Shock!

„Semmiféle szabályt nem vagyok hajlandó követni. Inkább megalkotom a sajátjaimat." Rendkívül konok egy kijelentés ez. És ez a mese arról a rendkívül konok emberről szól, aki ennek a kijelentésnek a szellemében élte-éli le egész életét. A szegény, olasz származású vegyesboltos egyetlen fiáról, aki a nyomasztó angliai iparvárosban, Birminghamben születik és nő fel, akit apja vasmarokkal próbál a jó irányba lökdösni (értsd: gyakran ver agyba-főbe), és aki mégsem hajlik a jóra. Tizenöt évesen kikopik az iskolapadból, előszeretettel verekszik, a munkahelyeit gyakrabban váltogatja, mint a ruháit, és igazából nem is érdekli semmi más, csak a gitár, emiatt aztán igen gyakran van szerencséje hallgatni a jóslatot, hogy ha nem kapja össze magát záros határidőn belül, akkor az égvilágon semmire sem fogja vinni. De ezt ő egy pillanatra sem hiszi el, sőt, mind inkább kialakul benne egy „csakazértis"-mentalitás, ami később azért még jól fog jönni egyszer-kétszer.

Például akkor, amikor élete első Európa-turnéja előtt (alig tizenhét évesen!) egy ipari prés „leharapja" jobb keze két ujjának utolsó ujjpercét, ami kábé bárki másnál egyenlő lenne a karrierre kimondott halálos ítélettel, az ő esetében azonban nem. Django Reinhardt példájából (a sokak által a világ legjobb gitárosának tartott cigány jazz-zenész egy ifjúkori égési sérülés következtében bal kezének mindössze két ujját volt képes mozgatni) új erőre kap, ha kell, maga alakítja át gitárja húrozását, ha kell, megváltoztatja pengetési technikáját, ha kell, gyűszűket varr az ujjára, hogy egyáltalában le tudja fogni a húrokat, és ha kell, majd beszarik a fájdalomtól, de akkor is csinálja. Vagy megszoksz, vagy megszöksz - vallja. És ő aztán nem az a megszökdösős fajta.

Olyannyira nem, hogy még akkor sem hal meg, amikor – tizenkilenc évesen – fejreáll egy sportkocsival, és mindenki szerint ott kellett volna hagynia a fogát, mert abból a kocsiból egyszerűen nem lehetett élve kimászni. (Tony sajátos hitét és a spiritualitáshoz való viszonyát jól példázza, hogy három angyal-figurát vélt látni közvetlenül a baleset időpontjában, akik talán éppen azért mentették meg az életét, hogy később feltalálhassa a heavy metalt). És nem szökik meg akkor sem, amikor már az egész Black Sabbath elfogy mögüle, és szinte légüres térben találja magát, nyakában végrehajtókkal, kifizetetlen számlákkal és sok-sok keserűséggel. És akkor sem kapitulál, amikor limfómás megbetegedést diagnosztizálnak nála. Nagyon is jól megfogadta a könyv legelején elhangzó anyai intelmet: „Az Iommik nem szállnak ki csak úgy!"

Persze ez a könyv nemcsak róla szól, hanem arról a rengeteg emberről is, akik ilyen-olyan kapcsolatba kerülnek vele, vagy éppen a nevével szinte már elválaszthatatlanul egybefonódott, korszakos jelentőségű zenekarával, a Black Sabbath-tal. Legfőképpen persze három furcsa alak játszik itt főszerepet: a (nem) kicsit őrült, életképtelen, ám annál szórakoztatóbb egykori iskolatárs Ozzy Osbourne; a csapat eszét jelentő, talán egy másik bolygóról származóan különc Geezer Butler; és Bill Ward, a hatalmas balfasz. Bill vitán felül a kötet komikus mellékalakja, attól elkezdve, hogy Büdöske becenévre hallgat – hiszen általában bűzlik, mint a görény –, egészen odáig, hogy minden iszonyatos szopatásnak ő az elsődleges céltáblája. És ezek nem egyszer a szerencsétlen dobos puszta életét is veszélyeztetik, ráadásul amikben – némileg meglepő módon – pont a gitáros játssza a főkolompos szerepét.

