Shock!

február 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: Paranoid

0615blacksabbath1Léteznek a világon lemezek, amelyekből általában minden háztartásban fellelhető valamilyen formában legalább egy, és ha elmegyünk egy olyan helyre, ahol zenegép üzemel, ott is garantáltan belefutunk róluk pár örökzöldbe, ha véletlenül nincs meg egyenesen az egész. Éppen ebből fakadóan a szóban forgó lemezek dalait általában a világon mindenki ismeri, még az is, akit egyébként a legkevésbé sem érdekel a zene. A súlyosabb vonalon mindenképpen e viszonylag szűk elitklub tagjai közé tartozik a Black Sabbath második albuma, az 1970-es Paranoid is. A héten a 13 című új mesterművel visszatért csapat korszakalkotó kettes lemezéről gyakorlatilag már azzal eláruljuk a lényeget, ha megjegyezzük: minden idők három legnépszerűbb és legalapvetőbb Sabbath dala, a Paranoid, az Iron Man és a War Pigs itt szerepelt.

megjelenés:
1970. szeptember 18.
kiadó:
Vertigo
producer: Rodger Bain

zenészek:
Ozzy Osbourne - ének
Tony Iommi - gitár
Geezer Butler - basszusgitár
Bill Ward - dobok

játékidő: 42:07

1. War Pigs
2. Paranoid
3. Planet Caravan
4. Iron Man
5. Electric Funeral
6. Hand Of Doom
7. Rat Salad
8. Fairies Wear Boots

Szerinted hány pont?
( 98 Szavazat )

A Black Sabbath körül a kezdeti évek után 1970-ben igencsak felpörögtek az események: Tony Iommi, Ozzy Osbourne, Geezer Butler és Bill Ward reménytelen klubcsapatból hirtelen egy sikeres bemutatkozó nagylemez tulajdonosai lettek, akik körül izzani kezdett a levegő az Atlanti-óceán mindkét partján. A csapat persze még így sem alkotott valami tudatosan ekkoriban: amikor a Vertigo kiadó emberei jelezték nekik, hogy itt lenne az ideje még jobban ütni a vasat, és felvenni egy újabb lemezt, mindenféle különösebb agyalás nélkül bevonultak egy londoni stúdióba az első albumon is dolgozott Rodger Bain producerrel.

A néhány óra alatt rögzített debüttel ellentétben a folytatás stúdiómunkálataira már csaknem öt teljes napot szánt a banda. Különösebb varázslásokra nem volt szükség, mert az anyag gyakorlatilag készen állt, csak fel kellett venni a dalokat. Ozzy: „Meglehetősen amatőr módon közelítettünk a dolgokhoz. Egy tizenhat sávos stúdióba küldtek minket, mi meg elfogadtuk az ajánlatot, de arról persze elképzelésünk sem volt, hogy mire jó a tizenhat sáv. Emlékszem, még meg is kérdeztem, hogy minek nekünk annyi, amikor csak három hangszerünk van..." Maguk a szerzemények egyébként ettől függetlenül is sokat alakultak ebben a végső fázisban. Iommi: „Általában sok különböző változatban játszottuk a nótákat, de onnantól kezdve, hogy felvettük őket a stúdióban, már nem tértünk el a rögzített verziótól. Bill például minden egyes átkozott alkalommal teljesen másképp játszotta az Electric Funeralt. Nem tudta, pontosan mikor kell belépnie, és bizonyos részeknél négynegyed helyett háromnegyedben ütött. A stúdióban végül az utóbbinál maradtunk, és a mai napig így játsszuk a számot."

