Shock!

Február elején robbant a hír, hogy valóban megvalósul, amiről korábban csak interjúkban pletykált Sharon Osbourne: július 5-én Birminghamben, a Villa Parkban Ozzy még egyszer utoljára színpadra áll, hogy elbúcsúzzon a közönségétől, szólóban és a Black Sabbathtal egyaránt. Kikerült egy teljesen valószerűtlen line-up is, de őszintén szólva a körítés engem kevésbé hozott lázba az átlagnál, mint egy Ozzy & Black Sabbath-koncert lehetősége a születésnapom másnapján.

Egyrészt koromból fakadóan még sosem láttam a Black Sabbathot az eredeti felállásában: 2004-ben találkoztam Ozzy munkásságával először, ekkor került a kezembe a No More Tears album egy iskolai kiránduláson. Az első koncertélményig pedig hat év telt el, akkor láthattam először a Scream album bemutatóján a Sportarénában. Elementáris élmény volt: a Killer of Giantsszel, nyakig úszva a habban az első sorból nézni, ahogy Ozzy tarkón locsolja a biztonsági szolgálat egy jeles képviselőjét, miközben a mellette álló hatalmas kopasz kollégája teli torokból nevet rajta... Persze pár másodperccel később ő sem kerülhette el a végzetét. Másrészt idáig kilencszer volt erre lehetőségem látni a sötétség hercegét: háromszor szólóban, egyszer Geezerrel az Ozzy & Frends turnén és ötször Black Sabbathként, így számomra ez lett volna a tizedik jubileumi alkalom. Harmadrészt pedig volt szerencsénk a feleségemmel ott lenni a 2017-es dupla Birminghami finálén: egy kör alatt ünnepeltünk államvizsgát, a Black Sabbathot és a lánykérést (a sorrend időrendi, nem pedig fontossági). Így bennem volt, hogy ha nem kapunk jegyet, többször már nem mondhatom el, hogy ott voltunk a történelem utolsó két Black Sabbath-buliján, amit addig boldogan meséltem mindenkinek, és mutogattam, hogy lám, még a Blu-rayen is ott vagyunk egy másodpercre!

Szóval ilyen gondolatok kavarodása közben próbálkoztam meg a jegyvásárlással a három elővételes napon. A 11-ei kísérlet nem sikerült, de másnap beengedett a rendszer. Összesen kettő plusz egy jegyet mutatott néha-néha elérhetőnek, és vagy hússzor próbáltam kosárba rakni a két egymás melletti jegyet, de hiába. Aztán gondoltam, megpróbálok egyet, és bár az is többször volt sikertelen, de a sokadik próbálkozásra felajánlotta a checkout lehetőségét. Ó, te jó ég, most mit csináljak? Vissza nem akartam lépni, mert akkor az az egy jegy is biztosan elveszne, viszont a küldetésem kettő jegyre szólt... Mindegy, itt nem lehet variálni, megvettem egy jegyet, aztán kimentem a konyhába és elővezettem, hogy sikerült a jegyvásárlás, de csak egyet tudtam venni. Erre azt a választ kaptam nevetve, hogy ez klassz, de ha én is ott szeretnék lenni a koncerten, akkor iparkodjak holnap. És valami égi csoda folytán a harmadik napon sikerült kapni még egyet, ráadásul ugyanabba a szektorba (P207), pár méterre a másik jegytől. Így a találkozás ránk eső részét teljesítettük. A fennmaradó öt hónapban pedig fohászkodtunk az égiekhez, hogy minden összejöjjön: nem ez lett volna az első lemondott esemény, illetve a Ryanair neve sem kőbe vésett garancia arra, hogy 4-én százszázalékosan repülni fog gép Budapest és Birmingham között.

De az égiek kegyesek voltak, így eljött az utazás napja, ahol a hangulat az első perctől adott volt. A beszállásnál több tucat embernek volt teljesen nyilvánvaló az úticélja: a legkülönbözőbb zenekarok merch-termékeivel jelezték, miszerint nem a kiváló angol időjárás vonzza őket Birminghambe az évnek ebben a szakaszában. Másokról pedig póló nélkül is sejthető volt a látogatás oka. A legtöbben egyébként a Metallica-tábort erősítették a külső alapján. A koncert napján pedig már nem is látott az ember mást, mint rajongókat, és szemmel láthatóan a város is büszke volt az eseményre. Az első kedves meglepetést az jelentette, amikor a buszra felszállva a frissen vásárolt napijegyünket Ozzy felirat díszítette. És amíg a reptér mellől bebuszoztunk a városba, egy tündéri aprócska néni mindenkivel beszédbe elegyedett: „Are you going to the concert?" – kérdezte a talpig felvarrókkal díszített sráctól és nevetett.

