Shock!

július 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: Vol. 4

Pontosan négy évtizeddel ezelőtt, 1972. szeptember 25-én jelent meg a Black Sabbath Vol. 4 albuma, amely a korai munkák közül elsőként hozott meglepő kísérleteket és zenei újdonságokat a banda repertoárjába. A lényeg persze nem változott: Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler és Bill Ward ugyanolyan félelmetes kreativitásról tettek tanúbizonyságot a lemezen, mint előtte, csak kissé másképp. Bizonyára közrejátszott az eltérő zenei megnyilvánulásokban az az ipari mennyiségű illegális anyag is, amit a felvételek során magukba tömtek, de a zene tisztaságához nem férhetett kétség: a Vol. 4 negyven év távlatából is elementáris erővel vágja földhöz a hallgatót.

A Black Sabbath a '70-es évek elején szédületes gyorsasággal vágtázott fel a csúcsra: az 1970-es Black Sabbath megalapozta hírnevüket, a szintén 1970-es Paranoid olyan magasságokba lökte őket, amit a négy tag korábban legmerészebb álmaiban sem tudott volna elképzelni, az 1971-es Master Of Reality pedig bebetonozta a helyüket a világ legnépszerűbb rockzenekarai között.

megjelenés:
1972. szeptember 25.
kiadó:
Vertigo
producer: Patrick Meehan & Black Sabbath

zenészek:
Ozzy Osbourne - ének
Tony Iommi - gitár
Geezer Butler - basszusgitár
Bill Ward - dobok

játékidő: 42:38

1. Wheels Of Confusion
2. Tomorrow's Dream
3. Changes
4. FX
5. Supernaut
6. Snowblind
7. Cornucopia
8. Laguna Sunrise
9. St. Vitus Dance
10. Under The Sun

Szerinted hány pont?
( 67 Szavazat )

A hihetetlen iramú vágtának persze árnyoldalai is voltak: a zenekar tagjai a második lemez magasságában egyre inkább rákaptak a drogokra, a Master Of Realityt pedig már elég komolyan szétesve készítették el. Mivel a zenekar elképesztő pénzeket termelt, a lemezcégnek és a menedzsmentnek persze nem különösebben állt érdekében fékezni Ozzy Osbourne-t, Tony Iommit, Geezer Butlert és Bill Wardot. A negyedik album munkálataihoz átreptették őket Los Angelesbe, ahol kibéreltek számukra egy hatalmas luxusvillát, folyamatosan ellátták őket mindennel, amire csak szükségük volt, és lekötötték nekik a nagynevű Record Plant stúdiót a felvételekhez. Geezer: „Ekkoriban lépett be a képbe igazán komolyan a kokain. Elutaztunk Los Angelesbe, ahol teljesen más életstílust folytattunk, mint előtte. Kibéreltünk egy házat Bel-Airben, ahol valami egészen hihetetlen bulik zajlottak. A lemez költségvetésének fele eleve kokszra ment el." Mindezt utólag a csapat többi tagja is megerősítette: a Black Sabbath körülbelül 140 ezer dollárt kapott a lemezcégtől a felvételekre, amiből 75 ezret drogra költöttek. Ozzy: „Két évvel jártunk egy olyan időszak után, amikor maximum az a bók járt volna ki nekünk, hogy nagyok vagyunk Carlisle-ban, de most már több lóvénk volt, mint a királynőnek – legalábbis így gondoltuk –, három számunk a slágerlistán, rajongóink szerte a világon, és annyi piánk meg anyagunk, amennyit csak akartunk. Nem a mennyországban jártunk, hanem legalább egy emelettel feljebb. De még mindig érdekelt minket a zene: először magunkat akartuk lenyűgözni, és csak utána másokat. Ha az emberek szerették, amit csináltunk, az csak a ráadás volt."