0615blacksabbath2Ha professzionálisabban nem is dolgoztak, a Black Sabbath ezúttal már mindenképpen úgy érkezett a stúdióba, hogy tisztában voltak vele, nagyjából mit is akarnak csinálni. Geezer: „Amikor az ember elkészíti az első nagylemezét, nagyjából minden inspirálja, amit korábban maga körül tapasztalt. Mi is mind behoztuk a saját hatásainkat a zenébe, és kijött belőlük valami teljesen egységes, ami semmi másra nem hasonlított. Miután pedig rádöbbensz, hogy kialakult a saját hangzásod, már csak tovább kell haladnod abba az irányba. Azt hiszem, a második albumon pont ez történt." Ez az összefogottság a zene mellett a szövegekre is állt, amelyeket – mint az ős-Sabbathnál gyakorlatilag mindig – ezúttal is elsősorban Butler jegyzett. Ozzy: „A későbbi lemezek felvételekor is gyakran előfordult, hogy ott ültem a stúdióban a telefonnal a kezemben, ő pedig szinte kapásból mondta a sorokat, én meg egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy honnan szedi elő az ötleteit. Néha persze nekem is támadtak felhasználható gondolataim, de az alapok szinte mindig Geezertől származtak." A szövegek képszerű ereje a mai napig sem kopott meg, ám pontos gyökereiket már nem feltétlenül lehet felkutatni. Ozzy például esküszik rá, hogy kedvenc második lemezes száma, a Fairies Wear Boots a valaha született legkonkrétabban drogos élmény ihlette Sabbath szerzemény: egy LSD-trip után az egyik kirakatban tündéreket látott egy bolt kirakatában bakanccsal a lábukon. Ezzel szemben más források állítják: a számot valójában egy csúnya incidens inspirálta pár skinheaddel egy azévi koncertet követően, amelynek következtében még a következő aktuális bulit is le kellett mondaniuk, mivel Iommi csúnyán megsérült a csetepatéban. Ebben az értelmezésben a fairies szó valójában a skinheadekre utalt – de a valóság most már aligha derülhet ki. Tony: „Rengeteget szívtunk akkoriban, ezért olyan furcsa némelyik szöveg..."

A banda eredetileg a lemez központi, közel nyolc perces epikus tétele alapján War Pigsre akarta keresztelni az albumot, bár eredetileg egyébként ennek a számnak is más címe volt. Ward későbbi visszaemlékezései szerint a téma alapjait valamikor 1968-ban játszhatták először, és eredetileg Walpurgis néven futott. Miután azonban a kiadó túl sátáninak és aggályosnak találta a boszorkányokról, fekete mágiáról szóló sorokat, Geezer új szöveggel állt elő, amit a vietnami háború ihletett. Jellemző, hogy a többiek mindezzel mit sem foglalkoztak: őket csak a szám háborúellenes üzenete mozgatta meg, az aktuálpolitikai áthallásokról Ozzy például saját bevallása szerint mit sem tudott annak idején. Az utolsó pillanatban azonban mégis változtak a tervek, mivel a felvételek befejezése Bain közölte az épp ebédelni készülő négyessel, hogy valami még hiányzik a lemezről. Magyarán szólva szükségük volt az albumhoz egy nagyjából három percnyi hosszúságú töltelékre – amely aztán sorsfordítónak bizonyult.

0615blacksabbath6A zenekar szó szerint a kisujjából rázta ki a szóban forgó témát. Az utolsó pillanatban, kényszerből összeállt dal felvétellel együtt számított teljes megalkotása a tagok egybehangzó visszaemlékezései szerint nagyjából húsz-huszonöt percet vett igénybe: Iommi elkezdte játszani a riffet, Geezer és Bill beszállt, Ozzy ráénekelte a dallamot, majd Butler megírta a szöveget. A dal gyakorlatilag úgy állt össze nem egészen fél óra alatt, hogy közben egy szót sem szóltak egymáshoz. Így utólag már-már komikus belegondolni, hogy a többiek először nem is igazán értették Geezer dalcímét, sőt, utólag kiderült, hogy ő maga sem pontosan azt írta körül a Paranoid szóval, amire igazából gondolt. Iommi: „Se Ozzynak, se nekem nem volt fogalmunk arról akkoriban, mit jelent a paranoid szó, de nem kötözködtünk, és ráhagytuk a dolgot Geezerre. Úgyis ő volt a csapatban az intelligens arc..." Butler: „A szöveg alapvetően a depresszióról szólt, csak éppen akkoriban nem igazán tudtam, pontosan mi a különbség a depresszió és a paranoia között. Amolyan drogos dolog ez: már ha elszívsz egy jointot, akkor is totálisan paranoiássá válhatsz az emberekkel kapcsolatban, mert egyszerűen nem tudsz kapcsolódni hozzájuk. És ez a drogfogyasztáshoz fűződő paranoia szoros kapcsolódásban áll a kábítószer hatásának elmúltával jelentkező depresszióval." A csapat nyomban fel is vette a dalt, majd dolgukat jól végezve letették a hangszereket, és elmentek valahová kipihenni a munka fáradalmait. Ozzy: „A legjobb számok mindig erőlködés nélkül állna össze. A Paranoidot képtelenség volt kategorizálni: olyan volt, mint egy punknóta, csak éppen évekkel azelőtt íródott, hogy a punkot egyáltalán feltalálták. Először egyikünk sem gondolta, hogy bármi különleges lenne benne, sőt, a lemez többi dalához, az Iron Manhez vagy a Hand Of Doomhoz képest kulimunkának tűnt. Mégis annyira fülbemászó lett, hogy a stúdióból hazafelé menet végig ott keringett a fejemben a dallam. Hazaértem, és azt mondtam Thelmának (az énekes első felesége – D.Á.): azt hiszem, írtunk egy slágert. Nem reagált, de láttam az arcán, hogy úgy gondolja: ilyesmi sosem fordulhat elő."

