Shock!

Hétvégén örökre elbúcsúzott a közönségtől Ozzy Osbourne és a Black Sabbath, és ugyan néhányszor már hallottuk ezt az évtizedek során, okkal feltételezhető: ezek után most már tényleg nem lesz, nem tud lenni több nekifutás. A metál megteremtői páratlan gálával búcsúztatták ezt a páratlan karriert – mi pedig ennek alkalmából arra vállalkoztunk, hogy az egész életművet áttekintjük a DiszKgráfia sorozatunkban, két nagyszabású részben. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Black Sabbath karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Black Sabbath (1970) // Paranoid (1970) // Master Of Reality (1971) // Vol. 4 (1972) // Sabbath Bloody Sabbath (1973) // Sabotage (1975) // Technical Ecstasy (1976) // Never Say Die! (1978) // Heaven And Hell (1980) // Mob Rules (1981) // Born Again (1983) // Seventh Star (1986) // The Eternal Idol (1987) // Headless Cross (1989) // Tyr (1990) // Dehumanizer (1992) // Cross Purposes (1994) // Forbidden (1995) // Heaven & Hell: The Devil You Know (2009) // 13 (2013)

Valentin Szilvia

A Black Sabbath nálam = Ozzy Osbourne. Bocs. Ez mindig így volt, most már így is marad, az alábbi sorokban kifejtem, miért.

Az életembe a Black Sabbath két válogatás vinyl formájában érkezett el, amire az volt írva, hogy Attention! Volume One és Attention! Volume Two. Kétféle borítóba csomagolva, persze dupla lemezként értelmeztem mindig, már csak a számozás miatt is. Az egyik piros, a másik kék színű volt, a zenekaros kép igazából nem is érdekelt, csak a lemezen hallható zene volt a fontos. A bátyám csencselte valahonnan, ki tudja, már miért, akkoriban még nehéz volt „nyugati nyomású" lemezekhez jutni, erre pedig az van ráírva, hogy Made In England. Óriási, maga a Nagybetűs Nyugat. És tényleg az volt, minden szempontból. A lemezeket 1975-ben nyomták, hozzánk körülbelül 1982-83-ban érkezhettek, szóval még a kamaszkori hormonmegindulás előtt voltam, azért sem foglalkoztatott még semennyire, hogy ki az a négy fickó a borítón, és hogy néznek ki. Semmi más nem érdekelt, csak a zene.

Szóval nálam a Black Sabbath a „piros" meg a „kék" lemezzel kezdődött, és azzal, hogy alig vártam, hogy egyedül legyek otthon, feltehessem a lemezjátszóra a „pirosat", és felcsendüljön a két kedvencem, miközben önfeledten ugrálok. Ezt a két örök kedvenc a Paranoid és az Iron Man volt. A Paranoid a piros vinyl A oldalának nyitószáma volt, az Iron Man a B oldalénak, így azt játszottam, hogy egy dal után oldalt cseréltem, de mindig szigorú sorrendben, nem lehetett először az Iron Mannel kezdeni, nehogy megtörjön a rituálé íve. Igazából visszafejtve ezeket a korai, ösztönös dalválasztásokat, a Black Sabbath nagyban hozzájárult a zenei ízlésem formálásához, és hol voltam én még ekkor attól, hogy bármiféle fogalmam legyen arról, hogy ez tulajdonképpen egy létező zenekar, amelyben zenészek vannak, és ki tudja, merre élnek egyáltalán. Illetve hát azt tudtam, hogy az a nevük, hogy Black Sabbath, mert az rá volt írva a borítóra. Tényleg semmi más nem számított akkor, csak a Zene. Valószínűleg ez ma is így van még mindig, csak megérkezett hozzá a körítés is az elmúlt évtizedek alatt.

Ahogy említettem, már akkor megvoltak a két kedvencem, értelemszerűen a Paranoid lett az első számú favorit, a maga ellenállhatatlan slágerességével és ismerősségével. Mert bizony akkoriban meg voltam arról győződve, hogy a Black Sabbath „feldolgozta" a Kispiricsi falu végén című népdalt, és ez mennyire végtelenül vagány. Honnan is tudhattam volna kisgyerek fejjel, hogy ez valószínűleg egy véletlen hasonlóság, annak ellenére, hogy az említett népdal D-moll hexachord, a Paranoid pedig E-moll pentaton skála, igazából a motívumok hasonló íve miatt érezhető a hasonlóság, de ez nem csak nekem tűnt fel gyerekfejjel (és ezeket csak most fedeztem fel, ahogy keresgéltem, tessék, ez is, meg ez is, mélyrémület mind). A legviccesebb, hogy a suliban mondogattam is osztálytársaknak, hogy hát van ez a Black Sabbath lemez otthon és bár angolul, de ezt a népdalt feldolgozták, milyen érdekes. Aztán persze leesett, hogy nem egészen így van, de egy rövid ideig szentül hittem, hogy a mi kis népdalunk a világ közepe. (Ne feledjétek, még a vasfüggöny mögötti időszakról beszélek, mai fejjel ez már elképzelhetetlen.) A második számú kedvencem az Iron Man volt, ahogy az egész elkezdődik, azzal a nyújtott hanggal és a torzított „I am iroooon maaan" szöveggel, elképesztően dermesztő volt. És amikor megérkezik a gitárszóló, már akkor valami földöntúli energiaöröm járt át, és akkor még nem is érzékeltem, hogy mennyit hozzátesz ehhez a hangulathoz Bill Ward dobolása. Szóval nálam a Paranoiddal kezdődött minden, július negyedikén pedig a Paranoiddal zárult le egy korszak sokak életében.

Ezek után nem meglepő, ha ki kellene emelnem kedvenc Black Sabbath-lemezt, nálam ez a „piros" és „kék", két nem hivatalos válogatáslemez lenne az alap, utána jön bármi más. A piros lemezről további favoritom a N.I.B. és az Evil Woman. A kékről a loopolt köhögéssel induló Sweet Leaf maga volt a futurisztikus jövő, aztán ott van a Black Sabbath című öndefiníció. Mennyi dal kezdődött ezek után esővel, mennydörgéssel és harangozással, de ez az ős-eposz a maga nyúlós bolyongásával, minimalistának tűnő dallamaival, a végén a „beindulós" résszel maga a hideglelős borzongás.