A csapat tagjai különösebben sosem agyalták túl a muzsikálást: teljesen ösztönösen zenéltek, és ez most sem változott, abban azonban – ha csak hallgatólagosan is – már jóelőre megállapodtak egymással, hogy a negyedik album egy kicsit más lesz, mint az addigiak. „Egyszer mindenki besokall. Nemcsak a közönségnek lesz elege egy zenekarból egy idő után, hanem a bandáknál is túlcsordul a pohár", magyarázta egy korabeli előzetes interjúban Ozzy. „A zenész nem lemezjátszó vagy zenegép, ami folyamatosan képes ugyanazt ugyanúgy lenyomni. Valami megszületik, kinövi magát, aztán egy idő után elhal. Az új albumunk éppen ezért más: benne van a Black Sabbath hangzása, de dallamosabb az eddigieknél. Nem a riff dallamára énekelek, mint az Iron Manben, hanem változatosabb témákat dolgoztunk ki, sőt, Tony épp most fejezett be egy akusztikus kis darabot. Nagyon szép a dallam – akartunk írni egy vidám nótát is végre. Ha van egy jó dallamod, van egy jó dalod. Egy rakás zenekar csak azzal törődik, hogy lenyűgözzön más zenekarokat a zenei tudás fitogtatásával, ami egyébként szintén tiszteletre méltó, de a Beatles például három akkordot játszott – viszont minden nótájukat telerakták elsőrangú dallamokkal. Lennon és McCartney voltak számomra a tökéletes páros. Hogyan is lehetne őket valaha is felülmúlni, bassza meg? Mick Jagger is csak szoros második volt mögöttük."

Iommiék boldogok voltak, hogy végre nem a kiadó által az első három albumon rájuk erőltetett Rodger Bain producerrel kell felvenniük a lemezt. A stúdióban ezúttal Patrick Meehan szegődött társukul, akivel sokkal jobban megtalálták a hangot, mint elődjével. Mai fejjel persze a négyes anyag felvételei sem tűnnek éppen túl cizelláltnak, de a Sabbath korábbi módszereihez képest igencsak annak számítottak. Geezer: „Eleinte úgy játszottunk a stúdióban, mintha csak egy koncerten lennénk. Főleg az első két lemezre volt jellemző ez a módszer: mindent bemikrofonoztunk, aztán álltunk ugyanabban a helyiségben, és nyomtuk a dalokat. El sem tudtuk képzelni, hogy másképp is lehetne ezt csinálni, hiszen azelőtt soha az életben nem jártunk stúdióban, és az első album felvételeire eleve csak tizenkét óránk volt. A Master Of Realitynél kezdtünk el kicsit kísérletezgetni, de az is elkészült úgy tíz nap alatt. A negyedik albumon azonban már hat héten át dolgoztunk, ami akkoriban igazi örökkévalóságnak tetszett számunkra."

A csapat magához a dalszerzéshez is másképp állt, mint azelőtt. Iommi: „Igyekeztünk új dolgokat kipróbálni, és napokig kísérleteztünk a különböző hangzásokkal. Ma megnyomsz egy gombot, és ott a kívánt hang, akkoriban azonban mindez még teljesen másképp ment. Különféle tárgyakkal próbáltunk hangokat kicsalni a zongorahúrokból, de hegedűkkel, csellókkal, skótdudákkal is kísérletezgettünk: mindből érdekes hangokat akartunk előcsiholni. Bill egyszer még egy üllőt is belehajított egy nagy hordónyi vízbe, hátha kijön belőle valami használható... Sokszor persze semmi értelmes nem származott ezekből a kísérletekből, néha viszont csodálatos ötleteket merítettünk belőlük. Akárhogy is, jól szórakoztunk közben. Sok időt emésztett fel az ilyesmi, de legalább eredeti volt, sehol máshol nem hallhattál hasonló dolgokat." Geezer: „Ez még bőven a szintetizátorok és a samplerek kora előtt volt, amikor ha valami különleges, a szokásostól eltérő hangzásra vágytál, azt magadnak kellett előállítanod, aztán vagy kisült belőle valami, vagy nem. Az FX például totálisan ennek jegyében született: Tony ott állt az ajtóban anyaszült meztelenül, és a nyakában lógó keresztekkel csalt ki hangokat a húrokból. Az egész FX-ben ezt hallani."