Thelmával ellentétben a Vertigo emberei nagyon is ráharaptak a rohammunkában összekalapált töltelékdalra – olyannyira, hogy miután meghallották, még az addig tervezett War Pigs lemezcímet is egyből elvetették, és ezt választották címadónak. Egyes források szerint ennek elsősorban az volt az oka, hogy el akarták kerülni a kellemetlenségeket, amelyeket a vietnami háborúval vonandó párhuzamok okozhatnak az Egyesült Államokban, Ozzy azonban nem hisz ebben a változatban: „Egyszerűen rágerjedtek erre a háromperces popnótára, mert meglátták benne az esélyt, hogy talán a rádiók is lejátszhatják – márpedig a mi dalainkat és a hozzánk hasonló csapatok dalait soha nem játszották a rádiók. És igazuk is lett." A kiadónál tényleg szentül hittek a dalban, és még az sem érdekelte őket, hogy a címváltoztatás teljesen értelmetlenné teszi a War Pigs címhez korábban már megrendelt és elkészített borítót – éppen ezért találkozni a lehető legszélesebb skálájú értelmezésekkel azt illetően, mit is ábrázol voltaképpen a frontkép, és főleg miért.

Akárhogyan is történt, a Paranoid 1970 augusztusában debütált a Black Sabbath első kislemezeként, és általános megdöbbenésre egyből hatalmas sikert aratott: a dal – a zenekar tagjainak legnagyobb megdöbbenésére – a brit listák negyedik helyére került, Ausztriában harmadik, Hollandiában és Svájcban második, Németországban pedig egyenesen az első pozícióba ugrott. A teljes nagylemez egy hónappal később, szeptember 18-án került a boltokba Európában, néhány napra rá pedig a zenekar felléphetett a BBC legnézettebb zenei adásában, a legendás Top Of The Popsban. Innentől kezdve nem volt visszaút számukra: noha már az első album is igen sikeresnek bizonyult, a Paranoid diadalának farvizén a Black Sabbath azonnal egy felsőbb ligába lépett. Noha a korabeli kritikusok többsége nem ájult el a mezőnyből minden szempontból teljesen kilógó zenekartól és a lemeztől sem, az album az angol listák első helyére került, Iommiék pedig hirtelen azon vették észre magukat, hogy sokkal nagyobb tömegek előtt koncerteznek, mint akár pár hónappal korábban. Ozzy: „A dal kiadása után egy-két héttel sikoltozó kiscsajok jelentek meg a bulikon, és csak úgy repkedtek a bugyik a színpadra. Ez határozottan kellemes változásnak tűnt, bár azt azért sajnáltuk egy kicsit, hogy a törzsrajongóink leléptek."

