Shock!

november 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

King’s X: Gretchen Goes To Nebraska

1015kingsx1Elvileg még idén, gyakorlatilag lehet, hogy már csak jövő év elején érkezik, de mindenképpen itt van a kanyarban a houstoni King's X új nagylemeze. Doug Pinnick, Ty Tabor és Jerry Gaskill több mint egy évtized után jelentkezik új dalokkal, és ilyen hosszúságú szünetet korábban még sosem tartottak, noha a csapat közben azért időről időre koncertezett szerte a világon. Ennek okát nincs sok értelme fejtegetni, majd megteszik ők az aktuális interjúkban, az apropó azonban tökéletes arra, hogy visszatekintsünk a banda egyik legklasszikusabb munkájára, az idén harminc éve kiadott Gretchen Goes To Nebraskára.

A King's X első nagylemeze, az 1988-as Out Of The Silent Planet nem perzselte fel éppen a világot, de kiugró kritikai sikert aratott, és a zenészszakma is egyből felkapta a fejét a houstoni trió egyedi zenei megoldásaira, az általuk képviselt új hangra. Doug Pinnick, Jerry Gaskill és Ty Tabor így a Megaforce kiadó teljes bizalmát élvezve kezdett bele a második nagylemez munkálataiba a turnék végeztével. A stúdióban ismét menedzserük és mindenesük, a zenekar tulajdonképpeni negyedik tagja, Sam Taylor segítette őket a munkában.

megjelenés:
1989. június 27.

kiadó:
Megaforce / Atlantic
producer: Sam Taylor & King's X

zenészek:
Doug Pinnick - ének, basszusgitár
Ty Tabor - gitár, ének
Jerry Gaskill - dobok

játékidő: 52:20

1. Out Of The Silent Planet
2. Over My Head
3. Summerland
4. Everybody Knows A Little Bit Of Something
5. The Difference (In The Garden Of St. Anne's-On-The-Hill)
6. I'll Never Be The Same
7. Mission
8. Fall On Me
9. Pleiades
10. Don't Believe It (It's Easier Said Than Done)
11. Send A Message
12. The Burning Down

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

A zenekarnak nem kellett a nulláról kezdenie a munkát, hiszen a szokásosnál hosszabb út vezetett számukra az első lemezig. Ennek következtében a King's X korai korszakának több alapvető dala nem került fel az Out Of The Silent Planetre, amelyek közül többet is leporoltak a folytatásra. Érdekes, de ezek közé tartozott a zenekar őskorának talán legmeghatározóbb darabja, a Pleiades is, ugyanis ez volt az a dal, amelynek megírása közben – még az elődformáció Sneak Preview idején – saját bevallásuk szerint valójában létrejött a jellegzetes King's X-hangzás. Ehhez persze először Tabor jellegzetes hangolásának kellett kialakulnia: „A Beatles I Want You (She's So Heavy) dalát gyakoroltam éppen, és a dal végén beérkező riff nem játszható el hagyományos hangolással. Megpróbáltam kisilabizálni, mi történik, de csak úgy tudtam eljátszani, hogy lejjebb hangoltam a gitárt. Utána rádöbbentem, hogy sok bluesgitáros él ezzel a trükkel, csak éppen akusztikus gitáron, aztán ott volt még a Led Zeppelin, Brian May egy-két dalban, például a Fat Bottomed Girlsben, meg Eddie Van Halen a Fair Warning albumon. És mind baromi súlyosan szóltak. Korábban is kísérleteztem különböző hangolásokkal, de ekkor jöttem rá, hogy igen, ez az a gonosz hangzás, amire szükségem van." A gitáros ezután egy cimborájával közösen rakta össze a Pleiades alapjait: „Az akkori Top 40-es dalok szellemiségében próbálkoztunk írni valamit. Áthívtam magamhoz egy régi haveromat, Dale Richardsont Mississippiből, és a vele közös jammelés során születtek meg a Pleiades alapjai. Drop D hangolásban írtam a nótát, amivel amúgy is megszegtünk gyakorlatilag minden popzenei dalszerzési szabályt, hiszen nem a hagyományos verze/refrén szerkezetben építkezik. Emellett az eredeti demó még kakofóniába is fulladt..."

1015kingsx5

Maga Tabor sem tudta pontosan, mit szól majd a sajátos új hangzásképhez Pinnick és Gaskill, de társai egyből ráharaptak az új ízekre: „Tulajdonképpen nem akartam felhasználni a zenekarban a Pleiadest, így kicsit bátortalanul játszottam le a többieknek, de baromira tetszett mindkettejüknek. Olyannyira, hogy egyből valami olyasmit mondtak: innentől ebbe az irányba kellene haladnunk. Doug ezután szinte azonnal megírta a Power Of Love-ot, amely már szintén drop D-ben volt, és hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy összeállt egy sor nótánk ebben a hangolásban. Onnantól tényleg mindenféle formulát figyelmen kívül hagytunk. Tudtuk: lehet, hogy nem lehet majd jól eladni a zenénket, sőt, abban sem voltunk biztosak, hogy másnak egyáltalán tetszeni fog-e, viszont egyből úgy éreztük, hogy magunkra találtunk, és végre nem úgy akarunk megszólalni, mint valaki más. Korábban a rockban pár megmozdulást leszámítva úgy igazán senki sem mélyedt el ebben a dologban, ezért aztán elkezdtem súlyos, izgalmas riffeket gyártani ezzel a megszólalással. Mindenképpen az Out Of The Silent Planet volt az egyik első album a világon, amelyen már elsősorban ez a hangolás dominált."

