Shock!

június 24.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: Cross Purposes

blacksabbath_1Lassan a teljes Black Sabbath-sor bekerül a Klasszikushockba. Szerencsére olyan nagyon sok lemezük nincs, annál érdekesebb és szövevényesebb viszont a zenekar története, amelyet nemcsak a Shockmagazin, de maga Tony Iommi is alaposan dokumentált (önéletrajzában). Nem kevésbé szövevényes, de annál izgalmasabb a zenei utazás is, amelyen a Sabbath (stílszerűen szólva) őrült vonatára jegyet váltva részt vehetünk. Nyilván a mozdonyvezető és a fűtő mindig is Tony volt egyszemélyben, időnként stabilabb, máskor átjáróházba torkolló személyzeti cserék sorozatával küszködve, utóbbi jelenség a ′80-as évek derekán tetőzött. Meghatározó egyéniségek persze mindig voltak, úgy ének-, mint zenészfronton és most, hogy a második Tony Martin-éra harmincadik évfordulója is elérkezett, és ennek kapcsán újra előkerült a régóta ígérgetett box set kérdése is (állítólag idén most már tényleg megjelennek az újrakiadások!), érdemes pár bővített mondatban megemlékezni egy kissé talán alulértékelt műről is.

megjelenés:
1994. január 31.

kiadó:
I.R.S.

producer: Leif Mases & Black Sabbath

zenészek:
Tony Martin - ének
Tony Iommi - gitár
Geezer Butler - basszusgitár
Bobby Rondinelli - dobok
Geoff Nicholls - billentyűk

játékidő: 47:27

1. I Witness
2. Cross Of Thorns
3. Psychophobia
4. Virtual Death
5. Immaculate Deception
6. Dying For Love
7. Back To Eden
8. The Hand That Rocks The Cradle
9. Cardinal Sin
10. Evil Eye

Szerinted hány pont?
( 60 Szavazat )

Persze mihez képest alulértékelt? Jómagam csak és kizárólag pozitív véleményekkel találkoztam az 1994 elején megjelent Cross Purposes anyagról, bár a kurtán-furcsán végetért, a DIO zenekart végső soron újra beindító Dehumanizer-projekt után teljesen váratlanul, tulajdonképpen a semmiből érkezett lemezanyag alaposan meglepte a tábort. Ne feledjük, akkoriban még nem létezett közösségi média, jó esetben kétheti-havi híreket olvashattak a rajongók, és valós idejű hammeres emlékeim szerint a Black Sabbath nem vitte túlzásba a hírverést: a Cross Purposes egyszer csak hopp, megjelent.

Ha mai fejjel gondoljuk végig a történteket, nyilván könnyen rekonstruálható az egész projekt: a zenekar kiadója a ma már nem létező I.R.S. volt, ahol a Sabbath számított a húzónévnek (a Mekong Delta, a Nuclear Assault és a Shok Paris volt akkoriban még náluk a metálszíntér „ismertebb″ előadói közül), tehát bizonyára szerződés kötelezte Iommi mestert, hogy a soron következő lemezt leszállítsa, akármi is történt a Dio-humanizer felállással. Kész dalai tehát biztosan voltak a Mesternek, de ezek felvételéhez hova nyúljon az ember először? Hát a telefonnoteszéhez – és milyen zenekarvezető az olyan, aki ennek alapján nem tud a próbaterembe vagy akár rögtön a stúdióba hívni pár ráérő, kipróbált, megbízható ismerőst? Nos, a doboskérdés még az emblematikus stílusú Vinny Appice után sem volt olyan nagy kihívás: Bobby Rondinelli épp ráért, énekes tekintetében pedig adta magát a papírforma. A szólólemezével befürdött, éppen kallódó Tony Martin nyilván szívesen, felesleges önérzeteskedés nélkül jött egykori főnöke hívó szavára (az amúgy igen kellemes AOR muzsikát tartalmazó Back Where I Belong címe persze ironikusan hatott már akkor is, pláne a Sabbathba visszatérés után, de hát ilyen ez a c'est la vie).