0615blacksabbath3

Az persze izgalmas kérdés, mit szóltak az Ozzy által emlegetett sikoltozó kiscsajok, akik a Paranoid hallatán megvették az albumot, és azt otthon a lemezjátszóra feltéve először szembesültek a lemeznyitó War Pigsszel. A Black Sabbath már a debütáló album felütésénél is igen masszív kinyilatkoztatást tett a névadó dallal, ez a gigantikus eposz pedig méltó utódnak bizonyult ezen a téren, ugyanis a maga korában bizonyosan a világ legsúlyosabb rocktémájának számított. Mai fejjel akár érthetetlennek is tekinthető, hogyan pattant ki a kis túlzással világát nem tudó bandából ez a szerkezetileg, dinamikai felépítését tekintve is minden ízében tökéletes, hosszú és vészterhes darab. Az ólomsúlyú indítást követően a leállós, feszültséggel telített verzék és a dühödt, zakatolva berobbanó refrén-szerűségek váltakozása biztosítja a folyamatos, nyomasztó pumpálást, a jammelős szólóbetétek pedig csak fokozzák a dal súlyát. Ward: „A War Pigs nagyon arcbamászóra sikeredett. Egy rakás zenekar állt már elő korábban is komoly politikai állásfoglalásokkal a dalaiban a The Beatlestől a The Byrdsig, és persze ne feledjük a Pink Floyd Dogs Of Warját sem, amit mindig is fenomenálisnak tartottam. A War Pigs azonban más volt: beleugrott az arcodba, lemászott a torkodon, és kitépte a golyóidat. Tényleg kibaszott súlyos nóta volt. A '70-es évek elején egyébként akárhová utaztunk, minden repülőtéren hazatérő katonákba botlottunk, én is ismertem egy csomó vietnami veteránt. A War Pigs olyan volt számukra, mint a hazatérés himnusza, ezt megélni pedig fenomenálisnak bizonyult."

Az ezután érkező Paranoid hangulatilag is váltást jelent: noha a Sabbath legismertebb dala is messze áll attól, hogy vidám kis dalocskának lehessen titulálni, némelyest kétségtelenül oldja a nyomasztást lendületesen felívelő nyitó gitárfutamaival és Iommi pofonegyszerű riffjével, amelyben Tony gyakorlatilag továbbvitte, amit a Led Zeppelin egy évvel korábban elkezdett a Communication Breakdownban, és ezzel megteremtette azt a bizonyos tipikus metalos zakatolást. A dallam mindazonáltal roppant fogós, nem csoda, hogy sláger lett belőle. Ragadósságért a harmadikként szereplő Planet Caravannak sem kell a szomszédba mennie, a Black Sabbath első kvázi-lírai dala ugyanakkor messze nem tipikus lassú, hanem amolyan elszállós-beállós, pszichedelikus utazás a transz-szerűen ismétlődő, a maga egyszerűségében is csodaszép gitárdallammal, érdekesen ki-be úszkáló effektjeivel, amelyekre Ozzy kanyarít a fejből kiirthatatlan melódiákat Butler zseniálisan eltalált soraival. Iommi szinte jazzbe hajló szólója pedig már csak a habot jelenti a hasistortán...

0615blacksabbath5

A lemez A-oldalát záró Iron Man egyszerű, de utolérhetetlen riffje az egyik legismertebb gitártéma a rockzene történetében, különös erejét pedig éppen az adja, hogy Ozzy énekdallama szinte szolgaian követi a gitártéma ritmusát és építkezését. Ez az összefonódás roppant szilárd, monolitikus hullámzást ad az egész számnak, ami aztán a korai Sabbathra olyannyira jellemző pulzáló jammelésben csúcsosodik ki. Az eredetileg Iron Bloke címen futó számnak a közhiedelemmel ellentétben természetesen semmi köze nem volt a Marvel 1963-ban debütált képregényhőséhez, a Vasemberhez, ezzel azonban sokan már a dal megjelenése idején sem voltak tisztában. Geezer szürreális sci-fi sztorit megelevenítő szövege mindenesetre nem az egyértelmű magyarázatoknak kedvezett, így idővel a csapat is belenyugodott a félreértésekbe, és évtizedekkel később már teljesen természetesen adta magát, hogy az Iron Man a hatalmas sikerű Vasember-mozifilmekben is helyet kapjon, és nyilván Robert Downey Jr. sem véletlenül viselt Tony Starkként gyakorlatilag végig Black Sabbath pólót az Avengersben.

