Shock!

november 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Sabbath: Heaven And Hell

0425bs1Ma is alapvetően egyéni ízlés függvénye, ki hogyan értékeli a Black Sabbath egyes korszakait. Jelentőségét tekintve a korai érával, különösen az Osbourne / Iommi / Butler / Ward négyes első öt-hat lemezével nem nagyon lehet versenyre kelni, hiszen ezek alapozták meg mindazt, amit ma metalnak nevezünk. A viharos szakítást követő rövid, ám annál maradandóbb emlékű, Ronnie James Dio nevével fémjelzett második korszak értékeit ugyanakkor szintén mindenki elismeri, még azok is, akik éppen az Ozzy-korszak árnyéka miatt nem tekintenek rá etalonként. Éppen ezért ma már kevés szó esik róla, hogy a Black Sabbath voltaképpen óriásit kockáztatott egy ennyire más karakterű énekes leigazolásával, akivel természetesen a zene is alapvető változásokon ment keresztül. Ma harmincöt évvel ezelőtt jelent meg az Ozzy utáni éra legfontosabb, legsikeresebb és minden bizonnyal legjobb Sabbath-albuma, a Heaven And Hell.

megjelenés:
1980. április 25.
kiadó:
Vertigo / Warner
producer: Martin Birch

zenészek:
Ronnie James Dio - ének
Tony Iommi - gitár
Geezer Butler - basszusgitár
Bill Ward - dobok
Geoff Nichols - billentyűk

játékidő: 39:46

1. Neon Knights
2. Children Of The Sea
3. Lady Evil
4. Heaven And Hell
5. Wishing Well
6. Die Young
7. Walk Away
8. Lonely Is The Word

Szerinted hány pont?
( 87 Szavazat )

A Black Sabbath a meglehetősen rosszul fogadott, nem túl sikeres Never Say Die! lemez után totálisan szétesett, és 1979 tavaszára a hangszeres szekciónak be kellett lánia, hogy egyszerűen elérkezett a váltás ideje. Tony Iommi: „Ozzyn akkoriban már nem nagyon tudtunk segíteni. Ezzel most nem azt mondom, hogy mi jobbak voltunk nála, mert mindenki szétkokainozta az agyát a zenekarban, de ő tényleg túllépett minden határt, teljesen elveszítette a kontrollt. Ennek egyszerűen véget kellett vetni. A zenei oldal sem működött: többször is összebútoroztunk Los Angelesben, de az egyes dalszerzői sessionök közötti szünetek egyre csak hosszabodtak, és nem jutottunk semmire. A kiadóval is egyedül én tartottam a kapcsolatot, akik persze folyamatosan kérdezgették, hogy állunk, és egy idő után be kellett vallanom nekik: hiába költjük hónapok óta a pénzüket, még semmi értékelhetőt nem sikerült összeraknunk a következő lemezhez. Egyszerűen eljutottunk arra a pontra, hogy vagy mindenki megy tovább külön, a maga útján, vagy pedig megmondjuk Ozzynak: ennyi volt."

Ozzyval Bill Ward közölte a banda döntését, és ugyan Don Arden menedzser még utána is megpróbálta ismét egybeterelni a feleket, Iommi már hajthatatlan volt. A zenekar körül ennek ellenére olyan káosz uralkodott, hogy Tony ekkoriban még elsősorban mégis egy új formáció összehozatalában gondolkodott. Bill Ward szintén kezdett szétesni a rengeteg alkoholtól és drogtól, így az idő jelentős részében nem volt használható, Geezert pedig nemcsak Ozzy távozása bizonytalanította el, de több magánéleti problémáját is el kellett rendeznie ekkoriban. Valahol ironikus, hogy Ronnie James Diót, az Elf és a Rainbow éppen állás nélkül tengődő ex-énekesét a legenda szerint pont a Sabbath menedzserének, Don Ardennek lánya, Sharon Arden mutatta be Tonynak ebben a helyzetben – ugyebár mindenki tudja, mi ma a hölgy vezetékneve, és milyen szerepet tölt be férjura életében...

0425bs10Dio és Iommi a gitáros Los Angeles-i házában jött össze először némi ismerkedő jammelésre 1979 nyarának elején. Mindketten padlón voltak: Ronnie még nem heverte ki, hogy kirúgták a Rainbow-ból a Long Live Rock'N'Roll album után, Tonynak pedig fogalma sem volt róla, mihez kezdjen magával. Egyikük sem tudta, mire számíthat a másiktól, ám a puzzle darabkái mintegy varázsütésre kerültek a helyükre. Iommi egy olyan dalötletét szedte elő az énekesnek, amellyel hónapokon át próbált zöldágra vergődni Ozzyval, ám semmiféle értelmes eredményre nem jutottak. Ronnie-val ezzel szemben már az első néhány órában megszületett a Children Of The Sea című dal. Dio: „Bizonyára a sors keze volt ebben a találkozásban, mert egyből tökéletesen megtaláltuk a közös hangot. Tony lejátszotta azt az óriási riffet, én meg egyből kértem egy percet, leültem, és elkezdtem megírni hozzá a szöveget." Mindketten egyből tudták, hogy tökéletesen fognak tudni együtt dolgozni, így 1979 őszén végre tényleg megkezdődhettek a következő album munkálatai, és innentől fogva az sem volt kérdéses, hogy a projekt továbbra is Black Sabbath néven fut majd. Tony: „Ronnie-val egyből életre keltek a riffek, amikkel korábban semmit sem tudtunk kezdeni. Már az első próbán teljesen összeállt a Children Of The Sea, aztán megírtuk a Heaven And Hellt is, utána pedig elutaztunk Miamiba, ahol további nóták születtek. Ha jól emlékszem, a Die Young is ott öltött alakot. Az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy Ronnie teljesen más, mint Ozzy. Ozzy hatalmas showman volt, és a mai napig az: kölcsönösen elfogadtuk egymás erősségeit, és minden remekül működött vele. Dio viszont más hozzáállást honosított meg a zenekarban. Onnantól kezdve sokkal professzionálisabban álltunk mindenhez, hiszen nemcsak a hangja, hanem a zenei háttere is gyökeresen eltért Ozzyétól. Ozzy sosem állt volna elő olyan dallamokkal, mint ő."

