Shock!

„Orgonálni könnyű. Elég a helyes billentyűt a helyes pillanatban megérinteni, a hangszer elintézi a többit" – így véli Richard Bach, aki sem rokona, sem ismerőse Johann Sebastiannak, ellenben egy kortárs amerikai író. Az ám, de mi történjen a helyes hangszeren, kellő időben megszólaltatott helytelen hangokkal? Legtöbbjük áldozatául esik a szemérmes, józan belátásnak, elenyésző részük azonban lyukat üt a konvenció sokak által óvott falán, melyet korábban talán észre szem vettünk. Tizenöt éve, a mai napon egy olyan zeneművet segítettek világra fagyban cserzett norvég kezek, melyet teljes egészében efféle „helytelen" gondolatok töltöttek fel élettel – meglepő módon a torzszülött csodagyerek azonnal a rokonság kedvence lett.

A projekt-létét végigszenvedő Arcturus története a Mortem nevezetű death metal brigád alapjain indult, még 1990-ben, ahol akkor már három éve együtt zenélt a dobos Hellhammer, az énekes Marius Vold (a szintén kultikus sorsú Thorns tagja), valamint a gitáros(!) Sverd. A Mortem egyetlen demó után, ütemvesztés nélkül Arcturusra változtatta a nevét, ám a névtábla cseréje egyben meghatározó stílusváltással is járt. A független, francia kiadójuk égisze alatt 1991-ben kihozott My Angel EP már ezt az önmagát újragondoló társulatot mutatta, ahol Sverd a billentyűs hangszereket is hadrendbe állíthatta végre – a kislemezen hallható két dal kezdetleges, kiforratlan alakban pedig képet adhatott az új irányról is. Nevezett Steinar Johnsen, a produkció zenei agya le sem tagadhatná klasszikus iskolázottságát, innovatív hangszerkezelése és a színtér hangzásának formálásában játszott szerepe azonban bőven a konzervatóriumi eminensek fölé, túlzás nélkül a sajnos immár néhai Jon Lord nagyságrendjébe rendeli őt. Sverd azon kevés kivételek egyike a norvég extrém zenei palettán, aki fő csapásirányát holmi kalandok kedvéért szinte sosem hagyta magára, szinte mindent egyetlen szócsövön mondott el (a második Covenant albumon azért egy zenei alapvetés tevékeny részese volt, ám ott is kisegítő muzsikusként).

Az északi égbolt egyik legfényesebb vörös óriása után elnevezett, alkalmi társulat körül – rossz szokásuk szerint – az EP kiadása után pár évig újra a legteljesebb csend honolt, majd 1993-ban új tagokkal lódultak meg újfent a csillagok felé. A debütáló albumát csiszolgató Emperor soraiból Samoth vette szárnyai alá a csapatot, közvetve akkor induló kiadója (Nocturnal Art) révén, illetve a lehető legdirektebb módon, gitárosként és basszusgitáron is kisegített. A formálódó supergroup élére ekkor került az alig 17 éves Kristoffer „Garm" Rygg az akkoriban még szintén csak papíron létező Ulverből, aki hamar zenei rendezővé nőtte ki magát Sverd mellett. Ez a felállás rögzítette 1994-ben az Arcturus első professzionális kiadványát, a Constellation EP-t, rajta négy dallal, melyek már nyílegyenesen mutattak a bemutatkozó album irányába. Utóbbi 1996-ban láthatott végül napvilágot, Aspera Hiems Symfonia (magyarul: Zord Téli Szimfóniák) címmel, a felvételek idején börtönbüntetését töltő Samoth helyén Carl August Tidemann gitárossal (aki az elvileg a mai napig aktív Tritonusból érkezett, később a Winds soraiban folytatta). Kisegítő bőgősként ott volt már velük Hugh Stephen James Mingay, azaz Skoll is (ő az Ulver és a Ved Buens Ende környékéről lehetett ekkoriban ismerős). Az Arcturus legkreatívabb időszaka volt ez, amikor egy mondhatni kész felállással rá is fordultak történetük legmeghatározóbb projektjére.

Mi sem természetesebb ezektől a konok norvég arcoktól, hogy az egyre érkező elismerések közepette a zenekar itt újra földbe állni látszott. Garm ekkoriban kezdett azóta is gyógyíthatatlan szerelembe esni az elektronikus hangzásokkal, és hagyta el ezért (vagy másért) angol hidegvérrel előbb az Arcturust, majd a másik neves északi all-star válogatottat, a Borknagart is. August az iskolát választotta a zenei karrier helyett, vagyis a zenei dimenziókat felépítő Sverd-Hellhammer páros nagyjából kezdhetett mindent elölről. Nehezen visszafejthető, hogy mi vitte el az jeges, atmoszférikus black metalban utazó zenészeinket az avantgarde legvadabb tájaira – ami tény, hogy a készülőben lévő témák erőssége azután Garmot is visszacsábította, teret hagyva a mikrofonnál azért a maga helyett beajánlott Simen „ICS Vortex" Hestnæsnek is. Kijelenthető, hogy az Ulver saját stúdiójában komoly nehézségek árán, fél év alatt rögzített, majd az underground fellegvárnak számító Misanthropy Records színeiben 1997. október 27-én megjelentetett La Masquerade Infernale album Garm és Sverd pajzán összekapaszkodásának torzszülött, ugyanakkor már születésekor ünnepelt gyermeke. Az őrült zenei maszturbáció azon szintje ez, melyről nem fordíthatod el a fejed, ha a stílus valaha is megérintett.

