Shock!

június 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Corrosion Of Conformity: Deliverance

Vannak zenekarok, amelyek már első lemezeiken rátalálnak saját hangjukra, és lényegében már pályájuk kezdetén kiforrott stílussal rendelkeznek, melyet a későbbiekben sem szívesen hagynak el. Ők azok, akiket rosszakaróik azzal szoktak szívatni, hogy időről-időre ugyanazt az egy lemezt dobják piacra, viszont ugyanezen okból kifolyólag általában éppen ők rendelkeznek a legfanatikusabb, legkitartóbb rajongótáborral is. Nem kell sokat ragozni a dolgot, mindenki ismeri az AC/DC-t és a Motörheadet. A csapatok túlnyomó többsége azonban nem ilyen: ők inkább évek hosszú során keresztül csiszolják önálló stílusukat, lemezről-lemezről fejlődve egy kicsit, máskor zsákutcába jutva, rossz esetben totálisan vakvágányra keveredve.

Van azonban néhány renitens, akiket nagyon nehéz hova tenni. Azok, akik két-három lemeznél többet nem képesek eltölteni egy adott zenei skatulyában, és ha belecsapnak valamibe, azt szeretik elvinni a tökéletességig, vagy legalábbis annak a közelébe, azonban ahogy eljutottak oda, máris új lóra szállnak. Ezek a bandák előszeretettel szabnak magukra többféle köpönyeget, ami miatt az ő pályájukat a legérdekesebb végigtekinteni, viszont rajongó legyen a talpán, aki egyformán képes lelkesedni az adott csapat valamennyi korszakáért. Ez utóbbi halmazra tán nem is létezik jobb példa az észak-karolinai Corrosion Of Conformitynél.

megjelenés:
1994. szeptember 27.

kiadó:
 Sony / Columbia

producer: John Custer

zenészek:
Pepper Keenan - ének, gitár
Woody Weatherman - gitár
Mike Dean - basszusgitár
Reed Mullin - dobok

játékidő: 54:24

1. Heaven's Not Overflowing
2. Albatross
3. Clean My Wounds
4. Without Wings
5. Broken Man
6. Señor Limpio
6. Mano De Mono
8. Seven Days
9. #2121313
10. My Grain
11. Deliverance
12. Shake Like You
13. Shelter
14. Pearls Before Swine

Szerinted hány pont?
( 54 Szavazat )

A C.O.C.-t nagyon sokan annak legkarizmatikusabb (és legismertebb) tagjával, Pepper Keenannel azonosítják, ami öreg hiba, figyelembe véve, hogy Pepper a csapat első két lemezén egyáltalán nem játszott, hiszen csatlakozása mindössze 1989 elejére datálódik. Furcsa módon mindössze egyetlen olyan ember van, aki a csapat eddig megjelent valamennyi hanghordozóján szerepelt, ő pedig a bongyorhajú, szakállas Woody Weatherman szólógitáros, aki 1982-ben Raleigh-ben alapította meg az akkor még hardcore punkban utazó, furcsa nevű csapatot két társával: az alig tizenhat éves Reed Mullin dobossal és a már akkor is elég leharcolt kinézetű Mike Dean énekes/basszusgitárossal. Első korongjukat, az igazi káosz HC/punk egyveleget tartalmazó Eye For An Eye-t 1984-ben szabadították a világra egy kis független kiadónál, és ha valaki ekkoriban elmesélte volna nekik, hogy alig tíz év múlva milyen zenét fognak játszani, minden bizonnyal körberöhögik. Az Eric Eycke énekessel felvett lemezről sokat elmond az a tény, hogy a rajta található húsz (!) tétel összjátékideje nincs harmincnégy perc.