Geezer szintén gyorsan meglátta a fantáziát az új emberben: „A feloszlás szélén álltunk. Mindannyian tudtuk: vagy beledöglünk ebbe a helyzetbe, vagy valami radikális változásra van szükségünk. Éppen emiatt adtunk egy esélyt Ronnie-nak, hogy lássuk, képesek vagyunk-e közösen alkotni valamit. Már elsőre is sokkoló volt, micsoda szenvedély lakozik benne, és vele egyből képesek voltunk tényleges dalokká formálni a már meglévő ötleteket. Méghozzá olyan dalokká, amiket Ozzy soha nem lett volna hajlandó elénekelni. De jött Ronnie, és a mi hozzáállásunkat is teljesen megváltoztatta: friss lélegzetvételt jelentett az egész zenekar számára." A basszer ennek ellenére az első hetekben nem vett részt a munkálatokban, mert hátországát továbbra sem sikerült rendbe tennie (állítólag egy válás mellett valami egyéb zavaros nőügy is volt itt a háttérben, de erről a mai napig nem tudni biztosat, meg hát persze Geezer sem élt ekkoriban éppen szerzetesi életet). A Sabbath így több basszusgitárossal is próbált a dalok megírása közben: az egyik maga Dio volt, aki eredetileg basszerként is zenélt, de beugrott kisegíteni a négyhúroson a csapat ekkoriban rendszeresített, későbbi állandó session-billentyűse, Geoff Nichols, illetve Ronnie korábbi elfes és rainbow-s zenésztársa, Craig Gruber is.

0425bs3Gruber szerepéről máig megoszlanak a vélemények: a Sabbath-tábor általában kisebbíteni igyekezett a szerepét a következő években, maga Craig azonban azt állította, ő írta meg az összes basszustémát a következő albumhoz, társszerző volt szinte minden új dalban, sőt, a teljes lemezt fel is játszotta a stúdióban. Utóbbit évekkel később végül a banda is elismerte, ám mivel a finisben Geezer végül mégis visszatért, Gruber sávjait nem használták fel: Butler mindent felnyomott újra, és saját bevallása szerint meg sem hallgatta Craig dolgait, hogy még csak véletlenül se befolyásolják a beugró ember elképzelései. Geezer: „Tony azt mondta, vissza kell jönnöm, hogy halljam, miken dolgoznak, így aztán engedtem neki. Épp akkor fejezték be a Heaven And Hell dalt, ami nagyjából akkor kezdett formálódni, amikor leléceltem, és csak annyit tudtam rá mondani: ez valami briliáns! Ronnie rengeteget tett hozzá a zenekarhoz, ráadásul mindezt épp akkor, amikor erre a legnagyobb szükségünk volt. Egyszerűen mindenkit inspirált." A basszer számára az is óriási könnyebbséget jelentett, hogy Ozzyval ellentétben Dio a szövegírás terén is aktívan részt vett a munkában: „Őszintén szólva nagyon örültem ennek, mert baromira untam már, hogy állandóan nekem kellett megírnom a szövegeket, és akkorra már a témákból is kezdtem teljesen kifogyni. Ozzy soha nem folyt bele ebbe a munkába, és mindig hetekig kellett tökölnöm a szövegekkel, amiket menet közben nem is volt hajlandó elolvasni. Ez a végére már annyira dühített, hogy abbahagytam a szövegírást, és csak a basszusgitározásra koncentráltam, hiszen elsődlegesen mégis basszusgitáros vagyok. Ronnie érkezésével ez a probléma is megoldódott, hiszen nemcsak énekes, de szövegíró is volt egyben. Én meg innentől kezdve végre tényleg csak a zenére koncentrálhattam..."

A csapat a Rainbow producerével, Martin Birchcsel rögzítette a lemezt Miamiban, ugyanott, ahol pár évvel korábban a Technical Ecstasyt is elkészítették. Iommiék számára furcsa volt a helyzet, hiszen az 1971-es Master Of Reality óta egyetlen albumnál sem melózott velük külső producer, de Birch tökéletesen bevált zenei rendezőként. Az összes problémát persze így sem lehetett a szőnyeg alá söpörni, és Ozzy távozásával Ward vált a banda leggyengébb láncszemévé, akinél a függőségi problémákat súlyos családi tragédia is súlyosbította, ugyanis pár hónap leforgása alatt mind édesanyját, mind édesapját elveszítette. Bill: „Eljutottam arra a pontra, ahol teljesen szétzuhantam, és képtelen voltam megálljt parancsolni az italozásomnak meg a cuccozásomnak. Nevetségesen hangzik, de egyetlen emlékem sincs a lemez felvételeiről, tényleg semmire sem emlékszem. Ha felteszem az albumot, tudom, hogy én dobolok rajta, de semmi konkrétum nem ugrik be. Talán csak az dereng halványan, hogy Tony ennek ellenére végig nagyon udvarias maradt velem, és sokat segített abban, hogy kihozzak magamból valami értékelhetőt. De azok nagyon rossz idők voltak számomra. A filmszakadások közepette csak a szüleim halála maradt meg, és persze az is alaposan lesújtott, hogy Ozzy sem volt már ott. Az ő távozását szintén gyászoltam, noha akkoriban szerintem nem igazán voltam tudatában ennek. Ozzy volt a legjobb barátom, hasonló gyökerekkel rendelkeztünk, tényleg olyan viszonyban álltunk egymással, mint a testvérek."

A Heaven And Hell végül 1980 áprilisának második felében jelent meg, és ez ugyan a legkevésbé a Sabbathon múlt, de kifejezetten pezsgő időszakban került a boltokba, mindössze hetekkel-napokkal azután, hogy a Judas Priest British Steelje, az Iron Maiden első albuma és a Def Leppard On Through The Nightja letarolta az angol listákat, és az egész szakma figyelmét egy formálódó új mozgalomra, a brit heavy metal új hullámára, illetve ezáltal a súlyos zenei színtérre irányította. Az persze kérdéses volt, nem tűnik-e majd idejétmúltnak és unalmasnak az előző évtized meghatározó bandája a feltörekvő friss vér mellett, ám a Heaven And Hell csattanós választ adott a kétkedőknek: a lemezen egy teljesen megújult, a korábbinál sokkal modernebb, más megközelítésű Black Sabbath zenélt. Ebben az esetben tényleg megújulásról volt szó, amit természetesen az okozott, hogy Dio érkezése felborította az addigi zenekari dinamikát, és újfajta egyensúlyt teremtett. Vagyis nemcsak a hang volt más, hanem az új frontember érkezése révén maga a zene is nagyon sokat változott. Tony: „Ozzy alapvetően a riffekkel együtt énekelt, ami leginkább az Iron Manben nyilvánvaló: az énektéma íve pontosan megegyezik a zenei alapok dallamával. Ezzel a világon semmi gond nem volt, Ronnie viszont az elejétől kezdve inkább ráénekelt valami mást a riffekre ahelyett, hogy pontosan lemásolta volna azokat. Ehelyett előállt valami más dallammal, ami zeneileg helyből szélesre tárt egy sor másik ajtót. Ezzel most nem akarok semmi rosszat mondani Ozzyra, de ez a megközelítés számomra is új lehetőségeket tárt fel a zenében."

