyja ez a mű, ami puritán megszólalása és keverése miatt is a legautentikusabban megdörrenő cucc az Ozzy-érából.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Black Sabbath, Behind The Wall Of Sleep, N.I.B., The Wizard

Legkirályabb riffek: Black Sabbath, N.I.B. Behind The Wall Of Sleep

Paranoid

A Bee Gees cukormázára gerjedő háziasszonyok őrületbe kergetését és sokkolását a Paranoiddal is folytatták Geezer Butlerék, amelynek címadója volt az első találkozásom a zenekarral. Takonypóc voltam még, aki Halász Jutka-bakeliteket is hallgatott, aztán egyszer csak megjelent apám gyűjteményében egy válogatás a '70-es évek rockzenekaraitól, rajta a Paranoiddal. Ugye nem nehéz kitalálni, hogy a barna alapon repülő fémsast ábrázoló lemez melyik részét koptatta el legjobban a gyémánttű? A csapat második albuma egyébként olyan, mintha az előző folytatása vagy kiterjesztett második része lenne: ugyanaz a vadság, erő, alvilági hangulat és kikezdhetetlen energia jellemezte, mint a debütöt és dalok tekintetében is megmaradt a magas színvonal. Tony Iommi pedig... mit is mondhatnék róla? Nem igazán tudnék említeni még egy olyan gitárost, aki ennyire formabontóan játszott, vagy aki olyan vastag vonallal rajzolta volna át a rockzene térképét, mint ő, s ha valaki emellett még azt is ki meri nekem jelenteni, hogy a Sabbath nem volt progresszív, már adhatják is rám a kényszerzubbonyt, mert paranoiásabb leszek, mint Ozzy. Mert ugye csak azok a zenék lehetnek újítók és haladók, amelyeknek alkotói fölényes technikai tudással rendelkeznek? Aha, persze.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Electric Funeral, War Pigs, Hand Of Doom, Fairies Wear Boots, Planet Caravan, Iron Man, Paranoid

Legkirályabb riffek: Electric Funeral, War Pigs, Iron Man, Paranoid, Fairies Wear Boots, Hand Of Doom

Master Of Reality

Aztán megjelent ez... A Valóság Ura. Újabb mérföldkő és útjelző az egyetemes rockzene történetében, ahol Geezer és Iommi első ízben hangolták le „fegyvereiket" a még súlyosabb hatás érdekében, és amelyről megint csak elcsukló lélegzettel lehet nyilatkozni. Egy picit el is gondolkodtam mielőtt elkezdtem a cikk kedvéért újra megfejteni e lemezt és arra jutottam, hogy 1971 óta valójában egyetlen Sabbath-féle zenében utazó zenekarról sem tudom azt állítani, hogy képes lett volna bármivel is felülmúlni e mesterművet. Bill Wardék szerintem itt juttatták csúcsra ezt a totálisan újszerűnek ható, sötét mágiát. Ennél többet és tökéletesebbet nem nagyon lehetett kihozni és megmutatni ebből a fiatalkorban „elszenvedett" őrületből. Nők, pia, drogok, önpusztítás. A ′70-es években még ezek jelentették a motivációt a súlyos zenék megalkotásához, amelyekben itt is a már akkor is lesajnált és „tehetségtelen" Ozzy volt az élenjáró, de azért zárójelben megsúgom, hogy a dalok ragadós énektémáit mind neki köszönhetjük. Függetlenül attól, hogy tudott-e énekelni vagy sem. A nótákról bármi okosat is mondani lehetetlen, és szerintem a hangzása is – talán a Dehumanizert leszámítva – a legfeketébb Sabbath-sound a csapat történetében.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Legkirályabb riffek: Into The Void, Children Of The Grave, After Forever, Sweet Leaf, Lord Of This World

Vol. 4

A Vol. 4 egy kicsit más, mint elődei, de ez persze nem baj, mivel én mindig is imádtam a zenekarban azt, hogy nem adták ki ugyanazokat a lemezeket. A gazdagabb hangszereléssel, a balladával, a zongorával, a mellotronnal, a kísérletezős szinti hangeffektekkel és a vonósokkal talán egy kissé túlagyalták a hangzást és lecsíptek valamennyit a kezdeti komorságból és nyersességből, de még így is hamisítatlanul feketeszombatos a végeredmény. Iommi ritmusgitárját is sokszor középre keverték, hogy ezzel is fokozzák ezt a fajta fojtó-fullasztó atmoszférát, ami legjobban a későbbi porszívós-füstös stoner alakulatoknál jelentkezett hasonlóan. Ma már ez is őrületesen nagy klasszikus, ami némileg másféleképpen, ugyanakkor mégis ugyanolyan jól öregedett, mint három idősebb testvére. Nem is értem, hogy hogyan szerepelhet a listám ötödik helyén. Ki érti ezt?

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Supernaut, Cornucopia, Changes, Laguna Sunrise, Under The Sun, Snowblind, Wheels Of Confusion

Legkirályabb riffek: Supernaut, Snowblind, Under The Sun

Sabbath Bloody Sabbath

Nagyon sokáig ez volt az abszolút number one ozzys Sabbath nálam, aztán egy időben átvette a dobogós helyét valamelyik másik korábbi album, de manapság már megint ez van a csúcson. Talán nem is nagyon van értelme vitatkozni azon, hogy melyik a legkiforrottabb és legötletesebb dalszerkezeteket felvonultató dalcsokor a zenekar történetében. Tony Iommiék az ezt követő lemezek közül már egyikre sem pakoltak fel annyi sötéten fifikás riffet és ritmusképletet, mint amilyenek itt hallhatók, melyekből a később felbukkanó, komplexebb zenékben gondolkodó metálalakulatok is rengeteget merítettek (lásd Mercyful Fate vagy Metallica). Mélyen egyet tudok érteni azokkal is, akiknek az ördögien dohogó címadó riffjei a favoritjaik innen, nekem viszont még ennél is jobban bejönnek a lezüllött, fűillatban érlelt Killing Yourself To Live őrületei vagy a laza rögtönzésből kifacsart, alkoholos mámorban szédelgő Sabbra Cadabra mocskosságai. Mert azért azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ilyen muzsikát lehetséges józanul megszülni... Az ilyesmihez kell némi betépett romlottság és egy-két szippantás a helyi drogériák legnépszerűbb gyógyfüveiből. Ó, azok a trapézgatyás '70-es évek... No, de akad itt olyasmi is, amellyel ezt a züllöttséget, félelmetes zeneiséggel is képesek ellenpontozni. Hallgasd csak meg a Fluff elvágyódós, akusztikus merengését, lehetőleg egy gyermekláncfűvel teli réten fekve, arccal az ég felé, hogy egy percre elgondolkodhass: ezt a klasszikus zenei gondolatiságot még Franz Schubert is megirigyelhetné... Senki nem tudta ezt a lemezt nálam felülmúlni az 1973-as évből.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Legkirályabb riffek: Killing Yourself To Live, Sabbra Cadabra, Sabbath Bloody Sabbath, A National Acrobat

Sabotage

A szabotázs már megint kicsit más, és azt leszámítva, hogy kissé fapadosan szól, valójában ezt is teleszórták remek nótákkal. Még akkor is, ha ezt sokan nem így gondolták akkoriban. Ozzyék a minimális kísérletezgetések mellett inkább egy kicsit visszakanyarodtak a puritánabb, zsigeribb megoldásokhoz, amelyekkel nagyot tévedni eddig sem tudtak. A szokatlan, nem evilági kórusokkal felszerelt és a ′70-es évek horrorfilmjeiben is jól mutató Supertzarral, valamint az Am I Going Insane beteges atmoszférájával persze már megjelentek az újszerű, a korra jellemző hangulati elemek is, de szerencsére ezekkel nem elrontották, hanem inkább színesítették az anyagot. Tisztán emlékszem arra is, hogy amikor első ízben szembesültem a nem mindennapi borítóval, először nem értettem, hogy mi is a probléma vele. Kellett néhány másodperc, hogy leessen a túlságosan is kézenfekvő csalás. Az Insane végkifejletében hallható elmebajos nyöszörgés pedig még ma is van annyira vérfagyasztó, hogy sokadszorra is borsózzon tőle a hátam. A Symptom Of The Universe riffjére meg mit lehet mondani? Hogy Iommi a király? Igen, például azt.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Symptom Of The Universe, Supertzar, Hole In The Sky, Am I Going Insane, Megalomania

Legkirályabb riffek: Symptom Of The Universe, Hole In The Sky, Megalomania, Supertzar

Technical Ecstasy

Ez volt az első olyan Black Sabbath-album, ami címével ellentétben már nem okozott akkora extázist, mint elődei, illetve ez volt az, amire sokkal inkább jellemzőbb volt a hard rock stílusmeghatározás, mint a metál vagy a doom. Az alkotói válság is erősen érezhető itt már, a Bill Ward által eldanolt, tingli-tangli It's Alright meg egyenesen nevetséges az eddigi színvonalhoz képest. Nem is értem, hogyan tehették fel ezt egy Black Sabbath-lemezre, és miért is ez lett végül a kimásolt kislemez róla. Biztos bennem van a hiba, de nekem ez akkor is magas. A billentyűk is sokkal erősebben dominálnak, mint eddig bármikor, Tony élesebbre belőtt soundjából meg pont azt a súlyt tüntették el, ami annyira meghatározó volt a játékában. A szakma és a közönség fogadtatása sem volt már olyan lehengerlő, s persze a bandán belüli feszültségek sem terelték jó irányba a szekeret, ami némi zavart is okozott az Erőben. Mai füllel újrahallgatva sem javult sokat a véleményem róla, Tony megjegyezhetetlen riffjeit pedig össze sem lehet hasonlítani a korábbiak zsenialitásával. Nekem ez minden idők „legrosszabb" Sabbath-lemeze, de még így is vannak rajta jól sikerült momentumok (Gypsy, Dirty Women).

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Gypsy, Dirty Women, Rock ′n′ Roll Doctor

Never Say Die!

