Shock!

december 07.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Blue Murder: Blue Murder

0427bm1John Sykes a rockszakma nehezen kezelhető, keményfejű zsenijeinek egyike, akivel köztudottan nem egyszerű együtt dolgozni, ha azonban sikerül félretennie a zavaró tényezőket, egészen páratlan dolgokra képes. Már az is mindent elárul róla, hogy noha a Thin Lizzyben és a Whitesnake-ben is egyaránt rövid időt töltött, mindkét csapat adott korszakát markánsan a saját képére formálta. Leginkább eszenciális lemezét azonban azután alkotta meg, hogy David Coverdale-lel történt szakítását követően teljesen a saját lábára állt – éppen huszonöt évvel ezelőtt.

John Sykes kellemetlen helyzetben találta magát a Whitesnake 1987 nagylemezének elkészítése után: miután a stúdiómunkálatok közben végleg összekülönbözött a vele emberileg a kezdetektől fogva tűz-víz ellentétpárt alkotó David Coverdale-lel, a turné már nélküle indult el. Miközben a Whitesnake hónapok leforgása alatt a világ egyik legsikeresebb zenekarává vált és a hard rock műfaj vezércsapatai közé került az albumnak köszönhetően, Sykes ott állt egyedül a nagy semmi közepén, társak nélkül. Persze innen szép nyerni, és a Geffennél, a Whitesnake amerikai kiadójánál az illetékesek szerencsére pontosan tisztában voltak vele, elsősorban kitől is lett annyira jó a '87-es album. Így aztán az A&R guru John Kalodner hathatós segítségével Sykes előszerződést köthetett a kiadóval majdani új bandája, a Blue Murder leendő produkciójára is. Ezek után már csak a zenésztársakat kellett megtalálnia maga mellé...

megjelenés:
1989. április 25.

kiadó:
Geffen

producer: Bob Rock

zenészek:
John Sykes - ének, gitár
Tony Franklin - basszusgitár
Carmine Appice - dobok
Nik Green - billentyűk

játékidő: 52:01

1. Riot
2. Sex Child
3. Valley Of The Kings
4. Jelly Roll
5. Blue Murder
6. Outta Love Again
7. Billy
8. Ptolemy
9. Black-Hearted Woman

Szerinted hány pont?
( 32 Szavazat )

A Blue Murder első inkarnációjának dobosa Cozy Powell volt, akivel Sykes rövid ideig együtt játszott a Whitesnake egyik korábbi felállásában, az énekes személye azonban sokáig kérdésesnek tűnt. Sykes először Glenn Hughes-zal akart dolgozni, ami által a basszusgitárosi posztot is letudták volna, csak éppen az aranytorkú Hughes ekkoriban karrierje legszétcsúszottabb éveit élte: ugyan hivatalosan sosem mondták ki, de vélhetően súlyos kokain- és alkoholfüggősége miatt nem kapta meg ezt az állást sem. John azonban érdekes módon valahogy továbbra is a Black Sabbath családfája körül kapirgált ekkoriban, és nemcsak Hughes megkörnyékezése, illetve Powell csatasorba állítása révén: a majdnem-sabbathista Ray Gillennel, illetve Tony Martinnal is készültek demók, de Sykes végül egyikükkel sem volt elégedett. (Utóbbival a rossz nyelvek szerint állítólag azért nem, mert már ekkor is eléggé kopaszodott, és nem tűnt eléggé poszterarcnak a jóelőre betervezett MTV-s jelenléthez.)

Az idő csak telt, és Kalodner még addig akarta ütni a vasat, amíg meleg, így egy idő után megunta Sykes variálását, és egyre inkább azt kezdte el erőltetni, hogy nem is kellene külön énekes. John: „Igazság szerint nem akartam szólóénekesként bemutatkozni, egy csomó mindenkit kipróbáltunk, így például Tony Martint is. Viszont ettől függetlenül eleve felénekeltem a dalokat demóváltozatban, és ha valamit nagyon sokszor hallasz egymás után, az bizony kimossa az agyadat, és beléd ég. Szerintem pontosan ez történt, miután átküldtem a felvételeket John Kalodnernek az én vokáljaimmal, mert egyszer csak megkérdezte: miért nem éneklem fel inkább én az albumot? Nem feltétlenül örültem ennek, de annyira erőltette, hogy végül úgy gondoltam, megpróbálkozom a dologgal komolyabban is, és egy idő után már kényelmesen is éreztem magam az új helyzetben." John énekstílusán persze két leghíresebb korábbi partnere is komoly nyomot hagyott: „Phil Lynott és David Coverdale hatása egyértelműen érezhető abban, ahogy énekelek, de hát mindkettejüktől rengeteget tanultam. Óriási szerencse, hogy mindkettejükkel együtt dolgozhattam. David kibaszott hatalmas énekes, és Phil is az volt."