0425bs7Az albumot nyitó, gyors Neon Knights még akár középutasnak, kevésbé radikálisnak is tekinthető ebből a szempontból, bár a dalszerkezet itt is letisztultabb, egyenesebb vonalú, mint amit az Ozzy-féle Black Sabbathtól megszokhatott a közönség. Kicsit talán sántít a párhuzam, de a dal legalább olyan közel áll a Dio-féle Rainbow legdirektebb darabjaihoz, mint a Sabbath letisztultabb, egyenesebb vonalú témáihoz: Iommi riffelése, gitárhangzása nyilván összekeverhetetlen, de a szám sokkal hagyományosabb megközelítésű, mint a korai idők fel- és elszabadult zeneiségű, improvizatív betétekkel gazdagon megpakolt darabjai. Mondani sem kell, tökéletes szerzeményről beszélünk: Ronnie áradó, megbabonázó hangja még tovább fokozza a gőzmozdonyszerű húzást, Tony pedig egy perfekt gitárszólóval juttatja el a dalt a csúcspontig. A szöveg pedig szintén új fejezetet nyit a Sabbath-kánonban, hiszen itt már szó sincs feketébe öltözött figurákról, kokainról vagy a rock'n'roll doktorról, Dio ehelyett védjegyszerű fantasy-sorokat kanyarított az alapokra: „Circles and rings, dragons and kings / Weaving a charm and a spell"... Érdekesség, hogy ez a szám már utolsóként, teljes egészében a stúdióban állt össze a munkálatok vége felé közeledve.

Az új felállásban elsőként megszületett Children Of The Sea még Ozzyval készült első verziója állítólag a mai napig megvan valahol Iommi padlásán. Őszintén szólva ötletem sincs, miképp szólhatott ez a dal vele, de nincsenek nagy illúzióim azt illetően, hogy szinte felismerhetetlenül másképp. A lágy intró helyből valahová nagyon messze repíti az embert Ronnie leheletfinom dallamaival, majd a berobbanó szimpla, ám gyilkos riff csak még inkább kiteljesíti ezt az epikus, sztorimesélős hangulatot, hogy aztán minderre egy monumentális refrén tegye fel a koronát. Kétségtelenül Black Sabbath, amit hallunk, de nagyon-nagyon más, mint az Ozzy-féle, még súlyossága is teljesen más tőről fakad. És minek is hallgassuk el, a lemez bizonyos dalaiban ez a bizonyos súlyosság sem köszön vissza ebben a formában, sőt, semmilyenben sem: a harmadikként érkező Lady Evilben ugyan továbbra is a megszokott módon radíroz Tony gitárja, de voltaképpen csak az összekeverhetetlen, feketén masszás sound kölcsönöz igazi töménységet a dalnak, a tempó, a hangulat és a groove sokkal inkább rockos jellegű. Hangsúlyozom: mindez nem értékítélet, maga a dal tökéletes, de nem igazán állítható párhuzamba a korábbi dolgaikkal. És mindez még fokozottabban igaz a lemez második felében érkező Wishing Wellre, amely sokkal inkább tekinthető hagyományos, a '70-es évek végének amerikai rádiós ízeivel is játszó hard rock-nótának, mintsem Sabbath-monolitnak. És természetesen ezt sem negatív értelemben mondom, mert ez a szám is óriási, viszont még a riffek takarásában felbukkanó akusztikus színezések is jellegzetesen ezt a vonalat képviselik. Nem mellesleg végig Ronnie nagy pillanatairól beszélünk, az énekes valósággal beragyogta ezeket a dalokat, e könnyedebb, finomabb tételek tökéletesen passzoltak ehhez a csodálatos hanghoz. Érdemes azt is megfigyelni, Ward mennyire visszavett a dobtémákból a korábbiakhoz képest: jellegzetes stílusa persze itt is átüt, a bizarr, jazzes díszítéseket viszont egyszerűen nem igényelték ezek a témák.

0425bs8Ahhoz persze nem nagyon férhet kétség, hogy a lemez két központi tétele más iskolát követ, és szükség is van közöttük egy olyan könnyedebb darabra, mint a Wishing Well. A negyedikként elővezetett címadó számról nagyon nehezen tudok mit mondani anélkül, hogy az ne hasson üres jelzőhalmozásnál, ennél drámaibb építkezésű, nagyívűbb metaldalt ugyanis sem előtte, sem azóta nem nagyon írt senki. Szavakkal érzékeltethetetlen, milyen hatást kelt, amikor Iommi gigantikus nyitóriffjei átadják a helyüket Geezer komótosan lépdelő basszusfutamainak, amelyekre aztán megérkezik Dio dallama, és ha egyszer meghallottad, soha többé nem vonhatod ki magad a hatása alól. Ronnie rengeteg nagyon komoly dolgot énekelt el karrierje során, de úgy gondolom, a Rainbow Stargazere mellett ez a szám jelenti egész pályafutása csúcspontját, alfáját és omegáját. Tony becsületére legyen mondva, mindent meg is tett annak érdekében, hogy az énekes kibontakozhasson: a nóta építkezése több mint zseniális a katartikus hatású gyors témák előrántásával, Ronnie mesés környezetbe ágyazott, ám valójában rengeteg józan paraszti bölcsességet rejtő soraival: „They say that life's a carousel / Spinning fast, you've got to ride it well / The world is full of kings and queens / Who blind your eyes and steal your dreams, it's heaven and hell". Halhatatlan remekmű, a műfaj egyik örök csúcsalkotása.