Meehannek persze nem volt könnyű dolga a Sabbath legénységével, a tagok ugyanis teljesen szétesett állapotban dolgoztak az albumon. Hozzáállásukra jellemző, hogy eleve Snowblind címmel akarták kiadni a lemezt az egyik, egyértelműen a kokainról szóló dal alapján, amibe a kiadó természetesen nem volt hajlandó beleegyezni. Karrierjük során első ízben a felvételek során is akadtak problémáik, különösen Billnek, aki két új dallal, a Cornucopiával és az Under The Sunnal is keservesen megszenvedett a feljátszás során. Ward: „A Cornucopia felvételei előtt a feljátszóhelyiség közepén ültem és betoltam némi drogot, aztán nekiültem a dalnak. Gyűlöltem, mert voltak benne szörnyen nehezen kiüthető témák is. A végén azért feljátszottam, de senki sem lelkesedett: olyan volt, hogy oké, menj haza, ebben az állapotban semmire sem tudunk használni. Attól féltem, ki fognak rúgni. Nagyszerű albumot készítettünk, de ha ma meghallgatom, mindig az jut eszembe, hogy fordulópontot jelentett számomra: onnantól kezdve már nem móka volt a drog meg a pia." Az anyag végül aztán csak elkészült valahogy, és ugyan sok tekintetben másként szólt, mint elődei, azonnal meggyőzte a kiadót. A Black Sabbath 1972 nyarán újabb roppant sikeres amerikai turnét bonyolított le, majd szeptember végén boltokba került a végül Vol. 4 címet kapott lemez. (Ozzyék persze ezúttal sem hazudtolták meg magukat: ha már nem lehetett a végső cím Snowblind, a borítóban köszönetet mondtak a Los Angeles-i COKE-Cola cégnek...)

A Vol. 4 sok tekintetben valóban mást hozott, mint a korábbi Sabbath albumok: változatosabb tempókat, némileg kiérleltebb, tudatosabb dalszerkezeteket és néhány igen meglepő témát. A nyitó Wheels Of Confusion például eleve messze állt attól, hogy tipikus nyitódalnak lehessen nevezni. az Iommi zokogó gitárszólójából kibontakozó, majd ólomsúlyú riffeléssel folytatódó, Ozzy nagyívű dallamaival ellátott nóta a maga menetrendszerű jammelős középrészével a Black Sabbath minden erősségét egyesítette magában, az akusztikus gitárral is alázengetett, utaztatós zárás (amit bizonyos kiadásokon The Straightenerként jelöltek) azonban mindentől elütött, amit addig csináltak. A lüktető tempókra épülő, könnyebben fogható Tomorrow's Dream ehhez képest tipikusabb téma, a harmadikként érkező Changes zongorás balladája azonban gyökeres újdonságot jelentett a korábbi Sabbath lassúkhoz, a szállós Planet Caravanhoz és a csendes Solitude-hoz képest. Ozzy: „Olyan számokat írtunk, amik egyáltalán nem úgy szóltak, mint bármi más előtte. A legtöbben főleg a súlyos dolgokra asszociálnak, ha meghallják azt a két szót, hogy Black Sabbath, de ez a zenekar ennél sokkal többről szólt, főleg akkor, amikor már arra törekedtünk, hogy elhagyjuk a fekete mágiás baszakodást. A Changes úgy született, hogy Tony leült egy zongora mellé, egyszerűen előállt azzal a gyönyörű témával, én rádúdoltam egy dallamot, Geezer pedig írt egy szívszorító szöveget Bill és a felesége szakításáról, ami akkortájt történt. Abban a pillanatban csodálatosnak találtam a számot, hogy először felvettük: folyamatosan hallgatnom kellett, és ma sincs ez másképp. Ha felrakom az iPodomra, mindenki hülyét kap körülöttem, ugyanis egész álló nap azt énekelem."

