Shock!

január 28.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: Tyr

0818bs1A Black Sabbath név a '90-es évek második fele óta ismét Ozzy Osbourne-t, Tony Iommit, Geezer Butlert és aktuális dobosukat – szerencsés esetben Bill Wardot, kevésbé ideális csillagzat nem őt – takarja, ami minden bizonnyal így is van rendjén. Azonban nem volt ez mindig így: a Sabbath az igen hányattatott '80-as évek után meglehetősen mostoha körülmények között, bukással kezdte a következő évtizedet is, ami továbbra is magában kódolta a zenekar egyik ekkori átkát, a felállás állandó és néha szinte követhetetlen változásait is. Viszont a lemezeik ebben az időszakban is jók voltak, legfeljebb nem azt tartalmazták, amit az ősfelállás kizárólagos hívei vártak tőlük. A Tony Martin-korszakról ma már elég kevés szó esik, de a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Tyr például bizonyosan az Ozzy nélküli korszak egyik csúcsalkotása volt.

megjelenés:
1990. augusztus 20.

kiadó:
I.R.S.

producer: Tony Iommi, Cozy Powell

zenészek:
Tony Martin - ének
Tony Iommi - gitár
Cozy Powell - dobok
Neil Murray - basszusgitár
Geoff Nicholls - billentyűk

játékidő: 39:16

1. Anno Mundi (The Vision)
2. The Law Maker
3. Jerusalem
4. The Sabbath Stones
5. The Battle Of Tyr
6. Odin's Court
7. Valhalla
8. Feels Good To Me
9. Heaven In Black

Szerinted hány pont?
( 44 Szavazat )

Csűrhetjük-csavarhatjuk ezer módon a dolgot attól függően, kihez melyik korszak áll közel, de a tények makacs dolgok, és az üzleti eredmények azt mutatták, hogy a Black Sabbath egy meglehetősen kellemetlen periódus után gyakorlatilag feltámadt az 1989-es Headless Cross-szal – legalábbis a világ Észak-Amerikán kívüli részein. Európában a zenekar csillaga ismét felívelt: az album aranylemez lett Nagy-Britanniában, emellett pedig csak Nyugat-Németországban több mint 250 ezer példányban kelt el, és a hozzá kapcsolt európai turné is hatalmas nézőszámok előtt futott le. (Ezen a körön játszott először Magyarországon a Sabbath, 1989. november 25-én, a Budapest Sportcsarnokban, de még a Szovjetunióba is eljutottak, ahol tíz teltházas moszkvai koncertjükön összesen több mint 250 ezren nézték meg őket.) Észak-Amerikában azonban gyakorlatilag észrevétlen maradt a lemez, a turnét pedig mindössze nyolc állomás után le kellett mondani, annyira nem fogytak a jegyek. Iommi: „Kanadában mindig is nagynak számított a zenekar, de ehhez képest amikor Cozy Powell-lel bementünk a torontói lemezboltokba, sehol sem lehetett kapni az albumot. Senki sem tudta megszerezni, egyszerűen ki sem került az áruházakba. Baromira össze is vesztünk a helyi felelőssel, tényleg annyira, hogy majdnem leütöttem, hiszen ezt az egészet mi szívtuk meg. A kiadó bemondta, hogy ó, hát nem fogyott jól a lemez. De hát hogyan is fogyott volna, ha egyszerűen nem lehetett kapni?"

0818bs5A zenekar emiatt felemás érzésekkel kezdte meg a munkálatokat 1990 februárjában a folytatáson. A felállás a turnéhoz képest változatlan maradt: Iommi, Cozy Powell dobos, és Tony Martin énekes mellett a koncerteken remekül bevált Neil Murray kezelte a basszusgitárt, és zeneileg ma is úgy emlékeznek vissza rá, hogy igen termékeny hetek következtek. Főleg, hogy a zenekar saját szintjén úttörő vállalkozásba fogott, hiszen előtte sosem készítettek még konceptalbumot, még ha csak lazán is kapcsolódtak egymáshoz a dalok, és nem úgy, mint mondjuk a korszak legfontosabb sztorimesélős anyagain, az Operation: Mindcrime-on vagy a Seventh Son Of A Seventh Sonon. Iommi: „A Headless Crosson Tony még nagyon friss volt a bandában, és valami olyasmi lehetett a kiindulópontja, hogy ó, Black Sabbath, az az egész az ördögről szól, szóval az összes szövege tele volt a Sátánnal. Olyannyira, hogy már-már túlságosan is arcbamászóra sikeredett a dolog, így megmondtuk neki, hogy kicsit vegye finomabbra ezt az egészet. Ekkor rukkolt elő az északi istenek témájával. Beletelt némi időbe, mire ráállítottam magam erre." Neil: „A Headless Crosson kicsit talán több ördögös dal szerepelt a kelleténél, így szerintem józan döntés volt kicsit megpróbálni elszakadni ettől a vonaltól a Tyren. A dalok alapvetően Tony riffjeiből születtek, akinek hihetetlen készlete van akkordmenetekből és riffekből, így aztán ezekkel jammeltünk, Tony Martin pedig a hangszeres demókra írta meg a dallamokat és a szövegeket, méghozzá általában nagyon gyorsan. Ez a lehető legjobb módszer szerintem: amikor adott egy nyers alapötlet, amihez aztán a zenekar minden tagja hozzáteszi a saját egyéni ízeit, miközben egy sor lehetőséget kipróbál – így lesz igazán zenekari hangzása valaminek."