0427bm4Az énekesdilemma tehát végül megoldódott, és miután Sykes a The Firm virtuózát, a fretless basszusgitár varázslóját, Tony Franklint is leszerződtette, úgy tűnt, kész a csapat. Csakhogy a gitáros ekkorra már kifutott az időből: a Black Sabbath közben belefogott a Headless Cross lemez munkálataiba, Powell pedig nem kívánta visszautasítani a biztos lehetőséget a bizonytalanért, így inkább búcsút intett a Blue Murdernek. Így végül a szakma egyik nagy veteránja, a Cactusból, a Vanilla Fudge-ból vagy a King Kobrából ismert Carmine Appice lett a harmadik ember. Tony Franklin: „Igazság szerint még csak nem is hallottam korábban John Sykesról, de az első közös próba után tudtam, hogy hihetetlenül tehetséges zenész. Akkor még Cozy Powell volt a dobos, és fenomenálisan dobolt: kőkeményen, pontosan, hangosan és büszkén! Carmine Appice-t pedig ugyanez jellemezte, de az ő játékában több volt a funkos hatás, ami jól passzolt a basszusjátékomhoz." Appice: „Éppen Angliában jártam a tesómmal, hogy közösen tartsunk dobklinikákat. A DIO az egyik este a Hammersmith Odeonban játszott, így jammeltem velük egyet, és ott, a buli után említette valaki, hogy felhívhatnám Sykest, mert nincs dobosa, és baromira szüksége lenne valakire. Rácsörögtem, jammeltünk egyet, és mivel mindenki nagyon elégedett volt a hallottakkal, be is szálltam hozzá. A King Kobra sztorinak addigra már nagyjából vége volt: a kiadónk lerabolt minket, és kábé mintha egy döglött lovat próbáltunk volna meg futásra ösztökélni, miközben a Blue Murdernek szerződése volt a Geffennel, John Kalodner volt az A&R-osunk, tele voltunk óriási nótákkal, és addigra már az is eldőlt, hogy Bob Rock lesz a lemez producere. És persze imádtam Sykes meg Tony játékát is, szóval minden a lehető legjobban alakult. A házamat feltettem volna rá, hogy ez a csapat bizony be fog futni!"

A lemez a nehéz kezdetek után már viszonylag gyorsan összeállt Bob Rock vancouveri stúdiójában: a kilenc dalból hetet Sykes gyakorlatilag végleges formában vitt a stúdióba, de Franklin és Appice karakteres játéka túlzás nélkül rengeteget tett hozzájuk, két számba, a névadó Blue Murderbe, illetve a Black-Hearted Womanbe pedig olyan mértékben belenyúltak az új társak, hogy végül még a borítón is feltüntették őket szerzőként. Érdekesség, hogy emellett az album leghosszabb számában, a Valley Of The Kingsben Sykes javarészt Tony Martin szövegét is meghagyta. A néhai zenésztárs és barát, Phil Lynott emlékének ajánlott album végül 1989 áprilisában jelent meg.