Következzen hát a „bármi más", először a Black Sabbath Ozzyval készült sorlemezeinek jelenlegi tetszési indexe (melyik kezemet harapjam le alapon), a kiemelt kedvencekkel:

Paranoid

A két kedvenc: Paranoid és Iron Man. Mert minden ezekkel kezdődött, ahogy fent kifejtettem. Egyébként egy minden ízében perfekt lemez, ami alaposan megágyazott a műfajnak.

Black Sabbath

A két kedvenc: A N.I.B. refrénje a mai napig libabőröztető hatással van rám, mennyire jó Ozzyval együtt énekelni ezt: Your love for me has just got to be real / before you know the way i'm going to feel / i'm going to feel / i'm going to feel. Iommi csodálatos érzelemgazdag gitárszólója az érzelemkavalkádot a csúcsra járatja. Black Sabbath – már mindent elmondtam erről.

Master Of Reality

A két kedvenc: a Sweet Leaf ahogy említettem, és a Children Of The Grave, aminek a riffjéből szintén számtalan új dal nőtt ki az elmúlt évtizedek alatt.

Vol. 4

A két kedvenc: a Supernaut, mekkora már azzal a RIFFEL, hát hogy lehetett ilyet kitalálni 1972-ben??? És bizony a Changes, ami egy kicsit messzebb áll zeneileg az eddigi kedvenceimtől, viszont dallamvezetésben ez is jócskán megelőzte a korát, óriási slágerdarab.

Sabotage

A két kedvenc: Symptom Of The Universe, már megint MEKKORA ez a riff és lendület? Az Am I Going To Insane pszichedelikus, kicsit a hatvanas évekbe visszanyúló, White Rabbit hangulatával is óriási.

Sabbath Bloody Sabbath

A két kedvenc: a címadó Sabbath Bloody Sabbath és a futurisztikus Who Are You?.

Never Say Die!

A két kedvenc: mai füllel már jóval szerethetőbb ez a lemez is, persze nem lehet összehasonlítani a korai időszak alapvetéseivel, de itt is akad még két kedvenc, a címadó Never Say Die lendülete még mindig magával ragad, és a címében is kedves Shock Wave is szerethető sláger.

Technical Ecstasy

A két kedvenc: igazából ezzel az utolsó előtti (első érás) ozzys lemezzel kevéssé tudok mit kezdeni, nálam sem ütötte át a falat. Tiszteletből persze szeretem, de már nem hallgattam szanaszét. A Rock 'n' Roll Doctort viszont bírom innen, pedig semennyire nem Sabbath, de halványan megcsillantja már, hogy mi rejlik később Ozzyban: a felhőtlen szórakoztatás nagymestere. Ugyanígy a She's Gone is megmutat már valamit a későbbi szólólemezes lírák első csillámporaiból.

A 13 külön kategória nálam, valamilyen szinten hibátlan, hiszen itt van újra Ozzy, a hangulat újra a régi, a doomos, vonszolós hetvenes éveket idézi, legalábbis ami a félig leeresztett szemhéj alatt született riffeket illeti. Megjelenéskor széthallgattam, szép, kerek, és még jól is szól, de azért tegyük a szívünkre a kezünket, nem véletlenül nem lett erről a lemezről egy igazán maradandó sláger sem. Lehet, hogy a Nagy Varázslathoz tényleg csak Bill Ward hiányzott.

És akkor itt vegyünk egy mély levegőt, mert következik a Black Sabbath azon korszaka, ami nálam a következőképpen alakult.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a ′80-as években úgy hallgattam a Heaven And Hell lemezt, hogy FOGALMAM sem volt, hogy ez Black Sabbath. Úgy történt, hogy ezt a lemezt is a bátyám ásta elő valahogy, illetve szalagra másolta át, talán az volt ráírva még, hogy Dio, de az is lehet, hogy ezt már én fantáziáltam hozzá, nem tudom. Az egészből tényleg csak annyi van meg, hogy kívülről ismertem már akkor az összes dalt, de nem tudtam kötni sehova. Hogy miért? Mert nem volt hozzá semmiféle vizuális információ, se borító, az égvilágon tényleg semmi. Így fészkelte be magát a fülembe ez a lemez (és a következő is). Sokkal később érkezett el a pont, amikor LEESETT, hogy ez mi is. Mai füllel is igazából furcsa hallgatni, mert képtelen vagyok a Black Sabbath nevéhez kötni, így ez a lemez nekem valahogy kívül esik a Black Sabbath történelmén, ez inkább Dio-lemez, mint bármi más. Zseniális egyébként az egész, képtelen vagyok bármit külön kiemelni innen. Igazából az egészben valahol tényleg az a varázslatos, hogy szinte a maga korában, pár évvel a megjelenése után már belém ivódtak ezek a dallamok. Sosem cserélném el ezeket az élményeket semmire.

A Mob Rules lemezről a fentieket ismételhetném meg, gyanítom, hogy egy szalag A és B oldalára került rá a két album, akkoriban egy szalagra több sávra, „felezve" vettünk fel lemezeket, így spórolva a nyersanyaggal. Ótvarul szólt persze, de kit érdekelt. Szóval ez a lemez is a bőröm alá ivódott a nyolcvanas évek első felében, és pontosan ugyanúgy fogalmam sem volt arról, hogy ez Black Sabbath, illetve, hogy a „piros" és „kék" lemezen hallható zenekarhoz valamiféleképpen köthető. Ha a két lemez közül választanom kellene, melyik jobb, azzal is elég nagy bajban lennék, mondjuk úgy, hogy egyik nap az egyik, a másik nap a másik. Perfektek. Egy vicces, jóval későbbi emlékem van még, sok évvel később, amikor ismerkedtem a gitárral, és haveri körben szereztünk egy jópofa effektet, az E5150-es szösszenethez hasonló dalt sikerült összetákolni valakinek a társaságból, persze őrületesen eredetinek gondoltuk magunkat, és senkinek nem esett le akkor, hogy annak mi volt az eredetije és hol.

