Shock!

április 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: Dehumanizer

Már a Ronnie James Dio halálával kapcsolatos megemlékezésben is leírtam, hogy a Dehumanizer volt az a lemez, amely tinédzseréveim legelején megindított a metal muzsikák irányába. Persze addig is szerettem a Metallicát, meg volt pár másik kedvencem is, de akkor dőlt el végleg a sorsom, amikor a kezembe került az 1992-es Black Sabbath Dehumanizere valami gagyi kalózkazettán. Éppen ezért amikor szóba került, hogy ki írjon a június 22-én épp húsz éve megjelent, tizenhatodik Sabbath anyagról, azonnal lecsaptam a lehetőségre. Tény, hogy kevés album van, ami olyan fontos szerepet töltött be az életemben, mint a Dehumanizer.

Jó Sabbath szokáshoz híven persze egyáltalán nem vezetett könnyű út a megjelenésekor eléggé vitatott, később azonban a rajongók többsége által is elismerten kiváló lemezig. A Tony Martinnal rögzített három remek anyag, a The Eternal Idol – Headless Cross – TYR triumvirátus után a Black Sabbath a '90-es évek elejére megint romokban hevert. Bár a TYR igencsak erősre sikeredett, az érdeklődés olyannyira megcsappant a banda iránt, hogy végül az utolsó hét brit turnéállomást le is kellett mondaniuk az alacsony jegyeladások miatt. Bár minderről nyilván nem Martin tehetett, Iommi végül kipenderítette a másik Tonyt a bandából, így fennállt a veszélye annak, hogy ismét olyan viharos énekes- és tagcserékkel teletűzdelt időszak következik, mint anno a Born Again – The Seventh Star korszakban.

megjelenés:
1992. június 22.
kiadó:
Reprise / I.R.S.
producer: Reinhold Mack

zenészek:
Ronnie James Dio - ének
Tony Iommi - gitár
Geezer Butler - basszusgitár
Vinny Appice - dobok
Geoff Nichols - billentyűk

játékidő: 51:50

1. Computer God
2. After All (The Dead)
3. TV Crimes
4. Letters From Earth
5. Master Of Insanity
6. Time Machine
7. Sins Of The Father
8. Too Late
9. I
10. Buried Alive

Szerinted hány pont?
( 80 Szavazat )

Ekkor azonban Mrs. Gloria Butlernek támadt egy remek ötlete, amelynek köszönhetően megindult a Mob Rules korszakos Black Sabbath felállás újbóli visszarendeződése. Geezer Butler: „Ezer éve nem láttam már Ronnie-ékat és Gloriának, a feleségemnek eszébe jutott, hogy fel kellene hívnunk őket. Rá is csörgött Wendyre, Ronnie nejére, aki javasolta, hogy milyen jó buli lenne, ha elmennénk és megnéznénk az egyik Dio bulit. Megtörtént, és mint mindig, akkor is nálam volt a basszusgitárom. Megbeszéltük, hogy a végén felmegyek, és elnyomjuk a Neon Knightsot. (Geezer a bőgőjét az ominózus napon fent felejtette a repülőgépen, így végül Dio szerzett neki egy póthangszert, azzal lépett fel – K.G.) A buli után aztán lementünk a hotel bárjába iszogatni, és igazán jó hangulat alakult ki. Végül beláttuk, hogy elég felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy megálljt parancsoljunk a gyűlölködésnek, és túllépjünk a régi sérelmeinken."