A Blue Murder debütálásával kapcsolatosan a legfontosabb megjegyeznivaló, hogy a lemez zenei értelemben véve sokkal inkább tekinthető a 1987 folytatásának, mint a Whitesnake szintén '89-es – amúgy a maga nemében kiváló – Slip Of The Tongue albuma. Emellett viszont Sykes túl is lépett a coverdale-i örökségen, és szerteágazóbb, epikusabb, összességében kevésbé kommersz irányba fordította a szerelvényt, és még a rengeteg fogós dallam ellenére sem feküdt le az amerikai rádióknak vagy az MTV-nek. Erre persze jó oka volt: „A lemez súlyos volt. Talán egy kicsit túl súlyos is, de akkoriban elég sok negatív érzelem munkált bennem, ez tükröződik a dalokban. Valami olyasmivel szerettem volna előrukkolni, ami tényleg megalapozza a hírnevemet önállóan is, és elárultnak, becsapottnak éreztem magam a Whitesnake-ben történtek miatt. Az album egyébként ma sem tűnik öregnek, kopottasnak, azok a dalok kiállták az idő próbáját." A kor túlpolírozott, olajsima megszólalású hard rock lemezeihez képest kifejezetten töményen, gitárcentrikusan megszólaló album emellett valami olyan nehezen megfogható, de végig jelen lévő, kifinomult, nemes eleganciát is rejt, amely szintén nem nagyon volt jellemző ekkoriban. Mindez helyből messze magasan kiemelte a Blue Murdert a '80-as évek végének hajmetalos tömegtermeléséből.

0427bm2

Mivel mint mondtam, a '87-es Whitesnake lemez elsősorban Sykes miatt lett olyan, amilyen, nyilván nem meglepő, hogy a legfőbb viszonyítási pont a Blue Murder esetében is az az album lehet (meg persze a Thin Lizzy, amely ha nem is túl dominánsan, de apró nüanszokban szintén végig visszaköszön itt-ott), a gitáros azonban továbbvitte, amit ott elkezdett. Az itt szereplő dalok némelyike kifejtősebb, komplexebb, epikusabb, mint ami David Coverdale mellett belefért volna, és nyilván nem kell mondani, hogy John bődületesen stílusos, pár hangból is bármikor felismerhető ritmus- és szólójátéka az egész anyagot uralja. Ezt azonban pozitív értelemben kéretik venni: Sykes egyébként kétségtelenül meglévő, sőt, híres egoizmusa nem temette maga alá a dalokat, hanem éppen ellenkezőleg, nehezen tudnék olyan albumot mondani ebből az érából, ahol ennyire meghatározó módon van jelen, sőt, szinte önálló életet él a ritmusszekció. Ehhez persze szükség volt két ilyen kvalitású társra is: Franklin bund nélküli hangszere mindenütt betölti a teret, végig csodálatos dolgokat játszik, és együtt lélegzik Appice őserejű dobolásával. Bob Rock mindehhez elementáris erejű megszólalást biztosított a triónak.

Bizonyos dalok persze kis fantáziával a 1987 soha el nem készült, Sykes-féle folytatására is odaképzelhetők, még a harapósabb megközelítés ellenére is. A nyitó Riot mindjárt ilyen: szolid szintetizátoros nyitányra érkeznek be Franklin igézően pattanó-cseppenő basszushangjai, majd Appice hatalmas csapásai ezer darabra szaggatják a látszólagos nyugalmat, Sykes szárnyaló riffje pedig egyenesen az ég felé tör. Az eredmény egy hatalmas rockhimnusz óriási refrénnel, folyamatosan különböző apróságokkal feldobott, lélegző hangszeres játékkal mindhárom fronton, illetve egy briliáns, többkörös szólóval. Simán húzódal lehetett volna a '87-es albumon is, ha Coverdale énekli fel... John hangja nem olyan karakteres, mint az övé, de ettől még simán leköröz vele főállású énekeseket is: van ereje, terjedelme, és végig erőből, érzéssel nyomja. A záró Black-Hearted Woman szintén simán lehetett volna Whitesnake, de igazság szerint a húzós, groove-os riffre épülő, pattogósan hangulatos Sex Childot, az Out Of Love megaballadát vagy a feszült, nekikeseredett, hihetetlenül hatásos Billyt is megcsinálhatták volna Daviddel. Sőt, még akár a country/bluesos témákkal induló, majd a monumentális, nagyívűen melodikus zárással teljesen más irányba elvitt Jelly Rollt, a lemez legslágeresebb szerzeményét is. Ennél jobbak viszont úgy sem nagyon lehettek volna...