blacksabbath_3

Nem tudni persze pontosan, hogy a (régi-)új tagok az alkotás pontosan melyik fázisban érkeztek, talán az újrakiadás tartalmaz majd olyan dolgokat, demók vagy eltérő verziók formájában, amelyek lerántják erről a leplet. Lényeg, hogy a Dehumanizer után viszonylag hamar érkező folytatás kimondottan érett dalcsokrot tartalmazott, amely ugyanakkor visszavett a ′92-es anyag általános, „elembertelenített" durvaságából, szikárságából és vissza-visszakacsintgatott a Headless Cross meg a Tyr misztikusabb zenei világára. Ugyanakkor földközelibb, keményebb megszólalású is azoknál, tehát a két világ tökéletes keveréke és mint ilyen, nyerő kombináció harminc évvel később hallgatva is. Nem véletlenül nagy kedvenc sokaknál, többek között nálam is – sőt, megkockáztatom, hogy nálam egyaránt benne van a szubjektív és objektív Sabbath all time top 5-ben is. Baromi erős dalok, organikus megszólalással, egy nem igazán sikerei csúcsán, de ereje teljében lévő zenekartól – talán az érződik rajta, hogy nem volt rajtuk olyasféle nyomás, amely mindkét, éppen csak kihevert előző reuniont jellemezte.

Igen, valami ilyesmi lehetett a levegőben, ezért is érzem lazának, fesztelennek is a zenét az általánosan jellemző Sabbath-súly mellett. Rondinelli dobolása is kölcsönöz neki egy kis extra beleszarós húzást, odaver neki, akárcsak Vinny, de leheletnyivel finomabban és Geezerrel fantasztikusan jól szólnak együtt. Tony Martin a lelkét is kiénekli, fogósabbnál fogósabb dallamokkal operálva és hangsúlyosak Geoff Nichols témái is, de kevésbé monumentális az összkép, mint négy-öt évvel korábban. Iommi meg persze Iommi – már az elképesztően húzós I Witness nyitással olyan riffet tol arcba, hogy leül tőle az ember. A nyitószám amúgy konkrétan a ′90-es évek egyik legjobb Black Sabbath-szerzeménye, egyszersmind a kor kiemelkedő heavy metal dala: a visszafogott verzék után kirobbanó első refrén mellett egy másodikat is kapunk, mindkettő kitörölhetetlenül fogós. A Cross Of Thorns líraian induló, monumentálissá terebélyesedő, szintén refrén- és dallamközpontú, lenyűgöző énekteljesítményt felmutató súlyosság, ebből a Sorcerer és a hasonló, dallamos doom-alapú bandák meríthettek sokat.

blacksabbath_2

A töredezettebb ritmusú Psychophobia modernebb hangot üt meg, ez a riff pár évvel később Iommi elfelejtett szólólemezén is elfért volna valamelyik kortárs metálsztárral, de Martinnal is kiválóan működik. Utána a lemez első „igazi" földbe döngölős doomtétele, a Geezer hidegrázós basszusintrójával indító Virtual Death következik – na, ennyit arról, hogy a martinos Sabbath nem elég „kemény". És hogy a komplex vagy ha úgy tetszik, „progos", tempóváltós témák is jól állnak a bandának, arra az Immaculate Deception remek példa, amely négy percbe sűríti más zenekarok nyolc-tízét és amúgy simán elfért volna akár a Tyren is. A Sabbath lírai repertoárjában mindenképpen alulértékelt és önmagában is csodaszép a délszláv háború inspirálta Dying For Love, mely úgy tud lágy és AOR-os lenni, hogy közben az irdatlan súlya is megmarad. Biztos vagyok benne (lásd a szólóalbumra vonatkozó megjegyzést fentebb), hogy itt az énekes Tony is oroszlánrészt vállalt a dalszerzésben, annyira jól passzol hozzá a dal.