Szintén végig ott volt a próbateremben a színpadon elrejtett, de zeneileg ekkoriban a csapat igen fontos részét alkotó Geoff Nicholls billentyűs is, aki az ekkortájt születő dalokra alighanem komolyabb befolyással bírt, mint akármikor korábban vagy később. Tony Martin: „A Sabbath imázsfelelősei – néha Iommi, néha a menedzsment – mindig azt akarták, hogy a zenekar úgymond hitelesnek látsszon, és abból indultak ki, hogy ha van valami, amit az emberek nem igazán kötnek a csapathoz, hát az egy billentyűs. Ezért nem is állt ki velünk a színpadra, de aztán annyira komoly hatást gyakorolt a zenére, és annyira közeli barátja lett Tonynak, hogy végül mégis előbújhatott. Egészen addig, amíg ki nem alakult egy újabb vita a banda arculatáról, ezután ugyanis megint eldugták. De ettől még senkinek se legyen kétsége afelől, hogy Geoff rengeteget adott hozzá a Sabbathhoz, és abszolút fent lett volna a helye mellettünk a színpadon. Tényleg óriási hatással bírt a zenekarra." De nem csak Nicholls. „Biztos vagyok benne, hogy az én dalszerzői stílusom is hozzájárult az akkori dolgaink működőképességéhez", mondta hosszú évekkel később Martin. „Szorgalmasan tanulok, eltökélt vagyok, és hiszek benne: az igazán hatásos szövegek mögött ott kell állnia egy hiteles történetnek is. Ha akár csak egy szó nincs a helyén, akkor is képes vagyok heteken át foglalkozni a témával, hogy végül minden stimmeljen, még akkor is, ha ehhez a dal többi részét meg kell változtatni." Mint említettem, a friss anyag a skandináv mitológiát vette alapul, bár ezen a téren kötniük kellett egy kompromisszumot a kereskedelmi szempontok miatt: a klipesített Feels Good To Me nem kapcsolódott szervesen a történetbe, és némileg zeneileg is kilógott az anyagról, amely végül Tyr címmel, 1990. augusztus 20-án jelent meg az I.R.S.-nél.

0818bs2

A Sabbath-mércével mérve kifejezetten polírozottan, nemesies eleganciával megszólaló lemez olyan bevezetővel indul, amely leplezetlenül idézi meg a Heaven And Hell Children Of The Sea-jének hangulatát, ám egyszersmind annak egy kiterjesztett, még monumentálisabb változatát hozza. Martin már Iommi finom intrójára is csodálatos dallamot énekel a templomi jellegű vokáltémák után, ám az Anno Mundi (The Vision)-t mégis a berobbanó riff kelti igazán életre. Nálam már első hallásra is hatalmas libabőröket okozott hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, ez ugyanis a mester egyik leghatalmasabb terű, legepikusabb érzetű gitártémája itt, amely Cozy Powell őserejű ütéseinek hátán hullámzik előre, ahogy pedig Martin rákanyarítja a melódiákat, az bizony valódi iskola. Az énekest többen is szeretik marginális figuraként – rosszabb esetben Dio-klónként – leírni, aki mindössze engedelmes hangszerként funkcionált Iommi kezében, ez azonban nem helytálló. A fő-Tony soha, egyetlen pillanatra sem állított olyat, hogy amit ezeken a lemezeken hallani, az ne a frontember érdeme lett volna, hiszen Martin a dalszerzésben is komoly szerepet kapott, és Iommi mellett tökéletesen ki is tudott teljesedni. A bevezető visszatérésekor Nicholls orgonáival még vastagabbra hizlalt, hat perc fölé kúszó dal kétségtelenül a Sabbath e korszakának egyik leghatalmasabb mesterműve, és szégyen, hogy ehhez képest mennyire kevesen ismerik...