A hard rockosabb stílusjegyektől még itt sem tudtak elszakadni, azonban az összkép egy fokkal szerethetőbb, mint az előző körben. Ami nem tetszik a korszak két utolsó ozzys anyagán, hogy többnyire azokból a sémákból gyúrták őket össze, amelyeket a kortárs rockzenekarok zöme is használt, s ezáltal el is tüntették azt a tipikusan egyedi, sötét Sabbath-atmoszférát és elképesztő riffeket, amelyek annyira újszerűnek hatottak a korai mesterműveken. Persze akadnak azért itt is komoly pillanatok: a kísérletezős, avantgárd Air Dance például felettébb érdekes, de a címadó is roppant fogós téma, amit ha egyszer hallottál, mindig emlékezni fogsz rá. A drogfüggősséggel küzdő banda és a szintén züllött életet élő Ozzy útjai e lemez után végül különváltak, és azok, akik ismerik a csapat és az énekes történetének következő fejezetét, talán egyet értenek velem abban, hogy jó döntés volt elengedni egy „kicsit" hosszabb időre ezt a kollaborációt, ami aztán végül lemezfronton csak harmincöt esztendővel később egyesült újra.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Never Say Die!, Air Dance, Hard Road

Heaven And Hell

Iommiék az előző körben elég mélyen beeveztek a hard rock vizeire, úgyhogy minden jel arra mutatott: a szintén hard rockban utazó Rainbow fedélzetéről távozó Ronnie James Dióval nagy dolgokat vihetnek véghez. A sors végül úgy is alakította, hogy tényleg óriási dolgok születtek az Ozzy utáni Sabbath műhelyében. Dio egyedien zsigeri hangja tökéletesen passzolt Geezer Butlerék muzsikájához is, de ami a legfontosabb, hogy a közben megszületett nóták olyan minőségi változáson mentek keresztül általa – az előző két lemez kvázi ötlettelensége után –, hogy attól szabályosan fellángolt a zenekar kreativitása. Ismét megjelentek Iommi legkirályabb riffjeió, Dio pedig semmivel sem nyújtott kevesebbet annál, mint amit a Rainbow-lemezeken produkált. A Butler/Ward tengelyt pedig még külön ki is emelték: a basszer egyedi futamai szinte külön életet élnek és Ward organikusra belőtt soundja is kellemesen feljavítja az összképet. A nóták pedig nemcsak muzikálisan fantasztikusak, hanem tartalmilag, szövegileg is. El sem tudom mondani, mennyiszer gitároztam együtt ezeket a halhatatlan témákat Tonyékkal, örömzene címszó alatt, sőt, még egy Die Young instrumentálisnak is nekifeszültem egykor. Essen azért néhány szó a Neon Knights tananyagba való felépítéséről is: mekkora rákenroll például az, ahogy a dal kifejlődik Ronnie és Tony kiállásához a közepe tájékán, amit egy hangulatváltással még meg is fejelnek az utána következő szólóval... Erre még Beavis és Butthead is csak annyit tudna kinyökögni: ...cool. Höhö... No és persze a borító. Mert hát ugye az perfekt.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Neon Knights, Lady Evil, Wishing Well, Die Young, Children Of The Sea + az összes többi

Legkirályabb riffek: Neon Knights, Heaven And Hell, Children Of The Sea, Lonely Is The World

Mob Rules

Ugyan az előző album tartalmazta az atomnagy slágereket, szerintem a Mob Rules is még ugyanazt a színvonalat képviselte, mint elődje, csak kicsit másképp. Ráadásul a keverést és a maszterelést is sikerült úgy összevarázsolni, hogy még az előzőre is rátett egy jókora lapáttal. Sokkal barátságosabban és utólag is vállalhatóbban szól, mint ahogy mondjuk a Dio-féle Rainbow-lemezek. Simogatóan finom, ugyanakkor mégis súlyos, pont olyan, ahogy a mai felvételek már nem szólnak, amelyre azért az új ütős, Vinny Appice telt pörölycsapásai is komolyan rásegítettek. A The Sign Of The Southern Cross című giganótához meg mit is tudnék én hozzátenni? Talán csak annyit, hogyha valaki még nem hallotta, sürgősen pótolja, ha jót akar magának, de ha esetleg Dio miatt mégsem működik, lehet próbálkozni Ray Alder és a Fates Warning verziójával. Vagy ha már feldolgozások: ugyanez a helyzet a címadó tétel Adrenaline Mob-féle interpretációjával is, ami Russell Allen miatt is biztos, hogy könnyebben megadja magát. Legnagyobb kedvencem innen a félelmetesen jó Falling Off The Edge Of The World, na meg persze a Sabbath-életműből fél lábbal kilógó, pozitív kisugárzású Country Girl, ami ennek ellenére is az anyag egyik legbitangabb tétele.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Falling Off The Edge Of The World, Country Girl, The Mob Rules, The Sign Of The Southern Cross, Voodoo, Turn Up The Night

Legkirályabb riffek: The Sign Of The Southern Cross, Country Girl, Voodoo, Falling Off The Edge Of The World, Turn Up The Night

Born Again

A '83-as Sabbath-felállás minden bizonnyal az egyik legkülönlegesebb az összes közül. A távozó Diót persze csakis valamilyen nagyágyúval lehetett „pótolni", de arra szerintem senki nem számított, hogy végül az ex-Deep Purple-vokalista Ian Gillan lesz a befutó. Első blikkre ez valószínűleg mindenkinél szemöldökfelvonást eredményezett, és értelemszerűen nem is lett belőle gigantikus szakmai siker, pedig ha úgy vesszük, összhatásilag ez egy baromi klassz kis anyag. Gillan nem evilági sikolyaival sokszor ördögi hangulatokat kölcsönöz Geezerék nótáinak, ami – mondjuk ki – kicsit talán már hiányzott is a Dio-féle, áramvonalas hard rock után. A Zero The Hero démoni atmoszférája például egyenesen az ős-Sabbath fekete mágiáját idézi, de a Disturbing The Priest kezdő hangjai is hátborzongatóak Ian sikongatásaival. Az angliai negyedik listás helyezés ellenére a szakma persze jól leköpködte „as usual", pedig az A-oldal nótái szinte kikezdhetetlenek (plusz a másik személyes favorit, a Digital Bitch a B-ről), egyedül talán a demós hangzás az, amit érinthet a kemény kritika, mert azt tényleg jól elbaltázták. A Trashed túlvezérelt, éles szólója konkrétan fájdalmat tud okozni még lehalkítva is, ahogy a borító színösszeállítása és tartalma is egyeseknél. Kivéve nálam, mert nekem utóbbi bejön.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Zero The Hero, Digital Bitch, Stonehenge, Trashed, Disturbing The Priest

Legkirályabb riffek: Zero The Hero, Digital Bitch

Seventh Star

Tony Iommi-szólólemez egy újabb ex-Deep Purple-énekessel, Glenn Hughesszal, méghozzá Black Sabbath néven. Papíron ez egyáltalán nem hangzott rosszul, de Hughes akkori állapota kissé rányomta a bélyegét a végeredményre. Teljesítménye némileg kopottabb mint korábban, vagy a későbbi, józanabb éveiben, bár persze a katasztrófától még elég messze van. Ebből is látszik, hogy mennyire jó énekes, hisz ő még valószínűleg betépve is majdhogynem lemezminőséget tudott produkálni. Hallatszik az is, hogy Tony valamennyire alkalmazkodott is hozzá illetve a stílusához, ugyanis túlnyomórészt itt is inkább hard rock és némi blues a játék neve, de nyilván miatta nem túlzás a Sabbath címke sem a borítón, ami nyilván elsősorban csak az üzleti rész miatt került oda. De ha meghallgatod például a Heart Like A Wheel bluesos környezetébe ágyazott, sabbathos hangulatcsírákat, a zene miatt sem kell feszengeni a névhasználatért. 2005-ben már Iommi neve alatt megjelent újbóli közös munkájukat, amelyet Fused címmel adtak ki, muszáj még megemlítenem, hiszen orbitálisan jó kis anyag volt, érzésem szerint sokkal érettebb és összecsiszoltabb is, mint a Seventh Star, amelyen a két zseni legszebb pillanatai egyesültek.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Danger Zone, Seventh Star, No Stranger To Love

The Eternal Idol

A későbbi Badlands őstehetségének, Ray Gillennek a csatasorba állításával folytatódott Iommiék küldetése, akivel megszülték a The Eternal Idol demóját. Sajnos csak eddig jutott el a történet, pedig ez a kollaboráció is nagyon jól működött zeneileg. Eleinte még Jon Olivával (Savatage) is próbálkoztak, de végül az akkor még ismeretlen Tony Martin került Ray helyére, aki az ő témáit énekelte fel. A Gillen-demó szerencsére megmaradt az utókornak, ami szerintem ugyanolyan jó, mint a hivatalos, Martinnal elkészített verzió, aki egyébként kissé teátrálisabb iskolát képviselt már, mint őserejű hanggal megáldott kollégája, de természetesen ő is elképesztő teljesítményt nyújtott itt. Habár a későbbi vele elkészült lemezekhez képest sokszor úgy tűnik, mintha a tojáshéj még mindig ott feszülne a fenekén, annyira fiatalosnak tűnik itt még a hangszíne. Nem tudom, hogy miatta-e vagy inkább Iommi komponálási módszerei módosultak az évek során, de a Sabbath epikus oldala ezen az albumon kezdett igazán kidomborodni. A gitáros pedig jó szokásához híven ismét rátalált egy olyan isteni torokra, akivel még tovább színesíthette a zenekar életművét. Martin pedig tényleg annyira jó választás volt, hogy még az is benne volt a pakliban, hogy elődjét, a szintén isteni Diót is pótolni tudja majd. Ha pusztán a zenére koncentrálunk, akkor ez tök egyértelmű, kereskedelmileg viszont nem nagyon váltotta be a reményeket. Ezt a lemezt már a Tyr és a Headless Cross után vettem meg és hallgattam, de azokat nem volt képes utólag felülmúlni.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Shining, Nightmare, Lost Forever, Hard Life To Live

Headless Cross

Ha Cozy Powellnek jelenése van valahol, abból rossz dolog nem sülhet ki. Így volt ez a Fej Nélküli Kereszttel is, amelyet az ő falrepesztő csépelésével indítottak útjára az album címadójával. Laurence Cottle basszerrel és Geoff Nicholls billentyűssel kiegészülve pedig valami hihetetlenül jól működött a zenei összhang ebben a felállásban is. Szokás azt mondogatni ugye, hogy Tony Iommi = Black Sabbath, de azért ezt nem kell minden esetben kőbe vésni. E lemez csodanótáinak alapjai közös zenekari munka eredményeként jöttek létre, amelyből még a billentyűs Nicholls is kivette a részét, és amelyekre egyértelműen Martin ragasztotta rá azokat a félelmetes énektémákat (ahogy Ozzy és Dio is egykor). Márpedig ezeknek a szerzeményeknek a legnagyobb erősségük azok a kíméletlenül ízléses, csontig hatoló énekdallamok. Tony Martin, ez a klasszikus, Dio-akadémián ledoktorált torok olyan teljesítményt nyújt bennük, hogy nekem ez már a képtelenség kategória. El nem tudom mondani, hogy mekkora hatással volt ez rám anno. Csupán jóval később, egy bizonyos Russell Allen nevezetű úriember tudott majdnem ugyanolyan katarzist előidézni nálam a hangjával, mint Tony, és azóta sem hallottam soha senkitől még csak hasonlót sem. Mindez persze nem sokat jelentett a nagyvilágra kivetítve, hiszen a címadóra készített, sokat pörgő klip ellenére sem lett nagy kereskedelmi siker ebből a sztoriból, de ez valahol még érthető is: túl nagyívű, igényes és művészi volt már ez a népnek, Martin pedig messze nem volt az az ünnepelt sztáralkat, mint Ozzy vagy Dio. Arra pedig ne is kérjetek, hogy bármelyik dalt is kedvencemként kiemeljem innen. Lehetetlent nem tudok teljesíteni, de talán az elég sokat elmond, hogy a legelső zenekarunkat is Nightwingnek neveztük el.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Legkirályabb riffek: mindegyik