A Changes valóban tökéletes darab: a szimpla, szomorú zongorás alap eleve hangulatos, igazán azonban Ozzy dallamai ragyogják be a témát, egyszerűen nem lehet tőlük megszabadulni. Erejét jól jellemzi, hogy még annak ellenére is az ős-Sabbath legismertebb darabjai közé tudott kerülni, hogy élőben mindössze egyszer (!) játszották a hőskorszakban, egy 1973-as új-zélandi fesztivál alkalmával. A nóta olyan erővel rendelkezik, hogy kifejezetten okos lépés volt utána nem egyből egy másik hagyományos dalt tenni az albumra: az FX már említett bizarr hangkollázsa így kicsit áthangolja az embert a lemez legtempósabb dala, a Supernaut előtt. Ha csak egy kedvencet emelhetnék ki a Vol. 4 tételei közül, mindenképpen ez lenne az: Iommi szimpla, agyból kiirthatatlan gitárfutama helyből zseniális, akárcsak a szellősre vett, Geezer dülöngélő basszustémái által dominált verzék pulzálása – nem is beszélve a teli tüdőből üvöltő Ozzy melódiáiról... Ozzy: „Frank Zappa egyszer elvitt minket kajálni egy étterembe, ahol épp partit adott. Akkor mondta, hogy a Supernaut a kedvenc rocknótája, mert annyira benne van az adrenalin, mi pedig el sem akartuk hinni. Már úgy értem, Zappa állati technikás muzsikus volt, nekünk viszont halvány gőzünk sem volt róla, mit csinálunk: összejött négy ártatlan, félszeg arc, akik ugyan abszolút nem szokványos módon közelítettek a zenéhez, de ettől még csakis az hajtotta őket, hogy amit csinálnak, az nekik tetsszen. Teljesen ösztönösen játszottunk." Iommi: „Soha nem merültünk el igazán a zeneelméletben, egyszer sem tanultuk meg az összes skálát és a többi olyan dolgot, amit általában nélkülözhetetlennek tekintenek ahhoz, hogy valaki zenéljen. Csakis a hangzások és az érzéseink vezettek minket. Ha valami jól szólt, az nekünk elég volt. Az elejétől kezdve mindenki mással szemben haladtunk, és ez később sem változott. Soha nem érdekelt, amikor valaki azzal jött, hogy ezt vagy azt nem szabad így vagy nem szabad úgy, magunk között viszont mindig rengeteget beszéltünk a zenéről. Kifejlesztettünk egy egyedi stílust, ami tökéletesen működött, és egymásból merítettünk energiát."

Ez a hihetetlen kohézió és energia a Vol. 4 egyik legfontosabb dalát, a Snowblindot is áthatja: utóbbi szintén melodikusabb, légiesebb felépítésű, mint az első három album szerzeményeinek nagyrésze, és még kimért tempója ellenére is áthatja valami rockhimnuszos monumentalitás. A drámai csúcspontot ugyanakkor a híres „my eyes are blind but I can see" sorral nyitó belassulós betét hozza, amit aztán Iommi csodálatos gitárszólója koronáz meg. A Snowblind kristálytisztán példázza, mennyire ösztönösen, elképesztő gördülékenységgel bontotta ki egymásból a legkülönbözőbb zenei ötleteket a korai Black Sabbath. Vajon hogyan pattant ki például a fejükből, hogy ezek után még beépítsenek a dalba egy teljesen meglepően érkező, hagyományosan bluesos lüktetésű verzét is?

A Cornucopia a lemez addigi legvészterhesebb, legvédjegyszerűbben sabbathos riffjével indul, majd ez is lendületesebb tempóra vált. Itt nem nehéz tetten érni Ozzy későbbi szólókarrierje kezdeti szakaszának gyökereit sem a dallamokban, de ez a szám is rejt még pár igen meglepő apró csavart. Az sem csoda, hogy Ward megszenvedett vele, a ritmusok ugyanis magától értetődőnek tűnhetnek, de valójában kifejezetten fineszesek. Ezután is jól esik a fülnek némi átvezetés, ezúttal azonban nem húrzajok képében jön a pihentető, hanem a szűk három percnyi Laguna Sunrise révén, ami a Changes mellett a Vol. 4 másik legmeglepőbb darabjának számított a maga idejében. A rövid kis darab nem más, mint Tony akusztikus témázgatása, ami a csapat sötét világához képest tényleg meglepően napfényes és könnyed. Az ezt követő St. Vitus Dance-ben tradicionális, tényleg szinte táncos rock'n'roll témák váltják egymást Iommi monolitikus riffelésével, majd az egész olyan hirtelen ér véget nem egészen két perc alatt, ahogy elkezdődött. Az Under The Sun végül a bandára jellemző ősi, vészterhes súlyossággal zárja a lemezt, a végén egy szintén igen meglepő, melodikus instrumentális blokkal (amit bizonyos kiadásokon Every Day Comes And Goes címmel jelöltek). Aztán negyvenkét perc után véget ér az album, és nem lehet szabadulni attól a mágiától, ami ezalatt körülfonta a hallgatót.