A B-oldal a démoni súlyú Electric Funerallal kezdődik, benne a korai Sabbath egyik újabb emblematikus riffjével és a nukleáris holokausztról szóló szöveggel. Bizonyosan ez a darab a Paranoid leggonoszabb szerzeménye, igazi doom alapmű, sötétségében és nyomasztó voltában csakis a csapat névadó dalához fogható, amely ráadásul a végén sem hoz feloldozást, miután a kavargó középrészt követően ismét visszarántják az embert a pokolba a lassú alaptéma visszahozatalával. A Hand Of Doom mára talán a lemez legkevésbé ismert és előtérbe tolt számának számít, pedig igazi csúcspont, ahogy Geezer vissza-visszatérő csendes basszusfutamára építkezve tör egyre feljebb és feljebb. A korai Black Sabbath durván drogos csapatként él a köztudatban – teljes joggal –, azt azonban kevesen tudják, hogy ebben a dalban Butler a heroin negatív hatásairól szólt, ha nem is feltétlenül túl szájbarágós módon, de azért elég egyértelműen. A komor, hosszú darab szigorát a Rat Salad instrumentális, jazzes jammelése vezeti át a záró Fairies Wear Bootsba, amelynek pulzáló, súlyos blues-lüktetése inkább az első album szabadabb megközelítését idézi. Nem egy tipikus záródal, de talán éppen ezért működik olyannyira.

0615blacksabbath4

A megjelenéssel egyidejű szüntelen európai koncertezést követően 1970 októberében, egy New York-i klubban (más források szerint a pennsylvaniai Glassboróban – hiába, rég volt, talán igaz sem volt...) a Black Sabbath az Egyesült Államokban is bemutatkozott élőben, majd az ősz folyamán számos zajos sikerű koncertet adtak a tengerentúlon. Mivel azonban az első lemez komoly meglepetéssikert aratott odaát, a Vertigo engedte kifutni az albumot, és egészen 1971 januárjáig várt a Paranoid amerikai kiadásával. Az eredmények utólag itt is igazolták a várakozásokat: az egyetlen korabeli trendbe sem passzoló, csodabogár Black Sabbath a Billboard Top 200-as albumlistájának tizenkettedik helyéig verekedte magát az albummal, ami májusra átlépte az aranylemezhez szükséges félmilliós eladási példányszámot. Jellemző a csapat kreativitására és a korabeli viszonyokra, hogy ekkorra már teljes egészében rögzítették harmadik nagylemezük, a Master Of Reality anyagát is.

Noha a Paranoid óriási sikert aratott, és a korszak egyik legnépszerűbb sztárjává tette a zenekart, hiba lenne azt gondolni, hogy a Black Sabbathot mindenki imádta. Az amerikai áttörést követően különösen megsokasodtak körülöttük a furcsa figurák, és a zenekar nem kizárólag az ellenük habzó szájjal tiltakozó vallási fanatikusokat vonzotta, hanem a flúgos okkultistákat is. Ozzy: „Az akkori közhiedelemmel ellentétben egyetlen gyermeket sem áldoztunk fel a stúdióban. Körülöttünk mindenki a virágok erejéről, meg egyéb hippi szarságokról énekelt, mindenki köcsög zenét játszott, mi meg úgy gondoltuk, hogy ennek az egésznek semmi köze sincs az életünkhöz, a hétköznapjainkhoz. Birminghamben legfeljebb a temetőben, a sírokon láttam virágokat. Az apámat is a gyárak által beszennyezett levegő vitte a sírba. Minek örvendeztünk volna? Egy undorító, gusztustalan, mocskos világot láttunk magunk körül, és közben mindenki a virágokról énekelt vidám dalocskákat. Új megvilágításba akartuk helyezni a dolgokat. Súlyos, zajos zenét játszottunk, súlyosabbat, mint bárki más akkoriban, és ezekre a gonosz riffekre nem is lehetett mást énekelni, csak ilyen sötét, riasztó szövegeket. Szerettük a jó horrorfilmeket, érdekelt minket a fekete mágia, de csak annyira, mint mindenki mást. Sosem merültünk bele az okkultizmusba. Gyakran jöttek oda hozzánk olyan arcok, akik komolyan foglalkoztak ilyesmivel, de ez már kívül esett az érdeklődési körünkön." Iommi: „Tény, hogy egy csomó szövegsor agresszív, és sok dal hangulata is az, ami különösen jellemző a korai korszak számaira. Ezt akár sátáninak is nevezhetjük, ha valakinek ez tetszik. Így éreztem magam akkoriban, tehát így játszottunk, de aztán a dolog elszabadult, és kikerült a kezeink közül. Angliában a Paranoidnál jutottunk el idáig. Egyszer például holtan találtak egy lányt, egy nővért a szobájában, miközben a lemezjátszón a mi albumunk forgott. És a dolog egészen a bíróságig jutott, mert azt mondták, hogy a zenénk miatt lett depressziós, és amiatt ölte meg magát. Ez teljesen nevetséges..."