Tyr

A Magyar Honvédség keretein belül nagyon sok mai napig is kedvenc zeném eljutott hozzám az ottani „illegális" kazetta- és CD-cserélgetős tevékenységünknek köszönhetően. Ilyen volt a Tyr is, amelyet egy olyan katonatársam sózott rám, aki sehogy nem tudott megbarátkozni vele. „A tiéd lehet, ha neked bejön″ – mondta, és átnyújtotta a műsoros kazit, ami azóta is ott figyel a falra szerelt őskori kazettatartóm legfelső rekeszében. Már első alkalommal is megbabonázott az ének, ahogy az Anno Mundi több sávra rögzített éteri bevezetője felcsendült, és rögtön éreztem azt is, hogy a végletekig imádni fogom. A Martin-korszak lemezei közül ez volt az első, amivel szembesültem, és talán emiatt vagy valami egészen más okból, de a Tyrt egy paraszthajszállal még jobban is szeretem az elődjénél. Emlékszem, a seregben már alig vártam, hogy a tisztek hazahúzzanak a francba, annyira sóvárogtam már arra, hogy újra és újra lepörgessem a kazit, ami végül olyan hatással volt rám, hogy még magam sem hittem el. S persze elsősorban az ének: a kitartott szóvégek, a frazírok, a torokból kitolt perfekt fejhangok, és a többszólamú, kontrollált falsettók, amelyeket egy olyan tálentum prezentált, akit tanulhatatlan, isteni adottsággal áldott meg a sors... Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy így is lehet. A frontembert ekkoriban első számú (!) kedvencemmé avattam, képtelen voltam betelni vele, de tökéletesen megértem azokat is, akik Ozzy után már nem tudtak azonosulni vele és a Sabbathtal, mert gyökeresen más volt itt már minden, mint a kezdetekben, hiába volt itt is Iommi mester a fő alkatrész. A csapat epikussága is itt ragyogott a legfényesebben, tényleg elképesztő, hogy micsoda muzikalitás árad minden egyes hangjegyből. Favoritra innen se számítsatok tőlem, de azért a norvég mitológián alapuló The Battle Of Tyr – Odin's Court – Valhalla minieposzt muszáj megemlítenem, mert egy csoda és szerintem kreatív szempontokból is ezen a lemezen érték el a csúcsot Iommiék.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Legkirályabb riffek: mindegyik

Dehumanizer

Az ismét Dióval elkészített Dehumanizer megjelenésekor talán sokunkban felmerült a kérdés, hogy lehet-e még fokozni az egyébként is magas színvonalú Sabbath-történetet. Nos, részemről a válasz egy hatalmas IGEN, ugyanis ez az album nálam még a klasszik Dio-féle alapvetéseket is kilométerekkel beelőzi, annyira körbeöleli a rajongásom. Eleinte még nem volt ez így, de idővel piszok jól öregedett az anyag és szép lassan letaglóztak az értékei. Arról nem is beszélve, hogy olyan megmagyarázhatatlanul mélyfekete súly és egyedi atmoszféra lengi körül, amilyet még egyetlen Sabbath-albumon (na jó, a Master Of Reality valamennyire kivétel) vagy Dio által felénekelt lemezen sem tapasztaltam. Az énekes pedig a teljes karrierjére vonatkozólag nyújtja át nekünk leges-legelképesztőbb teljesítményét itt, úgy énekileg, mint  szövegileg is: utóbbiak némelyike már-már irodalmi magasságokban jár. A magvas gondolatokat pedig Tony koromfeketén dohogó, pinceszagú riffekkel támasztja alá, melyek itt is olyanok, hogy nem lehet eleget méltatni őket és magasan kiemelkednek még ebből a páratlan életműből is. De most tényleg: hogy a fészkes fenébe lehet ENNYI irtózatosan vagány riffet megírni egy tizenhatodiknak érkező lemezre is??? A sound mellett sem mehetünk csak úgy el, ahol a ritmusszekció valami eszement minőségben van jelen: Vinny Appice cájgja konkrétan belemászik az ember orrába, annyira közel helyezték a hallgatóhoz, a nyersen dörgő mélyeket pedig ismét Geezer kezeli. A helyzet pedig '89 óta változatlan: a teljes mű gigantikus arcon csapásként hat a megismerése óta. Vagy mondjuk inkább úgy: Mesterek Muzsikája?

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Legkirályabb riffek: mindegyik

Cross Purposes

Az nem létezik, hogy a fantasztikusan sikerült Dehumanizert követően még tovább lehetett volna fejlődni Dióval. Ezért is örültem neki, hogy újra pályára állították Martint, hiszen a csodás borítóval kiadott Cross Purposes dalai sokkal inkább az ő stílusára íródtak. Lehet, hogy kissé elfogultnak fogok most tűnni, de ezúttal sem fogom tudni érzékeltetni, MENNYIRE imádom ezt a lemezt is, amelyet mindig is odasoroltam a két martinos alapmű, a Headless és a Tyr mellé. Az itt hallható nóták ugyanis hangyafasznyival sem gyengébbek azoknál, ráadásul még változatosabbak is, hiszen mindegyik külön karakterrel rendelkezik. Ezt a három lemezt én úgymond szentháromságként kezelem, és sokszor a Crosst olykor még a két említett csodamű elé is helyezem, ha éppen „olyanom" van. Iommiék ennyi év és album után is folyamatos fejlődő tendenciát mutattak, ami csak azt erősíti meg, hogy a 20. század legnagyobb zeneszerzői között emlegessük őket. Martin persze itt is leénekli a csillagokat, és micsoda melódiákkal fegyverzi fel ezeket a nótákat is! Atyaég. Nem is csodálkozom azon, hogy alig létezik feldolgozása ezeknek a tételeknek, hisz úgysem lehet őket ennél jobban elénekelni. Csekkold csak le mondjuk a Dying For Love felfokozott érzelmi kinyilatkoztatását a drámai középrészben, de ugyanúgy Tony és a többiek ötletei is lenyűgözőek: ugye neked is megvannak az Immaculate Deception sejtelmes verzéi és elsöprő begyorsulása, az I Witness fokozatos kibontogatós témája, netán a pokol sarkába zuhanó, végletekig lelassult ős-doom-eposz, a Virtual Death? S még sorolhatnám... Azt egyébként tudtátok, hogy az Evil Eye-t egy Eddie Van Halennel közös jammelésen írták?

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Legkirályabb riffek: mindegyik

Forbidden

Na jó. Itt már egészen biztosan pofán leszek vágva egy SG-szériás szívlapáttal, ugyanis nekem még ez a legtöbbet köpködött Sabbath-lemez is tetszik. Oké, a hangzása úgy szar, ahogy van, de utóbbit például elég jól fel tudták javítani az Anno Domini Box Setben található remaszterrel. Abban is egyetértek a többséggel, hogy Martin hangja itt már cseppet megkopott, közel sem tündököl úgy, mint pár esztendővel ezelőtt, azonban a nóták színvonala még itt is eléri sok esetben a maximumot. Nem mindig, de azért na. Ott van például a Kiss Of Death. Ha valaki azt állítja, hogy ez a dal nem überzseni és nem illeszthető oda a korábbi mesterművekhez, az öltsön magára kényszerzubbonyt és kérjen beutalót a vigyorgóba. Forbidden? Vagyis a címadó is megvan? Ott meg már megint micsoda riff díszeleg, és milyen jól felépített kis nóta úgy összességében! A bluesos Sick And Tired és persze a Get A Grip is remek, a Shaking Off The Chains pedig, ha nem szólna olyan ótvarul, szintén nagyot ütne, na meg persze ott az ízig-vérig csodaszép líra, az I Won't Cry For You is. Ki beszél itt szar lemezről? Ja, hogy Ice-T szövegel rajta? Na és? Cozy Powell meg újra dobol.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Kiss Of Death, Forbidden, I Won't Cry For You, Shaking Off The Chains, Sick And Tired, Get A Grip

Legkirályabb riffek: Kiss Of Death, Forbidden, Shaking Off The Chains

The Devil You Know

Dio ismét a csapatban. Ez a lemez pedig akár Black Sabbath néven is kijöhetett volna, hisz nagyrészt ugyanazokról az emberekről volt szó, akik a klasszikus anyagokat is készítették. Eredetileg csak három dalt írtak a The Dio Years című válogatáshoz, de végül egy egész albumnyi összejött, az Iommi-Butler-Dio műhelyében, s végül ezeket osztották meg a nagyvilággal, így ebben a formában. Emlékszem, hogy elég nagy érdeklődés volt erre a közkedvelt formációra, ami akkoriban még turnézott is. A lemez nem tett hozzá sokat a ′80-as évek mesterműveihez és főleg a Dehumanizerhez, de attól még teljesen rendben volt. A márkanévhez talán annyira nem passzolt, de projektként vállalható volt, s persze ez jelentette Ronnie hattyúdalát is egy évre rá bekövetkezett, tragikus halála előtt.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Bible Black, Eating The Cannibals, Atom & Evil, Breaking Into Heaven

13

Úgy gondolom, harmincöt esztendő elég hosszú idő ahhoz, hogy a régi sérelmek és tüskék felszívódjanak – ha voltak egyáltalán ilyenek – és a jócskán elkalandozott karrier és élettörténet után elérkezzen az ideje az ős-Sabbath lemezes újraegyesülésnek. Ott és akkor Ozzynak mennie kellett, itt pedig jönnie kellett. Az, hogy végül Bill Ward nem lett hivatalos a partira, mondjuk kicsit szarul jött ki mindkét fél részéről, és a szerződéses vitás magyarázat is eléggé sántított, de ahhoz képest, hogy az albumos újraegyesülés az ötlete már az 1998-as Reunion idején megtörtént, nagyon lassan hozták tető alá a lemezt. Végül a Brad Wilkkel rögzített anyagot nyilván tudatosan is az ősidők szellemében rakták össze, tökéletesen profi hangzással, ami papírformaként jól is működött. Akkora klasszikusok persze nem születtek, mint egykor, de talán ez nem is volt cél, inkább valamiféle jutalomjáték volt mindez, és annak meg is felelt. A 13-as szám legfeljebb szegény Wardnak hozott szerencsétlenséget, a banda szempontjából kedvezően alakultak végül a dolgok. Sőt, a sors fintora is beleszólt az ügybe, hiszen a listás helyezéseket tekintve minden idők legsikeresebb Black Sabbath-lemeze lett végül a 13. Zeneileg is akadnak rajta szerethető momentumok: a Zeitgeisttal például a Planet Caravant és a Solitude-ot idézik meg, az End Of The Beginning pedig ügyes kis visszakacsintás a debüt címadójához, de azért egy lapon inkább ne említsük őket. Szerettem anno, amikor megjelent, de nem ezt szoktam elővenni, ha klasszik Sabbathot van kedvem hallgatni.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Age Of Reason, God Is Dead, Pariah, End Of The Beginning

The End

A „vége" feliratot végül egy friss dalokból és néhány korábbi koncertfelvételből álló EP-re ragasztották fel, amelyekről utóbbiakat a hasonló néven futó „utolsó" turnéról ollóztak ide. Azonban azok, akik naivan elhitték akkor, hogy ez lesz az ozzys formáció legvégső megmozdulása, 2025-ben kellemeset csalódhattak az újabb összeröffenés hírére, amit végül Birminghamben, a csapat bölcsőjében hoztak tető alá, amelyről már az is kiderült, hogy méltósággal lezárták a Sötétség Hercegével fémjelzett korszakot.

Pontszám: 8

Kedvenc dal: Season Of The Dead

Danev György

Ozzy-korszak

1. Paranoid
2. Master Of Reality
3. Sabbath Bloody Sabbath
4. Black Sabbath
5. Vol. 4
6. Sabotage
7. Technical Ecstasy
8. 13
9. Never Say Die!