A nagyívű, filmzenés és a tematikához passzolóan fantasys hangulatot hozó Anno Mundi után érkező The Law Maker már vérbeli Sabbath-gyors, amely nyilvánvalóan a Dio-éra mintájára született, itt Martin dallamai is elég nyilvánvalóan idézik a mestert. Viszont az összkép valahogy légiesebb, finomabb, Iommi pedig gyönyörűen gördülékeny, ízes szólót villant a tengelyében. Nincs ez másképp a Jerusalemben sem, ahol szintén ott kísért a Heaven And Hell-hangulat, ám mindez már abban az egy évtizeddel későbbi, még melodikusabb, fenségesebb formában köszön vissza, amit a The Eternal Idolon alapoztak meg, és a Headless Crosson járattak csúcsra: Martin dallamvilága és a hangszerelés már-már AOR-os finomságú, a végeredmény mégis száz százalékos Black Sabbath. Refrénben talán ez a dal a legerősebb a lemezen, nem is nagyon értem, miért nem lett belőle klipnóta...

0818bs7A The Sabbath Stones ezzel szemben a zenekar legklasszikusabb arcélét villantja fel: sötét, vészterhes, doomos eposz majdnem hét percben, amely nemcsak a Tyr leghosszabb darabja, hanem egyben a legsúlyosabb is, amely ismét valószínűtlenül monumentálissá fejlődik, ráadásul a kalapácsütések erejével zúzó riffet itt is akusztikus, atmoszférikus betétek váltják. Martin hol szigorúbb, karcosabb stílusban énekel, hol szívbemarkolóan lágy melódiákat hoz, és persze nem maradhat el a tempósabb alapokra hozott újabb fergeteges Iommi-szóló sem. Hatalmas darab, amely után inkább csak leszállunk a földre a The Battle Of Tyr című kurta, filmzenés jellegű instrumentálissal (itt jegyezném meg, hogy Geoff Nicholls billentyűs szőnyegei, aláfestő témái rengeteget adnak a dalokhoz, ám mivel itt is a háttérben maradt, sokaknak mindez csak akkor tűnne fel igazán, ha elvennénk a sávjait). Utóbbi csak felvezet két egybefüggő témát: az Odin's Court lírai dallamaiból (Martin zseniális, nem tudom eleget hangoztatni!) a zenekar csodálatosan gördülékenyen csap át a Valhallába, amely a '80-as évek elején alkotó Black Sabbath hard rockos változatát hozza. Az alapriff is ilyen jelleget ölt, az újfent briliáns szólót elengedő Iommi mellett Murray, illetve Powell is hatalmasat alakít benne, a kórus pedig itt is gyilkos, elsőre a fülbe ül. Igazából tényleg nem értem azokat, akik másodrendű időszakként írják le a Martin-periódus első szakaszát, mert ezek a dalok tényleg az örökkévalóságnak szólnak...

A Feels Good To Me lírájáról már volt szó, ezt a banda kvázi kiadói kérésre írta, nem is kapcsolódik szervesen az album egészének koncepciójába, de természetesen ettől még kiváló dal, jellegzetes sabbathos power-líra szívszaggatóan zokogó Iommi-szólóval. Tipikusan olyan nóta ez is, ami ebben a formában elsősorban a Martin-érára volt jellemző. Azt ugyanakkor nem csodálom, hogy 1990-ben nem lett belőle sláger, mert az MTV-n akkoriban már nem az efféle balladákra izgultak, nem volt eléggé hajmetalos szabású ahhoz, hogy rámozduljanak. A végére pedig már csak a Heaven In Black marad, egy újabb hardrockosabb Sabbath-téma – valahol kicsit olyan, mintha Iommi megpróbált volna írni egy dalt a klasszikus Rainbow stílusában (ez a párhuzam amúgy más dallamfordulatok, riffek, témák kapcsán is beugrik ebből a korszakból), újfent kitűnő darab, amely tökéletesen zárja a mai mércével kifejezetten rövid, ám minden tekintetben maximális anyagot.

0818bs8

A Tyr a maga idejében vegyes kritikákat kapott: a Sabbath kapcsán számos sajtóorgánum is a közönség álláspontját osztotta, és semmit sem volt képes elfogadni a zenekartól, amin nem az eredeti négyes zenélt, a nyitottabb lapok közül azonban több is a banda Heaven And Hell óta született legjobb albumaként fogadta a produkciót, vagy legalábbis a Headless Cross méltó folytatásaként. Érdekesség, hogy a hangzással a zenekar sem volt egységesen elégedett, a banda újonca, Neil Murray legalábbis biztosan nem: „A Tyr zeneileg nagyon erős album lett, bár a saját hangzásommal őszintén szólva sosem voltam igazán elégedett. Akkoriban különböző Aria basszusgitárokat használtam, és a Precisionömmel is próbálkoztam, de a dalok stílusa is igen változatos volt az ultrasúlyostól a fél-AOR-ig, így elég nehéz volt olyan basszushangzást találni, ami mindenhez egyformán passzolt. A Tyren emellett még eléggé el is temették a basszust, ami nagy kár, de hát Cozy volt a társproducer, szóval biztos úgy gondolta, hogy a dobok fontosabbak!"