Ezt a vonalat vitte tovább az alig egy évvel későbbi, már hármasban készített Animosity is, azzal a különbséggel, hogy sokkal jobban kidolgozott, már valóban dalnak tekinthető számokat tartalmazott, a tagok pedig egyre jobban uralták hangszereiket. Kevésbé ismert tény, de erről a lemezről még a csapat nagy rajongójának számító Metallica is játszott néhány észak-amerikai koncerten dalt, mégpedig a korong legerősebb tételét, a Holiert. És ekkor a C.O.C. először, de korántsem utoljára úgy érzi, hogy az adott út végére ért, ideje mást csinálni: beveszik hát énekesnek az épp megszűnő Ugly Americans frontemberét, Simon Bob Sinistert, aki a mind metalosabbá váló zenét a korábbiakhoz képest jóval tisztább énekkel kíséri. Ezzel a formációval azonban csak egy EP-ig jutnak (1987 - Technocracy), majd a csapat leginkább HC arca, Mike Dean bejelenti, hogy kilép, ő ezt a fajta muzsikát már nem érzi a sajátjának. Ez pedig jó két évre befagyasztja a C.O.C. dolgait, bár azért Weatherman és Mullin együtt marad, és feladnak egy hirdetést, amiben egy James Hetfieldhez és Ozzy Osbourne-hoz hasonló stílusú énekest keresnek. Megdöbbentő óhaj ez egy olyan csapattól, aki első lemezét egyperces cséphadarókkal tömte tele, ennek ellenére megtalálják a kritériumoknak mindenben megfelelő Karl Agellt, basszernek Mike helyére beveszik Phil Swishert, ennél is fontosabb azonban, hogy felbukkan a színen egy nagyon tehetséges, és még annál is agilisabb ritmusgitáros, aki addig rágja a fülüket, míg meggyőzi őket arról, hogy az új irányvonalnak belőtt fémzenét ötösben lesz a legjobb nyomni. Ezt a huszonkét éves srácot hívják Pepper Keenannek, és innentől szépen meg is változik minden.

Az ily módon stabilizálódott tagságú banda összejön John Custer producerrel (aki azóta is folyamatosan kitart mellettük), megrázza magát, és piacra dobja a '90-es évek legelejének egyik legjobb metal lemezét, a Blindot. Minden ízében tökéletes remekmű ez, ami egyszerre visel magán thrash, doom és heavy metal stílusjegyeket, miközben a háttérben megbújva markánsan ott van benne a hardcore is, Agell energikus hangja pedig új távlatokat nyit meg a csapat előtt (még akkor is, ha a lemez legnagyobb slágerét, a Vote With A Bulletet pont nem ő, hanem Pepper énekli). A C.O.C. szépen fel is kelti a nagy kiadók érdeklődését, a klip folyamatosan szerepel az MTV-n, és szép lassan eladnak 250 ezer példányt. Sínen van hát a banda, erre mit művelnek? Kirúgják Agellt, majd Swisher '93-ban bejelenti kilépését, hogy ketten együtt megalakítsák a Leadfootot, így aztán a C. O. C. újra egy útszakasz végéhez ért. Ideje volt váltani...

A Blindról sokan gondolták, hogy az a fajta lemez, ami minden csapat életében legfeljebb egyszer jön el, innen már nem nagyon lehet feljebb jutni. Hőseinket azonban nem akármilyen fából faragták, megcsinálták még egyszer a nagy mutatványt, sőt, a '94-es Deliverance-szel meg is fejelték a dolgokat. Pedig addigra már korábban nemigen tapasztalt elvárások terhe is nyomasztotta őket: a sok független kiadós kaland után aláírtak a Sony/Columbiához, ahol nyilván egy újabb, kissé letisztított Blindot vártak tőlük, nem pedig azt, hogy a felvételeket megelőzően kirúgják az énekest. Reed Mullin így emlékszik vissza ezekre az időkre: „A Deliverance egyfajta újjászületés volt számunkra. Amikor Karl és Phil kilépett, majdnem becsődöltünk. Voltak korábban is kemény időszakaink, de a Deliverance készítését megelőző időszak volt a legnehezebb az életemben. Pepper és én tudtuk, hogy egy nagyon jó lemez van bennünk, ez a tudat adott erőt. Meg kellett győznünk Woodyt, hogy érdemes együtt maradnunk, aztán felhívtuk az eredeti bőgősünket, Mike-ot, hogy jöjjön vissza, és kellett némi győzködés ahhoz is, hogy Pepper elvállalja az énekesi szerepet."