Mivel a program a flyer szerint fél kettőkor indult, így aznapra csak annyi tervünk volt, hogy ellátogassunk a Black Sabbath Bridge-hez, csináljunk pár képet, és együnk valamit, mielőtt bemegyünk a stadionba. Bő másfél órát kellett sorban állni a hídnál, ami jó hangulatban telt el. Senki sem sietett, szépen várakozott mindenki, a villamosok néha dudáltak, az autókból pedig kiszóltak arcok, hogy „Always listen to Black Sabbath, man!" Mindenféle rajongó tette itt tiszteletét: volt, aki hozta a kicsi Ozzy-figuráját, és a padon lerakta az énekes képe elé, volt, aki letérdelt és meghajolt Iommi előtt, aztán megpuszilta. Miután kipipáltuk a fotókört és megkajáltunk, elmentünk a stadionhoz. A mi szektorunknál egyetlen ember sem várakozott a sorban, ami nagy szerencse volt, mert pár perccel azután, hogy bementünk, már kezdett is a Mastodon, fél órával az internetet bejárt tervezetnél korábban. Már a kezdésnél rengeteg ember nézte őket: a felső karéj (az „olcsóbb" jegyárral) kezdésre is koppra csurig volt, de minden más szektor is megtelt legalább a háromnegyedéig, ami elképesztő atmoszférát nyújtott.

A koncert – a sok váltáshoz képest – pörgős volt, mindenki a Back To The Beginning felirat előtt játszott, de a színpad forgott, tehát amíg egy zenekar játszott, addig a felirat mögött a következő előadó cuccát elkészítették, amit aztán csak beforgattak a helyére. És az átállások idején mindenféle szpotokkal szórakoztatták a közönséget: voltak üdvözlések más zenekaroktól, meg mindenféle mókás klip, mint például Ozzy feje bemontázsolva Beatles-videóba, a Másnaposok című filmbe vagy az Avatarba. De a legnagyobb nevetést mégiscsak az a bejátszás váltotta ki, amikor korabeli híradásokban egy nő azt ecsetelte, hogy a Black Sabbath hallgatása erőszakot, gyilkosságot, nemi erőszakot és sok más hasonló dolgot szül.

Mivel magáról a koncertről volt livestream, azóta pedig az interneten megtalálható a teljes felvétel, száraz adatokkal, szettlistákkal nem szaporítanám a szót, inkább csak pár saját – merőben szubjektív – véleményemet osztanék meg. A Mastodonnál feltűnt az első számnál, hogy az egyik dobbőr tele van írva, amit elsőre furcsának találtam, de aztán hamar kiderült az ok, amikor a harmadik számként Brann Dailor belekezdett az első Black Sabbath-feldolgozásba. És bár mindig nehezményezem, amikor valaki papírból énekel, és ez még az Anthraxnél is látványos volt, de ezt leszámítva ennek a koncepciónak rendkívül örültem, mert a line-upban sok olyan banda volt, akit nem igazán ismertem, de számomra fenntartotta a koncert ívét az egész nap folyamán. A legtöbben Sabbath-feldolgozást hoztak, de a Halestormtól a Perry Mason kifejezetten üde színfolt volt a számomra.

Az első minőségi ugrást a programban az első szupergroup jelentette, nem is meglepő módon. Egy két Ozzy- és három Sabbath-nótából álló blokkal nem lehet hibázni, ráadásul a The Ultimate Sin és a Shot In The Dark gigaslágerek, a Changes pedig Yungblud előadásában a (felvezető) program egyik csúcsát jelentette. Itt láthattuk Jake E. Lee-t is, aki nekem személyes kedvenc. Miután kipipáltuk az Alice in Chainst és a Gojirát is, utóbbinál az Under The Sun kifejezetten testhez álló volt, el is érkeztünk a második szupergroup programjához, ami rengeteg meglepetést tartogatott. A nyitásként elhangzott Breaking The Law kicsit laposra sikeredett, és a Rock Candyt is szívesen becseréltem volna bármilyen feldolgozásra, de Steven Tyler és Ron Wood jelenléte páratlan volt. Pont az jutott eszembe, hogy állítólag Tyler a hangja miatt nem turnézik az Aerosmithszel, de mindenesetre ez a három szám több, mint rendben volt.