A lemez az európai listákon korrekt módon kezdett, hiszen itt az 1989-es anyag is működött, és ennek alapján sokan várták is a folytatást, az amerikai fogadtatás azonban valóságos hidegzuhanyt jelentett: a Tyr nem került fel a Billboard Top 200-as listájára, ami még nem fordult elő a banda történetében, és egy ilyen patinás név esetében bizony óriási zakónak minősült. Martin: „Komoly problémáink voltak akkoriban a kiadóval. Egyáltalán nem reklámozták megfelelően sem a lemezt, sem a koncerteket, pedig ha így tesznek, az album sokkal sikeresebb is lehetett volna. De ez már csak így ment a Sabbath karrierje során: a problémák többségéről sosem a zenekar tehetett, hanem a rossz szerződések meg a lemezkiadók kavarásai." Iommi: „Az I.R.S. egyszerűen nem juttatta el a lemezt a boltokba, és amikor megállapodtunk, egyáltalán nem erre számítottam tőlük. Azért szerződtünk hozzájuk, mert a főnökük, Miles Copeland gyakorlatilag egyedüliként vállalta, hogy nem fog beleszólni a művészi törekvéseinkbe, egyébként az összes jelentkező kiadó beledumált volna a zenébe. Én ebbe sosem mentem bele, a saját dolgaimat akartam csinálni, és Miles megértette ezt. Azt mondta, nekünk kell tudnunk, hogyan áll össze egy Sabbath-lemez: mi megírjuk, ő kiadja, és ennyi. Nagyon tetszett ez a megközelítés, csakhogy miután aláírtunk velük, amennyire lelkes volt Miles előzetesen, olyannyira kifarolt az egész történetből. Máshoz kerültek az ügyeink a cégnél, méghozzá valaki olyanhoz, aki egyáltalán nem szerette a zenekart, és innentől kezdve minden sokkal nehezebben ment. És az a legőrületesebb, hogy még így is sikerült eredményeket elérni: ha a kontinentális Európát nézzük, a Headless Cross a maga idejében például sikeresebb volt akármelyik Sabbath-lemeznél. Mondom, akármelyiknél. De aztán minden szétesett körülöttünk."

0818bs4Az amerikai bukta miatt rossz hangulatú banda válsága egy idő után már Európában is érződött: az angol turné utolsó állomásait le kellett mondani, mert itt sem fogytak a jegyek, az Államokkal pedig a lemez fejreállása miatt meg sem próbálkoztak, ami szintén példa nélkül állt. A zenekar szépen belezuhant egy lefelé pörgő spirálba. Egyre több negatív hangvételű beszámoló jelent meg a koncertekről, és a táborban is sokasodtak az elégedetlenkedők: többen azon véleményüknek adtak hangot, amely szerint a Tyrnek már tényleg csak annyi köze volt a Black Sabbathhoz, hogy ez a név állt a borítón. Itt érdemes megjegyezni, hogy utólag Iommi nem titkolja: sosem volt igazán elégedett Martin koncertteljesítményével. „Tony nagyszerű énekes, de a színpadi teljesítménye miatt folyton baszogatni kellett, mert ebben a tekintetben nagyon amatőr volt. Egyik napról a másikra került a kis birminghami klubokból az arénák színpadára, ráadásul két olyan óriási előadó örökébe lépett, mint Ozzy és Ronnie. Vagyis nehéz dolga volt, és ugyanúgy túl nagynak bizonyult számára a feladat, mint előtte Ray Gillennek is. Emellett pedig el is szállt magától, miközben továbbra is amatőr módon viselkedett. Emlékszem, épp Európában játszottunk valahol, ő meg előkapta a hotel bárjában a kis videókameráját, és mutogatta magát a színpadi felvételeken az ott lévő arcoknak: nézzétek, az ott én vagyok! Ez a hozzáállás minden, csak nem professzionális. Meg egyik pillanatról a másikra elkezdte magát Catnek nevezni: Tony 'The Cat' Martin... Azóta sem tudom mire vélni ezt..."