Aztán jöttek a zenekar történelmében a további énekesváltások. A Born Again borítójának sosem lett volna szabad átmenni a szűrőn, a lemez is mostohagyerek volt, én is csak későn fedeztem fel az értékeit, főleg, hogy Ian Gillant mindig bírtam. Valamikor jóval később visszaástam, amúgy jó volt ez a kollaboráció, avagy mai fejjel szupergrup. És bizony én sem tudnám elképzelni más hangzással, bár lehet, a helyére tenné ezt a történetet is egy korszerűbb sound.

Furcsa, de a Glenn Hughes-féle Black Sabbath lemezzel (Seventh Star) is jóval később barátkoztam össze, mint illett volna, ráadásul Hughes hangját imádom. A Tony Martin-korszakot valamiért óvatosan elkerültem, pedig a 1994-es koncerten annak idején ott voltam bal első sor szélén, pontosan Geezer Butler előtt, bár az már a Cross Purposes-éra volt. És közben volt egy Dio-féle újrarendeződés , amikor már néha láttam „emtívít" és a TV Crimes klippel újra Dio került a Sabbath élére, az a dal megvett magának kilóra, de hát sosem maradt semmi örök, így a következő Cross Purposesra már megint Tony Martint szerződtették, aki és a Forbiddenre is maradt, de bevallom, semmi emlékem, kötődésem nincs ezekhez a lemezekhez az említett koncerten kívül.

A Black Sabbathot összesen csupán háromszor láttam, sok év különbséggel, különböző verziókban. A Black Sabbathot soha nem volt lehetőségem fotózni, ahogy Ozzy Osbourne szólókoncertjét sem, ez már örökre szívfájdalom marad. De itt van ez a fotó, ami a Petőfi Csarnokban készült a Heaven And Hell-turné alkalmával, centikre lehettem tőlük. Az aláírás jóval később került rá, és ahogy most elnézegetem ezt a fotót, amin nem csak a szignó van, hanem egy „Best wishes" felirat is magától a riffek ősatyjától, ami akkor is őrületes zsibongó szívdobogást okozott, és bármikor, amikor ránézek a képre, belezsibbadok a hálába, és elönt egy kellemes adrenalin-rush.

Július 5-én Ozzy Osbourne és a Black Sabbath elbúcsúzott az élő fellépésektől. Utólag bele-belenéztem Ozzy utolsó dalaiba (perpillanat az egészet végignézni még nem volt lelkierőm), látni az elemi küzdelmet, hogy a végtagjait valamelyest kordában tudja tartani, látni, ahogy a közönség szeretete plusz erőt ad neki, és másodpercekre visszaváltozik az évtizedekkel ezelőtti Ozzyvá, azzal a jellegzetes ördögi vigyorral az arcán, egyszerre szívfacsaró és felemelő. Valószínűleg neki ezek a másodpercek jelentették a mindent, amiért megérte küzdeni az elmúlt sok hónapban, évben. Ahogy könnyes szemmel, kicsit megbicsakló hangon énekelte a Mama I'm Coming Home-ot, ott nálam is eltört már a mécses. Valószínűleg nem voltam-vagyok ezzel egyedül. A zene túlél mindent és mindenkit, átível generációkon át és per pillanat úgy néz ki, hiába öregszenek meg szeretett zenekaraink és előadóink, a munkásságuk tényleg tovább fog élni, mindig lesz, aki hallgatni fogja a dalokat. Ozzy örök, a Black Sabbath – bármilyen formában – örök.

Draveczki-Ury Ádám

Black Sabbath

A lemez, ahol összeállt a kép, és valami teljesen új született. Mai fejjel egészen szédítő belegondolni, milyen hatást gyakorolhatott a világra, hogy egyetlen bő év leforgása alatt megjelent a Led Zeppelin I és II, az In Rock meg ez – de nem kérdés, hogy melyik volt volt közülük a legsúlyosabb, melyik ment a legmesszebb. Az egyes Sabbath persze még jammelősebb, egy fokkal archaikusabb, ősrockosabb a folytatásnál, de épp ebben rejlik a varázslata is: a név- és címadó dallal tényleg új fejezet kezdődött a könnyűzenében, hiába szerepel utána egy sor olyan dzsesszes meg bluesos dolog, ami ebben a tiszta formában a későbbiekben már nem volt rájuk jellemző. Iommi démoni, a ritmusszekció boszorkányos, Ozzy meg Ozzy. A borító tizenéves fejjel valósággal megdelejezett, és a mai napig nem tudok betelni vele.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Black Sabbath, The Wizard, N.I.B.

Kedvenc Iommi-riff: N.I.B.

Paranoid

Ritkán beszélünk róla, de ahhoz képest, hogy mindössze fél év választja el a debüttől, a Paranoid elképesztő fejlődési ugrást mutatott. A csapat hangzásának veleje már a bemutatkozáson is adott volt, ám ez a lemezanyag sokkal feszesebb, összerántottabb, dalcentrikusabb a még szerteágazóbb kezdésnél. Igazából marha nehéz értelmeset mondani róla, hiszen minden lefogott hang, minden dobütés, minden Ozzy-hajlítás közhelyszámba megy róla... És persze nyilván én is az Iron Mant hallottam először a zenekartól, még bőven gyerekfejjel, otthon, szóval ott van a DNS-emben ez az egész hangzáskép: otthonos, kényelmes, sosem tudom megunni. Valójában teljesen érthető, mitől hat ennyire elementárisan ötvenöt hosszú évvel a megjelenése után is.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: War Pigs, Electric Funeral, Hand Of Doom