Szerencsére nemcsak Geezernek esett jól a közös muzsikálás, hanem Ronnie-ban is abszolút pozitív emlékek kerültek felszínre. Ráadásul azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Dio akkoriban épp a Lock Up The Wolves koronggal turnézott, amely kétségtelenül gyengébbre sikeredett, mint korábbi szólólemezei, és az érdeklődés is érezhetően lecsökkent az énekes iránt. Ilyen körülmények között még csábítóbb volt a gondolat Ronnie számára, hogy újra a Sabbath frontján énekeljen. Dio: „Hogy miért is tértem vissza a Black Sabbathba? A válasz rendkívül egyszerű: szerettem volna végre hosszú évek után újra megosztani a felelősséget valakivel, aki olyan tapasztalt, mint Tony Iommi. Az utolsó szólólemezemen egy teljesen új felállású csapat mutatkozott be, nekem pedig nagyon nehéz dolgom volt azzal, hogy mindent egyben tartsak. A Sabbath-hoz való visszatérés ötlete akkor merült fel bennem, amikor az utolsó turnén Amerikában Geezer megjelent a színpad mögött, és felhívtam, hogy együtt nyomjuk el a Neon Knightsot. Nagyon élveztem, hogy újra Geezerrel muzsikálhatok, bámulatosan jó zenész, még mindig. A buli után leültünk iszogatni, és elhatároztuk: befejezzük azt, amit '82-ben félbehagytunk. A Sabbath-tal eltöltött időszakot ugyanis mindig is befejezetlennek tekintettem. Geezer azt javasolta, hívjuk fel Iommit, és a dolgok egy csapásra megtörténtek. Ami engem illet, ismét úgy akartam dolgozni, hogy olyan gitáros van mellettem, akinek pontos elképzelései vannak, aki tudja, mit akar. Ha megvan a zenei alap, arra én is könnyebben tudok írni. Geezer és Tony állati jó zeneszerzők, úgyhogy megint nagyon erős a csapat. Most végre befejezhetjük azt a nagyszabású vállalkozást, ami 1983 elején olyan szerencsétlenül félbeszakadt. Meg akarjuk mutatni az embereknek, hogy ennyi év után is nagy dolgokra vagyunk képesek és egy óriási lemezt szeretnénk csinálni."

Geezer és Ronnie tehát néhány pohárka mellett hamar egy hullámhosszra került, de ez még mindig mit sem jelentett, hiszen a Sabbath atyját, a főnököt, Tony Iommit is meg kellett nyerni az elképzeléshez. Geezer szerint azonban ez egyáltalán nem volt nehéz: „Mivel Tony és én már beszéltünk arról korábban, hogy újra együtt kéne zenélnünk, szóba került az énekes személye is. Mielőtt Ronnie-val beszéltünk volna, már az is felmerült, hogy elhagyjuk a Black Sabbath nevet, és egyszerűen csak Iommi – Butler – Powell néven folytatjuk tovább, vagy Butler – Iommi – Powell, azaz BIP néven (ami egyértelműen a formáció azonnali halálát jelentette volna - K.G.). De Tony mindezt kapásból elvetette, és rendkívül bizakodóvá vált, amikor szóba került Ronnie."

Egyes források szerint ekkor Tony Martin már nem volt a csapat tagja, mások szerint viszont Iommi Dio érkezésének hírére rúgta ki. Az igazságot talán sosem fogjuk megtudni, az viszont biztos, hogy a gitáros nagy lendülettel vetette bele magát a dologba. Először persze azért tisztázni kellett a régi sérelmeket is. Iommi: „Leültünk, és azt mondtuk egymásnak: most a végtelenségig őszinték leszünk, és kibeszéljük magunkból, ami bennünk van, hiszen vagy most, az elején letisztázunk mindent és elfelejtjük a régi sérelmeket, vagy hagyjuk inkább az egészet." Dio is roppant bizakodó volt: „Csak azért mondtunk egymásra annak idején olyanokat, mert forrófejűek voltunk, és haragudtunk a másikra. A sértődöttség és a megalázottság beszélt belőlünk. Azóta mindnyájan öregebbek és - remélem - bölcsebbek is lettünk. Sok gyerekes dolgot csináltunk, reméljük, ez nem fog megismétlődni."

Miután a kemény mag összeállt, már csak a dobos személyével kapcsolatos kérdéseket kellett tisztázni. Az utolsó két lemezen doboló Cozy Powell végül kikerült a csapatból, az okokkal kapcsolatban azonban Dio és Geezer később homlokegyenest ellentétesen nyilatkoztak. Dio: „Cozy szerencsétlen balesetet szenvedett: lovaglás közben sérült meg, a ló maga alá gyűrte. Szerettük volna őt megvárni, de mivel már akkor is hónapokkal átléptük a kitűzött határidőt, amikor a baleset megtörtént, így nem tehettük meg, hogy még egy fél évet kihagyunk miatta." Geezer egész másképp emlékezett a történtekre: „Cozy egyszerűen nem passzolt a képbe, ennek a csapatnak nem ilyen dobosra van szüksége. Nekem is elég nehéz volt vele együtt játszani, mivel állandóan díszítget, és jó, ha az ember három-négy normális hangot be tud játszani a virgázós dobtémái közé. A vele való próbák olyanok voltak, mint egy nagy dobszóló néhány akkorddal megtámogatva. Cozyban nincs csapatszellem, ellentétben Vinny Appice-szel, akivel akár hat-nyolc órát is képes vagyok együtt jammelni." A legendás nyolckarú utódja tehát egy régi ismerős, Vinny Appice lett, bár Dio eredetileg más elképzeléseket vázolt fel a csapatnak: „A dobosomat, Simon Wrightot szerettem volna magammal hozni a Sabbathba, de a többiek úgy gondolták, Simon stílusa túl egyszerű, és szerettek volna valaki olyat, aki egy kicsit több fantáziát, életet lehel a dobtémákba. Megértettem, hogy igazuk van, és személy szerint nagyon örülök Vinny visszatérésének. Ez a felállás sokkal, de sokkal jobb, mint a korábbiak."