Ezek után nem csoda, hogy némileg a hangulat is megromlott a bandában, noha a Sabbath ezekben az években eleve nem baráti társaságként üzemelt. Martin: „Tíz évvel fiatalabb vagyok a többieknél, így kicsit mindig is kívülállónak éreztem magam a zenekarban, az elejétől fogva létezett egyfajta ők és én-hozzáállás. Mások voltak a barátaink, máshonnan jöttünk, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy valaha is kellemetlen lett volna közöttük. Az elején még teljesen tapasztalatlan voltam, nekik pedig nem igazán volt idejük vagy hajlandóságuk ezzel foglalkozni. Egyszerűen csak a hangomra és a dalszerzési képességeimre volt szükségük." Neil Murray: „Rengeteg potenciális érdeklődőnek lehetősége sem nyílt hallani a lemezt, mert a kiadó egyszerűen nem volt képes megfelelően promotálni az albumot. Én ugyanakkor annak ellenére is élveztem a Black Sabbathban eltöltött időt, hogy rengeteg rajongó akkor is kizárólag az Ozzy – Geezer – Bill – Tony felállást akarta látni. Annak ellenére, hogy a Sabbath és Tony Iommi, aki egy elképesztően kreatív muzsikus, pontosan abból a '60-as évek-beli brit bluesközegből származik, amelynek hatására én magam is elkezdtem basszusgitározni. Ebből kifolyólag a stílusomban is sok közös pont volt Geezerével, különösen a lazább részeknél. Ennek ellenére a kemény rajongói mag csak Geezert akarta basszernek, szóval tökmindegy, mit játszottam, hiszen én nem ő vagyok."

0818bs6A fentiek fényében, utólag tehát valamennyire érthető, hogy amikor 1990 végén Iommit megkereste a régi kolléga és barát, Geezer Butler, hogy talán érdemes lenne megfontolni a Sabbath újrabootolását egy korábbi, lényegesen sikeresebb felállásban, Ronnie James Dióval a mikrofonnál, a gitáros nem tudott nemet mondani. Bizonyos, hogy a martinos felállás amerikai mélyrepülése óriási szerepet játszott ebben, hiszen a zenekar mögött mozgó erők nem akartak beletörődni abba, hogy a legnagyobb zenei piacon kisiklott a szerelvény, és mivel ekkoriban a DIO is lyukra futott, a párhuzamosok valahol a végtelenben találkoztak. Az elhatározást hamarosan tett követte: Murraynek és Martinnak ajtót mutattak, és miután egy bizarr lovasbaleset miatt Cozy Powell is kiesett a képből a demózós időszakban, visszatért a zenekarba Vinny Appice is. Amennyiben hihetünk Martinnak, a Sabbath egy olyan lemezanyag alapjait hajította ekkor a szemétbe Dio visszarángatása kedvéért, amely zeneileg még a Tyren is túlmutatott. Martin: „Felnyitotta a szememet, ami történt, és azok után, amik korábban elhangzottak, illetve az addig elvégzett kiváló közös munka fényében tényleg csak hatalmas megrázkódtatásként tudok emlékezni rá. Egyszerűen nincs rá jobb szó."

Viszont utólag az énekes elárulta: nemcsak azért nem omlott össze teljesen, mert elkezdte első szólólemeze munkálatait, hanem mert a majdani Dehumanizer albumon dolgozó Sabbath elég gyorsan jelezte neki, hogy Ronnie-val nem működnek a dolgok, és hamarosan ismét számítanak a szolgálataira. Egyes források szerint még próbált is a bandával egy rövid ideig valamikor 1991 folyamán, de a menedzsment közbeszólt, így Iommiék ismét visszahozták a képbe Diót. Martin: „Igazából már néhány hónappal azután felhívtak, hogy elkezdtek dolgozni Ronnie-val, és kérték, hogy menjek vissza, viszont akkor még nyakig benne voltam a szólólemez munkálataiban, így nemet mondtam. De onnantól fogva folyamatosan kapcsolatban maradtunk, még néhány koncertjükre is elmentem. Ronnie persze nem örült ennek túlságosan. Egy idő után pedig tényleg elegük lett, és visszahívtak a zenekarba, így aztán kicsit olyan volt, mintha ki sem léptem volna. Egyébként pedig hivatalosan sosem rúgtak ki a zenekarból, hanem egyszerűen csak elmaradtak a telefonhívások egy idő után. Emlékszem, egyszer Ian Gillannel dumálgattunk, és megkérdezte, hogy kitettek-e a bandából, és amikor nemmel feleltem, elárulta: őt sem. Egy nap talán fel kellene bukkannunk együtt, és felsétálni a Sabbath színpadára..."