Ugyanez a másik említett számra, a Die Youngra is áll, ahol a higgadt bevezető után gyors, pumpáló riffek szaggatják szét a nyugalmat, és összességében is a Sabbath egyik legmélyebb, legelgondolkodtatóbb száma kerekedik a dologból. Ronnie sosem agyalta túl a szövegeket, egyszerűen és földközelien fogalmazott, de úgy gondolom, nincs ember, aki igazán szereti a bandát, és ne gondolkodott volna el valaha is ezeken a sorokon, mert a tökéletes zenei aláfestéssel együtt egyszerűen szívbemarkolóan hatnak, felkavarnak, tényleg az ember velejéig hatolnak. Az meg már csak hab a tortán, hogy a középtájt előhúzott akusztikus betét még a klasszikus Queen bombasztját is lazán hozza, Iommi pedig egész karrierje legfantasztikusabbjai közé tartozó szólót és díszítéseket ereget. Ismétlem magam: ez a Black Sabbath tényleg nagyon más volt, mint az Ozzy-féle, de a maga nemében ugyanolyan jó és megkerülhetetlen. Az album ezután jó érzékkel újfent egy könnyedebb, rockosabb darabbal folytatódik a Walk Away képében, amely a Die Young után kevésbé hat megrázóan, de szintén nagyon kellemes téma. Viszont a Lonely Is The Word hat percet közelítő, bluesosan radírozó, melankolikusan súlyos futamai mindenképpen túlmutatnak rajta Iommi kifejtős, briliáns szólóival és Ronnie áradó hangjával. Ez a szám tökéletes zárást hoz az album végén.

A lemez azonnal jól indított a listákon: Nagy-Britanniában a kilencedik helyre került, az Egyesült Államokban pedig a huszonnyolcadikra, ami az 1975-ös Sabotage óta mindkét országban a Black Sabbath legjobb eredményének számított. A Neon Knights eközben a kislemezek sorában a huszonkettedik helyig jutott Angliában. Azt persze hiba lenne elhallgatni, hogy a Heaven And Hell nem győzte meg egységesen a tábort: a zene tényleg alaposan megváltozott, amivel rengeteg Ozzy-érás fanatikus nem tudott mit kezdeni, és számos kritikában megjegyezték azt is, hogy hiába tökéletes zeneileg a lemez, a borítóra felvésett név valahogy nem igazán stimmel rajta ebben a formában. A Sabbath azonban az új, korábban többek között az ő hatásukra elstartolt heavy metal-bandák fiatalabb táborát is megfogta a lemezzel, vagyis Dio és a Heaven And Hell egy komplett új rajongói réteget hozott nekik.

0425bs5

Mindez a turné eredményeiben is visszaköszönt: az első koncertet bő egy héttel a megjelenés előtt, a nyugat-németországi Aurichban adta a banda Dióval a fronton, és már itt is elsöprő sikert arattak. A további állomások szintén komoly nézőszámok előtt futottak le – a bulikon természetesen a feltörekvő generáció képviselői játszottak előttük: a Samson, az Angel Witch és Girlschool egyaránt fellépett nyitószámként a különböző állomásokon –, a tengerentúl pedig különösen komoly diadalmenetnek bizonyult, még annak ellenére is, hogy Dio és a Rainbow errefelé korántsem számított akkora névnek, mint Európában. A Heaven And Hell eközben hatalmas példányszámokban fogyott a boltokból: Nagy-Britanniában a nyár végére átlépte a 60 ezres eladási példányszámot, a tengerentúlon pedig az év végére aranylemez lett. Eladásai ugyanakkor később sem csökkentek, és az Egyesült Államokban végül beplatinázódott, amelyre a Sabbath Bloody Sabbath óta a Black Sabbath egyetlen kiadványa sem volt képes – egyben ez az utolsó Sabbath-stúdióalbum is, amely elérte ezt a fokozatot odaát.

A sikerek persze nem jelentették azt, hogy a zenekar nehézségei megoldódtak. A legkomolyabb változást mindenképpen Bill Ward távozása jelentette, aki az amerikai turné augusztus 19-ei, bloomingtoni állomása után közölte társaival, hogy kiszáll. Dio: „Másnap reggel megcsörrent a telefonom a hotelszobámban, Bill volt az. 'Most akkor elmegyek, Ron', mondta a kagylóba. 'Oké, haver, hová?' 'Mármint úgy értem, kiszálltam a zenekarból. Már a repülőtéren vagyok', felelte..." Ward: „Azért szálltam ki, mert akkor már tényleg csak egy dolog számított: hogy kiüssem magam. A végén már tényleg, egyetlen pillanatra sem voltam magamnál, és totálisan elbaszott állapotba kerültem. A pia volt a legfontosabb dolog az életemben: fontosabb volt a gyerekeimnél, a feleségemnél, saját magamnál, a Black Sabbathnál is. 1980-ra bekerültem egy spirálba, és egyre csak csúsztam lefelé. Utána hazamentem a családhoz Dél-Kaliforniába, és nagyjából egy éven át semmit sem csináltam, csak hevertem az ágyban. Felkeltem, piáltam, drogoztam, aztán aludtam, még a sötétítőket is lehúztam."