Összeállt tehát az a felállás, amely a nagysikerű Mob Rulest rögzítette 1981-ben, de a Sabbath tagjai hamar tisztázták, hogy szó sincs nosztalgiázásról. Már a megjelenése előtt pontosan tudta mindenki, hogy nem egy új Heaven And Hell van születőben, hiszen a csapat tagjai világosan leszögezték: nem a múltjukból akarnak megélni, hanem előre tekintenek. Dio: „Egy nagyon kemény lemezt szeretnénk írni. Hiszem, hogy ez az album bebizonyítja majd, hogy a Black Sabbath továbbra is a világ egyik legsúlyosabb bandája. Nagyon kemény a zene, azonban sok csodálatos melódiával. Lehet, hogy sokan egy második Heaven And Hellt várnak tőlünk, de mi nem ismételjük önmagunkat. Azt az albumot egyszer már megcsináltuk, és most valami olyasmit szeretnénk írni, ami a kilencvenes években jellemző ránk, ami jelen pillanatban a szívünkből és a lelkünkből árad." Iommi: „Nagyon igyekeztünk, hogy pont olyan súlyos legyen, amilyennek szeretnénk. Rengeteg nótát lehagytunk, amikről úgy éreztük, egy kicsit könnyedebbek a kelleténél. Addig írtuk a különböző dalokat, amíg meg nem születtek azok, amelyeknek a riffjei hónapokkal később is tetszettek. Úgy érzem, nálunk a nóták lényegét a gitárriffek és az énektémák adják, és ezúttal könnyen ment a munka, mert alapvetően bennünk vannak ezek a riffek. Csak úgy dőltek elő a témák, olyan volt, mintha megszállt volna minket az ördög. Az elején azt hittük, nehéz lesz belerázódni a régi kerékvágásba, de végül könnyebbnek bizonyult az egész, mint gondoltuk. Mindannyian egy hagyományos Sabbath anyagot képzeltünk el, modern témájú szövegekkel." Nem csak a zene esett át tehát ráncfelvarráson, de szövegek tekintetében is változtatott a csapat. A misztikus témák lekerültek a napirendről, helyüket pedig a korszak problémáit boncolgató, a világ elembertelenedését taglaló szövegek vették át, amelyekhez a borító is passzolt. Geezer: „Megegyeztünk, hogy ez alkalommal nem emlegetünk sem szivárványokat, sem sárkányokat, Ronnie pedig igazán nyitott volt az új gondolatokra."

A walesi Rockfield stúdióban (ahol egyébként a Queen A Night At The Opera-ja is készült) felvett album producere az a Reinhold Mack lett, akit többek között a Queen, az ELO, az Extreme és a Deep Purple mellett végzett munkája miatt lehet ismerni, a Dehumanizeren pedig segítségével sikerült egy olyan rideg, hideg világot létrehozni, amely nemcsak 1992-ben volt páratlan, de egyedülálló ma is. Bár megjelenésekor Iommi úgy nyilatkozott, hogy nagyon könnyen összeálltak a dalok, a tizenhatodik Sabbath korong végül több mint egy évig készült: a legénység mindenáron meg akarta mutatni, hogy bár a név fénye kissé megkopott, a Sabbath még mindig megkerülhetetlen. Iommi: „Mindannyian változtattunk egy kicsit az addigi hozzáállásunkon, és megpróbáltuk kritikusan szemlélni önmagunkat, hogy a lehető legjobb anyagot készíthessük el." Az alapvetően a klasszikus '80-as évek-beli Sabbath vonalat folytató martinos lemezek után a Dehumanizer nem csupán a felállás, hanem a zene karaktere tekintetében is teljesen átalakított zenekart mutatott. Ráadásul a csapat előzetes nyilatkozatai ellenére a rajongók Dio visszatérésével egyértelműen a Heaven And Hell és a Mob Rules folytatását várták, így az alaposan besúlyosított és modernizált új zene sokaknak komoly csalódást okozott, pedig minden pillanata igazi kincs.