Kedvenc Iommi-riff: War Pigs

Master Of Reality

Az első Sabbath-sorlemez, amit már magamnak választottam ki egy családi CD-bolti túra során (a második CD-m pedig egy, amúgy tök jó, Iron Man című nyomott árú válogatás volt tőlük, alig néhány héttel később). Ha a Paranoid az Iommi-Osbourne-Butler-Ward kvartett nagy slágereinek gyűjtőhelye, hát a Master Of Reality a legsúlyosabb pillanataikat rejti: a Sweet Leaf, a Lord Of This World vagy az Into The Void a csapat panteonjának legsötétebb gyémántjai közé tartoznak, nem is beszélve minden zakatoló-zúzó metáldal prototípusáról, a Children Of The Grave-ről. Ugyanakkor például a Solitude-ban a csapat ritka érzékenységről tett tanúbizonyságot, és a vájtabb fülűek nyilván hallották, hogy sok olyan tartalék rejlik még bennük, amire a többség talán nem is gondol.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Sweet Leaf, Solitude, Into The Void

Kedvenc Iommi-riff: Into The Void

Vol. 4

Az első kísérletezősebb album. Már az is teljesen atipikus, ahogy a Wheels Of Confusion zokogó gitárjával, nyolcperces eposzával elstartol a műsor, utána pedig egy sor nem annyira nyilvánvaló, ám annál érettebb, összetettebb darab sorjázik. Lehetséges, hogy a Vol. 4-en nem hemzsegnek annyira maguktól értetődő sztenderdek, mint két közvetlen elődjén, egy fokkal lassabban kiismerhető, ám nem véletlen szokás ezt a lemezt a Black Sabbath egyik legkreatívabb, legkülönlegesebb korai anyagaként emlegetni. A Changes jelentőségét sem tudom eléggé hangsúlyozni: az, hogy a Sabbath a maga arculatával simán kitett az ablakba egy ilyen zongorás balladát 1972-ben, ismét tökéletesen példázta, mennyire nem tűrnek semmiféle skatulyát maguk körül.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Supernaut, Snowblind, Under The Sun

Kedvenc Iommi-riff: Supernaut

Sabbath Bloody Sabbath

Az eredeti négyes csúcsalkotása, örök kedvenc lemezem a zenekartól. Amikor először meghallottam a címadó dal második felében Azt A Bizonyos Riffet, azt hittem, menten megnyílik alattam a föld: többször leírtam, most is leírom, számomra ez a téma minden idők legtökéletesebben megfogalmazott, leggyilkosabb gitártémája a műfajban. Viszont az az őrületes ebben a lemezben, hogy még ezután sem ül le a műsor: a sötét, doomos, súlyos témák érettebbek, kidolgozottabbak, nagyszerűbbek, mint valaha, de még egy olyan pszichedelikusan lidérces borulat is tökéletesen passzol közéjük, mint a Who Are You, nem is beszélve a Spiral Architect szintén teljesen szokatlan fináléjáról.

Kedvenc dalok: mindegyik, itt tényleg nem választok

Kedvenc Iommi-riff: Sabbath Bloody Sabbath (minden idők legnagyobb riffje)

Sabotage

Bár az első hat albumot szokás közmegegyezéses klasszikusként emlegetni, a Sabotage nekem már igazság szerint egyetlen paraszthajszálnyival, de lefelé lóg ki az elődök közül. Nyilván alapklasszikus, nyilván még itt is akadnak olyan megkerülhetetlen darabok, amikből több generációnyi rock- és metálzenész épített fel konkrét karriereket a következő évtizedekben: hogy mást ne említsek, ott van például a Symptom Of The Universe. Ugyanakkor a zenekar is a vég kezdeteként tekint erre a lemezre, amin kicsit már hallatszott, hogy túl sok a drog meg az egó a bandában. Ismétlem: még ez is perfekt lemez, a borítóját is imádom – ugyanakkor az első a sorban, amin már semmilyen tekintetben nem sikerült rátromfolni az előzményekre.

Kedvenc dalok: Hole In The Sky, Symptom Of The Universe, Megalomania

Kedvenc Iommi-riff: Symptom Of The Universe

Technical Ecstasy

A '76-os lemezt úgy szokás elkönyvelni, mint azt az albumot, ahol az ős-Sabbath megborult és megszakadt a nagy széria. Természetesen értem, miért ez a közvélekedés, még csak azt sem mondanám, hogy pusztán racionális szemszögből nézve nem értek egyet vele – ugyanakkor, mivel apukámnak ez volt a kedvence tőlük, és rengeteget szólt otthon, amikor kisgyerek voltam, én sosem tudtam haragudni erre a lemezre. A Technical Ecstasy kétségtelenül más irányba vitte a szerelvényt (ezeket a törekvéseket már a borító is egyértelműen tükrözi, tehát nyilván nem kevés tudatosság is rejlett ebben), kevésbé egységes az elődöknél, és az is hallatszik utólag, hogy már nem volt meg az a közös hullámhossz a tagoknál, mint az első bő fél évtizedben. De a You Won't Change Me például így is zseniális darab (kiskölyökként ez volt az egyik abszolút kedvenc dalom a világon, bár nyilván lövésem sem volt róla, kik zenélnek), mint ahogy mondjuk a Dirty Womenről sem fog soha senki lebeszélni. Sok érdekes és kreatív megoldás sorakozik ezekben a dalokban – nem mondom, hogy mind tökéletesen sült el, de érdemes odafigyelni rájuk.

Kedvenc dalok: You Won't Change Me, Rock 'n' Roll Doctor, Dirty Women

Kedvenc Iommi-riff: Dirty Women

Never Say Die!