0818bs10

A Tyrnél kategóriákkal súlyosabb, mogorvább Dehumanizer természetesen óriási album, ezt senki sem vitatja, viszont azt ma már Iommi is elismeri, hogy több szempontból sem volt jó döntés meglépni az újjáalakulást, és szétrobbantani egy zeneileg tökéletes egységet Ronnie és Geezer kedvéért: „Bizonyos szinten sajnálom ezt a lépést, mert akkoriban jó periódusban voltunk. Ennek ellenére hoztuk meg a döntést a Dio-féle újjáalakulásról, és tényleg nem is tudom már, miért. Nyilván ott volt mögötte egy üzleti megfontolás, de nem ezen múlt minden. Talán azt gondoltam, ismét elcsíphetünk valamit, amit annak idején már sikerült..." Martin saját bevallása szerint mindenféle kellemetlen érzések nélkül ment vissza a bandába 1993 folyamán: „Megértettem a kísértést, hogy azt hitték: vissza tudják majd hozni a Heaven And Hell-korszak sikereit. Nyilván ezzel együtt sem voltam boldog, de azért nem is kuporodtam be a sarokba zokogni, hanem intéztem a saját ügyeimet, és annyira jól éreztem magam, hogy először el is utasítottam őket, amikor visszahívtak. Aztán amikor befutott a második hívás is, hogy Ronnie-val befuccsolt a dolog, gyakorlatilag egyből mentem, mert addigra befejeztem a saját dolgaimat, és ők is lefutották a Dehumanizer köreit. De nem volt az egészben semmi rossz szájíz. Aki ebben az iparágban dolgozik, és azt hiszi, hogy nem történnek hasonló dolgok, az nagyon naiv..."

0818bs9Akárhogyan is alakult, a Martinnal készített következő album, az 1994-es Cross Purposes – rajta Geezerrel és Bobby Rondinelli dobossal – szerintem már minden értéke ellenére sem hozta a Headless Cross és a Tyr színvonalát, az 1995-ös, elcseszett hangzású Forbidden meg aztán főleg nem, pedig ezen már ismét a '90-es lemezt készítő felállás muzsikált Powell-lel és Murray-vel. Kereskedelmileg pedig egyik anyag sem lett sikeres, így nem csoda, hogy a Sabbath ezek után leállt, és 1997-ben már Ozzyval a fronton lehetett velük ismét találkozni. A Black Sabbath neve azóta is ezt a felállást jelöli, és miközben a Dio-érának később igazságot szolgáltattak Heaven & Hellként, a Martin-korszak mára sajnos többé-kevésbé feledésbe merült. Mivel egy kereskedelmileg sikertelenebb periódusról beszélünk, bizton állíthatjuk: ez már így is marad, főleg, hogy Iommi egészségügyi állapota miatt meglehetősen kiszámíthatatlan és tervezhetetlen is a jövő. De azt azért nem tagadom: simán el tudnék viselni egy kisebb termekben lefutó kört mondjuk a Heaven & Hell-sztori analógiájára Headless Cross néven, ahol élőben lehet hallani ezeket a dalokat. Köztük az 1990-eseket is, amelyek számomra bizony máig is a legjobbak közé számítanak azok közül, amik csak kijöttek Black Sabbath néven 1981 után.

 

Hozzászólások 

 
#25 pelu 2016-06-05 22:00
Kétség nélkül remek albumnak tartom, viszont számomra nem ér el aThe Eternal Idol és a Headless Cross szintjét. Nekem azok a top Martinos albumok. Rövidre is sikerült, illetve a Feels Good to Me is bántóan kilóg a többi szám sörából...
Idézet
 
 
+5 #24 Biró Aurél 2015-08-19 12:29
Nagyon jó cikk, de ehhez már hozzászokhattun k! A lemezhez kislemez is készült, valamint Iommi néven jött ki egy Shadows (Miranha) feldolgozás! Kár, hogy Tony Martinos időszaknak nincs újra kiadása. Szerintem is egy zseniális album, mint az elődje. Iommi-nak már a Seventh Star albumot is ilyennek kellett volna megírnia. Anglia tele volt kiváló zenészekkel (pl.: Clive Burr), akiket alkalmazhatott volna. Sajnos Martin koncerteken valóban szerény képességű volt. Ezért nincsenek élőfelvételek. De ettől még nagyon kedvelem. Nagyon jó szövegíró, aki sokat tett hozzá a Sabbath zenéjéhez.
Idézet
 
 
+4 #23 Wendiii 2015-08-18 20:05
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - Gábor:
Idézet - Wendiii:
Idézet - Béla:
Pedig a Cross Purposes nem rossz ám. Ráadásul 94-ben a BS-ben láttam őket olyan előzenekarokkal mint a Cathedral és a Godspeed.

Azon én is ott voltam, zseniális volt. Bár emlékeim szerint a Tyr-ről nem játszottak sajnos.

Én is ott voltam :)

Szintén. Első sor, baloldalt, Geezer előtt. :)

Én Tony Martinnal szemben álltam, egy kicsit Iommi felé. De sajnos az első sorig nem jutottam el. :) Viszont meglepetés volt számomra, hogy a Time Machine-nal nyitottak. Mondjuk hatásos kezdés volt. :)
Idézet
 
 
+5 #22 Draveczki-Ury Ádám 2015-08-18 19:47
Idézet - James Smith:
A Cross Purposes lemezről lesz írás? Szerintem az is kiváló alkotás.