A Geoff Nichols rideg effektjeire érkező Appice ritmusokkal a Computer God már az első hangokkal megteremti az albumra végig jellemző rideg atmoszférát, amely kvázi címadónak tekinthető, hiszen az elembertelenedett, elgépiesedett világról szól. Változatos és nagyon kemény dal ez, amelyben a feszültség annak ellenére is végig maximális, hogy a közepén hallható egy rész, ahol Diót mindössze Iommi kíséri, mégpedig torzító nélkül pengetve. Ha a Computer God súlyos volt, a következő After All (The Dead) nem is tudom, micsoda. Már az indítása is akkora doom, amekkorát maga Iommi sem írt akkor már évek óta, ráadásul az első lemez Black Sabbath nótájának fő gitártémája is visszaköszön benne. Dio meg úgy kezdi mondókáját, hogy „What do you say to the dead?" Borzasztó súlyos, sötét és hideg dal ez, nagybetűs METAL elejétől a végéig, ráadásul világosan rámutatott arra is, hogy doom metalban még mindig a Sabbath a nonpluszultra.

Mikor a Dehumanizer végre kijött, meglehetősen vegyes kritikákat kapott, azonban lemezeladás szempontjából az elmúlt tíz év legerősebb Sabbath albumának bizonyult, tekintve, hogy a Billboard lista 44. helyéig jutott, amely elsősorban két számnak volt köszönhető. Ezek egyike a TV Crimes, amelyet a banda felvezetőként kislemezen is kihozott, illetve klipet is készítettek hozzá. Nem csoda, hogy a tévéprédikátorokat pellengérre állító szöveggel felvértezett dal bejött az embereknek, hiszen kifejezetten slágeres, azonnal ható gyors téma. A Dehumanizer nótái közül ez az egyik legközelebb álló a Heaven And Hell és a Mob Rules világához. Geezer: „Ez volt az utolsó dal, amelyet megírtunk. Két napunk volt rá, hogy befejezzük, de fogalmunk sem volt, miről szóljon a szövege. Végül Ronnie-nak ugrott be az ötlet, hogy a tévés prédikátorokról ír hozzá szöveget. Tudom, hogy sokan írtak már erről a témáról, többek között Ozzy is, de mi személyesen is érintettek vagyunk, létezik ugyanis egy Jeff Fenholt nevű prédikátor, aki nem egyszer kezdte már úgy a műsorát, hogy „Jó napot kívánok, én a Black Sabbath énekese is voltam már." (Bár Iommi szerint Fenholt sosem volt hivatalosan a Sabbath tagja, tény, hogy készültek vele demófelvételek. Egy másik tévés prédikátor, Dave Walker szintén kapcsolatba került a Sabbathtal: egyes források szerint vele már a Never Say Die album előtt is próbálkoztak, azt pedig Iommi is elismerte, hogy a The Seventh Star felvételei előtt kipróbálta énekesként.)

A TV Crimes slágeresebb pillanati után a Letters From Earth ismét súlyos, lassú nóta, amely nem csak zenéjében, de szövegét tekintve is meglehetősen sötét képet fest a világról. Ronnie James Diót nyilván nem kell dicsérnem ezen cikk olvasóinak, de nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy mekkorát énekel ebben a dalban. A lassú zenei alap és a nem túl sűrű szöveg elég teret ad neki, hogy teljes nagyságában tündököljön. Roppant súlyosan énekel itt, csakúgy, mint a Dehumanizer egészén. A Master Of Insanity – amelynek címét Geezer szólóbandájától kölcsönözték – vonultatja fel az egyik legfogósabb, legjobb refrént, míg a soron következő Time Machine volt az a bizonyos másik dal, amelynek a lemez kereskedelmi sikerét köszönhette, ez ugyanis a Wayne világa című vígjátékban is felcsendült. Ahogy a TV Crimes, úgy utóbbi is könnyedebb, gyors darab, amelyet a talán legslágeresebb indítású Sins Of The Father követ. Bár kevésbé borultan indul, természetesen jócskán besúlyosodik ez is, és Dio énektémáinál már csak Iommi riffjei sötétebbek, amelyeket a Butler – Appice ritmusszekció brutálisan jó ritmusokkal támogat meg. Klasszikus Sabbathként, Dio gyönyörű dallamaival és Iommi Heaven and Hell lemezt idéző témáival indul a Too Late, ez szintén a hagyományosabb dalok közé tartozik. Klasszikus értelemben vett, lassan hömpölygő, dallamos doom metal nagyívű énekdallamokkal és remek szólóval, akár egy évtizeddel korábban is összeállhatott volna a csapat műhelyében. A korongot két rendkívül súlyos szám zárja, amelyek közül az I az egyik legnagyobb kedvencem az egész Sabbath életművet tekintve is. Dio ebben valami hihetetlenül gonoszan és erőteljesen énekel, úgy, ahogy csak ő tudott, a záró Buried Alive pedig pontosan annyira vidám és könnyed, amennyire a címe alapján gondolnád. Egy nyomasztó, súlyos és sötét album tökéletes lezárása.