A Never Say Die! a maga idejében határozottan sokat köpködött, sokat gyalázott lemeznek számított, amire már csak a „hogyan ne" példájaként szokás hivatkozni. Akárcsak elődjénél, itt is értem, mi ennek az oka. Ám életkori okokból nyilvánvalóan jóval később rácsatlakozva a dolgokra, én a magam részéről ehhez képest már tudtam kívülről szemlélni a sokáig utolsó Ozzy-féle Sabbath-lemezt, és sosem volt vele különösebb bajom. Persze tény, hogy ekkorra már nagyon messzire kerültek a kezdetektől, nem is üt rajta minden momentum annyira, mint kéne, meg eleve sokkal rockosabb, kevésbé rifforientált ez az elegy itt. Viszont néhány hatalmas pillanat még így is simán akad rajta, nem csoda, hogy az évtizedek során egyre többen vállalták fel, zenészek és rajongók egyaránt, hogy nekik bizony a Never Say Die! is alap.

Kedvenc dalok: Johnny Blade, Junior's Eyes, Air Dance

Kedvenc Iommi-riff: Never Say Die!

Heaven And Hell

Szintén nem annyira emlegetjük, mert annyira közhelyesedtek ezek a dalok is, de Ozzy után Ronnie James Diót bevenni bizony a metáltörténelem egyik legmerészebb, legbizarrabb, legradikálisabb váltása volt – és egyben az egyik legtökéletesebben elsült is. Kétségtelen, hogy a Heaven And Hellen egy új Black Sabbath zenél, de a frontembercsere egyben új típusú energiával is járt: fáradtságnak, lemerült kreatív akkumulátoroknak itt bizony nyoma sincs. Sőt, az album egységes zsenialitása, csont nélkülisége a korai korszakot idézi, még ha a zene nyilván más is. Ám az ebben a legszebb, hogy így is ízig-vérig Black Sabbath tudott maradni. Nem akarom ezt nagyon túlragozni, a Heaven And Hell örök, a címadó dal vagy a Die Young az egyetemes metáltörténelem abszolút csúcsalkotásai közé tartoznak. Nem véletlenül vet a mai napig akkora árnyékot ez a lemez.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Neon Knights, Heaven And Hell, Die Young

Kedvenc Iommi-riff: Die Young

Mob Rules

Így visszatekintve Ronnie James Dio az első közös korszakban mindössze szürreálisan rövid időt töltött a Black Sabbathban. Fogalmam sincs, mi minden maradt így bennük akkor emiatt, de annyi bizonyos, hogy a második közös album abszolút méltó volt a kezdőrúgáshoz: ha a Heaven And Hell száz, akkor a Mob Rules mondjuk kilencvenkilenc. Bill Ward és Vinny Appice cseréje sem bolygatta meg a gépezetet: ezek a dalok a maguk epikusságában és sokszínűségében ugyanolyan megunhatatlanok, mint az 1980-as mesterművek. Nekem fejben igazából mindig egybetartozott ez a két lemez, mert annyira egy tőről fakadnak, és annyira egységesen erős mindkettő.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Voodoo, The Sign Of The Southern Cross, Country Girl

Kedvenc Iommi-riff: Country Girl

Born Again

Igen, tudom, pont Ian Gillan leigazolása már papíron is teljesen bizarr húzás volt, a valóságban meg főleg. Igen, a hangzás tényleg hagy maga után kívánnivalót. Azokat is megértem, akik kiakadtak a rút ördögfiókás hupilila borítón, bár én perverz módon mindig is imádtam. Viszont az a helyzet, hogy a magam részéről mindezek fényében is kifejezetten óriási és különleges albumnak tartom a Born Againt. Az ekkoriban minden szinten bevallottan teljesen szétcsúszott zenekar vett egy nagy levegőt, és visszanyúlt a korai éra ősi, démoni, súlyos sötétségéhez, majd az új évtized fogásaival tálalta azt. Az eredmény minden idők egyik, ha nem egyenesen a legagresszívebb Black Sabbath-albuma. Törvényszerű volt, hogy nem fog sokáig tartani ez az éra, szerintem ezt már alighanem annak idején is mindenki előre látta – de ezzel együtt is örülök, hogy elkészült ez a lemez, mert szegényebbek lennénk nélküle.

Kedvenc dalok: Disturbing The Priest, Zero The Hero, Born Again

Kedvenc Iommi-riff: Zero The Hero

Seventh Star

A leggyakoribb kifogás ezzel a lemezzel kapcsolatban, hogy igazából nem is Black Sabbath. Hát persze, hogy nem az – nem is annak készült, csak kiadói nyomásra kapta meg végül a nevet Tony Iommi szólóalbuma. Kérdés, hogy ártott vagy használt-e ez a százszázalékosan üzleti húzás a megítélésének, bár amilyen állapotban ekkoriban a főszereplők leledzettek, igazából talán mindegy is... A Seventh Star a balsors lemeze volt, a fentiek mellett a teljesen atomjaira hullott Glenn Hughes leigazolása is minden fronton csak bajt hozott maga után, a kaotikus turnéról nem is beszélve. Viszont maga az album ezzel együtt is tök jó: nem nevezném Sabbathnak, tényleg hallani, hogy ez itt egy Iommi-szólólemez, ezek a hard rockosabb vonalvezetésű, melodikusabb dalok azonban nagyon is rendben vannak.

Kedvenc dalok: In For The Kill, Seventh Star, Danger Zone

Kedvenc Iommi-riff: Danger Zone

The Eternal Idol

Turbulens időszakot élt ezekben az években a Black Sabbath – utólag visszatekintve itt is érdekes belegondolni, miben alakultak volna másképp a dolgok, ha megmarad a fronton Ray Gillen, de a Tony Martin-éra végül aránylag stabilnak és kiegyensúlyozottnak bizonyult, szóval alighanem jól volt ez így. Arról persze megint lehet vitázni, mennyire volt szerencsés mindezt Black Sabbathnak nevezni, hiszen már a korszak ötfős zenekari fotói is teljesen elütnek bármelyik korábbi szakasz attitűdjétől – de magába a zenébe dőreség lenne belekötni. A The Eternal Idol ennek megfelelően egy újabb felívelő görbe nyitánya volt: Tony itt már egyértelműen a Heaven And Hell misztikus-mesélős-epikus vonalát vette kiindulópontnak, de a '80-as évek második felének hangulatai is ott figyelnek ezekben a dalokban. Kiváló album.