0425bs9

A turnéverkli persze nem állhatott meg Ward miatt. A következő öt koncertet törölniük kellett, de nagyon gyorsan új embert kerítettek Bill helyére az amerikai Vinny Appice személyében, aki korábban Rick Derringerrel és az Axisszel játszott. A sors iróniája, hogy a mindössze 23 éves Vinnyt hetekkel a Sabbath előtt Ozzy Osbourne formálódó turnébandájába is hívták, mivel azonban bátyja, Carmine jól ismerte az énekest, és minden szeretnivalósága mellett is teljesen kontrollálhatatlan őrültként jellemezte, Appice inkább úgy döntött, nem kísérti a sorsot. Iommiék nem tudtak erről, de a meghallgatáson egyből meggyőzte őket, így azonnal bevették. Geezer: „Vinnynek Bill volt az egyik kedvenc dobosa, így fejből tudta az összes témáját, és az én basszustémáimat illetően is tökéletesen képben volt. Ismerte a dalokat, egyből maximális mértékben igazodott a zenekarhoz. Tökéletesen passzolt rá Bill kabátja." Vinny persze rögtön látta, hogy a zenekarban akadnak bajok: „Mindössze négy napom volt arra, hogy megtanuljam a teljes műsort, és utána helyből egy nagy stadionkoncert várt ránk Hawaiiban. A próbákon viszont tulajdonképpen Ronnie és Geoff Nichols tanította meg nekem a dalokat, mert Tony meg Geezer egy idő után elment kocsmázni a stábtagokkal. Másnap ugyanez történt: eleve mindenki késett, és utána is csak arról szólt az egész, hogy játsszunk egy kicsit, aztán menjünk piálni. Nekem meg közben persze muszáj volt megtanulnom a dalokat. De azt nem mondanám, hogy olyan nagyon sokat próbáltunk ebben a négy napban. Egy walkmanen folyamatosan hallgattam a dalokat, hogy megjegyezzem a témákat, aztán hirtelen ott találtam magamat 20 ezer ember előtt, egy óriási szabadtéri fesztiválon. Előzőleg jegyzeteket készítettem a nótákról, verze-kórus-verze, itt hatnyolcad jön, satöbbi, és ezek segítségével jól el is jutottam a buli feléig. Viszont ekkor hirtelen kitört a vihar, és lefolyt a tinta a papírjaimról! Onnantól kezdve csakis magamra támaszkodhattam, de így is sikerült lenyomnunk a koncertet. Ronnie csak később mesélte el, hogy Tony hihetetlenül ideges volt a fellépés előtt, ugyanis sem ő, sem Geezer nem játszott más dobossal a Black Sabbath kezdetei óta, csakis Bill Warddal. Fogalmuk sem volt, mi sül majd ki ebből az egészből, de nekem persze nem szóltak, ugyanis mindketten eléggé zárkózottak azokkal, akiket nem ismernek. De utána mindketten mondták, hogy nagyon jó teljesítményt nyújtottam. Ez számukra is nagy dolog volt."

A zenekar hangulatára ugyanakkor erősen rányomta a bélyegét, hogy az év őszén Ozzy Osbourne is megjelentette első szólóalbumát, a Blizzard Of Ozzt. Az album ha nem is sokkal, de mind Amerikában, mind otthon, Angliában jobban startolt a listákon a Heaven And Hellnél, és természetesen nem létezett kritikus, aki innentől kezdve ne igyekezett volna egymással összemérni a két produkciót. Ez már csak azért is rosszul jött ki, mert Diót eleve idegesítette, hogy folyamatosan az énekesként általa nem túl nagyra tartott Ozzyhoz méregették, miközben a Sabbath új korszakot kezdett, és Randy Rhoadsszal az oldalán Osbourne is teljesen más irányokba kezdett el tapogatózni. Ehhez képest az év júliusában a banda korábbi menedzsere, Patrick Meehan által engedély nélkül kiadott, egy 1973-as bulit megörökítő Live At Last koncertalbum az ötödik helyen nyitott Angliában – vagyis kölcsönösen nem voltak képesek megszabadulni egymás árnyékától. A sajtó ezután gyakorlatilag versenyeztetni kezdte a Sabbathot és Ozzy zenekarát, és miután mindkét részről elhangzott pár kemény kijelentés a másik tábort illetően, hirtelen Diót is elkezdték idegesíteni a bulikon ozzyzó kisebb csoportok, akikkel addig nem igazán foglalkozott.

0425bs4

Csak tovább rontotta a helyzetet, amikor Milwaukee-ban Butlert fejbedobták a színpadon egy üveggel, és miután a csapat két számot követően levonult a deszkákról, zavargások robbantak ki a helyszínen. Geezer: „Kialudtak a fények két dal között, szóval eleve azt sem értem, hogy tudott ilyen tökéletesen eltalálni az a barom, de azonnal kifeküdtem, és úsztam a vérben. A zenekar levitt a színpadról, hogy kórházba szállítsanak, így mire felkapcsolták a lámpákat, épp senki sem állt a színpadon, mire a tömeg persze kiakadt, és onnantól kezdve elszabadult a pokol. A kórházban, miután magamhoz tértem, már csak azt láttam, hogy folyamatosan érkeznek egymás után a Sabbath-pólós srácok talpig véresen... De egyébként korábban is előfordultak hasonló esetek, főleg a '70-es évek elején, amikor még sehol sem használtak fémdetektoros beléptetőkapukat, és a zenekar meg a közönség között sem volt akkora hely, mint manapság. Állandóan dobálták fel a sörösdobozokat, sőt, egyszer San Franciscóban valaki egy bazinagy vaskeresztet is felhajított, ami pont úgy talált el, hogy elszakította a basszusgitárom három húrját, és a szemembe is belecsapódott a végén. Még szerencse, hogy nem vakultam meg ott helyben..."

A média természetesen a zenekaron verte el a port a Milwaukee-ban történtek miatt, és ismét szembe kellett nézniük az amerikai kisegyházak támadásaival is, akik nemcsak a lemez borítóját kifogásolták a cigarettázó angyalokkal, hanem Dio védjegyszerű, iskolateremtő ördögvillázását is. Ezt egyébként ezen a turnén kezdte el, és innentől kezdve terjedt el a metalszíntéren, bár természetesen nem tőle lehetett látni ilyet először színpadon. „Bizonyosan nem én csináltam ezt először, de én tettem divatossá", emlékezett vissza később. „Folyamatosan ördögvilláztam a bulikon, és a védjegyemnek számított a dolog, egészen addig, amíg a Britney Spears-közönség úgy nem döntött, hogy ők is elkezdik. Ezután sajnos elveszítette a jelentését. De annak idején valami olyan szimbólumot akartam meghonosítani, ami jól összefoglalja a Sabbath lényegét, és természetesen szó sem volt arról, hogy azt akartam volna kifejezni: mi az ördöggel cimborálunk. Egy régi olasz jelről beszélünk, amit malocchiónak neveznek, és a nagyanyámtól láttam először: épp az volt a lényege, hogy távol tartsuk a gonosz szemeit, vagy kibökjük vele ezeket, attól függően, hogyan mutatod a jelet. Szóval ez egy olyan szimbólum, aminek eredetileg tulajdonítottak bizonyos mágikus jelentőséget is, én pedig úgy éreztem, remekül passzol a Sabbath szellemiségéhez. A dolog gyorsan elhíresült, aztán szép lassan mindenki elkezdte használni, és alaposan el is terjedt. Mint mondtam, biztosan nem én találtam fel, de tény: annyit mutogattam, hogy aztán bizonyos szempontból a rock'n'roll jelképévé is vált."