Slágeres doomnak kiválóan elmegy a Back To Eden (megintcsak lenyűgöző refrénnel), majd következik egy valószínűleg tényleg slágernek szánt tétel, a meg is klipesített és a később a zenetévéken nálunk is sokat forgot The Hand That Rocks The Cradle – persze a finom, elegáns bevezető után itt is egy zseniális Iommi-riff és lüktető, zakatoló tempó dominál, briliáns úgy, ahogy van. A hasoncímű filmhez (A kéz, amely a bölcsőt ringatja) nincs ugyan köze, de legalább olyan jó thriller-alapanyag lett volna a megtörtént eset, amelyen alapszik, miszerint egy egy angol kórház gyerekosztályának nővére... hát, inkább nem folytatom. A Cardinal Sin begyorsulós végével arat, és kevés jobb lemezzárást tudok elképzelni, mint az Evil Eye, amely még a Virtual Deathnél is doomabb. Érdekessége, hogy az Iommi-Martin-Butler hármas nem más, mint Eddie Van Halen (!) közreműködésével rakta össze, de a negyedik társszerző – természetesen – jogi okok miatt nem játszhatott a dalban, és nem is tüntethették fel a borítón. Amely egyébként a jobban sikerültek közé tartozik az életműben, bár én a mai napig szeretem a Dehumanizerét is, sőt, a Forbidden humorosra vett designjával sem volt különösebb problémám. (A zeneanyag persze más kérdés, lévén a következő évben megjelent anyag a mai napig a legellentmondásosabb, legmegosztóbb Sabbath-album – szó van persze arról is, hogy a box set kapcsán ez is kap egy ráncfelvarrást.) Kíváncsi leszek, az Eddie-féle kooperációból előkerül-e majd bármi az újrakiadásra vagy bármikor máskor. A japán bónusz What's The Use-t biztosan felteszik majd rá, ez egy tempós, pattogós tétel, jó szám, ízes szólóval, de alapvetően – mint a legtöbb jól ismert album esetében – nem igazán ad hozzá semmit a tökéletesen kerek egész lemezanyaghoz.

blacksabbath_4Ami a Cross Purposes utóéletét illeti, a Candlemass és a Godspeed előzenekaroskodásával Budapestre is eljutó turné nem ment rosszul. Máig nagyon sajnálom, hogy nem mentem a koncertre, mert azért a jó évtizeddel későbbi Martin-szólóbuli akármilyen kellemes is volt, messze nem nyújtotta ugyanazt, mint amit az anyazenekar – szerencsére a Cross Purposes Live anyag révén betekintést nyerhetünk ma már az akkori műsorba. Ahogy a korabeli setlisteket nézegettem, nem vitték túlzásba az új dalokat (I Witness, Cross Of Thorns és Psychophobia volt a programban, viszont a ′92-es Time Machine-nel nyitottak), ugyanakkor nem is lehetett könnyű három korszakból egy mindenhová kikacsintó dallistát összerakni. Turné után persze szétesett ez a felállás is, a ritmusszekció balra el, a Neil Murray-Cozy Powell duó jobbról újra be és egy-másfél évvel később már a kanyarban volt az ozzys reunion, ahogy az annak – a jelenből visszanézve – lennie kellett. Tulajdonképpen – szintén mai ésszel – ha minden, az első ozzys szétválás utáni Sabbath lemezt külön projektnek tekintünk, sokkal kevéssé bosszantja fel magát bárki a számára kevésbé kedvező változásokon, mindegyiknek megvan a maga értéke, vitán felüli magas színvonala. Adott körülmények között Iommi mindig igyekezett a legjobbat kihozni a helyzetből.

Nem is rémlik, hogy bármelyik albumot valaha szégyellte vagy megtagadta volna, még ha egyik-másikat kevésbé kedveli is utólag. És a Cross Purposesre pusztán a dalok miatt is nyugodtan büszke lehet – mi is beszéljünk róla minél többet. és hallgassuk harminc év után is rendszeresen! Szenzációsan jó lemez, nem lehet ráunni.

 

Hozzászólások 

 
#36 Doktor Kapitány 2024-04-21 15:40
Kb két hét alatt rommá hallgatva a lemezt, azt kell mondjam, hogy MESTERMŰ! Nincs gyenge pontja. Annyira fogós az egész, hogy kénytelen vagyok meghallgatni az egész cuccot minden nap. :)
Tony Martinnak meg aranyból van a torka. Nekem ő a legjobb BS énekes. De azért a többiek sem rosszak. :)
Idézet
 
 
#35 Oximoron project 2024-04-18 19:32
Én a TYR albummal ismertem meg a Black Sabbathot 1993 - ban. Utána nem voltam képes végig hallgatni az Ozzys mert nem hittem el az ordító különbséget.(finoman szólvs) Ez a lemez is jó egyébként és a Dio fėlék sem rosszak.
Idézet
 
 
#34 Doktor Kpitány 2024-04-14 20:15
10/10
Szeretem azokat a zenéket, ahol a keménykedés mellett fogós dallamok is vannak. Na, ez pont olyan. Ezt az albumot a The Hand That Rocks the Cradle számmal ismertem meg. Imádom azt a számot. Aztán rájöttem, hogy a lemez többi dala is qrva jó. :)
Idézet
 