Van olyan kolléga, akit felhúztam, hogy azt írtam, hogy az már nem olyan jó, mint az első három martinos, szóval megpróbálom meggyőzni, hogy írja meg. :)

Amúgy ha esetleg félreérthető voltam: természetesen a Cross Purposes is egy kiváló lemez, de szerintem az már nem hozta olyan szinten a mágiát, mint az Eternal - Headless - Tyr trió. Sőt, én a Forbiddennel is elvagyok egyébként, de valamelyest objektíven nézve az tényleg a Sabbath leggyengébb lemeze. Nem is értem, miért kapkodtak vele annyira.
Idézet
 
 
+3 #21 Valentin Szilvia 2015-08-18 19:25
Idézet - Gábor:
Idézet - Wendiii:
Idézet - Béla:
Pedig a Cross Purposes nem rossz ám. Ráadásul 94-ben a BS-ben láttam őket olyan előzenekarokkal mint a Cathedral és a Godspeed.

Azon én is ott voltam, zseniális volt. Bár emlékeim szerint a Tyr-ről nem játszottak sajnos.

Én is ott voltam :)


Szintén. Első sor, baloldalt, Geezer előtt. :)
Idézet
 
 
+8 #20 James Smith 2015-08-18 18:55
A legjobb Black Sabbath énekes volt Tony Martin. Egyszerűen méltatlan az ahogyan eltűnt a Sabbath után. Nagyon tehetséges.

A Cross Purposes lemezről lesz írás? Szerintem az is kiváló alkotás.
Idézet
 
 
+4 #19 Generica 2015-08-18 18:42
Idézet - Wendiii:
Idézet - Béla:
Pedig a Cross Purposes nem rossz ám. Ráadásul 94-ben a BS-ben láttam őket olyan előzenekarokkal mint a Cathedral és a Godspeed.

Azon én is ott voltam, zseniális volt. Bár emlékeim szerint a Tyr-ről nem játszottak sajnos.

Tényleg nem játszottak Tyr-ről semmit a BS-ben, de azon a turnén néhány helyen volt Anno Mundi. Miután véget ért a Tony Martin korszak, sajnos nyugdíjazták ezeket a nótákat. Ezért is volt óriási élmény 2005-ben az A38-on hallani a Valhalla-t, a Law Maker-t, és az Odin's Court-ot a Tony Martin bulin.
Idézet
 
 
+2 #18 grandmagus 2015-08-18 18:35
Black Sabbath,esetleg még annyit hogy a Gillan-nal kiadott patinás vendég névsorral Who Cares néven megalkotott kettö szám is Csoda.
Idézet
 
 
+4 #17 Gábor 2015-08-18 17:10
Idézet - Wendiii:
Idézet - Béla:
Pedig a Cross Purposes nem rossz ám. Ráadásul 94-ben a BS-ben láttam őket olyan előzenekarokkal mint a Cathedral és a Godspeed.

Azon én is ott voltam, zseniális volt. Bár emlékeim szerint a Tyr-ről nem játszottak sajnos.

Én is ott voltam :)
Idézet
 
 
+2 #16 zebraman 2015-08-18 16:42
Nem tudom eldönteni, melyik tetszik jobban, a Headless cross, vagy ez.
Azt hiszem, talán az egész egy egység, az Eternal idol-lal együtt, lehet, hogy ebben a sorrendben érdemes meghallgatni őket, és így áll össze a kép. Az Eternal a keret, a Headless az alakok, a Tyr pedig a színek és kész is a festmény.

Na jó, talán a Tyr? Az a művészibb, szabadabb; az egyetlen gondom vele a hangzás, amin még a remaster sem segített, mert túl halk így is, nem dörren meg.

Ettől függetlenül minden szintem működik, remek koncepció és kivitelezés.