0615blacksabbath7A Paranoid végül – mindenféle különösebb rádiós jelenlét nélkül – közel öt teljes évet töltött megszakítás nélkül a Billboard Top 200-ban, és mind Amerikában, mind Európában a '70-es évek egyik legnagyobb példányszámban elkelt rocklemeze lett. Az album a hivatalos számítások szerint napjainkig négyszeres platina az Egyesült Államokban, és ugyan teljesen megbízható számok nem állnak rendelkezésre, erősen valószínűsíthető, hogy ez a hivatalos amerikai eladási adat csak nagyon alulról közelíti a valós eredményeket. Főleg, hogy a szóban forgó, 1995-ben megállapított 4 millió példányból több mint 1,5 millió elvileg 1991, a Soundscan-szisztémán alapuló mérések kezdete óta talált gazdára – finoman szólva is teljesen valószínűtlen, hogy ezzel szemben a zenekar fénykorában, ötéves billboardos szerepléssel, illetve a '80-as években összesen „csak" a maradék 2,5-3 millió példány fogyott volna el az albumból Amerikában. A tényleges eladások felbecslését persze az eltelt rengeteg idő mellett a számos különböző közkézen forgó, low-budget licenszkiadás léte is nehezíti. Maradjunk tehát inkább annyiban, hogy a lemez világviszonylatban biztosan több mint 10 millió példányban kelt el a megjelenése óta eltelt negyvenhárom év során, és ezzel még nem is mondtunk túl sokat... Az mindenesetre biztos, hogy a mai napig a Paranoid számít a Sabbath legsikeresebb kiadványának (de ha Ozzy teljes karrierjét tekintjük, akkor is ez a legnagyobb mennyiségben eladott lemez, amin az énekes hangja hallható).

A bevezetőben említett kategóriába eső, örökzöld jukebox-albumokról általában elég nehéz mit mondani anélkül, hogy unalmas, ezerszer hallott állításokat mantráznánk. A Paranoid számai olyannyira beleivódtak a kollektív köztudatba, hogy mindenkinek megvannak a hozzájuk fűződő élményei, amelyekre még a filmes, reklámos felhasználásokból származó emlékek és a töméntelen mennyiségű feldolgozás is csak rátett pár lapáttal (a Born To Be Wild és a Smoke On The Water kivételével alighanem egyetlen rockdalt sem értelmeztek át annyian, mint a Paranoidot és az Iron Mant). Éppen e közhelyszámba menő ismertség, túljátszottság miatt nem feltétlenül ez az a lemez, ami előugrik otthon, ha az ember Black Sabbathot akar hallgatni, a fejekben azonban egyetlen másik album sem kapcsolódik szorosabban a zenekarhoz, és ez így is van rendjén. A rockzene egyik legmegkerülhetetlenebb mesterműve, a metal alapja – nem pusztán egy lemez, hanem a 20. század második felének egyik kultúrtörténeti mérföldköve.

 

Hozzászólások 

 
+1 #15 blackmagic 2018-02-19 12:00
Idézet - pelu:
A Metallica For Whom The Bell Tolls-jának az eleje, 1:17-től a gitár azért igencsak emlékeztet a Fairies Wear Boots utolsó gitárszólójára, nem? :)


De. Bár lehet, hogy ez is csak olyan, mint hogy én az enter sandman főriffjét mindig hallom a Nuclear Assault Trail Of Tears-ében. Úgy 1:47-től.
Idézet
 
 
+3 #14 notreadam 2018-02-19 11:11
Tananyag,nincs mese. A Paranoid dal örök kedvencem tőlük.
Idézet
 
 
-1 #13 pelu 2016-03-15 09:09
A Metallica For Whom The Bell Tolls-jának az eleje, 1:17-től a gitár azért igencsak emlékeztet a Fairies Wear Boots utolsó gitárszólójára, nem? :)
Idézet
 
