Shock!

Egyre csak fogyatkoznak a rovatban még fel nem idézett Black Sabbath-művek, ezen írás elkészültével már csak a Mob Rules és a The Eternal Idol marad majd, de ha külön cikk nem is készül a közeljövőben, másféle megemlékezés mindenképpen lesz. A Sabbath amúgy is mindig aktuális, pláne a héten megrendezendő, nagyszabású gála miatt is, amelynek jellege és létjogosultsága nem kéne, hogy sok magyarázatot igényeljen, sokan mégsem értik a lényeget. A rendezvény – bár a kor miatt óhatatlanul is erre asszociál az ember – nem búcsúztatni, hanem ünnepelni hivatott a Nagy Négyest, mint ahogy az újkori MTV kevés értelmes projektjeként az Icon műsor tette ezt sok csapattal. Méltóképp vagy méltatlanul, ezt zenekara és nézőpontja vál(t)ogatja, de a jó szándékot kétségbe vonni nemigen érdemes, a Back To The Beginning esetében pedig a megvalósításba már csak a lenyűgőző névsor miatt sem lehet belekötni – nemsokára pedig bárki láthatja-hallhatja élő egyenesben vagy utólag.

Mi viszont most nem a kezdetekhez, hanem épp a vég kezdetéhez, az újrakezdés alapjaihoz ásunk most vissza, lévén a most kerek harminc éves Forbidden az utolsó, ozzys reunion előtti sorlemez és egyáltalán, bármilyen Black Sabbath néven, Ozzy nélkül elkövetett megnyilvánulás. Elődje, a Cross Purposes kapcsán már volt róla szó, hogy a turné után visszatért a régi, Neil Murray-Cozy Powell-féle ritmusszekció, viszont arról nem, hogy a dalszerző-jammelős-próbálós szakaszban nem tudtak részt venni, így a zeneanyagot a két Tony, Tony Iommi és Tony Martin rakta össze Geoff Nichollsszal, a legendárium szerint a kiadó által a nyakukba ültetett Ernie C-vel.

Igen-igen, azzal az Ernie C-vel! A maga idejében ugyebár nagy felhördülést váltott ki, hogy az akkoriban divatos hardcore/rap metal hullámra felült, viszont azon a vonalon sem egyértelműen pozitív megítélésű, Ice-T metálrajongását alátámasztani hivatott Body Count zenekar gitárosát kérték fel a készülő új Black Sabbath-lemez producerének. Ma már senki nem akad fenn ilyesmin, pláne, hogy mai Body Count köszönőviszonyban nincs az akkorival úgy zeneileg, mint elfogadottság szintjén, de a ′90-es években egy ősbanda ilyetén modernizálása a nyolcadik főbűnnek számított a Sabbath bigottan konzervatív tábora szemében. Arra már nem emlékszem, hogy Ice-T vendégszereplését beharangozták-e előre, de biztos vagyok benne, hogy a lemez sokéves mostohagyerek-státusza annak is nagyban köszönhető, hogy épp az első, nyitónótának amúgy is furcsa és zavaros The Illusion Of Powerbe iktatták be a vendégszereplő kissé béna rappelős részét. Mindemellett az sem tett jót az összképnek, hogy az album egyáltalán nem dörrent meg – még úgy sem, mint a Cross Purposes, amely szintén nem a legjobban megszólaló Sabbath-lemez, viszont rengeteg stenk volt az indításában. És egy rockalbumnál, mint az közismert, az első pillanatok meghatározóak.

Szóval alapvetően furcsa dal az Illusion, kicsit olyan, mintha az utolsó pillanatban rakták volna össze, hogy meglegyen a terep Ice-T-nek – pedig amúgy a doomos nyitótéma nem is lenne rossz, de Tony Martin beérkező verzéje is gagyi, a refrén meg full semmilyen. És ezen a 2024-es, Iommi-újrakeverés sem segített, amely ugyanakkor igazságot szolgáltatott a többi dalnak és az összhangzásnak. Ugyanis, összességében a dalcsokor egyáltalán nem rossz, sőt, akadnak rajta egészen kiváló pillanatok, és jó megszólalással igenis szerethető Sabbath-lemezzé válhat azok számára is, akik sokáig elutasították. Jómagam egyedül a nyitódalt negligáltam, például, amikor az iskolatársam kölcsönadta a műsoros kazettát, le is hagytam átmásoláskor és így nálam rögtön a Get A Grippel kezdődött a lemez. Ezt a dalt viszont imádom, számomra bent van a legjobb ′90-es évekbeli Sabbath-számok Top 5-jében, általános alulértékeltséget tekintve pedig a teljes életművet veri. Az újrakevert verziónak iszonyat súlya van, modern és húzós a riff, azonnal ragad az énekdallam, a szóló utáni váratlan tempóváltás pedig minden alkalommal seggre ültet – játszották is élőben aztán, nem véletlenül.