0425bs2

A Blue Öyster Cult társaságában lenyomott, összesen több mint 1,5 millió ember által megnézett, tehát elképesztően sikeres amerikai turné után következő japán és ausztrál állomások további diadalt hoztak, de a hangulat ennek dacára is kezdett megromlani a bandában, és egyre inkább kiütköztek az emberi különbségek is Dio, illetve az Iommi/Butler-tengely között. Mindezek a következő album munkálatai során már teljesen nyíltan felszínre is törtek, mivel Dio egyre keményebben szólt bele a munkálatok minden fázisába, az önfejű Iommi pedig nem nagyon akart engedni az elképzeléseiből. A drogok pedig természetesen most sem segítettek rendezni a nézeteltéréseket, és a nagy egókat terelgetni képtelen menedzsment sem volt képes elsimítani ezeket. Így mire 1981 novemberében megjelent a folytatás Mob Rules címmel, a két évvel korábbi idilli egység már megbomlott. Maga az album amúgy gyakorlatilag a Heaven And Hell második része volt, újabb mestermű, azonban sem kreatív, sem anyagi téren nem sikerült vele felülmúlniuk az 1980-as albumot, és a következő évben elkészített Live Evil koncertalbum kapcsán Tony és Ronnie véglegesen összeveszett. A Sabbath második nagy korszaka tehát szinte nevetségesen rövid idő alatt ért véget, hogy aztán egy még rövidebb, Ian Gillannel és a visszatérő Warddal fémjelzett periódussal folytatódjon, majd évekre eluralkodjon a totális, követhetetlen káosz, és a zenekar a mélybe zuhanjon. Dio és a vele tartó Appice eközben a Holy Diver albummal megörökölte a Heaven And Hell-korszak rajongótáborát és sikereit, Ozzy pedig szólóban nagyobb lett, mint amilyen a Sabbath valaha is volt.

Mai füllel a Heaven And Hell általános ismertsége ellenére is kifejezetten bátor, sőt, vakmerő album, hiszen amit hallani lehet rajta, az óriási mértékben üt el a Sabbath korábbi munkáitól. Ahhoz ugyanakkor nem férhet kétség, hogy minőség tekintetében egyenrangú velük, csak éppen más kategóriában indultak. Nem gondoltak erre másképp maguk a készítők sem. Dio: „A Heaven And Hell az egyik legjobb lemez, amin valaha is dolgoztam. Tony és én csodálatos dolgokat hoztunk ki egymásból. A Black Sabbath padlón volt Ozzy távozása után, én is padlón voltam, miután kirúgtak a Rainbow-ból, és ezért hihetetlen bizonyítási kényszer dolgozott bennünk. Meg akartuk mutatni a világnak, hogy mit tudunk, de ugyanakkor pusztán a zenéért zenéltünk. A Heaven And Hellben továbbra is ott volt a Black Sabbath súlya és dögössége, de zeneibb volt a korábbi lemezeiknél. Rengeteg olyan dolgot hozhattam elő, amiket Ritchie Blackmore sosem hagyott volna, hogy a Rainbow-ban elénekeljek. Csodálatos volt Tonyval, Geezerrel és Bill-lel dolgozni, hiszen ők találták fel az egész metal műfajt. Egyikük sem értett a zeneelmélethez, de olyan fantasztikus dolgokat írtak, amilyeneket azelőtt senki. Számomra meghatározó volt Tonyval játszani, mert az a bizonyos jellegzetes ritmusgitározás egyenesen fantasztikus alapokat biztosított ahhoz, hogy kibontakoztassam a dallamaimat. Blackmore-nál az énekesnek mindig egy adott szerep jut, nincs túl sok önállóság, ellentétben Tonyval. Eszem ágában sincs bántani Ozzy Osbourne-t, mert zseniális előadó és frontember, de Tony Iommi és a Black Sabbath tőle sosem kaphatta volna meg azt a zeneiséget, amit tőlem. Természetesen én is nagy rajongója voltam a vele készült lemezeknek, mert a korai Sabbath látásmódja, zenei hozzáállása teljesen egyedülálló volt az akkori világban. A Heaven And Hell egy kicsit hagyományosabb zenét rejtett, mint az Ozzy-féle albumok, de a heavy metal műfaj minden értéke és szépsége együtt van azokban a nótákban."

0425bs6Ha lehet így fogalmazni, a gyorsan keserű véget ért sztorinak valamennyire azért persze pozitív kifutása lett, ugyanakkor rendkívül szomorú, hogy ma már véglegesen lezárt történetről beszélünk, hiszen Ronnie James Dio 2010-ben elhunyt. Viszont nagy szerencse, hogy a '80-as évek elejének szakítása után még kétszer rendezte viszonyát Tonyval és Geezerrel: ennek köszönhetjük az 1992-es Dehumanizert, az Ozzy nélküli Black Sabbath – szerintem – egyik legjobb és legalulértékeltebb albumát, illetve az újabb menetrendszerű szakítás, majd kibékülés után megszült, már Heaven & Hell néven kiadott, 2009-es The Devil You Know-t is. Utóbbi végül Ronnie utolsó befejezett munkájaként vonult be a metaltörténelembe, és szerencsére kicsit korábban, 2007-ben Budapesten is fellépett a zenekar ezen inkarnációja. Idős korukra még ezek a kétségtelenül hatalmas egóval rendelkező zenészek is képesek voltak félretenni a múlt sérelmeit valami nagyobb egész érdekében, és ha ez nem jön össze, alighanem most Tonyék bánnák a legjobban. De felismerték, mi a fontos, és nagyon szépen mutatja mindezt, hogy Ronnie halálos ágyánál többek között Geezer is tiszteletét tette. A tragédia emellett alapvető katalizátorként játszott szerepet az Ozzy-féle Sabbath újonnani aktivizálódásában is, hiszen minden érintett rájött, hogy az idő már nem neki dolgozik. Tony most éppen szerencsére visszahúzódott limfómája fényében pedig csak még nagyobb súllyal esik latba mindez – többek között éppen ezért is tartom annyira lehangolónak és méltatlannak, ami az utóbbi hetekben megint elkezdődött Bill Warddal, akárki is a hibás ebben. „So live for today / Tomorrow never comes..."