Bár a Dehumanizeren hallható zene sokkal barátságtalanabb lett, mint amit a csapattól korábban megszokhattunk, mégis minden hangból süt, hogy ez egy vérbeli Sabbath anyag. Iommi nem csak a riffeket, de a szólókat tekintve is legjobb formájában tündököl, Appice és Geezer pedig iszonyat nagy súlyt ad a zenének. És mindennek megkoronázása Ronnie, aki élete egyik legnagyobb teljesítményét nyújtja. Varázslatos, milyen erő van a hangjában: máig a hideg ráz, ha a Letters From Earth, a Too Late vagy az I felcsendül. (Ha csak zárójelben is, de meg kell jegyeznünk, hogy volt még egy figura, aki hozzájárult az itt hallható atmoszféra megteremtéséhez, és akiről vajmi kevés szó esik a Dehumanizerrel kapcsolatban. Az évek óta a csapat mellett dolgozó billentyűsről, a már említett Geoff Nicholsról van szó, aki itt-ott bedobott effektjeivel, billentyűivel nagyon sokat tett hozzá a zene hangulatához.)

Bár a Dehumanizer megjelenését követően a csapat nagyon lelkes volt, a sajtó és a rajongók nem fogadták a végeredményt egyöntetű lelkesedéssel, illetve a körülmények sem voltak épp ideálisak. Dio: „Már a legelső interjú alatt a fejünkhöz vágták, hogy csupán a pénz miatt alakultunk újjá, illetve azért, mert külön-külön már nem tudtuk hozni a régi színvonalat. Bárki bármit is állítson, ez nem igaz. Az évek során elég pénzre és hírnévre tettünk szert, ezért tehát nem lenne érdemes folytatni. Nem is egy régi nótákból összeállított turnéprogrammal akarunk útnak indulni. Egész egyszerűen azért alakultunk újjá, mert szerettünk volna ismét együtt játszani. A másik dolog, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem áll sok pénz a banda háta mögött. Tisztában vagyunk a helyzetünkkel, az amerikai turnét például háromezres csarnokokba kötöttük le." Geezer: „Ha a Dehumanizer beleáll a földbe, azt hiszem, nincs értelme tovább folytatni. A körülményekhez képest a legjobb dalokat hoztuk össze, és ha ezek mégsem nyerik meg az emberek tetszését, érdemes elgondolkodni rajta, hogy talán tényleg elvesztettük a fonalat, talán mégsem tettük bele szívünket-lelkünket. Ha ez ember megír egy lemezt, és közben úgy érzi, jó irányba halad, ám munkája teljes érdektelenségbe fullad, akkor nincs értelme folytatni."

Szerencsére azonban, ha nehezen is, de az emberek ráharaptak a Dehumanizerre, a csapat pedig megjelenése után turnéra indult a Testament, a Prong, a Danzig és az Exodus társaságában. Ekkor már lehetett hallani pletykákat arról, hogy az album megszületéséhez nem csak a tagok maximalizmusa miatt kellett egy év, hanem komoly nézeteltérésekkel is meg kellett küzdeniük, sőt, egyes pletykák szerint a felvételek alatt pár napra Tony Martin is visszatért a mikrofon mögé. Sajnos még 1992 vége előtt kiderült, hogy valóban nincs minden rendben a zenekar háza táján, hiszen Ronnie James Dio november 13-án kilépett a zenekarból. Dio nem értett egyet azzal, hogy Iommiék elfogadták Ozzy Osbourne invitálását, aki akkoriban épp No More Tours címen futtatta állítólagos visszavonulása előtti utolsó turnéját, amelyre meghívta a Sabbathot is, hogy a Costa Mesa-i zárókoncerten lépjenek fel előzenekarként. Dio persze nem kért ebből: „A turné közepén mondták meg, hogy mi fogunk nyitni Ozzynak Los Angelesben, én pedig közöltem velük, hogy nem, sajnálom, ennél én büszkébb vagyok. Egy csomó rossz dolgot összehordtunk egymásról korábban, aminek ez a szörnyű szakadás lett a vége. Azzal, hogy a banda elfogadta Ozzy felkérését, számomra egyértelművé vált, hogy újra össze akarnak állni vele. És ez persze a mi együttműködésünk végét is jelentette."