0427bm3Aztán persze akadnak számok a lemezen, amik a Whitesnake-ben biztosan túl súlyosnak találtattak volna. A Valley Of The Kings hallatán az ember megérti, miért is gondolkodott Sykes előzetesen Tony Martinban, ez a dal ugyanis tényleg olyan, mintha a Black Sabbath '80-as évek második felében jellemző misztikusan monumentális atmoszféráját értelmezte volna át hard rockra. Epikus, megbabonázó hangulatú, kifejtős nagyeposz majdnem nyolc percben, amely azonban ennek ellenére is olyan fogós, hogy nem véletlenül készült egy vágott változatához klip is. Igazi csúcspont, akárcsak az album másik eposza, a Ptolemy, a lemez legsúlyosabb megfogalmazású fejezete, ahol John szinte zakkwylde-os brutalitással facsarja elő a riffeket a hangszerből – ezt persze csak mai fejjel mondjuk rá, hiszen Zakk ekkoriban még csak útja elején járt, és nem ő hatott Sykesra, hanem fordítva. A dallamok és a refrén azonban itt is egyből a fülbe ül, ráadásul olyan gigantikus a kórus, hogy szinte maga alá temeti az embert. A név- és címadó dal pedig még annak ellenére is túl masszívnak találtatott volna Coverdale-nél, hogy egyébként kő bluesról van szó, csak éppen Sykes-féle szuperszonikus, atommód súlyos és vastag megfogalmazásban. Ez a kilenc szám egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van: John, Tony és Carmine perfekt anyagot alkotott.

Hiába tették le az asztalra a '80-as évek végének egyik legelementárisabb, leghangulatosabb és legzeneibb hard rock mesterművét, a Blue Murder végül nem volt képes olyan diadalt aratni az albummal, mint azt mindenki remélte. A lemez nem kezdett éppen rosszul az Egyesült Államokban, de túl jól sem – a Billboard Top 200-as listájának 69. helyére kerültek vele –, és ezen a közepesebb fogadtatáson végül a Jelly Roll, majd a Valley Of The Kings klipesítése sem tudott segíteni. Minderre nem feltétlenül jelent magyarázatot, hogy a csapat fajsúlyosabb, agyasabb, komplexebb és európaibb aggyal írt muzsikát játszott az akkori amerikai MTV-s ízlésvilágnál, Sykesnak ugyanis a mai napig meggyőződése, hogy valaki konkrétan keresztbe tett neki a kiadónál. Nyilván nem nehéz kitalálni azt sem, kire tippel: „Sajnos a Geffen végül nem reklámozta igazán hatékonyan a lemezt, így ugyan sikeres lett, de mások több albumot adtak el, hiába jött ki több dal is kislemezen. Egyszerűen nem álltak oda mögénk a kellő mértékben. Ilyen esetekben egy csomó mindennek klappolnia kell, a megfelelő időben és mértékben kell megkapnod odafentről a zöld jelzést, és össze kell hangolni a dolgokat: a promóciót, a tévés jelenlét biztosítását, maximális reflektorfényt. Ha mindez nem történik meg a megjelenéshez képest igen hamar, rád omlik az egész kártyavár. A rádiók nagyon komoly érdeklődést mutattak a Jelly Roll iránt, de a kiadó utána nem használta ki kellő mértékben a lehetőségeket. Utólag hallottam olyan vélekedéseket is, hogy nem volt szerencsés Daviddel egy kiadóhoz szerződnöm, mert neki akkoriban valami elképesztő hatalma volt a Geffen fejeseinél. Lehet, hogy ez is közrejátszott a dologban..."

De az is lehet, hogy nem... Japán mindenesetre gyorsan a trió lábai elé borult, a lemez pedig még igazán kiugró amerikai eladások hiányában is több mint 500 ezer példányban kelt el világszerte, ami elég jól mutatja, mi számított komoly sikernek huszonöt évvel ezelőtt, és mi keltett csalódást. Sykes ezután nem kapkodott túlságosan a folytatással, és végül mégis bevett egy szólóénekest a csapatba Kelly Keeling személyében, aki azonban végül különböző személyes okokból távozott a bandából, miután gyakorlatilag a teljes második lemezt felénekelte. Sykes ezek után – egy dal kivételével – újraénekelte a vokálsávokat a végül 1993 őszén piacra dobott Nothin' But Trouble albumra, de ekkorra már elég nehezen lehetett követni, ki tag a csapatban és ki nem az. Appice és Franklin játéka még hallható volt a dalokban, de ekkor már Marco Mendoza és Tommy O'Steen tette teljessé a felállást, bár mindez így sem bírt különösebb jelentőséggel: ezek az évek már Seattle jegyében teltek, és hiába készült ismét egy feszes, igényes és mesteri dalokkal teli hard rock alkotás (sokan még a debütnél is jobban szeretik), Japán kivételével sehol sem harapott rá a közönség. A Screaming Blue Murder: Dedicated To Phil Lynott című koncertlemez már csak a szerződéses kötelezettségek teljesítése miatt jött ki 1994 májusában, eredetileg csak Japánban, és a banda a megjelenéssel párhuzamosan fel is oszlott.