 
#33 Horváth Róbert 2024-02-09 14:09
Én azt mondom,hogy a Black Sabbath sok rossz lemeze nincs,nekem személy szerint a Born again és a Forbidden albumok azok,amiket nemigen hallgatók. Ez az album nagyon jó,de a folytatás már harmatos volt. Ozzy-val is jó volt a Sabbath,mert vele is adtak ki dalokat,amik örök klasszikusok. Ozzy-ról még annyit,hogy az a kamu,hogy a szóló albumain nem csinált semmit.
Idézet
 
 
#32 Draveczki-Ury Ádám 2024-01-29 19:39
Idézet - Cseke Feri:
Nálam nagyobb Iommi-rajongó kevés él a bolygón, de annyival azért kiegészíteném az alábbi gondolatokat, hogy a Sabbath dalainak énektémáit nem ő írta. Azok mind Ozzyhoz, Dióhoz és Martinhoz köthetők, és ugye az énekdallamok nagyban befolyásolják egy dal karakterét. Ezt csak azért írom, hogy ne feledkezzünk el róluk sem és ne varrjunk MINDENT Iommi nyakába. :) A Sabbath-sound, a dalok alapjai és a riffek az övé, ez tény. A többi "csak" körítés, de náluk még ezek a körítések is csak fokozták a minőséget.

Én a magam részétől nem akartam kisebbíteni senkit, de Iommi soundja és játéka, riffelése a Sabbath-hangzás alapköve.

Ami Ozzyt illeti, akik dolgoztak vele, általában mind azt mondják, hogy zeneileg sokkal intelligensebb és kiműveltebb, mint hinni szokás, és hihetetlen érzéke van meglátni, melyik témából lesz jó dal, és melyikből nem, meg hogy mi hová passzol.
Idézet
 
 
#31 Cseke Feri 2024-01-29 19:15
Nálam nagyobb Iommi-rajongó kevés él a bolygón, de annyival azért kiegészíteném az alábbi gondolatokat, hogy a Sabbath dalainak énektémáit nem ő írta. Azok mind Ozzyhoz, Dióhoz és Martinhoz köthetők, és ugye az énekdallamok nagyban befolyásolják egy dal karakterét. Ezt csak azért írom, hogy ne feledkezzünk el róluk sem és ne varrjunk MINDENT Iommi nyakába. :) A Sabbath-sound, a dalok alapjai és a riffek az övé, ez tény. A többi "csak" körítés, de náluk még ezek a körítések is csak fokozták a minőséget.
Idézet
 
 
#30 Gábor2 2024-01-29 18:46
Idézet - Goodbye:
Azt hiszem, Ozzy idejében még együtt írták a zenéket, és csak utána lett Iommi az egyedi szerző, és ez szerintem negatívan hatott a minőségre, bár ez nyilván szubjektív. Elismerem, a Nirvanás hasonlat Ádám verziójában jobban megállja a helyét, inkább talán a P. Box kálváriája volt ilyen szitu évtizedeken keresztül.


Ozzynak köze se volt a dalíráshoz se itt, se a saját csapatában, maradjunk ennyiben. Ő egy előadó, egy színpadi ember. Minden mást a körülötte lévő stáb csinál, amit meg a neje vezérel.
Dio csatlakozásával a minőség meredeken felfelé ívelt, de minden Dio utáni lemeznek is megvan a rajongótábora, egyetlen gyenge Sabbath-lemez sincs. Az, hogy üzletileg nem voltak igazán sikeresek egy törvényszerű dolog, kb minden 70-es években befutott zenekar hasonlóképpen járt, a Purple is hiába szakított a Perfect Strangers lemezzel, utána meredeken estek az eladásaik.
Idézet
 
 
#29 teszter 2024-01-29 16:36
micsoda szegyen h ezek a lemezek nincsenek fent a spotin. gyakorlatilag az eletmu hianyos. gondolom valami kiadoi baszakodas. ez mondjuk egy sabbath meretu bandanal megaciki.
Idézet
 
 
#28 Goodbye 2024-01-29 12:38
Azt hiszem, Ozzy idejében még együtt írták a zenéket, és csak utána lett Iommi az egyedi szerző, és ez szerintem negatívan hatott a minőségre, bár ez nyilván szubjektív. Elismerem, a Nirvanás hasonlat Ádám verziójában jobban megállja a helyét, inkább talán a P. Box kálváriája volt ilyen szitu évtizedeken keresztül.
Idézet
 
 
#27 GTJV82 2024-01-28 23:03
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Goodbye:
Meglep, hogy itt ennyire sokan szeretik ezt a korszakot. Ozzy nélkül ez a csapat olyan volt, mintha a Nirvana folytatta volna 1994 után.