Az ígéretesnek indult kooperáció tehát meglehetősen hamar kifulladt, de szerencsére ez a rövid összeborulás is elég volt ahhoz, hogy gazdagabbá tegyenek minket egy kiváló albummal, amely személyes meggyőződésem szerint kiemelt helyet foglal el a Black Sabbath életművében, és így az egész metal műfaj történetében. Ozzy előtt végül ettől függetlenül fellépett a Sabbath egy bizonyos Rob Halforddal a mikrofon mögött, majd pedig visszatért hozzájuk Tony Martin, hogy a Cross Purposes-zal ismét hagyományosabb irányba forduljanak. Dio pedig eközben Appice-szel az oldalán a Strange Highways és Angry Machines lemezeken vitte tovább a Dehumanizer vonalát. De ez már egy másik történet.

 

Hozzászólások 

 
#7 Pisti 2021-03-29 01:52
Együtt vettem meg a F.U.C.K. albummal, ez a két lemez oda vissza ment egy jó darabig. Nincs itt semmi gond, az egyik legjobb Sabbath lemez. Kár hogy utána oszlásnak indultak megint, sok benne maradt a dologban. Kemény is, szól is mint az atom mai füllel is akkorát hogy csak na. jók a dalok is, szóval nincs itt nagyon miről beszélni, klasszik cucc ez is.
Idézet
 
 
+2 #6 pelu 2016-09-28 14:00
Gyerekkorom egyik leghatásosabb lemeze, nagyban hozzájárult ahhoz, h megkedveltem a metalt. Simán megállja a helyét most is, már akkoris elképesztően szólt. Az I meg egy istentelenül nagy rockhimnusz. Talán a legkedvesebb BS album a számomra.
Idézet
 
 
+4 #5 M.L. 2015-06-30 12:08
Ez a lemez egyszerűen ezerpontos. Ha az After All végén Iommi elereszti azt a szólót, amivel megkínál, az katarzis.
Az első másodperctől az utolsóig hibátlan mestermunka minden dal.
Idézet
 
 
+10 #4 Abdul 2012-06-25 09:41
azért a master of insanity vezértémája egyazegyben led zeppelin nyúlás :)

ezzel együtt bődületes lemez.
Idézet
 
 
+14 #3 ujper 2012-06-24 18:53
Bár az első élményem a debüt album volt, az Ozzy-éra nálam eléggé kimaradt, sőt még az első Dio-korszak is. A legtöbbet a Dehumanizert és a Cross Purposest hallgattam/-tom.

A Strange Highways pedig egy nagyon dühös és nagyon jó folytatása ennek az albumnak.
Idézet
 
 
+17 #2 csekeferi 2012-06-23 16:07
ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Végre egy lemez a fémzene teremtőitől!!!: )))
Klassz iromány, gratula...! Én a dalokról a végletekig tudnék még írni, de ez nem biztos, hogy mindenkit érdekel és különben is ami itt hallható, azt már se szavakkal, se betükkel nem lehet jellemezni:)

Dio dallamai felfoghatatlano k, minden egyes pillanata extázis és libabőr... A hangzás pedig... a dob olyan természetesen szól, mintha Appice az orrom előtt
püfölné. A basszusgitár meg szinte fáj, ahogy megdörren... A riffmester is a többiekkel együtt talán élete legjobb formáját nyújtja! A dalok pedig kivétel nélkül gyöngyszemek!

A mai napig nem értem, hogy hogyan születtek meg
ezek a dallamok, ezek a riffek és ez a hangulat....... Kész... K.O.
Idézet
 
 
+25 #1 GTJV82 2012-06-22 09:14
Remek kritika, gratulálok hozzá!
Szerintem ez a legjobb Sabbath album. Egyszerre súlyos, tömény, de nagyon zenei is, Dio pedig olyan hangon énekel, ahogy Ozzy sohasem tudott.
Nem véletlen, hogy Dio még 2 szólólemezen is ezt a vonalat vitte tovább, valamint a Heaven And Hell néven kiadott The Devil You Know is mintha csak ennek a zenei világnak a folytatása lenne.
10/10, örök kedvenc!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.