Black Sabbath

Közhely, viszont tény: a debütáló Black Sabbath album elemi erejű, ősrobbanást idéző éjsötét zenéjével de facto meghatározta a heavy metal műfaj alaptéziseit. Ha ez a lemez nincs, akkor semmi nem úgy történik a rockzenében az elkövetkező ötven évben, ahogy. A magam részéről mindig úgy gondoltam, hogy a három nagy – Zep, Purple, Sabbath – közül Tony Iommiék bemutatkozása ért fel leginkább paradigmaváltással. Noha a Zep szerteágazó dalainak vagy a Purple virtuozitásának ugyancsak elvitathatatlan érdemei voltak a hard rock és a heavy metal kialakulásában, amit a Sabbath összehozott ezen az első anyagon, az ténylegesen új dimenzióba helyezett mindent.

Kedvenc dalok: Black Sabbath, N.I.B., The Wizard

Paranoid

A minden kételyt eloszlató mestermű: mindössze hat hónap telt el a debüt és a második lemez megjelenése között, mégis úgy tűnt, mintha évek tapasztalatait sűrítették volna össze rajta. A Paranoid valódi kvantumlépés volt, egy felülmúlhatatlan alapvetés, minden idők egyik legfontosabb albuma. Szinte nevetséges, hogy mennyi klasszikus, örökérvényű dal sorakozik rajta, az pedig a mai napig felfoghatatlan, hogy kábé három nap alatt készítették el a teljes anyagot a stúdióban.

Kedvenc dalok: Planet Caravan, Iron Man, Paranoid, War Pigs

Master Of Reality

A Paranoid mellett ez a másik kedvencem a korai időszakból. Remek érzékkel vitte tovább elődje szellemiségét egy valamennyivel letisztultabb irányba, de az a zseniálisan ösztönös megközelítés is megmaradt, ami az első pillanattól jellemezte őket. A Sweet Leaf porszívózós riffjével egymagában határozta meg a későbbi stoner stílust, és itt is csak azt tudom írni, hogy enélkül meg sem születtek volna a Kyuss lemezei vagy a C.O.C. Blind és Deliverance korongjai.

Kedvenc dalok: Sweet Leaf, After Forever, Children Of The Grave, Into The Void

Vol. 4

Sokak első számú favoritja, amit meg lehet érteni, hiszen baromi koherens anyag. Messze nem olyan slágergyűjtemény, mint amilyen a Paranoid volt, épp az ellenkezője: súlyosan elszállt cucc, ugyanakkor ambiciózus zenei megoldásokkal van tele. Köztudott, hogy a csapat brutális kokainmámorban készítette, ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – soha korábban nem hallott és igencsak meghökkentő dolgokkal jöttek elő. A Wheels Of Confusion komplexitása durván megelőzte a korát, kis túlzással annyi témát gyúrtak össze benne, mint korábban egy teljes lemezen, de a többi dal sem szűkölködött a változtatos megoldásokban.

Kedvenc dalok: Changes, Wheels Of Confusion, Laguna Sunrise, Supernaut

Sabbath Bloody Sabbath

A korai Sabbath zsigeri energiái annyira domináltak a lemezeken, hogy sok esetben háttérbe szorították az egyébként már a legelején is meglévő zeneiséget. A Sabbath Bloody Sabbath idején rendesen rágyúrtak arra, hogy ne ismételjék önmagukat és még izgalmasabb alkotóelemekkel lássák el a dalokat. Sikerült, mert a hangszerelések szövevényesebbek lettek, és az egyéni teljesítmények még inkább kidomborodtak. A Yes-billentyűs Rick Wakeman vendégszerepeltetése is telitalálatnak bizonyult, de a Sabbath Bloody Sabbath nélküle is egy magabiztos, impulzusokkal teli brigádot mutatott, amely nem félt kísérletekbe bonyolódni.

Kedvenc dalok: Killing Yourself To Live, Who Are You?, Sabbath Bloody Sabbath

Sabotage

Embert próbáló feladat rangsorolni a korai Sabbath-albumokat, állandóan azon kapom magam, hogy variálom a sorrendet. Minimálisak a különbségek, tényleg csak szubjektív ízlés kérdése, hogy ki melyik polcra helyezi egyiket vagy másikat. Azt viszont nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy a Sabotage volt az utolsó klasszikus anyaguk Ozzyval. Ezen a korongon érezhetően visszavettek a Sabbath Bloody Sabbathot jellemző progos, kalandos megközelítésből, bár a tízperces Megalomania epikussága azért visszautalt a '73-as lemezre. (Fun fact: Ozzy évekkel később a Tattooed Dancer dalban voltaképpen újrahasznosította azt a verzedallamot, amit itt 3:49-től kezdett énekelni.) A hangszerelések szövete sem volt annyira vastag, inkább lényegretörőnek és vadhajtásoktól mentesként kell jellemezni, mindazonáltal ez is egy kiváló anyag.

Kedvenc dalok: Symptom Of The Universe, Megalomania, Am I Going Insane?

Technical Ecstasy

A vég kezdete – mondhatni a Technical Ecstasy album kapcsán, ami igaz is, de szerintem ez sem rossz anyag, távolról sem az. Tény, hogy kevésbé izgalmas, mint elődei, több rock′n′roll-klisét puffogtat, de jó dalok is akadnak rajta. Érdekes módon mindig a lírai témák, tehát a She's Gone és a Bill Ward által énekelt, beatleses It's Alright jöttek be róla leginkább, de a Back Street Kids is pöpec volt.

Kedvenc dalok: She's Gone, It's Alright, Back Street Kids

Never Say Die!

Ozzy hattyúdala áldozatul esett a két részre szakadt zenekarban dúló belharcnak, de a Never Say Die! ettől függetlenül is közelített a koncepciótlan zagyvasághoz. Mintha nem tudták volna eldönteni, hogy milyen irányba induljanak, a következetlenség árát pedig rövid úton megfizették. Áradt a bizonytalanság a lemezből, a Johnny Blade dalt konkrétan alig lehetett értelmezni a Sabbath keretei között, de az egész anyag fejvakarást váltott ki az emberekből sehova sem tartó jellege és borzasztó hangzása miatt. Ha valakit meg szeretnék ismertetni a Black Sabbath munkásságával, ez lenne az utolsó lemez, amit a kezébe adnék.

Kedvenc dalok: Air Dance, Shock Wave

13

Habár jobb dolog nem is történhetett volna a Sabbath eredeti felállásának '90-es évekbeli újjáalakulásánál, mire eljutottak a búcsúalbumig, az egész már tét nélkülivé – mi több, érdektelenné – vált. A világot már korábban megváltották együtt és külön-külön is, szóval semmi definitív dologra nem lehetett számítani tőlük. Ugyanúgy voltam ezzel a koronggal, mint a Heaven And Hell projekt pár évvel korábbi anyagával: nem okozott izgalmat, nem váltott ki lelkesedést belőlem, szimplán csak jó volt, profi volt, de ennyi, lépjünk tovább. Vagyis inkább vissza az igazán mágikus sarokpontokhoz.

Kedvenc dalok: Zeitgeist, Damaged Soul, Pariah

Dio-korszak (lehetetlen rangsorolni)

1. Heaven And Hell, Mob Rules és Dehumanizer hármas holtversenyben

Heaven And Hell

Fixa ideám, hogy a Sabbath Ozzy nélkül, Ozzy pedig a Sabbath nélkül volt az igazi. Én legalábbis ilyen szentségtelen módon gondolkodom róluk, ami valószínűleg az életkoromból fakad. Imádom, tisztelem a korai Sabbathot, de amikor először meghallottam a Heaven And Hellt Ronnie James Dióval, egyből átértékeltem minden korábbi nézetemet (de ugyanez volt a helyzet Ozzy szólólemezeivel is). A csapat történetének legfontosabb korszakhatára volt ez a lemez, ami zeneileg jóval magasabb szintet képviselt, mint elődei. Dio elképesztő cizelláltságot hozott a bandába, Iommi, Geezer és Bill Ward pedig valósággal lubickoltak szerepköreikben. Kinyílt a világ számukra, ez nem is kérdés. A Heaven And Hell azóta is kivételes bizonyítási vágytól fűtött mestermű, az újrahuzalozott Sabbath alfája és omegája.

Kedvenc dalok: Neon Knights, Lady Evil, Die Young, Children Of The Sea, Lonely Is The Word

Mob Rules

Érdekes, hogy míg a kritikusok zöme a Heaven And Hellt jelöli meg definitívként a Dio-érából, addig én soha nem éreztem minőségbeli különbséget a Mob Rules kárára. Martin Birch ennek is odatette a hangzását, a dalok pedig szemernyivel sem voltak gyengébbek az 1980-as eresztésnél. Hallhatóan ugyanolyan jól működött a kémia Iommi, Dio és Geezer között, mint az előző anyagnál, Vinny Appice pedig egészen másfajta dinamikát honosított meg, feszesebb lett tőle az összkép. Nagy kár, hogy a főemberek nem fértek meg sokáig abban a bizonyos csárdában, és emiatt a Sabbath és Dio mennyben köttetett házassága a vártnál hamarabb végezte a pokolban.

Kedvenc dalok: The Sign Of The Southern Cross, Turn Up The Night, Falling Off The Edge Of The World, Voodoo

Dehumanizer

Elárulok egy titkot: a Dehumanizer az egyik legnagyobb favoritom. Igen, nagyon barátságtalan és lidérces, a Sabbath egyik legsötétebb teljesítménye, erre a teljességgel egyedi, egyszerre csontig hatolóan fagyos és pattanásig feszített hangulatra mégis bármikor vevő vagyok, pedig alapvetően napfényes gyerek lennék. Tipikusan olyan album volt, amibe nagyon mélyen bele lehetett merülni és fokozatosan mutatta meg a benne rejlő értékeket, ebből pedig egyenesen következett, hogy azonnal ható himnuszokat itt nem nagyon lehetett találni. Mindazonáltal alaposan meghálálta a törődést, mert a mai napi frissnek hat, az pedig külön becsülendő, hogy nem a biztosra mentek vele. Simán megtehették volna, hogy leszállítják a Heaven And Hell második részét, ezzel szemben inkább elrugaszkodtak a bevált formuláktól. Ez az anyag még ma is úgy karmol, mit egy veszett macska, szóval továbbra is óvatosan vele!

Kedvenc dalok: Time Machine, I, Master Of Insanity, Buried Alive, After All, Computer God

Átmeneti időszak

1. Seventh Star
2. Born Again

Born Again

Ennél a lemeznél nagyon nem állt össze a kép. A Born Again a Black Sabbath állatorvosi lova lett: borzalmasan szólt, nem a megfelelő ember énekelt rajta, és az egésznek más lett volna a megítélése, ha nem Black Sabbath név alatt jelenik meg. Iommi ellenérveit a névhasználatot illetően azonban lesöpörte a kiadó, így viszont PR-katasztrófába sodorták az anyagot. Ian Gillan szerintem egyáltalán nem illett Iommi mellé, valószínűleg nem is gondolta komolyan az egészet, szexuális indíttatású, cinikus szövegei pedig még ennyire sem passzoltak a Sabbath világához. Mindenesetre figyelemreméltó dalok még így is akadtak a korongon, a Zero The Hero, a Disturbing The Priest és a Hot Line az Iron Maidenre, a Metallicára, a Gunsra, a Cannibal Corpse-ra és a Beastie Boysra egyaránt nagy hatást gyakorolt.