A kritika vegyesen fogadta a kiadványt, de Ozzyék erre ekkoriban már teljesen immunisak voltak: a média a maga idejében alapvetően gyűlölte a Black Sabbath-ot, így akármit is írtak, a csapat nem foglalkozott vele. Főleg annak fényében nem, hogy a Vol. 4 sikere még a zenei kísérletek ellenére sem maradhatott el: Angliában a nyolcadik, az Egyesült Államokban a listák tizenharmadik helyén nyitott, és Amerikában mindössze négy hét alatt aranylemez lett (igaz, a kislemeznek kiválaszott Tomorrow's Dream nem futott be valami nagy karriert a rádiókban).

Az aktuális turné ismét gigantikus nézőszámok előtt futott le – különösen a tengerentúlon, ahol a zenekar ekkor már valóban szupersztárnak számított –, ám a zenészek ekkor már tényleg túllőttek minden létező határon, ami az önpusztítást illeti. Ozzy: „A Vol.4 készítése közben mindannyiunknak voltak annyira szétesett pillanatai, amikor egyáltalán nem működtünk. Bill hepatitiszes lett, és majdnem belehalt. Geezer is kórházban végezte veseproblémákkal, és még Tony is teljesen kipurcant. Miután befejeztük a lemez munkálatait, adtunk egy koncertet a Hollywood Bowlban. Tony szó szerint napok óta tolta a kokaint. Mi is, de ő túllőtt a célon akkor. A koksz teljesen megváltoztatja a valóságérzeted, elkezdesz olyan dolgokat látni, amik ott sincsenek, és Tony akkor már teljesen kész volt. A koncert vége előtt nem sokkal lement a színpadról, és összeesett. Súlyosan kimerült, mondta az orvos. Nekem pedig már a hangomat is kezdte tönkrevágni a kokain. És nem az volt az egyetlen rossz hatása, hogy állandóan attól féltem: elkaphatnak vele. Idővel eljutottam odáig, hogy gyakorlatilag minden egyes szó, ami elhagyta a számat, bekokszozott faszság volt. Tizenöt órán keresztül magyaráztam a többieknek, hogy a világon mindennél jobban szeretem őket. Tony és én sosem beszélgettünk, mégis voltak éjszakák, amikor órákig ölelgettük egymást, és azt motyogtuk, hogy tényleg szeretlek, ember, tényleg nagyon szeretlek. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan váltunk függővé. Pillanatok alatt eljutottunk addig, hogy nem is tudtunk semmit csinálni anyag nélkül. Később pedig eljött az az állapot is, amikor már beanyagozva sem..."

Mindez persze ekkor még nem éreztette hatását. Noha a csapat úgy fejezte be a Vol. 4 turnéit, hogy totálisan kiégettnek érezték magukat, Iommi végül kihúzta őket a kreatív gödörből, amikor előállt a gitártémával, amely végül a következő album, a Sabbath Bloody Sabbath címadó dalának alapjául szolgált. Az 1973 legvégén kiadott ötödik lemez sok szempontból a Black Sabbath korai tevékenységének csúcsát jelentette, ám a drogok és az elmérgesedő személyi ellentétek miatt ekkorra már megjelentek a repedések a zenekarban. Ez azonban már egy másik történet, amit a pont negyven éves Vol. 4 születésnapján talán nem is érdemes különösebben feszegetni: ez az album egy kicsit más szögből mutatta meg a Black Sabbathot, mint elődei, ám az összkép ugyanolyan lehengerlő volt, mint azelőtt. Kihagyhatatlan mestermű.

 

Hozzászólások 

 
#19 Venomádi 2018-06-19 23:01
Idézet - Claudius Oltarimanus:
Idézet - Venomádi:
Bizony kihúzod, mert akkor te még nem hallottál szar lemezt. De legalább később röhögsz egy jót az egészen. Amúgy nem létezik hogy 75 ezer dollárt el lehessen baszni kokszra. És ezek az emberek még élnek!!