Azt a fajta, délies ízekkel markánsan telepakolt örömzenét pedig, amit a Deliverance rejt, tán senki sem nézte ki belőlük, még a Blind ismeretében sem. A srácok szerint persze ez az egész egy organikus folyamat része. Pepper Keenan: „Órákon át csak jammeltünk, és kiderült, hogy mindannyian egy irányban mozgunk. Előjött belőlünk a déli vér, visszamentünk a rock'n'roll gyökereihez, de a mai ember agyával játszottuk ezt a zenét. Mindannyian déli gyerekek vagyunk, és ez a dolog mélyen bennünk van. Nem kellett kutatni utána, csak hagyni, hogy kijöjjön belőlünk. Klassz dolog visszaemlékezni a múltra. Arra, hogy bezsúfolódott az ember egy kisbuszba, és a külvárosi klubban harminc embernek nyomta a muzsikát. Azok az idők azonban elmúltak, most másmilyen a világ. Vannak trendek, van MTV, és az ember nagyon könnyen megzavarodhat, ha nem a szívére hallgat." Reed Mullint is sokat kérdezték/támadták amiatt, hogy vajon a korai idők elvadult hardcore zenéi közepette gondolta volna-e, hogy egykor a Black Flag helyett inkább a Black Sabbathot fogják emlegetni zenéjük kapcsán. „Szerintem az lenne szomorú, ha ugyanúgy gondolkoznánk, mint 1982-ben. A fejlődés sosem szégyen. A lényeg, hogy az ember ugyanolyan szívvel-lélekkel dolgozzon, mint akkor. Sosem hagytuk el a hardcore dolgot, mert bennünk van, része a gondolkodásunknak, hozzáállásunknak. Ma is ugyanaz motivál bennünket, mint az Eye For An Eye vagy a Technocracy idején. Hozzátenném még, hogy mindenki ezeket a hardcore dolgokat emlegeti, miközben én már például 1983-ban a Metallica Fan Club, a Metal Militia hivatalos tagja voltam. Tehát nem az volt akkor sem, hogy akkor mi most hardcore banda vagyunk, és mást nem is hallgatunk. Ugyanúgy szerettem a jó metalt, mint a jó punkot. Az első lemezünk egyik dala, a Redneck egészen egyszerűen a Black Sabbath Symptom Of The Universe nótája volt, csak éppen kétszer olyan gyorsan. Rengeteg Iommi-riffet loptunk akkoriban, csak gyorsítva játszottuk őket, nehogy valaki rájuk ismerjen. A Corrosion Of Conformity névből is adódik amúgy, hogy mi mindig azt játszhattuk, amihez éppen kedvünk volt."

És ez az utolsó mondat a kulcs a Deliverance lemezhez is: a Heaven's Not Overflowing energikus kezdésétől a Pearls Before Swine utolsó füttyszaváig tisztán hallatszik ugyanis, hogy a négyes hihetetlen kedvvel játssza ezt az ultrafílinges muzsikát. A lemez minden tisztán csengő hangja (Custer kiváló munkát végzett!) abszolút a helyén van, mind szerkezetileg, mind dinamikailag kompakt az egész dolog. Az olyan feledhetetlen slágerekben pedig, mint a klipesített Albatross és Clean My Wounds, tényleg vidáman ráz kezet egymással a Black Sabbath és a Lynyrd Skynyrd, Phil Lynott pedig Jimi Hendrix mellé ül le sörözni. Ez a két dal abban a ligában játszik, ahol még a gitártémákat is illik kapásból fütyülni, és amiket elég egyszer hallani ahhoz, hogy soha többé ne eresszék el az embert. De igazságtalanság lenne csak ezeket kiemelni, hiszen minőségileg szinte semmivel sem marad el tőlük például a Blind lemezt leginkább megidéző Broken Man ultrasúlyos döngöldéje, vagy épp a csapat bevallott Saint Vitus imádatát némileg bizonyító Seven Days doom metalja sem.