Az is szemmel látható volt, hogy ahogy megyünk előre a programban, a nagyobb nevek egyre inkább mernek a ritka/sosem hallott feldolgozások felé nyúlni. Nekem a Slayer kicsit csalódást jelentett. Egyrészről nem is szóltak jól (eddig egyszer láttam őket a Nova Rockon, ahol pont az volt az érzésem, hogy ilyen gyors zenét ilyen kristálytisztán sosem hallottam még, minden lefogott hangot tökéletesen lehetett hallani), másrészről nekem a hangulat a zenészek között is olyan fagyosnak tűnt, mintha ez valami kötelező kör lenne. A többiekkel ellentétben csak egy feldolgozást játszottak az öt saját szám mellé. De a közönség hat-nyolc különböző circle pittel jutalmazta a produkciót, szóval ízlések és pofonok. A Guns N′ Roses viszont pozitív volt. Egyrészről Axl hangja jobb volt, mint a háromórás saját turnéján Pesten, másrészt jó volt a kivetítőn őket látni, nem pedig a mindenféle értelmetlen vizuálokat.

A felvezetés utolsó programpontját pedig a Metallica jelentette. Nos, hát Pantera és Tool ide, Slayer és Guns oda, James Hetfieldék egészen másik dimenzióba léptették a produkciót. Lélegzetelállító volt látni egy ilyen interkontinentális sztárzenekart átvedleni rajongóvá és sabbathos felvarrókban, lila-fekete gitáron tolni a Sabbath-nótákat. A négy saját gigaslágerre pedig az egész stadion megremegett, jelezve, hogy ekkora embertömeg megmozgatása nekik mindennapos rutin. Várom már a jövő évi no repeat weekendet.

Ezután pedig jött, aminek jönnie kellett. Várakozás, átszerelés, és 9 óra után felcsendült a Carmina Burana, hogy aztán a színpadra „lépjen" Ozzy, és elnyomja azt az öt számot, amiért jöttünk. Tudtuk jól, hogy ülve fog énekelni, de az első két számban a sírás kerülgetett, és ezzel finoman szólva sem voltam egyedül körülöttem. Hatalmas, kigyúrt arcok álltak mindenfelé kisírt szemekkel. Elképesztő volt látni azt a boldogságot, hogy igen, sikerült, úgy a közönség, mint Ozzy arcán: még egyszer, utoljára a színpadon, ahol az egész életét leélte, és a fél világ őt nézi, több mint 40 ezren a stadionban, több mint ötmillióan a streamen, meg ki tudja, még hányan másnap a videómegosztókon. Néha mintha próbált volna felegyenesedni, ami nem sikerült, de a tapsoltatást, énekeltetést egy emberként vette a közönség végtelen hálával. A záró Crazy Train után jött egy hosszabb szünet, ami annyira hosszúnak tűnt, hogy lepergett előttem az élet: talán a Black Sabbath már nem fog összejönni és elmarad. De összejött. Ozzy jóval fáradtabb volt, de a négy számot így is megkaptuk, aminek a végén a főhős kicsit, utoljára még egyedül maradt a közönségével. Aztán fél 11-kor tűzijáték, és a végtelen boldog tömeg elindult hazafelé.

Hogy volt-e/lesz-e jobb koncert a szombatinál? Persze. De felemelőbb, érzelmesebb, mélyrehatóbb és emlékezetesebb biztosan nem. Olyan sok, annyira kínos produkciót látni már ebben a korban, mindenféle pénzhajhász motivációval, miközben ennek az estének minden pillanata méltó ünnep volt. Másnap a Wizzair járatán pedig egy félig ismerős társasággal kicsit fáradtabban és sokkal boldogabban visszarepültünk a szürke hétköznapokba.

Zárszónak csak Scott Iant tudom idézni a koncertről: „We're not here to say goodbye. We're here to say thank you!″ Akkor legyen így. Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler, Bill Ward: thank you!

Fotók: Ross Halfin (Ozzy Osbourne), Jeff Yeager (Metallica), Metal Dave (Pantera), Alison Northway (supergroup 1), EasterXDaily (Mastodon)