Kedvenc dalok: Trashed, Disturbing The Priest

Seventh Star

Iommi-szólónak indult, és mint ilyen, eléggé mostoha sors jutott neki osztályrészül a tekintélyes Sabbath-életműben, ám ettől függetlenül ez egy jó lemez. Nem mondom, hogy kiemelkedő, de abszolút vállalható mindenfajta szégyenérzet nélkül. Szövegileg ugyan elég mélyen belenyúlt a molyrágta közhelyszütyőbe, de Glenn Hughes dörzsölt porszívóügynökként ezeket a gondolatokat is simán el tudta adni. A baj inkább az volt, hogy a Seventh Star-nak stílusát tekintve kevés köze volt a valódi Sabbath mibenlétéhez, inkább a békebeli dallamos hard rock térfelén focizott. A gitáros sok stílust ötvözött rajta a tradicionális bluestól az AOR-ig, a drogmámor legmélyebb poklát járó Hughes pedig állapotától függetlenül makulátlan teljesítményt nyújtott, mégis, a csapat rajongói egészen mást vártak. Viszont mindenképpen meg kellett születnie ahhoz, hogy Iommi visszataláljon a helyes ösvényre.

Kedvenc dalok: Danger Zone, No Stranger To Love, Heart Like A Wheel

Tony Martin-éra

1. Headless Cross
2. Tyr
3. The Eternal Idol és Cross Purposes holtversenyben
4. Forbidden

The Eternal Idol

Igazság szerint sosem értettem, hogy a The Eternal Idol miért annyira alulreprezentált a Sabbath történetében. 1987 után a The Shining kivételével még a Tony Martin fémjelezte korszakban sem játszottak róla soha semmit élőben, pedig dalait tekintve ez a kollekció már a Headless Cross előfutára volt. Kiválóan szól, Jeff Glixman és Chris Tsangarides producerek mindent kihoztak belőle, Tony Martin pedig úgy énekelt rajta, mintha világéletében Iommi partnere lett volna. Dalait tekintve is állta a sarat, már tetten érhető volt rajta az a misztikus hangulat, ami a Martin-korszak védjegyének számított. Érdekesség, hogy a későbbi Badlands-torok Ray Gillennel kezdtek dolgozni rajta, aki majdhogynem teljes egészében fel is énekelte az egészet, az a verzió több mint rajongóbarát módon a kábé tizenöt évvel ezelőtti dupla CD-s újrakiadáson került napvilágra. Nagy kedvenc.

Kedvenc dalok: The Shining, Glory Ride, Hard Life To Love, Born To Lose

Headless Cross

A legkedvesebb. Itt aztán minden és mindenki a helyére került. Cozy Powell megszerzése legalább akkora fegyvertény volt, mint Tony Martin megtartása, akire John Sykes fente nagyon a fogát a Blue Murderben. Iommi szabad kezet adott Powellnek, aki élt a lehetőséggel, és egetrengető dobhangzást kreált, de az még fontosabb volt, hogy producerként és dalszerzőként is beállt a két Tony mögé, minek következtében dohos, pinceszagú önidézgetés helyett egy korszerű, előremutató, a múlt tiszteletét modern kontextusba helyező, megfellebbezhetetlen album formájában állították helyre a Sabbath hírnevét. A Headless Cross zenei perfekcionizmusa a Dio-éra egyfajta kiterjesztését adta és egyértelműen visszahelyezte a zenekart a heavy metal térképére, jóformán ugyanazt a szerepet betöltve, mint a Heaven And Hell egykoron. Köztudott, hogy a banda anyagilag akkoriban nem áll túl erős lábakon, éppen ezért elképesztő, hogy a nevetségesen szűk költségkeretből mit hoztak ki. Alapmű.

Kedvenc dalok: Headless Cross, Devil & Daughter, Black Moon, When Death Calls, Call Of The Wild, Nightwing, Kill In The Spirit World (tehát az egész)

Tyr

A rajongói visszajelzések több mint elég felhatalmazást adtak a megfiatalított Sabbath számára a folytatásra, a kínálkozó ziccert pedig ki is használták. Iommi, Powell és Nicholls a Headless Crosson meghonosított dalszerzői stratégiát követték – bolondok lettek volna változtatni a nyerő formulán –, monumentálisan zord muzikalitásuk pedig remek táptalajt biztosított a szövegírás terén sokat fejlődött Martin számára, aki az okkultizmust maga mögött hagyva a skandináv mitológiában talált inspirációt a dalok tematikájához. A laza koncepció által összefogott Tyr albumon nyoma sem volt óvatoskodásnak, mind hangzásában, mind epikus megfogalmazású dalai szintjén hallatlan ambíciókról tett tanúbizonyságot. Az album hangulatában visszautalt elődjére, ugyanakkor még nagyobb magabiztosságot és megbonthatatlan koherenciát sugárzott. Ha voltak is olyanok, akik hiányolták róla a korai Sabbath nyers ősiségét, a dalokból áradó végtelen kifinomultság és letisztultság valószínűleg őket is kárpótolta. Alapmű ez is.

Kedvenc dalok: Valhalla, The Sabbath Stones, Jerusalem, Feels Good To Me

Cross Purposes

A félresikerült diós kaland után sokan azt várták, hogy Tony Martinnal majd ott folytatják, ahol a Tyr albumon abbahagyták, nekik azonban némileg csalódniuk kellett. Habár az időközben rendszeresített Bobby Rondinelli dobossal és Geezerrel létrejött hibrid felállás visszahozta az 1989-90-es időszak legfőbb jellemvonásait, ám a Dehumanizer nyomasztó vízióját legalább annyira továbbvitte a kvintett a csapatmunkában megírt lemezen. A súlyos doom-elemekkel kevert dallamos hard rock a Martin-fémjelezte Sabbath realisztikusabb és nyugtalanítóbb arcát mutatta, a két Tony, Butler és Nicholls alkotta dalszerző alakulathoz pedig felsorakozott Eddie Van Halen is, aki zenekarával épp akkor turnézott a ködös Albionban, amikor a Cross Purposes dalai íródtak. Eddie keze az Evil Eye-ban volt benne könyékig, meg még számos olyan témában, ami örökre a fiókban maradt. Gyanítom, hogy sosem fogjuk hallani őket.

Kedvenc dalok: Cross Of Thorns, Immaculate Deception, I Witness, Dying For Love

Forbidden

Az 1995 derekára időzített Forbidden albumon minden ideális lett volna, ha a kiadó nem visz bele egy jókora csavart a történetbe. A csökkenő lemezeladások tendenciáját látva a lemezipari szakemberek úgy érezték, hogy ideje lenne a Sabbathot ráncfelvarrás alá vetni, hogy ne a múltból bizarr módon itt ragadt múzeumi őskövületek és egyéb régészeti leletek között végezze. Mindenképpen el szerették volna érni, hogy a csapat haladjon a korral és képes legyen megszólítani a fiatal MTV-generációt, aminek érdekében zenei rendezőként felfogadták Ernie C gitárost a Body Countból. Amennyire halva született ötletnek tűnt már elsőre egy crossover-közegből érkező producerrel összeboronálni a zenekart, olyannyira hajmeresztő lett a végkimenetel. Iommi később sajátos akasztófahumorával megjegyezte, hogy a Forbidden cím jelentését talán szó szerint kellett volna értelmezni a lemez még megjelenés előtti betiltásával... Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy a Mike Exeter által frissen átkevert és újramaszterizált box set végül igazságot szolgáltatott a Forbidden számára, ami így már messze nem tűnik annyira vállalhatatlannak, mint a kiadása idején.

Kedvenc dalok: Forbidden, Kiss Of Death

Király Zoltán

A Black Sabbath mindig szerves része volt az ízlésemnek, a legkorábbi időktől számítva, és amint meghallottam Ozzy vinnyogó, furcsa hangját és Iommi mázsás riffjeit, tudtam, hogy ez nekem kell, és minden mennyiségben. Nemcsak érzelmi okokból, de a Paranoidot tartom a pályafutás csúcsának, még úgy is, hogy később is leszállítottak pár mesterművet, és az életmű nagy hányada vaskos klasszikus ezek mellett. Mellesleg ők találtak ki a metal zenében nagyjából mindent, amiből a műfaj jó húsz-huszonöt évig táplálkozott, már csak azért is járna a végtelen tisztelet. Ugyanis: nélkülük nem lenne, vagy más lenne a doom metal (életmű egésze, de főleg a Master Of Reality), a heavy metal (Paranoid címadó), a thrash metal (Symptom Of The Universe főriffje), a stoner metal (Vol. 4), a stoner rock (Planet Caravan, Solitude), de még progos kísérletekre is futotta (Sabbath Bloody Sabbath lemez). Egyszerűen mindent ők találtak fel, ők voltak a metálzene Beatlese. Érdemes azt is megnézni, hogy a „modernnek" hívott '90-es évekbeli bandák hova nyúltak vissza, ha a '80-as évekkel elégedetlenek voltak? Sokszor a Sabbathhoz. A műfajra gyakorolt szövegi, koncepciózus hatásuk is felbecsülhetetlen, szóba került itt minden: transzcendens fogalmak (isten, sátán), fű, súlyosság, rock 'n' roll életforma, horror – nem erről szól a metál ma is? Gyakran iparvárosokból jönnek a legnagyobbak, Birminghamből meg jött pár legendás csapat.

Személyes sztorim, hogy egyetem első évében nem voltam eleresztve pénzzel, és megvolt a boltban az első hat lemez remasterelve, nagyon szép kiadásban. Az egyik első öszöndíjamból Sabbath-lemezeket vettem. Ami biztos volt, hogy négyre volt pénzem, és mivel egyenáron volt mind a hat, választásom az első háromra és a Sabbath Bloody Sabbathra esett. Aztán másnap meggondoltam magam, visszamentem, és megvettem a Vol. 4-t meg a Sabotage-t is, kellett az egész sor. Most is megvannak, gyűjteményem becses darabjai.

A banda legfőbb öröksége egyébként az, hogy a sabbathos riffelés fogalommá vált és tőlük lopott (kölcsönzött, ihletődött) szinte mindenki évtizedeken át, akár direktben, vagy gyorsítva, vagy lassítva, vagy fordítva lejátszva, vagy kifacsarva. De a Sabbath DNS-e ott van a metálban kitörölhetetlenül. A kópiacsapatok számát ne is említsem, a Black Sabbath hatása felbecsülhetetlen.