A koksz egy részét a budin kellett lehúzniuk, mert amikor a bérelt luxusvillájukba n Bill a szobalányt akarta hívni, véletlenül a riasztót nyomta meg ami a Bel Air-i rendőrőrsön csöngött. Épp annyi idejük volt, hogy eltüntessék a cuccot míg a rendőrök kiértek....:D


Nagyon részletes. Honnan tudod? :)
Idézet
 
 
#18 Claudius Oltarimanus 2018-03-03 21:29
Idézet - Venomádi:
Bizony kihúzod, mert akkor te még nem hallottál szar lemezt. De legalább később röhögsz egy jót az egészen. Amúgy nem létezik hogy 75 ezer dollárt el lehessen baszni kokszra. És ezek az emberek még élnek!!


A koksz egy részét a budin kellett lehúzniuk, mert amikor a bérelt luxusvillájukba n Bill a szobalányt akarta hívni, véletlenül a riasztót nyomta meg ami a Bel Air-i rendőrőrsön csöngött. Épp annyi idejük volt, hogy eltüntessék a cuccot míg a rendőrök kiértek....:D
Idézet
 
 
+1 #17 Venomádi 2015-08-10 22:34
Amúgy érdekes Geezertől azt olvasni, hogy ez még bőven a szintik korszaka előtt volt, mert az első albumnál meg azt mondja, hogy nem tudták hozzáadni a rövid felvételi idő miatt azokat az extrák, amik akkor menők voltak, pl. szintetizátorok .
Vagy így sikerült fordítani, vagy csak Geezer volt beszívva (bár ezt ki hiszi el :D)
Idézet
 
 
+7 #16 Venomádi 2013-08-23 01:50
Bizony kihúzod, mert akkor te még nem hallottál szar lemezt. De legalább később röhögsz egy jót az egészen. Amúgy nem létezik hogy 75 ezer dollárt el lehessen baszni kokszra. És ezek az emberek még élnek!!
Idézet
 
 
-10 #15 Spacelab30 2013-06-29 09:41
Lehet,hogy ezzel kihúzom pár embernél a gyufát,de az Ozzy korszak leggyengébb lemeze,a Supernaut-on kívül megjegyezhető,é rtékelhető téma számomra nincs rajta,a Master-hez képest nekem komoly visszalépés.

10/4.5
Idézet
 
 
+11 #14 GTJV82 2013-06-12 14:22
Equinox, érdekes amit írsz... nálam meg pont ez az az album az Ozzy-s korszakból, amit még simán klasszikusnak mondok. Nálam pl. már a Sabbath Bloody Sabbath vagy a Sabotage (hogy az utána jövő párost már ne is említsem) már nem működik annyira, inkább csak 1-2 szám, ami tetszik róluk, de összességében túl kísérletezősnek , Sabbath mércével mérve "light"-nak tűnnek. Valahogy soha sem tudtam megszeretni őket.
Ezt viszont - pedig már itt is elkezdtek picit kísérletezni - nyugodt szívvel oda tudom tenni az első 3 után a polcra.
Fene tudja miért, nekem ez egy nagy klasszikus. 10/10.
Idézet
 
 
+9 #13 GTJV82 2013-04-16 14:13
Nagyszerű írás, egy remek albumról, rengeteg plusz infóval! Szerintem a BS zenei változásban azért nagyon nagy szerepe volt az 1972-re már szintén világsikert befutott Led Zeppelin zenéjének is; még a Sabbath Bloody Sabbath / Sabotage albumokon is tetten érhetőek a Zep hatások. Ami persze nem baj. :)
Idézet
 
 
+12 #12 Draveczki-Ury Ádám 2012-09-29 11:13
Idézet - Metal:
master of reality miért nincs a kallasszikushoc k közt?

Nagyon egyszerű: mert még nem írtuk meg. Hangsúllyal a MÉG szón. A Sabbathtól gyakorlatilag bármelyik lemez illik ebbe a rovatba, szép lassan sorra is kerítünk közülük annyit, amennyit csak lehet.
Idézet
 
 
+8 #11 Equinox 2012-09-29 10:31
Idézet - Metal:
Idézet - Equinox:
Idézet - CFI:
igazi idők, igazi drogok és igazi zene. kedvenc sabbath lemezem. megkerülhetetle n.