 

Hozzászólások 

 
+7 #35 From The Delta 2016-06-06 13:00
A Rising után a második legjobb lemeze Dio énekével.
Idézet
 
 
+5 #34 Draveczki-Ury Ádám 2016-04-25 12:07
Idézet - pelu:
A Mob Rulrs-ról lesz majd írás?

Mindenképpen!
Idézet
 
 
+5 #33 pelu 2016-04-24 22:44
Az album egyértelmű klasszikus, remek lemez, maga a Heaven and Hell szàm pedig rocktörténelmi alkotás, hidegrázós, megunhatatlan. :)

A Sabbath Ozzys és Dio korszakát pedig felesleges összehasonlítan i, hisz' különböző a stílus, de még a témák is mások. Nekem Dio hangügyileg az egyik etalon, nagyon kedvelem, viszont a korai BS évekhez nem tudom elképzelni, nem is szeretném, oda egyértelműen Ozzy való. Akkor még sokkal ösztönösebb, zsigeribb volt az egész, érzésem szerint Dio hatása sokkal nagyobb tudatosságot vitt a zenealkotásba. Sajnálom, h megrekedt ez a projekt és csak 4 album jött ki belőlük.

A Mob Rulrs-ról lesz majd írás?
Idézet
 
 
+5 #32 M.L. 2015-06-30 11:19
Három inkvizíciós eljárás után sem tudnám eldönteni, hogy a Heaven and Hell vagy a Dehumanizer a jobb. Ha ez a kettő egy lemez lenne, SOHA semmilyen zenekar nem írna erősebbet. Soha.
Idézet
 
 
+6 #31 Nűnű 2015-05-21 14:12
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Biró Aurél:
Tisztelt Szerkesztő Úr! Nem írná meg a zenekar történetét? Legalább a lemezkritikák szemszögéből!

Már mire gondolsz? A rovatban lassan ott a teljes diszkográfia. :) Idén pedig biztos bővül még a sor a Tyrrel, ami számomra a Martin-éra csúcsalkotása, ennyit garantálni tudok.

Azt a "Martin-éra" szóösszetételt el lehet hagyni, a TYR a Sabbath csúcsalkotása
Idézet
 
 
+5 #30 Draveczki-Ury Ádám 2015-05-21 13:31
Idézet - Biró Aurél:
Tisztelt Szerkesztő Úr! Nem írná meg a zenekar történetét? Legalább a lemezkritikák szemszögéből!

Már mire gondolsz? A rovatban lassan ott a teljes diszkográfia. :) Idén pedig biztos bővül még a sor a Tyrrel, ami számomra a Martin-éra csúcsalkotása, ennyit garantálni tudok.
Idézet
 
 
+8 #29 Biró Aurél 2015-05-14 15:57
Tisztelt Szerkesztő Úr! Nem írná meg a zenekar történetét? Legalább a lemezkritikák szemszögéből!
Idézet
 
 
#28 Csabi 2015-04-29 08:42
Én is ha Ozzyt akarom hallani,akkor a szólóalbumait hallgatom inkább(főleg az első 2-őt,és az utolsó Scream-et).Dio volt az igazi Sabbath énekes,ezt 2009-ben is bizonyították! :)
Idézet
 
 
+2 #27 Mr. Hyde 2015-04-28 13:31
Igazából csak dúrból mollba fogtak :-D
Idézet
 
 
+1 #26 deniro2 2015-04-27 16:47
Aham, szóval Ozzy mindig csak jó helyen volt jó időben, 47 éven keresztül... Ez is egy vélemény...:)

Idézet - Teszter:
Idézet - iLane:
Azért a Blizzard of Ozz (megérdemelt) sikere kissé megkérdőjelezi, hogy Ozzy valóban annyira használhatatlan állapotban lett volna... nem?


Gyanitom Ozz nem sokat tett hozza, volt egy zsenialis gitarosa, aki megirta a zenet, o meg rakantalt. De siker legnagyobb kulcsa a menedzsment volt, aki az amerikai piacra igazitottak Ozzyt, meg botranyhost csinaltak belole. Ezutan mar csak le kellett hugyozni par katonasirt, meg denevereket harapdalni, es a media tette a dolgat. :)
Idézet
 
 
+11 #25 Teszter 2015-04-27 15:56
Idézet - iLane:
Azért a Blizzard of Ozz (megérdemelt) sikere kissé megkérdőjelezi, hogy Ozzy valóban annyira használhatatlan állapotban lett volna... nem?


Gyanitom Ozz nem sokat tett hozza, volt egy zsenialis gitarosa, aki megirta a zenet, o meg rakantalt. De siker legnagyobb kulcsa a menedzsment volt, aki az amerikai piacra igazitottak Ozzyt, meg botranyhost csinaltak belole. Ezutan mar csak le kellett hugyozni par katonasirt, meg denevereket harapdalni, es a media tette a dolgat. :)
Idézet
 
 
+7 #24 Venomádi 2015-04-27 14:51
A Lonely is the word szólójánál kevés gyönyörűbbet hallhattam. Vagy talán egyet sem. És akkor Randy Rhoads kifogásolta Tony Iommi képességeit. Isten bocsássa meg.
Idézet
 
 
+5 #23 Jézus 2015-04-27 08:04
Én fordítva vagyok ezzel, az első Black Sabbath albumok abszolút etalonjellegűek , később csak ugyanazt vitték más szintre pl. Dióval. A szólólemezek is jók, de már nem voltak annyira újszerűek a kor körülményeit nézve, mint pl., amikor '70-ben a Rolling Stones és Beatles lázban berobbant egy olyan nyitódal, mint a Black Sabbath, amitől beszart mindenki.

Idézet - Nűnű:
Idézet - iLane:
Azért a Blizzard of Ozz (megérdemelt) sikere kissé megkérdőjelezi, hogy Ozzy valóban annyira használhatatlan állapotban lett volna... nem?

Az az érdekes, hogy ha én Ozzy-t akarok hallgatni, akkor a szólólemezeit veszem elő, nem a vele készült Sabbath albumokat.
Idézet
 
 
+8 #22 Nűnű 2015-04-26 15:46
Idézet - iLane:
Azért a Blizzard of Ozz (megérdemelt) sikere kissé megkérdőjelezi, hogy Ozzy valóban annyira használhatatlan állapotban lett volna... nem?