Voltak aztán olyan darabok, amelyek energiájában, húzásában még ott pislákolt a régi hardcore düh, ezek leginkább Mike Dean fejéből pattantak elő, amit az igen hangsúlyos baszusfutamok is bizonyítanak – olyanokról beszélek, mint a Señor Limpio, a torzított énekes Shake Like You, leginkább pedig a My Grain őrülete. De valahol idesorolható a remek basszustémán alapuló, ultragroove-os címadó is, amiben egyedüli kakukktojásként Mike énekel. Nem kevésbé remek dal a nyitó Heaven's Not Overflowing, ami egymagában az egész korong eszenciáját nyújtja, ahogy a sabbathos súlyt keresztezi a skynyrdes dalszerkezettel, megkoronázva az egészet Weatherman remek szólójával. És ott van még a záró Pearls Before Swine temetőkerti hangulatba be-berobbanó refrénje is, szóval tényleg nehéz választani a remekművek közül. És ebben a dallamai ellenére is mindvégig totálisan súlyos, helyenként fémes, máskor rockos dalfolyamban – megint csak a korai Sabbath mintájára - olyan kis instrumentális tételek jelentenek megnyugvást hozó szigetecskéket, mint az akusztikus gyöngyszem Without Wings, a zongorával kísért, szinte vibráló Mano De Mono, vagy a roncsolt #2121313. Hasonló funkciót tölt be a Sabbath Planet Caravanját és Solitude-ját megidéző, gyönyörű Shelter is Pepper férfiasan fájdalmas énekével.

Apropó Pepper: a négyes voltaképp utolsóként érkezett tagja ezen a lemezen kezdett hozzá a hatalom teljes körű megkaparintásához, amely 2001-ben, Reed Mullin sajnálatos kiválásában kulminálódott. Itt azonban még tökéletesen rendben mentek a dolgok, Pepper barátunkról pedig még a süketek is elismerték, hogy a stílus legjobb gitárosai közt a helye, egyszerűen senki más nem játszotta olyan érzéssel azokat a southern rockban gyökerező gitártémákat, mint ő. Nem is csodálkozott hát senki, hogy az ekkoriban formálódó underground szupergrupp, a Down alapító tagságának sorában őt is ott találtuk, ráadásul fő dalszerzőként. Igaztalan dolog lenne azonban a többiek érdemét kisebbíteni: Woody legalább olyan ízesen eregette a szólókat, mint Pepper egy-egy zsíros riffet, a Dean/Mullin ritmusszekció pedig olyan színvonalon szolgálta ki a két gitárost, aminek segítségével még egy-két gyengébb téma is bikatököket növesztett.

A Deliverance kiadását követően végre meg is indult a szekér a C.O.C.-vel, a Columbia hathatós marketing gépezetének hála az Albatross és a Clean My Wounds klipjei gyakori vendégek lettek az MTV-n, így aztán a lemezből csak Amerikában elment kábé félmillió példány (lényegében majdnem több, mint az összes többi albumukból összesen), 155. helyig jutottak vele a Billboard 200-as listáján, és úgy nézett ki, elérhető közelségbe kerül a nagy áttörés. Senki nem lepődött hát meg, mikor Pepperék a következő lemeznél tőlük szokatlan módon nem újítottak: a disznófejes borítójú, 1996-os Wisebloodon mind a csapat felállása, mind pedig a zenei irányvonal változatlan maradt. Hiába volt azonban a maga mindenbe beleszaró, lelazult módján majd' ugyanolyan remek a Wiseblood, mint elődje, hiába jelölték őket történetük során először Grammyre a Drowning In A Daydreamért (nem nyerték meg), és még James Hetfield vendégszereplése, illetve a Metallica körút is hiábavalónak bizonyult – a korong elkelt ugyan kábé 150 ezer példányban, ez azonban csak alig harmada volt a Deliverance eredményeinek. Egy Sony label esetében ez felér egy halálos ítélettel, nem sokkal a megjelenést követően meg is kapták az elbocsátó szép üzenetet, és azóta túl sok jó nem történt velük.