Objektívnek álcázott szubjektív sorrendem, az Ozzyval készült koncertlemezeket is ideveszem:

1. Paranoid 10/10, a War Pigs minden idők egyik legnagyobb riffje, és van még pár jelölt ezen a lemezen, a lemez fele tökéletes, a másik fele meg zseniális
2. Master Of Reality a borítóval is iskolát teremtett, a hullámzó logóval, de itt is van pár minden idők egyik legjobb riffje (Into the Void, Children of the Grave, Sweet Leaf) – ez is 10/10, ugyanazért mint közvetlen elődje
3. Black Sabbath – ikonikus számok ismét – érződik, hogy a bluesból jönnek, február 13. eme lemez miatt a metál születésnapja, örök mérföldkő, „what is this that stands before meee" - 9,5/10 – hatalmas a borító is
4. Sabbath Bloody Sabbath – legszínesebb lemezük, hangszerek tömegét vonultatja fel, egy-két fura kísérleten kívül tökéletes ez is, 9/10, valószínűleg a legkomplexebb Ozzy-Sabbath-munka
5. Vol. 4 – ezen is van pár szerencsétlen kísérlet, de ami nagy az nagy, és a lemez több mint fele klasszikus, 9/10, a legstonerebb lemezük, aki a fűszagot szereti nagyon, simán lehet kedvenc
6. Sabotage – a legendás első 6-ból ez a legkevésbé kiugró, de még így is tele van gigaszámokkal (Hole, Symptom, Megalomania), még vitte őket a lendület, itt még hoznak egy nagyon magas színvonalat, stúdióban Ozzyval utoljára, jó ideig (lásd lejjebb a 13-at). 8/10
7. Reunion – ez az, aminek a '80-as Live At Lastnek kellett volna lennie (lásd lejjebb), egy halom klasszikussal. Jól szól, a két új szám is rendben van, de az esszencia a dupla CD-s Sabbath best of, alig hiányolok róla valamit (jó, a Sabotage-számokat például), 8/10
8. Live At Last – nem biztos, hogy ezt kellett volna kiadni, vagy így, de ha nem létezne, akkor '70-es évekbeli hivatalos koncert nélkül maradtunk volna. Hétéves késéssel, de megjelent, erős nagyon, de megvannak a maga hiányosságai, például a rövidsége. 8/10
9. 13 – természetesen jók a számok, de a régiekben sokkal több volt a mágia meg persze az újszerűség. Megjelenése idején sokat ment, azóta nemigen, de az erényeit nem lehet letagadni, viszont az ízlésemhez nem is tudott sokat hozzátenni. 7,5/10
10. Technical Ecstasy – igazán a Dirty Womenen kívül kevés a veretes klasszikus rajta, nem gyenge, de ez Sabbathtól kevés, 7/10 de lehetne 6,5 is
11. Never Say Die! – ezt csak azért hallgatom sokévente, hogy „hátha most" és természetesen sosem üt be, mert gyenge a zöme, ez átlagos minden szempontból (két jó számmal kábé), a Sabbathhoz képest meg főleg mélypont, olyan 5/10, nagyon max 6/10

Amennyire korán eljutottak hozzám az ozzys évek, annyival lassabban csordogáltak a későbbi anyagok, de az mp3-cserélgetős korszakban a CD a Black Sabbath életművel már nagy előrelépést jelentett. Dio természetesen jobb énekes, mint Ozzy, de Ozzy szólóban is és a Sabbathban nyújtott teljesítménye alapján is nagyobb kedvenc. Ám a NWOBHM hajnalán, amikor a nagy öreg már 2 lemez óta is hanyatlott, óriási döntés volt a Rainbow énekesével összefogni. Tony Martin hatalmas kedvenc, de vele igazi mesterművek már nem készültek, viszont a korai Martin-éra simán megvan a Dio-Sabbath szintje (az első három  martinos lemez veretes klasszikus, a Dehumanizer előttiek). Ugyanakkor azt is előrebocsátom, hogy a 3-12. hely között kicsi (árnyalatnyi) különbségek vannak, nem is igazán a sorrend a lényeg mindenhol. Ezek értelmében:

1. Heaven And Hell – a lemez háromnegyede nemcsak veretes klasszikus, hanem egyenesen alapmű, és ezen vannak Iommi közel legjobb szólói is. A világ legnagyobb középtempója címért a címadó simán versenyben van, de a pattogós Neon Knights, vagy a súlyos doom Lonely Is the Word szintén klasszis szerzemények, akárcsak az érzelmi csúcspont Die Young. Ha valami megüti az Ozzy-korszak legnagyobbjainak szintjét, az ez, de egyedüliként az Ozzy utáni időszakból. 9,5/10
2. Mob Rules – Igazán innentől bajban vagyok, mert nagyon hasonló minőségű lemezek követik egymást tömegesen, Dio és Martin énekével is. De a de a kettes Dio-Sabbath kiemelkedik azért, azért a Mob Rules a második legjobb Dio-lemez (a Falling Off the Edge of the World szólója mindent visz, Southern Cross meg hatalmas, ahogy a slágerek is erősek: Turn Up the Night, címadó). Ikonikus sorok is akadnak („If you listen to fools, the mob rules" – örökérvényű ez is). 8,5/10
3. Tyr – valószínűleg ez a kedvenc martinos albumom, akkora tételekkel mint a Sabbath Stones (masszív súly), vagy a gyors, korszerű, szinte power metalos Law Maker, de az Anno Mundi fátyolos éneke is zseniális. 20 évvel a debütálás után a Sabbath már csak egy jó lemezeket készítő dinoszaurusz volt, ráadásul a harmadik negyedik énekessel, de a kor színterére már nem volt hatással. 8/10
4. The Eternal Idol – van egy különleges harcos hangulata (több szám ilyen tematikájú), a címadó meg a Shining hatalmas darabok, nagyon alulbecsült korszak kezdődött itt a Sabbath életművében, 8/10
5. Heaven And Hell – Neon Nights – ez lehetne a legjobb Dio-Sabbath koncert (új számok is megdörrennek), de túl rövid. A mester halála után jelent meg, az ikonikus (névadó) „debüt"-lemez 30 éves jubileumára, ezért az életmű részének tekintem. 8/10
6. Heaven and Hell – Live From Radio City Music Hall – ez ugyanazt a szerepet játssza, mint Ozzyval a Reunion, még a fáziskésés is közel azonos, a hossza is – ez is későn jött (20-25 évvel a legfontosabb nagylemezek után). Így is a legteljesebb koncert az adott énekessel, örökérvényű dalokkal, van jammelés is szépen, igazi élő esszencia, két lemezen, ahogy kell. 8/10
7. The Dio Years – nem soralbum, de a három exkluzív szám jogán megvan a helye itt (a HaH koncertalbumon is van kettő, az kicsit is zárójelbe teszi ezt a kiadányt emiatt is, meg a szett miatt is). Így is átfogó képet ad a Dióval készült három klasszikus lemezről. Ilyen válogatások szükségesek tudnak lenni, többféle okból is. 8/10
8. Live Evil – jó koncert ez, vannak régi számok is, egyike a nagyon kevés alkalomnak, amikor Dio erre vetemedett, de a Sabbathnak mint bandának nagy keresztje, hogy nincs definitív koncertalbuma, ez sem az, pedig a jammelések is jók rajta. 8/10
9. Headless Cross – tetszik ez a '80-as évekbeli hangzás is, lehetne jobb, de nem zavar benne semmi. Meglettem volna egy másféle produkcióval is, sok szép dolog van itt is, mindig szerettem, 8/10
10. Dehumanizer – régen jobban szerettem, aztán rájöttem, hogy a kevésbé ismert lemezek is vannak ilyen jók, ha nem egyenesen jobbak egy kicsivel. De Diót mindig jó hallani egy ihletett közegben, belekötni nem tudok, csak rajongani sem annyira. 7,5/10
11. Cross Purposes: Live – egy CD-n egy huszonöt éves banda minimum három korszakát megjeleníteni nem lehet. Nem is sikerül egészen, de a kései Martin korszak terméseinél jobb (névadó lemez vagy Forbidden), Martin egy sokoldalú énekes, itt is hallgató. 7,5/10
12. Heaven And Hell – The Devil You Know – teljes jogú Black Sabbath-album ez, de jogi okból jelent meg ezen a néven. Hoz mindent, amit egy Dio-Sabbath lemezen hallani kell, újat nem, de azt nem is vártuk. 7,5/10
13. Cross Purposes – rockosodás kezdődött itt, semmi baj vele, de egy ekkora életműben ez már csak egy jóféle lábjegyzet, 7/10
14. Born Again – Ian Gillannel semmi baj nem volt, de korszakok közötti átmenet volt ez a lemez, és látszik is rajta. Született egy-két klasszikus (Disturbing mindenképpen, hatalmas a riffje), de egészben ez egy kevésbé jelentős lemez, 6,5/10
15. Forbidden – kellemes, de elég gyenge. Helyenként azért semmi extrát nem nyújt, rappeléssel fel lehet dobni, de vannak kevésbé ihletett dolgok (Ice-T pont nem az). Kicsit tölteléklemez. Legyen 6/10
16. A Seventh Start nem ismerem rendesen, pedig többször nekifutottam régebben. Nem állítom, hogy sosem, de sosem éreztem a késztetést hozzá – a későbbi Iommi-szólólemezek jobbak azért.

Szilvás Gergely

Annak nem sok tetejét érzem, hogy töviről hegyire nekilássak kivesézni, melyik album milyen és mitől olyan jó, amilyen (vagy épp amilyen nem), aki egy ilyen cikket olvas, ezeken minden bizonnyal már rég túl van, századjára is elmantrázni, mennyire műfajformáló volt mindaz, amit alkottak, talán inkább fárasztó volna, mint produktív. A saját kötődésem az életműhöz meglehetősen organikus módon alakult ki – általános sulisként thrasher voltam, meg persze true heavy fan, ezek mentek 13-14 évesen nagyon, aztán 1989-ben bejött a Black Sabbath az akkor friss Headless Cross albummal, és hát, ahogy mondani szokás, jött-látott-győzött.

E tekintetben tehát fordítva ültem a lovon, hamarabb ismertem a Tony Martin-korszakot, mint a klasszikus ozzys lemezeket, sőt, mindez még talán a Dio-éra ellenében is elmondható. (Bár egy jó barátom már kicsi gyerekként, a ′80-as évek elején Mob Rules vinylt kapott a nagybátyjától egy adott karácsonyra, amolyan „nevelési célzattal", de nem rémlik, hogy aztán azt sok alkalom lett volna hülyére hallgatni is, legalábbis amikor náluk voltam). Ezzel együtt a helyzetem speciális volt a zenekart illetően: a Headless Cross, majd rá egy évre a Tyr kapcsán instant megborultam, és hát nyilván gyorsan vissza is ástam a gyökerekig. Már amennyire csóró kis tinédzserként egy internet nélküli korszakban „gyorsan" be lehetett szerezni bármit is... Főleg olyan mennyiségben, amit visszamenőleg akkor már a diszkográfiájuk jelentett. Mivel a baráti körben nem tobzódtak az akut Black Sabbath-gyűjtők, ez a folyamat ott és akkor szó szerint éveket vett igénybe, valamikor a Dehumanizer megjelenése táján, '92 körül mondhattam el csak, hogy végre az összes lemezt ismerem, és megvan kazettán is, legalább innen-onnan átvéve.