0427bm5

Maga Sykes ezt követően egy ideig még adogatott ki különböző – egytől egyig kiváló – szólólemezeket, illetve újjáélesztette a Thin Lizzyt is, de később innen is távozott, és most ott tartunk, hogy utoljára a 2000-es Nuclear Cowboy lemezen hallottunk tőle új szerzeményeket. Pár éve ugyan akadt egy nagy fellángolása Mike Portnoyjal és Billy Sheehannel, ami akár amolyan modern Blue Murdernek is beillett volna (játszani is akarták együtt a régi klasszikusokat), de a gitáros iszonytatóan lassú tempóját végül ők sem bírták, így inkább átnyergeltek Richie Kotzenre, és ebből a formációból lett végül a The Winery Dogs. Ami ezek után azt a kérdést illeti, hogy lesz-e még valaha Blue Murder, a válasz alapvetően X, mivel elméleti szinten sem John, sem Tony, sem Carmine nem zárja ki a lehetőséget, sőt, utóbbi kifejezetten szorgalmazni is szokta a dolgot az interjúkban. Sykes: „Carmine rengeteget beszél, de mivel a Blue Murder nem az ő zenekara, ennek általában nincs nagy jelentősége. A Blue Murder az én csapatom volt, én írtam alá a szerződéseket, én választottam ki a társaimat. Attól, hogy mindig úgy tesz, mintha az ő bandája lett volna, ez még nem így van, és talán éppen ezért nem jöttünk össze később, mert egyszerűen túl sok probléma van vele... Ha egyszer lesz még Blue Murder, annak persze szerintem is Tonyval és Carmine-nel kellene működnie, de simán lehetséges, hogy dobosnak Simon Phillipset hívom el, basszgitárosnak meg valaki mást. Így minden egyszerűbb lenne, és mellesleg ugyanolyan nagyszerű, de hát az emberek ugye az eredeti felállást akarják látni..." Sykes most mindenesetre azt ígéri, előbb-utóbb mindenképpen kijön egy szólólemezzel, aminek nagyon itt lenne az ideje, de különösebben reménykedni én már nem merek a dologban. Elkészül, amikor elkészül...

Akármit is tartogat még a jövő az idén 54 éves gitáros számára, a két Blue Murder albumot csakis ajánlani tudom mindenkinek, aki vonzódik az időtlen hard rock zenéjéhez. Ez itt legfeljebb külsőségeiben a flitteres-cukros vonal, maga a zene mai füllel is kifejezetten erőteljes, agyas, a '70-es években gyökeredző muzsika – nálam garantáltan örök kedvenc marad.

 

Hozzászólások 

 
+5 #11 bogar 2014-04-29 13:51
Idézet - Beorn:
Na, most sokan fognak utálni, meg komolytalannak tartani, de soha nem értettem, hogy ez az album mitől olyan különlegesen jó, hogy mindenki agyon dicséri, meg az egekig magasztalja. Mondjuk azt észre lehet venni, hogy nem fércmunka, de 2-3 jobban sikerült dalt leszámítva teljesen középszerű az egész.
És nem örülök neki, hogy így jártam vele, mert a zenészek nevei láttán igen lelkesen vágtam neki, de többszöri nekifutásra sem sikerült megbarátkoznom vele. Olyannak tűnik az egész, mint akik nem tudják eldönteni, hogy milyen stílusban játszanak, merre menjenek tovább. De ez legyen az én bajom...