Kedvenc dalok: The Shining, Glory Ride, Nightmare

Kedvenc Iommi-riff: The Shining

Headless Cross

Szerintem sokan végleg leírták már a Black Sabbathot, amikor a csapatnak sikerült ismét letennie az asztalra egy abszolút korszakos mesterművet, bebizonyítva, hogy a The Eternal Idol nem egyszeri fellángolás volt, hanem egy fényes új fejezet kezdete. A Headless Cross ennek megfelelően saját jogán is klasszikus – ha nagy szó, ha nem, éppúgy a lehető legjobb album volt a lehető legjobb időben a bandától, mint a Heaven And Hell. Ekkoriban már persze nem róluk szólt a korszellem, de az album európai sikerei szépen beigazolták, hogy jó úton járnak. Martin frontemberként nem focizott egy ligában Ozzyval vagy Ronnie-val, óriási, áradó hangjával azonban sikerült markáns arcélt kölcsönöznie a monumentális korszakát élő Tony kiváló dalainak.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Headless Cross, When Death Calls, Call Of The Wild

Kedvenc Iommi-riff: When Death Calls

Tyr

Noha a maga idejében óriási felzúdulást keltett, hogy nem került fel a Billboard Top 200-ra, és ezzel egy időre gyakorlatilag ki is végezte a Martin-féle felállást, a Tyr szerintem az Ozzy utáni éra egyik abszolút csúcsalkotása. Hiába bukott meg a legnagyobb zenei piacon, akkor is ezen a lemezen teljesedett ki a fentebb említett epikus, monumentális korszak Tonyval a fronton: tulajdonképpen csak egy negatívumot tudok felhozni a lemezzel szemben, méghozzá azt, hogy túl rövid, egy-két dalt még simán elbírt volna a nordikus sztori, annyira élvezetes hallgatni. A letisztult, olajsimaságú, végtelenül elegáns hangzás is etalon. Tisztán emlékszem, milyen hatást gyakorolt rám, amikor először feltettem a lemezt, és a finom bevezető után berobbant az Anno Mundi csodálatos riffje: akkora libabőrök talán nem is léteznek a világon.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Anno Mundi, The Law Maker, Jerusalem

Kedvenc Iommi-riff: Anno Mundi

Dehumanizer

Ez volt az első nem-ozzys Sabbath-lemez, amit megismertem, emellett az első album is, amin énekelni hallottam Ronnie James Diót. Teljesen váratlanul állított haza vele anyukám, aki meglátta egy tanítványánál? kollégájánál? (már nem emlékszem pontosan), és kölcsönkérte nekem, mivel ekkoriban kezdtem rácsavarodni az Ozzy-féle Sabbathra. Mint ebből is sejtheted, a dolog még zenei eszmélésem egészen korai fázisában történt, ennél fogva rendkívül meghatározó is volt. Ez az éra sem tartott túl sokáig Ronnie-val, ráadásul ugyanúgy ostoba hiúság és kakaskodás vetett véget neki, mint az első közös korszaknak – viszont ennek a négyesnek több mint egy évtizeddel később is sikerült igazi etalont letennie az asztalra. A Dehumanizerben az a legszebb, hogy meg sem próbáltak vele nosztalgiázni: a '90-es évek elejének minden súlya, sötétsége, mogorvasága ott van ezekben a dalokban, ám ezzel együtt is őrizték a Heaven And Hell meg a Mob Rules grandiózus dallamosságát. Nemcsak az egyik legsúlyosabb Sabbath-lemez, de simán ott van ez is a legjobbak között. Az ötlettelen, ostoba borítóért viszont kár: nem elég, hogy nem jellemzi jól a zenei anyagot, de ez a csontvázas irány egyben szerintem totális öngólt is jelentett 1992-ben, hiszen a közönség épp messzire űzte az előző évtized kliséivel operáló csapatokat.

Kedvenc dalok: mindegyik, de ha választani kell: Computer God, Sins Of The Father, I

Kedvenc Iommi-riff: After All (The Dead)

Cross Purposes

Tony el, Ronnie vissza, Ronnie el, Tony vissza – volt ebben az egész helycserélősdiben valami roppant illúzióromboló és egyben jéghideg, a zenén azonban szerencsére nem hagytak nyomot a pénzügyi hátterű kavarások. A Cross Purposes ezzel együtt szerintem már egy fokkal kevésbé maradandó darab, mint az első három martinos lemez, bár nem feltétlenül tudnám értelmesen szavakba önteni, miért. Mindenesetre összességében ez a lemez is jól öregedett, és itt például a külcsínt is sikerült a zene pompázatos, grandiózus jellegéhez passzintani.

Kedvenc dalok: I Witness, Cross Of Thorns, Dying For Love

Kedvenc Iommi-riff: The Hand That Rocks The Cradle

Forbidden

Nagyon hamar jött ez az album a Cross Purposeshez képest, és ez sajnos hallatszott is rajta. Ugyanígy az is egyértelmű, hogy akármilyen imádnivaló figura is Ernie C, valójában teljes mellélövés volt beültetni a produceri székbe, ráadásul értelmetlen is – már akkoriban is nyilvánvaló volt, hogy ettől nem fogja több ember vagy más rajongói réteg hallgatni ezt a lemezt, mint a korábbiakat. Összességében nem tartom egyébként akkora katasztrófának a Forbiddent, mint sokan, de a befejezetlen jelleg tény, egyetlen másik Sabbath-albumon sem sorjázik annyi töltelék, mint itt. Amit pedig a Dehumanizer borítójáról írtam, itt bizony fokozottan igaz... A Get A Grip animációs videóját azért bírtam annak idején, de nem volt kérdéses, hogy elfáradt a zenekar. Nem véletlen, hogy legközelebb már Ozzyval éledtek újjá...