„A kortársak (Zeppelin, Purple) remek zenészeivel szemben ez a négy tróger csak az őstehetséget tudta felmutatni. Elég is volt." – írta Abdul nevű kommentelőnk jópár évvel ezelőtt egy megemlékező írásunk alá, és talán maga sem tudta, mennyire igaza van. Hiszen a Black Sabbath klasszikus tagsága – már-már illúzióromboló módon – kezdetben lényegében bármilyen tudatosság nélkül, egyszerűen csak sodródik az eseményekkel, velük csak úgy megtörténnek a dolgok, nem hogy nem képesek befolyásolni a velük kapcsolatos történéseket, de igazán még csak nem is értik azokat. Legnagyobb slágerüket alig négy perc alatt dobják össze, napjaikat alkohol- és kokainfelhőkben töltik, és élvezik, hogy ha kocsira van szükség, akkor ott terem a semmiből, ha meg ház kell, akkor az is lesz. Az általuk – és az egészségüket szép lassan felőrlő, állandó turnézás által – megtermelt hatalmas lóvé pedig szép lassan kézen-közön eltünedezik.

De a későbbi formációk története sem tündérmese: a Dio-éra már sokkal céltudatosabb, ám a szájíz sokkal kevésbé jó, Ronnie az együttműködés vége felé már egész kis zsebdiktátornak tűnik, ami azért mindenképpen árnyalja a róla élő képet. És Iommi – kihangsúlyozva ugyan, hogy mindkettejüket nagyon szerette – nem hallgatja el azt sem, hogy például mennyire utálta egymást az énekes és Cozy Powell. De Ian Gillan sem tűnik sokkal többnek iszonyatosan jó hangú, ám kicsit infantilis bohócnál, Glenn Hughes pedig egy még jobb hangú, ám teljességgel kezelhetelen porszívónál. A jó öreg Tony persze nem csak – saját bevallása szerint – legközvetlenebb barátait nem kíméli, de önmagát sem, száraz, szenvtelen és némileg a kívülálló szerepében tetszelgő narratívája elég őszintén beszél a zűrzavaros időkről is, saját elhibázott házasságairól, csapnivaló gazdasági döntéseiről és olykor bizony a zenei baklövésekről is (mindenekelőtt idesorolva az életmű vitán felül leggyengébb alkotását jelentő Forbiddent).

A három és félszáz oldalas biográfiát Vincze Ádám ültette át magyarra, akit egyrészt ezúton is üdvözlök, másrészt pedig biztosan nem volt könnyű dolga, hogy a mű olvasmányosságát annak szétszabdaltsága ellenére is fenntartsa (a könyv ugyanis közel száz fejezetre oszlik). Ugyan az eredeti szöveget nincs szerencsém ismerni, és biztos van, akit bosszant is az ilyesmi, de én sajátosan magyarosch fordítói poénként értékeltem az olyan képszerű kifejezések alkalmazását, mint a „felpörög, mint majom faszán a stanicli", mint ahogy azt is, hogy az egyik fejezet címe Black-Out-, a másiké meg Southern Special-számcím (a bevezetőé meg Ossian). Hogy stílszerű legyek, ezek láttán vigyorogtam, mint akit baszni visznek.

Tony Iommi önéletrajzi könyvének egyetlen hibája van, az viszont elég nagy. Ezt a történetet (na jó, igazából annak csak egy részét) már megírta valaki a saját nézőpontjából, saját szavaival, viszont sokkal elsöprőbb humorral és jóval szórakoztatóbban. Épp ezért az Én, Ozzy „A" tökéletes rock-biográfia – ez pedig „csak" nagyon jó. Viszont akkor is kár lenne kihagyni, mint ahogy azt is, hogy felköszöntsük a ma születésnapos Frank Anthony Iommit, aki saját bevallása szerint már többet látta Ozzy seggét, mint a sajátját. Talán éppen ez lehetett élete legnagyobb próbatétele.