Speciális a kapcsolódásom a tekintetben is hozzájuk, hogy – sokakkal ellentétben – soha nem voltam képes voksot tenni egyik érájuk felé sem. Képtelen voltam, és vagyok rá ma is, hogy azt mondjam, az ozzys a legjobb, vagy a diós a legesleg. Hiába a martinos belépőm, még az első szupererős kötődés sem tudta ezt felülírni. Itt most nyilván Ozzy volt a fő katalizátor, ami miatt ezeket a sorokat is írjuk, de ha a Sabbathra egészében fókuszálunk, a fentiekben nyilvánvalóan Iommi mesternek van leginkább elévülhetetlen érdeme. A sötét riffgyárosnak, aki tényleg a semmiből, ahogy Lemmy fogalmazott egyszer, „a rock'n'roll előtti időkből" kilépve alkotott valami egészen sajátos hangulatú, sosem hallott sötétségű és súlyú dolgot.

Az első négy, de sokszor az első hat albumra szoktak úgy hivatkozni, mint tökéletes és hibátlan mesterműre. Ezt én magam sem tagadhatom, még ha kisebb-nagyobb mértékben változó is a kötődésem ezekhez.

Black Sabbath

A klasszikus Sabbath debüt természetesen nem megkérdőjelezhető. legendás, hogy a debütalbumot egyetlen nap alatt vették fel, s még a kompot is elérték, hogy eljussanak a köv. koncertre, a keverésnek meg a közelébe sem engedték őket – ehhez képest ez az album picsajól szól még ma is. Sőt, szerintem még jobban is, mint mondjuk egyik-másik lemezük kétőbb, a Sabbath Bloody papírszáraz gitársoundját például sosem kedveltem annyira, még ha amúgy az a lemez is klasszikus. El nem tudom képzelni, milyen lehetett a nyitó Black Sabbath habkönnyű vidámságával akkor, 1970-ben szembesülni, ha még mai füllel is ilyen súlyos és komor. Az is hihetetlen, Iommi milyen kiforrott volt már ekkor, ennyire fiatalon gitárosént, játéka ízes és érett, és ugyanazokat az azonnal felismerhető jegyeket hordozza, amik aztán egyfajta védjegyévé is lettek később. Marha érdekes egyébként a két CD-s késői úrakiadáson az alternatív verziókon át abba is belelátni a rövid idő ellenére milyen verziókkal „kísérleteztek" a stúdióban. A végeredmény hiábátlan.

Kedvenc dalok: ha nagyon ki kell elemni, de csak akkor: Black Sabbath, Warning

Paranoid

A tempó is hihetetlen volt, lévén év elején a debüt, év végén meg már a Paranoid is kijött. Igaz akkoriban még nem voltak sokéves turnék, minden más cipőben járt még, ezzel együtt is elképesztő, hogy egy éven belül két ilyen nívójú albumot is a világra szabadítsanak. Az első album ösztönösebb volt talán, ez már „céltudatosabb", ha a közben eltelt bő fél év alapján lehet ilyesmit mögé vizionálni. A hangzás számomra ugyanúgy tíz pontos (korszellemhez mérten pláne), a sötét tónusú dalok pedig itt is a legnagyobb kedvenceim, de a legnagyobb meglepetés a Planet Caravan elszállós, szinte pszichedelikusan lebegetető hangulatnótája.

Kedvenc dalok: War Pigs, Paranoid, Hand Of Doom, Planet Caravan

Master Of Reality

A címmel ellentétben ekkortájt kezdték talán először el-elhagyogatni a realitás talaját, miután a siker, meg Amerika kokainfelhőbe kezdte burkolni a brigádot. Akkor ennek semmiféle kihatása nem volt a teljesítményre, se a piának, a kreativitást talán még segítette is. Geezer eddig sem az élet napos oldalát írta meg a szövegekben, de itt egy-egy ponton zeneileg is jóval több súly szorult beléjük, elég csak a Children Of The Grave hipnotikus riffjére gondolni, ami tényleg igazi súlyos heavy metal már. A Sweet Leaf újkeletű szenvedélyüknek is emléket állít, előrevetítve a jövőt is. Imádtam, hogy ennek ellenpólusaként ezúttal is született egy sejtelmes hangulatdal a Solitude képében.

Kedvenc dalok: Children Of The Grave, After Forever, Solitude

Vol. 4

Még csak három év telt el de már a negyedik album, ezzel együtt már ki is mertek nyúlni picit az addigi határaikon túl. Eleve szólóbetéttel indítani egy albumot, még ha röviden is, ez még ma is rendhagyó. Itt nem találni klasszikussá nemesült dalok sokaságát, de ez nem igazán von le az értékükből, Újra van szenvedélydal is a Snowblind képében (nem igazán árultak zsákbamacskát), az FX hangmintákból álló átkötése (Iommi legendás fémkeresztje ütődött a húrokhoz, amit bemindenezve felvenni is jó ötletnek tűnt) azt is előrevetítette, hogy néha tényleg a világból is kifordították önmagukat. Az értékes formabontáshoz meg ott a Changes, amit aligha kell külön is méltatni. Ez már rendesen egy érzelmes ballada, ami az amocionális oldalukat is megvillantotta.

Kedvenc dalok: Under The Sun, Changes, Wheels Of Confusion

Sabbath Bloody Sabbath

Az első lemez után végre egy újabb, aminek parádés borítója is volt, tartalomhoz a forma, újból. Az Ozzy éra kiemelkedő darabja ez, bár, ahogy korábban is írtam, a gitársound nem volt eredendően a barátom, vékonynak, száraznak tűnt, ami fura ahhoz képest, hogy az egy nap alatt felrántott debütnél pl. ez nem volt ilyen markáns. De nem szigorú ítélet, ráadásul a dalok, úgymond, mindenért kárpótoltak. A címadó riffje eleve nehezen megugorható szint, a színvonal pedig végig hasonló szinten marad. A szokásos „furadal" is megvan az IJESZTŐ hangulatú Who Are You képében.

Kedvenc dalok: Sabbath Bloody Sabbath, Spiral Architect, Who Are You

Sabotage

A Sabotage ezután komorabb irányt vett számomra, ebben talán a mélyebb, koszosabb sound is tehet. Ekkorra a drogok kisebb-nagyobb mértékben már a kormányrúd közelébe helyezkedtek, az Ozzy korszak végromlása valahol itt indulhatott. Ezzel együtt ez az album is kitermelte a maga klasszikusait, a Symphtom Of The Universe például igen nehezen megkerülhető darab, ahogy a Hole In The Sky is. Ezzel együtt mégis a formabontó dalok állnak leginkább közel hozzám: a Megalomania közel tízperces eposza, vagy a lassan hömpölygő, sejtelmes basszusjátékra építő, fenyegető hangulatból táplálkozó, több váratlanabb hangulati váltást is felvonultató The Writ.

Kedvenc dalok: Symptom Of The Universe, Megalomania, The Writ

Innen már az első korszak két leszállóágú albuma maradt hátra. Érdekes módon sokkal közelebb áll hozzám ez a két kiátkozott, a Technical Ecstasy, és az akkor szinte hattyúdalnak számító Never Say Die! lemez.

Technical Ecstasy

Előbbi esetében hiába nyilatkozta Ozzy még jóval később is, hogy utálja a borítóját, mert olyan, mintha robotok dugnának rajta, nekem marhára tetszett, formabontónak tűnt, szinte futurisztikusnak, és ingerlőbb volt, mint a Sabotage csapatfotója (bár a hátulról készült fényképen a belső borítóban Bill Ward azért mókás volt a seggénél átlátszó harisnyájával). Ezt a lemezt én zeneileg is alulértékeltnek gondolom, különösképp az olyan dalok miatt, mint a You Won't Change Me, ami a korábbi baljós hangulatot egyfajta szomorkás sötétséggel hozta vissza számomra. Elismerem, hogy itt már akadtak óvatos kintebb tekintések, a Gypsy, de főleg az All Moving Parts (Stand Still) meg a Rock'n'Roll Doctor szinte lazább, rock'n'rollosabb hangulattal is bírt. A She's Gone meg igazi szívet tépő bánat-líra. Iommi persze azért nem bújt ki a bőréből: a Dirty Women is igazi klasszikus számomra.

Kedvenc dalok: You Won't Change Me, She's Gone, Dirty Women

Never Say Die!

A Never Say Die! már furmányosabb dolog. Ott én magam is elismerem, hogy kicsit fonalat vesztettek zeneileg, ami mögé utóbb nagy okosan mögé lehet persze lőni, hogy hát, mert érezhetően szanaszét kezdett hullani a csapat, Iommi meg egymagában kevés volt összetartani minden fronton a dolgokat. Dalokat így sem felejtettek el írni, és a csapat alapvető zsenije összetapasztotta azért annyira az összetevőket, amennyire kellett. Mindazonáltal ezt a lemezt kifejezetten sokat hallgattam, és gyakran előveszem manapság is, még ha nem is emlegetném egy lapon az első négy bármelyikével. A címadó egyébként alap slágerdaluk is lehetett volna akár (szerintem), ha nem utjálják utóbb zsigerből ők maguk ezt a korszakot, vélhetőleg az akkori csodás belső hangulat következményeként. Ozzy amúgy kiválóan teljesít az egész lemezen, ami parádés azt tekintve, hogy akkoriban kb. órákban lehetett max. mérni a józanabb pillanatait. Az e lemezhez való kötődésemnek simogató érzés, hogy a múlt heti Ozzy-búcsúbulin a Metallica is belenyúlt a Johnny Blade-be, egy kis igazságot szolgáltatva egy elfeledett nótának is a sok klasszikus mellett.

Kedvenc dalok: Never Say Die!, Johnny Blade, Air Dance

Heaven And Hell

A Heaven And Hell már egy újraformálódott zenekar követte el, és simán elhiszem, hogy ez akkoriban olyan törés lehetett az ozzystáknak, mint mikor Paul Di′Anno helyére belépett anno Bruce „Légvédelmisziréna" Dickinson. Mivel élesben ezt a váltást jó tíz évvel lekéstem, számomra ez már csak múltbeli sasszé volt, azt viszont nem volt nehéz levenni, hogy bár a csapat háromnegyede ugyanaz maradt, Dio erősen bevonta saját energiáit és szerzői vénáját a dalokba. Óriási előrelépés énekdallamokban, a monumentális hangulatú nagyeposzok is ekkor kezdtek először igazán szárnyat bontogatni, a szivárványos-srákányos világgal nekem meg sosem volt problémám, a vérátömlesztett közegben újra tobzódó Iommi pedig hihetetlen riffeket volt képes újra kiárasztani magából.

Kedvenc dalok: Heaven And Hell, Die Young, Children Of The Sea

Mob Rules

A Mob Rules egyenes ági folytatása elődjének, azt leszámítva, hogy ekkorra Bill Ward is kidőlt a csatasorból, ..., végleg megtörve a klasszikus felállás örökkévalóságát (avagy annak illúzióját). Ez az album, talán tematikája miatt is sötétebbnek tűnik, a borító zseni, a Dio-Iommi páros pedig, persze Butlerrel karöltve mágikus dolgokat hozott össze másodjára is. Kár, hogy ezek a kreatív energiák túl erősen örvénylőnek bizonyultak ahhoz, hogy hosszabb távon is fenntartható legyen az együttműködés. És persze újra kaptunk egy mágikus nagyeposzt is.