A projekt végül akkora méreteket öltött, hogy annak kivitelezése csakis vendégzenészek egész sorával vált kivitelezhetővé. A gitároknak ebben a csapatban mindig marginális szerep jutott, a hat húr gazdája jobb híján – és persze Garm révén – lett csak Knut Magne Valle, aki azonban visszafogott, mégis meghatározó színezéseivel szilárdan beépült a tagságba, olyannyira, hogy a mai napig a zenekar egyik motorja. Két igazán komoly gitárszólót a visszakacsintó August is rögzített az albumra (az Ad Astra és az Of Nails And Sinners nóták sarokpontjairól beszélünk), előbbi dalban fuvola és kornett is megszólal. Egy nem egészen klasszikus felállású vonósnégyes (brácsa helyett nagybőgőt hallunk) is szerepet kap itt és máshol is a lemezen, a nagyzenekari megközelítés és az ének regiszterei együtt így már-már egy igencsak elvont opera érzetét keltik. A vokális teljesítmény méltatása külön fejezetet érdemelne, de nem hiszem, hogy pusztán szavakkal valaha is képes lennék rá, így tényszerűen annyi mondható el, hogy Garm összetéveszthetetlen baritonja és Simen már-már szopránba hajló, magas fekvésű megoldásai egymás mellett is tökéletesen megéltek. Amit pedig kettejüktől a vattacukor doom stílusmegjelöléssel okkal illethető, Simen által felvezetett The Chaos Path-ban hallhatunk, az egyike a legtöbbnek, amit ez a műfaj valaha adhat.

Később a kromatikus modulációkkal hódító Alone megint egy másik iskolát képvisel, az album leginkább koncertképes dala ez a maga vágtató tempójával, behízelgő „slágerességével" – és a dalszövegben az Arcturus ars poeticájával. Utóbbi egy már létező vers, Edgar Allan Poe munkája, melyet hadd idézzek teljes egészében, Radó György kifogástalan fordításában: Mindig, már mint apró gyerek / Más voltam, mint más – e szemek / Másként láttak – más szenvedély / Tüzében égett ez a vér / Más forrásból fakadt a bánat / Énbennem; más hangokra támadt / Csapongó kedv az én szívemben / És mindig egyedül szerettem / Viharzó éltem hajnalán / Akkortájt bukkant fel talán / Jó s rossz mélyéből tört elő / E titkos, bénító erő: / Szurdokból vagy hegypatakból / Fennen rőtlő szirtfalakból / Míg az őszi napkorong / Mindent színaranyba vont / Míg sújtó istennyila / Mellettem suhant tova / Menny dörgött, zúgtak szelek / És egy furcsa felleget / (Tiszta-kék égbolt delén) / Zord démonnak láttam én.

A nietzschei magok sarjadása, a mindent felülíró eszképizmus gnosztikus képe csapódik le egy sátáni musicalben, és lesz a nagy egész egy kiismerhetetlen, Pokoli Álarcosbál, ahogy azt a francia cím is jelzi. Mint minden nagy alkotás, ez is a tökéletes technikai felkészültség, a zenei alázat és a korlátlanul csapongó fantázia terméke, ahol olyasmi szentségtörésnek is indokolt helye volt, hogy Hellhammer helyett egyszer csak dobgép húzza el a tust.

A La Masquerade Infernale színtérre gyakorolt hatását felmérni a lehetetlennel határos, annyiféle irányba terjeszkedik, és annyira mást mond a különböző zenei stílusok rajongóinak – ám senkit sem hagy hidegen. Az alkalminak tűnő, de mindenki meglepetésére egymás mellett még hosszasan kitartó brigád olyan monstrumot alkotott itt, melyhez a későbbi sorlemezeken – rendkívül bölcsen – közelíteni sem próbáltak. Csupán a képet színezi, ha megismerkedünk az első kiadáson fellelhető, másfél perces, rejtett ambient intróval, no és persze a két évvel később kiadott remix-lemezzel (Disguised Masters címmel). Utóbbinak kétségtelenül megvannak a maga értékes pillanatai, de nem erőszakolnám bele mindenáron az Arcturus katalógusba, lévén főleg G. Wolf és Knut ferdén zseniális megközelítési módjait példázza. „Én sírt ajánlok ...mégsem én vagyok halálod" – hangzik el legott, és ebben az egyben talán okkal lehetünk bizonyosak. Tizenöt év telt el, de ezt az albumot ma is sokkal többen istenítik, mint akik az üzenetét megért(h)ették. Öt ember van csupán, akik számára az itt hallható embertelen deformitásokkal kapcsolatban nincs szükség magyarázatra. És ők valahányan királyok.

A csapat jelenleg ismét életjeleket mutat, sőt, egy új album is érkezhet a kanyarban, melynek csupán annyi az elvárt „feladata", hogy megdönthetetlen klasszikusok magasságába érjen. Merthogy az Arcturus minden egyes sorlemeze helyet kaphat ebben a kategóriában – vitának helye talán csak a legutóbbi album esetében lehet, de azt gondolom, ott lehetetlen elvárásokkal szemben dolgoztak Sverdék. Visszatérve a Masquerade utóéletére, a megjelenés után hat évvel Garm persze végül elhagyta a fedélzetet, Simen pedig egy szűk évtizeddel később foglalhatta csak el újra helyét a fronton. A holtidőben a csapat lezavart egy rövid pettinget a Spiral Architect énekesével, Øyvind Hægelanddal is, ebben a felállásban jutottak el az első turnéjukon Budapestre is, 2004 őszén. Volt szerencsém ezen felül még két alkalommal látni a bandát, immár Simennel az élen, és minden fellépésükre magukkal hozták azt a mágiát, melynek tüze talán éppen ezen alkotásukon csap a legmagasabbra. És ebben a tűzben persze el lehet égni, mellette meg lehet melegedni, de minden nyitott szemmel csámborgó világpolgárnak kötelessége azt legalább észrevenni.