Én nem utállak. :-) Én úgy vagyok ezzel a lemezzel, hogy meghallgatom és semmibe, de tényleg semmibe nem tudok belekötni, és utána nem emlékszem egy hangra sem az egészből. Pedig minden összetevő adott hozzá, hogy taroljon nálam ez a zene.
Valszeg, hogy van egy pici plusz, amit Covi bácsi hozzá tud tenni a zenéhez, amitől valamiből milliós eladás lesz a vájtfülűek kedvence helyett.
Idézet
 
 
+2 #10 Charlie Firpo 2014-04-29 13:21
Én "sajnos" Beorn véleményével értek egyet. Igényes munka, kiváló zenészek stb stb, de valahogy nálam sosem tudott klasszikussá válni ez az album. Ízlések és pofonok... :)
Idézet
 
 
+8 #9 Mádi Norbert 2014-04-28 09:38
Egyik örök kedvencem a lemez!
Sykes meg ikonikus rokkarc!!!
Idézet
 
 
+1 #8 Beorn 2014-04-28 02:08
Na, most sokan fognak utálni, meg komolytalannak tartani, de soha nem értettem, hogy ez az album mitől olyan különlegesen jó, hogy mindenki agyon dicséri, meg az egekig magasztalja. Mondjuk azt észre lehet venni, hogy nem fércmunka, de 2-3 jobban sikerült dalt leszámítva teljesen középszerű az egész.
És nem örülök neki, hogy így jártam vele, mert a zenészek nevei láttán igen lelkesen vágtam neki, de többszöri nekifutásra sem sikerült megbarátkoznom vele. Olyannak tűnik az egész, mint akik nem tudják eldönteni, hogy milyen stílusban játszanak, merre menjenek tovább. De ez legyen az én bajom...
Idézet
 
 
+8 #7 kamikaze 2014-04-27 18:45
3.
És, hogy melyik nóta szerepelhetett volna egy következő WS albumon? A Black-Hearted Woman mindenképpen, ezzel megmutatja Sykes, hogy nagyrészt ki is írta a klasszikus 1987 WS albumot, és valóban, még egy-két dalt el tudnék képzelni David-del, pl. a Valley Of The Kings-et is. Ha már a Mistreated-et egykor olyan jól előadta! A Blue Murder következő, Nothin' But Trouble című lemeze is az átlagosnál minőségibb muzsikát tartalmaz, de ha választani kéne a kettő között, nálam ez az etalon! Tipikusan az a lemez, ahol a siker és az igényesség sajnos külön utakon járnak!
Idézet
 
 
+10 #6 kamikaze 2014-04-27 18:43
2.
Éppen ezért Covi óriási hibát követett el, amikor menesztette. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de ha visszavesz David az arcból és esetleg megegyezik Sykes-szal egy tisztességes leosztásban, azt hiszem még jó néhány über lemezt hallhattunk volna tőlük.
A korabeli interjúkban Covi fennen hangozatta, hogy mekkora blues fanatikus, ehhez képest a WS totál elment az egyébként tényleg kiváló, de mégiscsak kommerszebb irányba a Slip Of The Tongue-gal. A debüt Blue Murder ehhez képest jóval bluesosabb, úgyhogy kissé mulatságos volt ilyeneket olvasni éppen akkor Davidtől. És hát milyen is ez a lemez? Hát fantasztikus! Talán elsőre nehezen adja meg magát, mert nincs tele nyilvánvaló slágerrel, de vélhetően nem is ez volt Sykes célja. Nagyrészt valóban a '70-es években gyökerező muzsika, de persze a '80-as évek végének megfelelő hangzással, és teljesen egyedi megszólalással. Azt a gitár soundot hányan próbálják utánozni azóta is? De a basszus is nagyon egyedi, és a dobjáték is jóval átlagon felüli. Még azt is megkockáztatom, hogy progresszív hard rock. Szerintem jobb, mint a Slip Of The Tongue, azt az ének kivételével minden tekintetben veri. A sors fintora, hogy ezzel a piaci szempontokat jórészt figyelmen kívül hagyó és éppen ezért alapból hiteles produkcióval mégsem sikerült befutniuk. Időtállóbb zene, mint a csilivili '89-es WS. Nincs rajta tölteléknóta, egyedül a Sex Child lassú középrészét érzem feleslegesnek, mely zenei megoldás talán túlságosan is emlékeztet a Still Of The Night közepére. A többi dal viszont úgy jó, ahogy van.
Idézet
 