Az az érdekes, hogy ha én Ozzy-t akarok hallgatni, akkor a szólólemezeit veszem elő, nem a vele készült Sabbath albumokat.
Idézet
 
 
+6 #21 Gábor 2015-04-26 14:57
Klasszikus lemez, de csatlakozom azokhoz, akik szerint a Mob Rules még jobb! Lenyűgöző hangzás, metalosabb zene (szemben a H&H hard rock oldalával) - szerintem egységesebb is a Heaven &Hell-nél.
Idézet
 
 
+8 #20 Gábor 2015-04-26 14:55
Idézet - iLane:
Azért a Blizzard of Ozz (megérdemelt) sikere kissé megkérdőjelezi, hogy Ozzy valóban annyira használhatatlan állapotban lett volna... nem?

Az inkább Sharon, Randy és Bob Daisley érdeme sztem...
Idézet
 
 
+9 #19 Csabi 2015-04-26 12:29
Nekem ez volt az IGAZI Sabbath! :) Szeretem az Ozzys korszakot is,a 13 is egy mestermű lett,de Dio-val voltak a legjobbak!Az énekesek közül ő tett a legtöbbet a zenéhez!
Idézet
 
 
+10 #18 sanyi 2015-04-26 12:09
Idézet - kaffer:
Idézet - iLane:
Azért a Blizzard of Ozz (megérdemelt) sikere kissé megkérdőjelezi, hogy Ozzy valóban annyira használhatatlan állapotban lett volna... nem?


Gondolom átérezte, hogy ha nem kapja össze magát, nagy szarba kerülhet..


Az Ozzy-s könyv alapján úgy volt, hogy Sharon kapta össze Ozzyt, aki magától képtelen lett volna erre.
Gondolom a Sabbathban azért nem tudtak segíteni neki ebben, mert Tony, Geezer és Bill is elég rendesen szét vola csúszva.
Idézet
 
 
+9 #17 kaffer 2015-04-26 11:50
Idézet - iLane:
Azért a Blizzard of Ozz (megérdemelt) sikere kissé megkérdőjelezi, hogy Ozzy valóban annyira használhatatlan állapotban lett volna... nem?


Gondolom átérezte, hogy ha nem kapja össze magát, nagy szarba kerülhet..
Idézet
 
 
+7 #16 iLane 2015-04-26 09:26
Azért a Blizzard of Ozz (megérdemelt) sikere kissé megkérdőjelezi, hogy Ozzy valóban annyira használhatatlan állapotban lett volna... nem?
Idézet
 
 
+7 #15 Jézus 2015-04-26 08:12
Teljesen igazad van, ezekkel a cikkekkel nemzetközi szinten is nagyon népszerűek lehetnének. Nem lenne egy rossz ötlet angolul megírni legalább a klasszikushock cikkeket, ha képesek lennének ugyanolyan választékosan angolul is megfogalmazni ugyanazt. Kevés ilyen igazán kivesézős, fogékony és gördülékeny cikk jelenik meg a nemzetközi online sajtóban, így talán anyagi szempontból is megérné.

A lemez pedig zseniális. Nekem még mindig elég nehéz elfogadni, hogy létezik egy Black Sabbath a sötét, Ozzy-féle korszak után is, mert ezeken az albumokon nemcsak a vokál, hanem maga a zene is sokkal színesebb, így minden gyökeresen más, méh, ha érződik is Iommi egyedi stílusa. Még mindig két különböző zseniális zenekarként kezelem őket, még ha ugyanazon a név alatt futottak is.

Idézet - trollmagnet:
Épp most éjszaka olvasgattam a Joe Siegler féle Sabbath oldal történet részét és azt kell, hogy mondjam, ez a cikk simán megállja a helyét nemzetközi viszonylatban is
nagyon jó volt olvasni, köszi
Nálam érdekesség, hogy én először a Live Evil-t hallottam a Dio- féle Sabbath-tól, de azonnal rákattantam erre az érára is
Nekem a Heaven and Hell az igazi ős heavy metal album, nem a Maiden vagy a Judas, bocs...
Mondjuk a Mob Rules valamivel még ennél az albumnál is jobban sikerült szerintem, arról is szívesen olvasnék full kritikát
(persze őket is szívesen hallgatom)
Idézet
 
 
+7 #14 trollmagnet 2015-04-26 06:03
Épp most éjszaka olvasgattam a Joe Siegler féle Sabbath oldal történet részét és azt kell, hogy mondjam, ez a cikk simán megállja a helyét nemzetközi viszonylatban is
nagyon jó volt olvasni, köszi
Nálam érdekesség, hogy én először a Live Evil-t hallottam a Dio- féle Sabbath-tól, de azonnal rákattantam erre az érára is
Nekem a Heaven and Hell az igazi ős heavy metal album, nem a Maiden vagy a Judas, bocs...
Mondjuk a Mob Rules valamivel még ennél az albumnál is jobban sikerült szerintem, arról is szívesen olvasnék full kritikát
(persze őket is szívesen hallgatom)
Idézet
 
 
+5 #13 hamano 2015-04-25 21:49
Egy élmény volt. Köszi :)
Idézet
 
 
+4 #12 Siri Keeton 2015-04-25 21:16
Idézet - Spacelab:
A lemezről már annyi minden jót elmondtak mindenhol,hogy én inkább az oldalt fényezem egy kicsit: Ilyen olvasmányos,ala pos,minden részletre kiterjedő lemez leírást csak itt Nálatok olvasni,főleg hogy az egyik legnagyobb kedvencről van szó...
Mondjuk én a Mob Rules-t egy kicsit jobbnak,erősebb nek érzem,de ezen lemez kőbe vésett klasszikus monolit jellegéhez sem férhet kétség. (Ja,tegnap volt 25 éves a Headless Cross megjelenése is)


Tévedésből azt hiszem ezt downvote-oltam upvote helyett, léci két ember, aki egyébként nem szavazna rá, upvote-olja! Köszönöm.
Idézet
 
 
+40 #11 abdul 2015-04-25 13:56
a cikkíró továbbra is a magyar rockújságírás csúcsán trónol.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.