Szeretem az atipikus Sabbath albumokat (Martin, Gillan, és a Technical ecstasy+Never say die).
Idézet
 
 
+1 #15 Levike 2015-08-18 15:01
Mondjuk a "The Cat" elég buzis szerintem. Mi ütött Tonyba ?
Idézet
 
 
+2 #14 xperimenter 2015-08-18 14:01
Idézet - valarmorgulisz:
Idézet - xperimenter:
Idézet - valarmorgulisz:
Ron Jeremy is tagja volt a zenekarnak egy időben? :D (képek)


Azért Iommi-t leronjeremyzni kell arc...:D
De az igaz, hogy mindketten tehetségesek valamiben.:)



Természetesen viccnek szántam, a megbántás legkisebb jele nélkül. :) Maximálisan elismerem minden téren. De ezeken a képeken akkor is hasonlít rá. :D


Mi megbocsátunk csak Tony meg ne tudja! Bár lehet, hogy még büszke is lenne rá! :D
Idézet
 
 
+2 #13 Szabó Dávid 2015-08-18 13:40
Remélem lesz Eternal Idol és Cross Purposes is. Mindkettő nagy kedvenc, Tony 'The Cat' Martin a legjobb:)
Idézet
 
 
+3 #12 Mádi N. 2015-08-18 12:01
K.rva jó lemez!
Idézet
 
 
+5 #11 kaffer 2015-08-18 11:45
Remek írás !!
Idézet
 
 
+9 #10 Tom 2015-08-18 11:20
Imádom Cozy Powell stílusát,ahogy lesújt, mint Thor pörölye, laikus füllel is felismerhető a stílusa, még Yngwie Malmsteen egyik lemezén, a Facing the Animal-en is kihallatszik :)
Számomra Martin és Dio lemezei a Sabbath, és ezek közül is a Tyr és a Headless Cross.
(ÉS talán emiatt is gyűlölöm a lousianai kört, Anselmoékat, a Downt és társaikat, mert ők mindig hangosan hangoztatták, hogy Sabbath csak Ozzy-val az igazi. Igen, 1970-ben úgy volt, de mai fejjel, sőt, 1989-es fejjel nézve, a régi Sabbath-lemezek a fasorban sem voltak egy Headless Crosshoz, Mob Rules-hoz képest. Ozzy egy lelkes amatőr Dio-hoz, Tony Martinhoz képest, de nem énekes, és a korai lemezek hangzása igen gyér, az első kettőé még korabeli szemmel is.)
Idézet
 
 
+8 #9 Venomádi 2015-08-18 10:45
Ha Ron Jeremy nem is, de Cozy Powell biztos hogy Zeffer Andris eltitkolt testvére.
Idézet
 
 
+4 #8 valarmorgulisz 2015-08-18 10:14
Idézet - xperimenter:
Idézet - valarmorgulisz:
Ron Jeremy is tagja volt a zenekarnak egy időben? :D (képek)


Azért Iommi-t leronjeremyzni kell arc...:D
De az igaz, hogy mindketten tehetségesek valamiben.:)


Természetesen viccnek szántam, a megbántás legkisebb jele nélkül. :) Maximálisan elismerem minden téren. De ezeken a képeken akkor is hasonlít rá. :D
Idézet
 
 
+2 #7 xperimenter 2015-08-18 09:32
Idézet - valarmorgulisz:
Ron Jeremy is tagja volt a zenekarnak egy időben? :D (képek)


Azért Iommi-t leronjeremyzni kell arc...:D
De az igaz, hogy mindketten tehetségesek valamiben.:)
Idézet
 
 
+4 #6 valarmorgulisz 2015-08-18 09:00
Ron Jeremy is tagja volt a zenekarnak egy időben? :D (képek)
Idézet
 
 
+4 #5 Chris92 2015-08-18 08:16
Amikor a Sabbath munkásságáról van szó ez a lemezt sem említik sokan, holott van annyira jó mint bármi amit valaha kiadtak. Teljes szívemből köszönöm ezt a frenetikusan jól megírt cikket, erről a fantasztikus lemezről.
Idézet
 
 
+2 #4 Wendiii 2015-08-18 07:07
Idézet - Béla:
Pedig a Cross Purposes nem rossz ám. Ráadásul 94-ben a BS-ben láttam őket olyan előzenekarokkal mint a Cathedral és a Godspeed.

Azon én is ott voltam, zseniális volt. Bár emlékeim szerint a Tyr-ről nem játszottak sajnos.
Idézet
 
 
+9 #3 Béla 2015-08-18 06:55
Pedig a Cross Purposes nem rossz ám. Ráadásul 94-ben a BS-ben láttam őket olyan előzenekarokkal mint a Cathedral és a Godspeed.
Idézet
 
 
+5 #2 grandmagus 2015-08-18 06:54
Köszönet,nagyon nagy köszönet.
Idézet
 
 
+11 #1 Wendiii 2015-08-18 06:06
Ádám, hihetetlen vagy! :)
Mindig azt hiszem, hogy ismerek minden infót egy általam istenített lemezről, erre írsz egy cikket róla, és kiderül, hogy a felét sem tudtam a sztorinak. :D
Számomra vitán felül a Martin-korszak a Sabs csúcsa. Igazából sosem tudtam eldönteni, hogy ez a lemez a nagyobb kedvenc, vagy a Headless Cross. A végén arra jutottam, hogy ketten ülnek a trónon. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.