Az elmúlt évtizedben felvették a Tool lemezkiadási ritmusát, és mindössze két lemezt jelentettek meg (America's Volume Dealer – 2000, In The Arms Of God – 2005), melyeknek sajnos egyike sem karcolta meg akár csak a Wiseblood színvonalát sem. Mindemellett olyan szintű kavarás folyik náluk, mint az Anthraxnél egy keményebb napon, hirtelenjében azt sem tudnám megmondani, hogy akkor most az alapító hármason kívül a mostanában érthető módon inkább a Downra koncentráló Pepper tagja-e még a bandának, avagy sem. Az viszont biztosnak látszik, hogy a kanyarban van egy új lemez, állítólag az Animosity irányvonalát véve kiindulási pontként, ahogy az is, hogy Pepper nélkül, trió formában jelennek majd meg június 28-án az A38 hajón. Ez sem sámli dolog, de az igazi azért az lesz majd, mikor valamikor a közeljövőben ismét egymásra talál a négyes, és Pepper valahol Budapesten belecsap az Albatross zsíros riffjébe. Sokan csinálnánk a gatyánkba örömünkben, hiszen fejemet rá, hogy nem csak nekem jelentette ez az örökérvényű klasszikus a belépőt a Sabbath alapú zenék csodálatos világába.

A Dean - Weatherman - Mullin felállású Corrosion Of Conformity június 28-án az A38 Hajón koncertezik a Skalar szervezésében.

 

Hozzászólások 

 
+2 #7 NOLA 2014-09-29 12:04
Nálam is ez a legnagyobb kedvenc toluk, de mindegyik lemezuket szeretem. Talán az In The Arms..., egy kicsivel haloványabb a tobbinél.
Az osszes kozul, a Deliverance-en van legjobban ott a "FÍÍLING". :-)
Idézet
 
 
+4 #6 shmonsta 2014-09-28 23:44
És közben 20 éves lett ez a fantasztikus lemez!
Idézet
 
 
+3 #5 Pajor Péter 2014-09-28 16:38
Szimpatikus zenekar bár nekem meg pont az America's Volume Dealer a kedvencem ez a jó bennük hogy ennyire változatosak ja és 10 éve még tuti a Blindot mondtam volna :D x év múlva meg lehet ezt
Idézet
 
 
+5 #4 AntiCimex 2011-05-19 18:53
Nagyon jo es nagyon alapos cikk, meg akkor is, ha szamomra a C.O.C. korrozioja a Technocracy utan teljesse valt!!!
Idézet
 
 
+6 #3 Tóth József 2011-05-14 20:56
Minden lemezüket imádom ,de egyértelműen a Blind a legnagyobb.Nálam minden idők első három lemeze között van.Ja és Mullin a KIRÁLY!
Idézet
 
 
+5 #2 jánoß 2011-05-14 09:36
természetesen az america's volume dealer és az in the arms of god is hibátlan lemezek
Idézet
 
 
+6 #1 Equinox 2011-05-13 16:08
Szép méltatás, de van, amivel nagyon nem értek egyet. Volume Dealer egy kiváló lemez, In the Arms meg Deliverance szint. Nekem a Blind a kedvencem, tömegesen vannak jelen olyan dalok, amikre bomolni lehet. Down is nagy királyság. Épp manapság voltam Down/CoC/Mood/Stereochrist hangulatban, jó volt itt látni ezt a cikket
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.