Kedvenc dalok: Mob Rules, Sign Of The Southern Cross, Falling Off The Edge Of The World

Born Again

Aztán Dio el, még kijött a Live Evil, amit sokkal többet szidalmazott mindenki, mint amit érdemelt, de a közkézen forgó történettel ellentétben szerintem nem az ennek keverése során felmerült vélt vagy valós problémák húzták meg a vécéláncot, mostanra már összevethető a Dio-, az Iommi- és a Butler- életrajz is, amelyek kábé egybevágnak a tekintetben, hogy akkor ezt együtt nem tudták volna tovább vinni. A Born Again valószínű egy hangzatos kinyilatkoztatás akart volna lenni annak kapcsán, hogy a csapat úgyis megy tovább és újjászületik, de őszintén szóval ez az az album az életműben, amivel kurva nehezen tudtam zöld ágra vergődni. Pedig a dalokkal nem lenne, ill. nincs alapvetően baj. Azt viszont nem tudom, ki gondolhatta igazán zseniálisnak, hogy majd az akkor már Purple mentes Ian Gillan pont itt lesz a legjobb helyen, szerintem borzalmas ötlet volt, pedig imádom amúgy a csávót. A Sabbathba valahogy egész egyszerűen nem illett a karaktere, ennek tetejébe a lemez is elég ergyán szólt, nem is lett valami nagy siker.

Kedvenc dalok: Zero The Hero, Born Again

Seventh Star

Második hattyúdalnak is tűnt, lévén ezen a ponton Iommi maga is el akarta engedni a nevet, és szólóban kihozni egy anyagot. A sztori ismert, Mr. Lemezkiadó gyorsan odacsapott, így aztán a Glenn Hughesszal kiegészült formáció mégis a Sabbath neve alatt hozta ki a Seventh Start. Ez sok tekintetben kevésbé sabbathos, mint elődje, mégis sokkal, de sokkal szerethetőbb. Egyrészt Hughes őrületes jókat énekel, másrészt grátiszokkal jobb hangzást sikerült összehozni, harmadrészt van pár igazán lenyűgöző dal az albumon. Személy szerint nem bánom, hogy a diszkográfia részévé vált, azt annál inkább sajnálom, hogy a szintén nem épp élete legjobb állapotában önpusztító Hughes annyira menthetetlen állapotba rombolta magát, hogy a folytatás vele is lehetetlennek bizonyult. Ez a lemez a Never Say Die!-jal együtt az egyik kis kiátkozott kedvencem.

Kedvenc dalok: Seventh Star, No Stranger To Love

The Eternal Idol

Az 1983 és 1987 közti időszakban mindezekkel együtt olyan jövés-menés volt a csapatban, hogy azzal könyvet lehetne megtölteni, így kész csoda, hogy a The Eternal Idol olyan jól sikerült, amennyire. Mi több, Tony Martinnal a mikrofonnál végül sikerült egy stabilnak tűnő verzióban valóban is újradefiniálni a zenekart, elindítva így a harmadik markáns korszakot. Ez az igazi nagyívű, misztikus, epikus Sabbath-korszak, amihez Martin több mint tökéletesen illett, Iommi mester pedig még az évek óta tartó átláthatatlan káosz és átjáróház közepette is képes volt olyan zseniális dalokat írni, amik képesek voltak fél lábbal a sírból is újra pályára tenni a csapatot. Akkoriban szerintem sokan jósolták a csapat leszálló ágba fordulását és/vagy közelgő végét, ez az album azonban több, mint biztató „visszatérés" lett. Nem mellesleg a címadó az egyik legjobb nagyívű dal, amit valaha írtak.

Kedvenc dalok: Ancient Warrior, The Eternal Idol

Headless Cross

A Headless Cross 1989-ben már ezek nyomdokán érkezett, ekkorra Cozy Powell is felsorakozott mögé, az ő ikonikus dobhangzása pedig végleg helyére tette ennek az epikus korszaknak a hangzásvilágát. Itt bizony nincs mit nagyon fejtegetni, ez az album tokkal-vonóval úgy tíz pont, ahogy van. A borító már eleve nem árult zsákbamacskát, mivel is állunk szemben, és akkoriban az MTV-n is el lehetett csípni (persze egy-egy tematikus műsorban, vagy épp éjszakai sávban) a címadó klipjét is, ami egyszerűségében is kiválóan visszaadta ugyanezt az atmoszférát. Martin óriásiakat énekel, orgánuma tökéletes összahangban áll az Iommi által megálmodott koncepcióval, a gitáros pedig szinte tobzódik ebben a zenei szabadúszásban. A harmadik aranykor köszöntött itt be. Sokáig haragudtam amúgy rájuk, hogy egy nótát csak maxi B-oldalra száműztek, de évekkel később, mikor végre ahhoz is hozzájutottam, el kellett ismernem, a Cloack & Dagger valóban kilógott volna a lemezről, az így volt kerek egész, ahogyan akkor kiadták.

Kedvenc dalok: Headless Cross, Devil & Daughter, When Death Calls, Black Moon, Nightwing

Tyr

Hogy menniyre jót tehetett a kreatív egység, és egy újra egészséges zenekari közeg, mi sem jelzi jobban, hogy alig egy évvel később a Tyr minimum ezt a szintet hozta (tudta tartani, avagy talán meg is tudta még ugrani). A borító újfent tartalomhoz a forma, gyönyörű leképezése a lemezen hallhatóaknak. Az album második fele ráadásul grandiózus módon egy koncepciózus módon épít Tyr isten mitológiájára, ami ebben a formában teljesen újszerű is volt az esetükben. A lemez igazi ékköve ezzel együtt is a nyitó Anno Mundi, ami számomra minden ős-Sabbath-klasszikus ellenében is bent van az örök toplistám élbolyában. Az album minden hangja arany, de ha ezen túl is ki kellene emelni valamit, akkor az talán a The Sabbath Stones lassan hömpölytő doomja, vagy még inkább a később maxira is kiemelt Feels Good To Me szinte bluesos hangulatú keserédes, lassan, fenyegetően kibontakozó gyönyörű eposza.

Kedvenc dalok: Anno Mundi, Feels Good To Me, The Sabbath Stones

Dehumanizer

Akármilyen kurva jó is volt zeneileg ez a korszak, sikerekben nyilván nem volt a hőskorhoz mérhető, így szegről-végről érthető volt a döntés, hogy tíz év után összeborulnak Dio-val egy új album erejéig. Illetve vélhetőleg többre tervezték, csak hát az egók, a régi sérelemek, meg ki tudja még mi más marhaság miatt ez megint csak kérészéletű dolognak bizonyult. Hogy megérte-e ezért lenyakazni (vagy az utóéletet tekintve, megakasztani) a kreatív szempontból kétségkívül szárnyaló Martin-féle korszakot, ki-ki maga ítélje meg, mindenesetre itt egyértelműen a ′80-as évek elejére fordultak vissza. A dalok újra riffközpontúbbak, Vinny Appice dobhangzásával a régi feeling is szépen visszaköszönt, még ha amúgy modernebb, súlyosabb, sőt, sötétebb is lett az összkép. Az egyébként jól sikerült lemez azért nyilván nem tudta megközelíteni a Heaven / Mob páros zsenijét, és nekem a Falling Off-féle monumentális témák is hiányoznak picit.

Kedvenc dalok: TV Crimes, Time Machine, I

Cross Purposes

Az emlékezetes Costa Mesa-i Halford-beugrás után Dio újra el, Martin meg vissza. Ezen a ponton szerintem már senkinek a szemöldöke sem rebbent a kavarások kapcsán. Ugyan a mitologikus, himnikus vonalon valószínű mindent kiírtak magukból, ami hirtelen kikívánkozott, a Cross Purposes ugyanis ennél már hagyományosabb vonalat kapott fel, ugyanakkor valamit sikerült a korábbiak hangulatából is átmenteni. Nem lett olyan egységesen erős, mint a Headless / Tyr páros, de ezzel együtt is kitermelt pár igen kiváló dalt, ami akár odáig is visszamutat, lásd Cross Of Thorns. A Dying For Love képében még egy melepő kvázi-lírát is kapunk, persze Sabbathos hangulattal, de akkor is. Kár, hogy ez az időszak már nem, hogy a Sabbathnak, de általában véve a rockzenének sem nagyon akart kedvezni.

Kedvenc dalok: I Witness, Chross Of Thorns, The Hand That Rocks The Cradle

Forbidden

Martin ugyan továbbra is tartósan maradni látszott, a megváltozott zenei közhangulatban a Sabbath érezhetően kezdte kényelmetlenül érezni magát, talán ezért is lehetett, hogy még olyan komfortzónán kívüli lépés is átment a szűrőn, mint hogy tudatosaan próbáljanak a korszellemhez simulni. Nyilvánvaló hülyeség volt Ernie C producerként való bevonása (ha máskor nem, menet közben kellett volna hallani, hogy nem annyira sül el majd jól a dolog), a hangzás sem lett az igazi, főleg a korábbi Martin albumokhoz mérten, a rapbetétet meg inkább nem is minősíteném. Egy Sabbath-lemezen... teljes tévút. Nyilván el is hasalt a lemez, ezzel együtt pedig valami végleg megtörtni, megállni látszott, hosszú csend következett, a későbbi Reunion dupla koncerttel pedig – ismét Ozzyval ugye – úgy tűnt, végleg leteszik a lantot. Akkor ezt még el is hittük.

The Devil You Know

Ádám ugyan azt írta itt az első részben, hogy technikailag ez nem egy Black Sabbath-album, de ezzel tökre nem értek egyet. Ahogy azzal sem, hogy eleve nem ilyen néven hozták ki. Tök mindegy, hogy mit írtak a borítóra, és hogy harmadjára összeborulni az eredeti néven Dioval már lehet, hogy tényleg röhejesnek tűnt volna (az akkori nyilatkozatok szerint nem akarták összezavarni az Ozzys búcsú után a fanokat), de hát könyörgöm, ezt itt egy klasszik Mob Rules felállású Black Sabbath. Én még az otthoni polcon is a Sabbath-sorba helyeztem a CD-t. Főleg, hogy itt sokkal inkább visszakanyarodtak a ′80-as évek eleji Dio-érához, mint a Dehumanizernél. A névcsere talán Iommira helyezhetett kisebb nyomást, talán mindenkire, Diót is beleértve, mindenesetre ezúttal évekig kihúzták együtt, ez a lemeze pedig, ha nem is érett hozzá a Heaven / Mob szintjéhez, súlyos volt és erős.

Kedvenc dalok: Atom And Evil, Follow The Tears

13

Dio elvesztése, majd hosszú csend után már kábé senki nem hihette, hogy itt valójában is lesz még Sabbath-album. Főleg nem Ozzyval. Aztán láss csodát, jött a 13. Sajnos nem az eredeti felállással, bár úgy indult eredetileg, de akkor is. Rick Rubin ráadásul a legkorábbi idők munkamódszerére vette rá őket újra. Akkoriban lelkesen nyilatkozgattak maguk is, de utóbb kiderült, hogy nem volt felhőtlen a hangulat, már a készítés során sem. Ehhez képest a lemez nem sikerült rosszul, de tény, sehogy nem ér a közelébe a régi időknek, egyszerűen nem olyan erősek a dalok. Vagy mondjuk úgy, ahhoz nem elég erősek. A sound viszont parádés. Mindez elmondható a velük együtt készült, de végül csak a búcsúturnéhoz kihozott EP-n megjelent négy további friss dalról is.

Kedvenc dalok: End Of The Beginning, God Is Dead, Pariah

Összeállításunk első része itt olvasható.