Kedvenc dalok: The Illusion Of Power, I Won't Cry For You, Kiss Of Death

Kedvenc Iommi-riff: Get A Grip

The Devil You Know

Tudom, technikailag nem Black Sabbath-lemez, valójában azonban természetesen az, így nem is hiányozhat ebből a sorból. Ez már persze masszívan a jutalomjáték körét jelentette, sokkal nagyobb jelentősége volt a Dio-féle felállás turnéjának, mint a lemeznek – nagy öröm, hogy itthon is tanúi lehettünk a csodának, méghozzá egy fantasztikusan jó hangulatú bulin. Előzetesen azt hittem, most tényleg dallamosabb, nosztalgikusabb irányt vesznek majd, de a The Devil You Know valójában sokkal inkább a Dehumanizerből indult ki, mintsem a Heaven And Hellből. Utólag is masszív, erős, súlyos album – de azért objektíven nézve nem nevezném klasszikus értékűnek. Ahogy írtam is: jutalomjáték, bónusz volt ez már a páratlan karrier utolsó szakaszában. Örülök, hogy még megadatott nekik néhány méltó év Ronnie-val annak halála előtt.

Kedvenc dalok: Atom And Evil, The Turn Of The Screw, Follow The Tears

Kedvenc Iommi-riff: Atom And Evil

13

Évtizedeken át nem gondolta senki, hogy képesek lesznek összehozni, de végül sikerült, és ha a Ronnie-felállásnak megadatott az utolsó nagy hurrá, hát az Ozzy-félére mindez hatványozottan igaz. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy kábé akármit kihozhattak volna, a közönség mindenképpen megünnepli – de a 13 lemez szerencsére ezzel együtt is teljesen jól sikerült. Még azzal együtt is, hogy a csapat utólag egyébként nem elégedett vele, és a készítés körülményeire sem emlékeznek jó szívvel. Mindegy: Ozzy életének bevallott nagy álma, az amerikai listavezető hely így is összejött, a siker pedig mindent elsöpört. Nekem utólag is teljesen rendben van ez az anyag, a Rick Rubin-féle hangzással és Brad Wilk dobolásával együtt: aligha készíthettek volna nála jobbat ebben az életkorban és pályaszakaszban.

Kedvenc dalok: End Of The Beginning, Loner, Age Of Reason

Kedvenc Iommi-riff: God Is Dead

Kiss Gábor

A Black Sabbath az egyik a két legnagyobb, örök kedvencem közül, ez a szerelem pedig lassan három évtizede tart. Anno viszont meglehetősen rendhagyó módon indult a kapcsolatunk, hiszen a Dehumanizer lemez TV Crimes dalának klipjével ismertem meg őket, ami azonnal elvarázsolt. Szóval, mikor legközelebb az Újpest és Rákospalota közötti felüljáró alatt üzemelő lengyelpiacon jártunk édesanyámmal, kikönyörögtem magamnak életem első Sabbath-albumát. Mivel ekkor olyan 14-15 éves lehettem, a naptár pedig valahol a '90-es évek közepén járhatott, természetesen fogalmam sem volt arról, hogy mi fán terem a zenekar, csak örültem, hogy a Takt kazetták között találtam egyet, amin a Black Sabbath neve virított. Külön címe sem volt a kazinak, a borítón meg simán csak négy hippi fazon volt látható, és mikor otthon meghallgattam, a rajta hallható zene természetesen köszönőviszonyban sem volt a TV Crimesszal. Történetesen a legelső lemezt sikerült megvásárolnom, valami roppant igénytelen kalózverzióban, kamuborítóba csomagolva, és ugyan elsőre nem nagyon értettem, mi is ez, nagyon hamar utat talált hozzám a zene. A címadó mai napig a kedvenc dalom a teljes diszkográfiából, de szorosan a nyomában ott liheg a The Wizard is. És ugyan a zenekar stílusa még nem volt százszázalékban letisztult és kiforrott az első korong idején, zsenialitásukat ezek a dalok kétségtelenül megmutatták már 1970-ben is. Akárcsak a Behind The Wall of Sleep meg az N.I.B. A B oldal már kevésbé megkerülhetetlen, a magam részéről azonban mind a slágeres Evil Woman feldolgozást, mind a jammelésbe torkolló, 10 perc feletti Warningot nagyon kedvelem.

Szóval ugyan esetemben a második Dio-korszak robbantotta be a Sabbath-mániát, hamar megszerettem a korai dolgaikat is, olyannyira, hogy a következő piacozáskor már célzottan vettem meg az Iron Man címmel 1994-ben, a Spektrum Music által piacra dobott válogatásukat, amit aztán szó szerint addig hallgattam, míg a szalag először meg nem nyúlt, majd el nem szakadt. A borítóján Ozzyt Janis Joplinnak álcázták, és a legnagyobb slágerek mellett deep cutok is voltak rajta, én pedig a Laguna Sunrise-t és az Am I Going Insane (Radio)-t is ugyanúgy imádtam, mint a legnyilvánvalóbb darabokat.

Az első hivatalos Sabbath-cuccom aztán egy jugoszláv kiadású Paranoid bakelit volt, amit ezerszer meghallgattam, csakúgy, mint a vele egy pakkban érkezett Live At Last koncertlemezt is. Egyik nap édesanyám egy rakat vinyllel állított haza, amiket nem is emlékszem már, honnan szerzett. Olyanok voltak a kupacban, mint a Killers, a No Sleep 'til Hammersmith, a Sad Wings Of Destiny vagy a Power & The Glory, meg a már említett két Sabbath. Érdekes, és igazából a mai napig nem tudom megmagyarázni magamnak, de valamiért a Fairies Wear Bootsot nem szerettem, és miatta később a Paranoidot is hanyagoltam a soron következő lemezekkel szemben. A hármas Master Of Realityért viszont elejétől a végéig rajongtam, és ha ma megkérdezik, melyik a kedvenc ozzys Sabbathom, kapásból rá is vágom, hogy ez. Abszolút slágerparádé a lemez, a nyitó Sweet Leaftől a záró Into The Voidig, nem mellesleg meg rajta van a Sabbath egyik legellenállhatatlanabb koncertnótája, a Children Of The Grave is, de a nyugis Solitude is rengeteget tesz hozzá az anyaghoz. És ha már a Children Of The Grave szóba került, Sabbath-szocializációmat hatalmas mértékben befolyásolta minden idők legkiválóbb feldolgozás-lemeze, a Nativity In Black első része is (mennyire zseniális már a Type O Negative sátáni szemszögből előadott Black Sabbathja is?!), amivel szintén meglehetősen fiatalon futottam össze és a frissebb hangzásnak meg az első osztályú szereplőgárdának köszönhetően nagyban segítette a lényeglátást a korai lemezeken hallható muzsika kapcsán.