A nap kommentje :) pedig ez nekem csak az 5. kedvencem Ozzyval. A toplista így néz ki kb:

1. Paranoid, 2. Master, 3. Sabbath Bloody, 4. Black Sabbath, 5. ez, 6. Sabotage. A Dio-korszakot meg Gillant, Tony Martint nem veszem ide mert regény lesz belőle.


Never say die-t nem szereted? :D szerintem az is erős :D

Sosem gondoltam arra úgy, mint klasszikus. Egész jó lemez, de nálam nem egy klasszikus (pedig hát a rockzene klasszikus KORának terméke). Mindig úgy voltam h "az első 6 Sabbath lemez Ozzyval". A másik 2, habár kedvelem őket, Never Say igaz, csak "egész jó" szint (Technicalt jobban mint a Nevert) sosem játszott a felső ligában.
Idézet
 
 
+2 #10 Metal 2012-09-29 10:18
Idézet - Equinox:
Idézet - CFI:
igazi idők, igazi drogok és igazi zene. kedvenc sabbath lemezem. megkerülhetetle n.

A nap kommentje :) pedig ez nekem csak az 5. kedvencem Ozzyval. A toplista így néz ki kb:

1. Paranoid, 2. Master, 3. Sabbath Bloody, 4. Black Sabbath, 5. ez, 6. Sabotage. A Dio-korszakot meg Gillant, Tony Martint nem veszem ide mert regény lesz belőle.


Never say die-t nem szereted? :D szerintem az is erős :D
Idézet
 
 
+8 #9 Metal 2012-09-29 10:16
master of reality miért nincs a kallasszikushoc k közt?
Idézet
 
 
+9 #8 Marcelinho 2012-09-27 21:36
Remek cikk, pörög is az album közben. :)

Annyit helyesbítenék, hogy az Every Day Comes And Goes nem az Under the Sun instrumentális részének alcíme, hanem a beindulós résznek.
Idézet
 
 
+23 #7 Mr,Bronson 2012-09-25 22:31
Újabb nagyszerű írás,sok infóval amiről még nem is hallottam.Ja,és lehet-e rossz egy olyan album aminek a költségeinek a fele kokainra ment el?!Ha-ha! :D
Idézet
 
 
+14 #6 Equinox 2012-09-25 20:39
Idézet - CFI:
igazi idők, igazi drogok és igazi zene. kedvenc sabbath lemezem. megkerülhetetle n.

A nap kommentje :) pedig ez nekem csak az 5. kedvencem Ozzyval. A toplista így néz ki kb:

1. Paranoid, 2. Master, 3. Sabbath Bloody, 4. Black Sabbath, 5. ez, 6. Sabotage. A Dio-korszakot meg Gillant, Tony Martint nem veszem ide mert regény lesz belőle.
Idézet
 
 
+28 #5 CFI 2012-09-25 18:58
igazi idők, igazi drogok és igazi zene. kedvenc sabbath lemezem. megkerülhetetle n.
Idézet
 
 
+19 #4 Chris92 2012-09-25 17:42
Utánozatlanul elszállt hangulatú klasszikus és kötelező tananyag minden rockrajongónak!
Idézet
 
 
+13 #3 Trollmagnet 2012-09-25 15:44
A hosszú évek alatt jobban megszerettem ezt a lemezt, mint pl. a Paranoidot (mondjuk nálam a Master of Reality-t semmi nem fogja überelni). Fura egy anyag (haha!) az biztos, de fényévekkel jobb, mint a Sabbath Bloody Sabbath, talán a Sabotage volt az utolsó jó Ozzy-s lemez, mondjuk a maga nemében mindegyik Ozzy-s darab különleges.
Idézet
 
 
+11 #2 Equinox 2012-09-25 15:37
A Changest nem igazán szeretem, de nagy lemez, minden stoner zene alapja. Klasszikus!
Idézet
 
 
+20 #1 Venomádi 2012-09-25 14:04
Árad a kábszer szaga és az őserő a dalokból. Kurvára ajánlatos lemez! :D
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.