Inkább mintha Cobain valami csoda folytán életben marad, és ő folytatja Nirvanaként mindig másokkal. A Sabbath-sound legfőbb letéteményese mindig is Iommi volt, az ősfelállás érdemeit és jelentőségét egy cseppet sem csökkentve.


Ez 100% így van. Sabbath=Iommi, Iommi=Sabbath.
Még a 2 Gell Hughes-os szólóalbuma is (The 1996 DEP Session, Fused) is simán elmehetnének Black Sabbath albumnak, mind a jellegzetes hangzás, mind pedig a dalok minősége okán.
Nálam pl. a Fused Top 5-ben van Iommi komplett életművét tekintve is.
Idézet
 
 
#26 Gábor2 2024-01-28 23:01
Idézet - Goodbye:
Meglep, hogy itt ennyire sokan szeretik ezt a korszakot. Ozzy nélkül ez a csapat olyan volt, mintha a Nirvana folytatta volna 1994 után.


Ozzy sose írt se zenét, se szöveget. A Sabbath mindig Iommit és zenéjét jelentette.
Idézet
 
 
#25 Draveczki-Ury Ádám 2024-01-28 21:09
Idézet - Goodbye:
Meglep, hogy itt ennyire sokan szeretik ezt a korszakot. Ozzy nélkül ez a csapat olyan volt, mintha a Nirvana folytatta volna 1994 után.

Inkább mintha Cobain valami csoda folytán életben marad, és ő folytatja Nirvanaként mindig másokkal. A Sabbath-sound legfőbb letéteményese mindig is Iommi volt, az ősfelállás érdemeit és jelentőségét egy cseppet sem csökkentve.
Idézet
 
 
#24 Goodbye 2024-01-28 19:48
Meglep, hogy itt ennyire sokan szeretik ezt a korszakot. Ozzy nélkül ez a csapat olyan volt, mintha a Nirvana folytatta volna 1994 után.
Idézet
 
 
#23 Gábor2 2024-01-27 19:21
Idézet - pumpika666:
mindig eszembe jut erről a zseni lemezről, hogy ezt hagyta abba Tony mester az Ozzy-s reunionért (és a pénzért) , pedig ezek óriási lemezek voltak, miközben az ozzy-s felállásból igazából csak az első 3 lemez volt a maradandó, a többit továbbra is úgy hallgatom, hogy vannak rajttuk kiváló nóták, de sok az üresjárat, míg egy Tyr, egy Headless Cross, vagy a cikk tárgya tökéletes dalcsokrok, élvezet őket hallgatni


Remek lemezek voltak, csak - kis tűzással - a kutyát se érdekelték.
Persze, az első 3-4 ozzys lemez a klasszikus, de valójában utána jóval érdekesebb dolgokat csináltak, nekem a "színes" Sabbath-lemezek legalább olyan hallgatottak, mint a koraiak. Sajnálom, hogy az a fajta progresszivítás később eltűnt Iommi zenéjéből, bár mindig jó lemezeket csinált.
Amúgy a Forbidden jelezte, hogy a Martin-éra kifulladt zeneileg is, váltani kellett.
Idézet
 
 
#22 Earl 2024-01-27 18:52
Tökéletes album volt már megjelenésekor is. 30 év távlatából pedig igazi klasszikus. (Amúgy hihetetlen, hogy 30 éves a lemez, a cikk kapcsán lestem is nagyot.) Kazettán szereztem be anno, már jó ideje CD-n is megvan. A hivatalos Live lemez viszont nincs meg, de egy kalóz DVD-n igen, a minősége nem olyan jó, ráadásul Martinnak volt is a rögzítéskor valami légúti nyavalyája, ettől még nagyon kedvelem, afféle kordokumentum az is. Köszönet a cikkért!!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.