A Can't Get Close Enoughról már nem tudok ilyen szuperlatívuszokban beszélni, ez Iommi mester valaha írt egyik legtufább, legötlettelenebb száma, szinte szégyen, hogy Cozy Powell ilyen unalmas, lagymatag tempót volt kénytelen nyomni. Igaz, az Illusionnel szemben ezt nem szoktam ugratni, mindig végigcsorog, de sohasem ájultam el tőle. Nem úgy a Shaking Off The Chainstől: ez a megtekertebb, progresszívebb téma kicsit visszahozza a Cross Purposes Psychophobiájának hangulatát, és az izgalmas tempóváltásokkal még rá is tesz egy lapáttal – nagyon nagy nóta, talán ilyenből születhetett volna pár, ha Murray és Powell nem az utolsó pillanatban esik be a stúdióba. Jól sikerült még az I Won't Cry For You is, ami a lemez balladájának szerepét hivatott betölteni, itt végre Powell tempóira is érdemes külön figyelni.

A Guilty As Hell tipikus B-oldalnyitó szám, annak tökéletesen meg is felel, ilyen szempontból is örülök, hogy vinyl verzióban szereztem be az újrakiadásokat. A Sick And Tired lényegében egy blues standard, amihez hasonlót nem sokat hallhattunk a Black Sabbathtól, főleg nem a poszt-Ozzy korszakban, de igazából ez sem váltja meg a világot. A Rusty Angels viszont kettes számú nagy kedvencem a Get A Grip után: jól összerakott, fogós, talán vidámnak is nevezhető, de erőteljes slágertéma, amit aztán a szintén remek és emlékezetes, ismét egyszerűbbre vett címadó követ – ebből is látszik, hogy a Can't Get Close-zal sem feltétlenül a szimplább tempó a gond. Egyébként, ha már visszatértünk a fentebb említett gyengébb momentumhoz: valamiért ez is bekerült az turnérepertoárba és jó minőségű bootlegen hallgatva sem meggyőzőbb, mint stúdióverzióban. A Kiss Of Death viszont erős zárás, epikusabb, kifejtősebb tétel és szintén nyomták élőben a Can't Get, a Grip és a – nahát, milyen érdekes – Rusty Angels mellett. Utóbbi koncertverzióját az elnyújtott lezárás miatt is érdemes csekkolni – kár, hogy ezzel a turnéval már nem jöttek el hozzánk, nem lettem volna olyan hülye, mint 1994-ben, hogy kihagyjam, a külföldi koncertekre járás viszont akkoriban még fel sem merült sajnos, pedig ha jól emlékszem, a Hammerben szerepelt szlovákiai koncertbeszámoló, tehát valószínűleg itt is lesz olyan kommentelő, aki elcsíphette a Forbidden turnét.

Amely turnén azonban – némi csavarral – egy idő után már ismét Bobby Rondinelli dobolt a zenekarban, és ahol Geoff Nicholls is látható helyre került a színpadon, így aztán kiderült, hogy a billentyűk mellett a gitárhangzást is erősítette, ha arra volt épp szükség. De akárhogy is nézzük, ebben az időszakban már szinte biztos, hogy napirenden volt a klasszikus felállás újonnani összeboronálása, ha máshogy nem, gondolati szinten. Amikor 1996-ra lecsengett a Forbidden, Ozzynak sem nagyon volt már hová fejlődnie szólóban az Ozzmosis után és az az OzzFestek is elindultak, a fesztiválturné sikere érthető módon felgyorsította a dolgokat. A többi már történelem, egy új korszak kezdete, amely 2025. július 5-én, szintén érthető okokból véget fog érni. Hogy milyen véget, azt a jelenlévő és a livestream közönség, valamint az utókor eldönti majd – én úgy gondolom, hogy simán lesz akkora durranás, mint az 1992-es Freddie Mercury-emlékkoncert, amely ugyan tele van hibákkal, de századszorra is jó újranézni. Ami pedig a Forbidden megítélését illeti, sosem késő és főleg sosem tilos revideálni korábbi álláspontunkat.