 
+6 #12 Dead again 2015-09-18 09:38
Ma, 45 év elteltével is súlyos, friss, élettel teli. Egyszerűen kikerülhetetlen .
Idézet
 
 
+5 #11 Vasút 2014-10-01 11:35
Zseniális cikk, ahogy az album is természetesen. Annyit fűznék hozzá, hogy "a Born To Be Wild és a Smoke On The Water kivételével alighanem egyetlen rockdalt sem értelmeztek át annyian, mint a Paranoidot és az Iron Mant", a világon a legtöbben a Beatles Yesterday-jét dolgozták fel, ami szerintem még a rockdalok közé sorolható.
Idézet
 
 
+6 #10 GTJV82 2013-06-18 08:11
Érdekes, én azt vettem észre, hogy a legtöbbször pont ezt veszem elő, ha Sabbath-ra vágyom, ilyen pedig sűrűn van. :)))
A Paranoid, a Planet Caravan, az Iron Man vagy a Fairies Wear Boots nálam befér a "sláger" kategóriába. :))
Zseniális a cikk, köszönet a sok plusz infóért!
Idézet
 
 
+6 #9 garael 2013-06-16 13:39
Talán a cikk elején említett "slágerparádé" hiányzik az új albumról, amit ebben az egy dologban érzek egy kicsit halványabbnak, mint a Paranoidot. A címadó szám ugyanis stílusoktól függetlenül alapdal, egy ilyen jó lett volna a 13-re is. De legalább egy Iron Man szintű doom sláger. Bár ki tudja, hogy 25 év múlva a 13-ról melyik számra fogunk klasszikus slágerként hivatkozni?
Idézet
 
 
+10 #8 Gábor 2013-06-16 13:22
Franc se gondolta volna, hogy több mint 30 évvel azután hogy Sabbathot kezdtem hallgatni, cikk jelenik meg egy több mint 40 éves albumukról... (vagyis mindről :)
Idézet
 
 
+1 #7 a beela 2013-06-16 08:21
Az írás jobb lett,mint az album...:). Alapmű.
Idézet
 
 
+7 #6 Trollmagnet 2013-06-16 03:38
Az egyik első rocklemez amit halottam 9 évesen, a mai napig nem döbbentem meg lemezen, mint ezen (najó talán a Master of Reality, ami azóta is kedvenc, viszi a prímet)
A cikk korrekt, alapos munka, köszönet érte

ja és a Planet Caravanhoz itt egy kis adalék, hogy mennyire végük volt akkoriban :D
http://www.youtube.com/watch?NR=1&v=wQHrbA3b2gk&
Idézet
 
 
+11 #5 codename333 2013-06-15 11:35
zseniális darab.Alapmű.Kötelező stb stb stb.....minden száma sláger.Az új mellett ezt is sűrűn elő kaptam a repertoárból :D Az írás pedig megint csak nagyon jóra sikeredett. :D
Idézet
 
 
+8 #4 Norbi 2013-06-15 10:59
ALAP:)
Idézet
 
 
+10 #3 janómanó 2013-06-15 08:38
Anno mikor először hallottam, egyből nagyon beütött. (Ellentétben az új lemezzel ami nagyon jó, de nem egy slágerparádé.) A Paranoidot persze már hallottam előtte, csak a címét nem tudtam, és jött a nagy felismerés: Jé ez az a dididididiii szám :) Ez az a lemez amiből talán háztartásonként több példány is fellelhető (nekem négy féle hanghordozón van meg) de egyiket sem nagyon hallgatom, mert kívülről tudom az egészet :) A cikket köszi szépen, jó kis sorozat, remélem jön hamar a folytatás a Master of Realityvel.
Idézet
 
 
+26 #2 Chris92 2013-06-15 08:29
Klasszikus, etalon, örökzöld, a heavy metal alfája és még lehetne a jelzőket dobálni, de felesleges. 43 év után is önmagáért beszél. A cikk pedig szintén pazar.
Idézet
 
 
+24 #1 grand magus 2013-06-15 06:41
Nagyszerű írás. Ez a lemez tehet róla,hogy metal-t hallgatok. Azt hiszem 6-éves lehettem mikor,rá beszéltem apámat hogy rakja föl nekem.Rögtön végem volt.Korszak alkotó,és meghatározó album. A heavy metal Non-Plus ultrája.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.