
A magyar Metal Hammer nagyon komoly, generációnk számára meghatározó dolgokat tett le az asztalra a korai időkben. Legtöbbször elég jól lőtték be ma már klasszikusnak számító lemezek ítéletét, értő fülekkel vetítették előre, mennyire lesz időtálló az adott anyag, de néhány alkalommal utólagosan kiderült, hogy kevésbé találták el a dolgot. Gondolok itt például az első Badlands-lemez vagy a Vulgar Display Of Power kritikáira, de kétségtelen, hogy az eredetileg Blackie Lawless-szólólemeznek indult, önéletrajzi ihletésű, kissé túlzó fennköltséggel rockoperának nevezett, a napokban jubiláló The Crimson Idol is ebbe a kategóriába tartozik. A huszonöt évvel ezelőtt Maiden-kópiának, koncepciótlan zagyvaságnak titulált mű a fanyalgó kritikák ellenére is (tegyük hozzá: nem csak nálunk nem szerette a rocksajtó) megtalálta az utat a közönséghez, és a mai napig etalonnak számít Blackie amúgy is impozáns életművében – gyakorlatilag a morcos zenekarvezető magnum opusa. Zeneileg, koncepcióban, hangulatában, dalait tekintve egyszeri és megismételhetetlen, megunhatatlan, felülmúlhatatlan alkotás.