Paul Elliott és Jon Hotten A legjobbak: Metal című könyvében (istenem, mennyi baromság volt abban leírva!) aztán azt olvastam, hogy a zenekar csúcsteljesítménye a Vol. 4. Valahogy ezt mégis „annyira nem szeretem" címkével illesztettem fel a képzeletbeli polcra, pedig ha tételekre bontva nézem, tele van jobbnál-jobbi számokkal, ráadásul tinédzser-koromban mindenki olyan, a Headbangerből beszerzett pólóban járt, amin ennek a korongnak a borítója virított. A Wheels Of Confusion, a Supernaut, a Snowblind, a Changes, a Tomorrow's Dream, a Cornucopia, a záró, roppant súlyosan induló Under The Sun vagy a már emlegetett Laguna Sunrise, mind-mind hatalmas kedvenceim. Egyedül a rövidke St. Vitus Dance sikerült gyengébbre, és talán ezért soroltam magamban a lemezt a Paranoidhoz hasonlóan kissé hátrébb.

Arra biztosan emlékszem, hogy a debütlemez volt az első Sabbath-album, amit begyűjtöttem, de hogy utána milyen sorrendben kerültek a gyűjteményembe, már fogalmam sincs. Az viszont tuti, hogy CD-n a Sabbath Bloody Sabbath volt meg legelőször, méghozzá a rendkívül színvonalas, Pop Classics kiadásban, egylapos borítóval. Már csak ezért is meghatározó ez a korong a zenekarhoz fűződő viszonyomban, és természetesen a mai napig rajongok érte. Ugyan igazi, mindenki által egyöntetűen hozsannázott sláger ezen már kevés van (talán a címadó meg a Sabbra Cadabra ilyenek), de tele a lemez valódi gyöngyszemekkel. A Killing Yourself To Live, a tőlük totál szokatlan Who Are You?, a Looking For Today vagy az A National Acrobat mindenképpen ilyenek, ezeknek, illetve a felvonultatott, tonnányi különleges hangszernek köszönhetően pedig a Sabbath Bloody Sabbath számomra az életmű egyik titkos favoritja.

Az utolsó három, Ozzyval készült korongot a rajongótábor egy része már egyértelmű leszállóágnak tartja, a magam részéről azonban ezeket is kifejezetten szeretem. Más már persze a rajtuk hallható zene (főleg igaz ez a Never Say Die!-ra), és jelentőségük sem mérhető az első négy-öt albuméhoz, viszont mindnek megvannak a maga értékei, a muzsika pedig ugyanúgy minőségi, ahogy minden esetben az volt, amikor valamire rányomták a Black Sabbath logót. A Sabotage-on meg azért ott virít az elementáris nyitónóta Hole In The Sky, a thrash-előfutár módjára riffelő Symptom Of The Universe, meg a legfőbb jellemzőjét nevében hordozó, tízperces Megalomania is, szóval volt azért még súlyosság azon is bőven. Persze az Am I Going Insane (Radio) meg a Thrill Of It All – a Supertzarról nem is beszélve – mutatta már, hogy a zenekar igyekszik kicsit kitolni a határokat. Ez pedig a Technical Ecstasyvel és a Never Say Die!-jal meg is valósult.

Ha választanom kellene az első Ozzy-éra utolsó három korongja közül, érdekes módon a hattyúdalt, az 1978-as Never Say Die!-t emelném ki. Hiába hígult fel ugyanis egyértelműen ekkorra már a csapat hangzása, nekem ez a módosított irányvonal is kifejezetten bejött. A címadó, a Johnny Blade, a Junior's Eyes, az A Hard Road és az Over To You is hatalmas kedvenceim, de a Bill Ward által énekelt, záró kakukktojás Swinging The Chaint is szeretem. Bill hangját már a Technical Ecstasyn is csíptem, az általa énekelt It's Alright az egyik olyan dal, ami totál elsikkadt, nálam viszont favorit, ahogy a bulizós Rock 'n' Roll Doctor, a nyitó Backstreet Kids és a záró Dirty Women is.

A zenekar jelentősége, stílusalapító, és –alakító volta megkérdőjelezhetetlen és mára óriási közhely. Ha viszont nagy szavak puffogtatása helyett a hallgatót helyezzük a középpontba, igazán pontos képet kapunk arról, mennyire hatalmas muzsikát alkotott Tony Iommi, Ozzy Osburne, Geezer Butler és Bill Ward. A Sabbath első korszakában született lemezek színvonalát ugyanis mi sem mutatja jobban, mint hogy miközben ezeket a sorokat írtam, szépen le is pörgött mind a 8 album, egymás után, én pedig egy pillanatig sem untam őket, és fel sem merült, hogy bármelyik tracket is átléptessem. Olyan ötven-ötvenöt évvel (belegondolni is hihetetlenül durva) ezelőtt megjelent lemezek kapcsán pedig, amiket magam is vagy huszonöt-harminc éve hallgatok, ez hatalmas fegyvertény. Lemmy anno azt mondta, soha, semmi nem lesz már olyan, mint a Beatles volt. Ez pedig a Black Sabbathra is maximálisan igaz. Hozzájuk fogható sem lesz már soha többé.

(Folytatása következik a Shock!-stáb további tagjainak visszaemlékezéseivel.)