 
+8 #5 kamikaze 2014-04-27 18:41
1.
Hogy az elején kezdjem: Sykes már a Tygers Of Pan Tang-ben is elég hamar átvette az irányítást, pedig akkor még csak 21-22 éves volt! Az első LP amin szerepelt a banda Spellbound albuma, és már ezen is teljesen egyenrangú játékot produkált a csapat gitáros főnökével, Robb Weirrel. A következő lemezükön (Crazy Nights) viszont már le is játssza Robb-ot. Innen nyúlta le igen jó érzékkel Lynott a Lizzybe, ahol John ismét megmutatta kivételes tehetségét. Bár a banda utolsó stúdiólemezén (Thunder And Lightning) még csak azt konstatálhatjuk , hogy megint van egy új ‒ és igen jó ‒ gitáros Phil mellett, élőben viszont Sykes már tarolt. Elég csak meghallgatni a TL búcsú koncertlemezét, a Life/Live-ot! A legtöbb nótát teljesen a saját stílusára formálta, így a változtatásokka l és modern hangzással azok szinte új életre keltek. Itt figyeltek fel Sykes játékára a Whitesnake menedzsmentjébe n is, ahol annyira megtetszett nekik a régi Lizzy dalok újradefiniálása , hogy a banda feloszlása után leigazolták Johnt, és az amerikai kiadásra újravették a WS megjelenés előtt álló Slide It In albumának egyes gitárrészeit is! Coverdale-lel sajnos már az elejétől fogva nem volt túl jó a viszonyuk, ezt csak tetézte, hogy az első (1985-ös) Rock in Rio fesztiválon a közönség (valami 250 ezer néző) kedvenc szexszimbóluma Sykes lett. Egy kis egoért pedig Davidnek sem kellett a szomszédba mennie. Nem hiányzott neki a bandán belüli versenytárs, főleg, hogy John még énekelni is tudott, bár akkoriban még csak vokálozott. Még nagyon jól emlékezett a DP-ben történtekre, ahol Hughes-zal kellett vetélkednie a frontember szerepéért. Ettől függetlenül persze a WS 1987 albuma szenzációs lett, amivel végérvényesen befutott Sykes is. Nemcsak mint gitáros, de mint dalszerző is hatalmasat alkotott!
Idézet
 
 
+10 #4 AntiCimex 2014-04-27 14:41
Egyetertek queensryche999 -el. John Sykes fazonja, karaktere, dalszerzoi kepessegei, vibratoi es az agyu Les Paul Custom sound ... egyszeruen felelmetes.Ehhez dukal a kibirhatatlan zseni szemelyiseg es allurok:-)))
Mindblowing Masterpiece!!!
Idézet
 
 
+10 #3 ddrum 2014-04-27 13:46
Én még sose hallottam ezt a zenekart (na jó, a nevét már itt-ott igen), el is indítottam, és bődületes zene. Pedig én aztán nem ezen a korszakon nőttem fel, de ami jó, az jó.
Idézet
 
 
+5 #2 queensryche999 2014-04-27 13:06
http://www.youtube.com/watch?v=hfsZ4EzSn80
Idézet
 
 
+10 #1 queensryche999 2014-04-27 13:01
Óriási poszt!!4négyöth at
Öröm, bódottá így vasárnap délután. :P
Tudni kell, hogy én ezt az anyagot minden idők 10 legjobb hard rock lemezei közé bármikor betenném. És nem az utsó helyeken kullogna...
Sykes pedig talán a valaha született legkaraktereseb b hard rock gitáros, akit ismerek. A vibrátói, kitartott hangjai...ááá...elbújhat mögötte mindenki. És azok a dalok! Te jó ég... Épp ezért őrület, hogy már ennyi ideje inaktív ez az ember! Olvastam, hogy mostanában talán lesz valami....csak győzzük kivárni. Az első BM lemezt pedig tessék tananyaggá tenni minden iskolában!

http://www.youtube.com/watch?v=EdtJuBj3yZM
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.