Szintén évekkel korábbról eredt a lemez egyik központi tétele, az Over My Head is, amelynek alapjai Pinnicktől érkeztek, csak éppen ő maga sem gondolta őket lemezérettnek: „Emlékszem, amikor megírtam az Over My Headet, szarnak tartottam, így öt éven át nem is mutattam meg senkinek. Aztán a srácok véletlenül meghallották, amikor a lemezhez előszedtük a régi demókat. Elindult a szalag, megszólalt az első riff, én pedig egyből le is állítottam a magnót: hagyjuk ezt, ez csak egy régi dal, évekkel ezelőtt írtam, és szar az egész. Ty erre azt mondta: nem, hallgassuk meg. Meghallgattuk, és egyből imádták. Nem volt kérdés, hogy felvesszük a lemezhez." Pinnick mindig is Lenny Kravitz Let Love Rule-jához érezte közelinek a dalt, amely egyébként nagyjából a Gretchennel egy időben jelent meg: „Lenny nótájában is ott rejlett valami igazi Beatles-típusú érzékenység, egy határozott Beatles-íz. Viszont ahogy építkezett, építkezett, építkezett a dal a refrénig, ott hirtelen átváltott arra, hogy let love rule, vagyis nem vitte el a tetőpontig, hanem visszafogta. Emlékszem, amikor először hallottam, úgy éreztem, nem elég drámai a dolog így, de aztán rá kellett jönnöm, hogy működik. Az Over My Headben is ugyanez történik: jön, hogy music, oh, oh, oh, Lord, aztán megmarad ezen a szinten. Talán éppen ezért nem is éreztem eleinte annyira működőképesnek. Emellett pedig úgy tűnt, hogy az énektéma sem passzol maradéktalanul a riffhez, de nem tudtam a helyére mást kitalálni, szóval feladtam. A szöveg egyébként a nagymamámról szólt, ilyen spirituálé-jelleggel. Mindent összehajigáltam... Maga az első verzió pedig egy Mattel dobgép és két kazettás magnó segítségével állt össze. Felvettem az alapokat, utána betettem a kazettát, miközben a másikban forgott a szalag, én pedig rájátszottam a felvételre metronóm meg minden nélkül... A mai napig megvan ez a felvétel, és egy nap majd ki is hozom, hogy mindenki hallja, mennyire rettenetes."

1015kingsx2

A csapat a friss szerzeményekben a rájuk jellemző mély, spirituális töltéssel emlékezett meg az őket foglalkoztató témákról. Doug: „A Summerlandet Ty írta, méghozzá a szülőföldjéről, a Mississippi államban található Jackson vidékéről, amikor kicsit hazautazott pihenni. Akkor merült fel benne a kérdés, hogy miként írjunk az amerikai Délről úgy, hogy megjelenjen benne a szépség is: túllépve a rasszizmuson, az egész déli mentalitáson. Hiszen a Dél nem kizárólag ezt jelenti, annak ellenére, hogy tényleg létezik az a bizonyos tanulatlan, vidéki redneck embertípus. Szóval valahogy ezt próbálta körbejárni, és furán érezte magát tőle: imádta a szülőföldjét, de rá kellett döbbennie, hogy ezek az emberek nem változnak, és mindig ilyenek maradnak." Arra ugyanakkor most is kínosan ügyeltek, hogy ne erőltessék rá senkire amúgy büszkén felvállalt keresztény meggyőződésüket. Gaskill: „Igazából soha nem mi kategorizáltuk be a szövegeinket, hanem mindig mások. Mi csak három fickó vagyunk, akik hisznek, amit hisznek, és olyan dalokat írnak, amilyeneket szeretnek. Ilyenek vagyunk. Semmit sem csinálunk szándékosan, előre eltervezetten azt leszámítva, hogy hűek maradunk önmagunkhoz, olyan zenét játszunk, ami nekünk tetszik, és annyira őszinték vagyunk, amennyire csak lehetséges. Soha az életben nem mondtunk olyat, hogy létezik egy keresztény meg egy szekuláris világ, hiszen csupán egyetlen világ van, amit Isten teremtett. Az egymással szembeállított keresztény és a szekuláris világ viszont már az ember találmánya."

A King's X második albuma, a Gretchen Goes To Nebraska végül 1989. június 27-én jelent meg. Az album címét illetően a legkülönfélébb magyarázatok keringenek, így többek között az is, hogy a lemez valójában konceptuális jellegű, amelynek alapját egy Jerry által írt, de nyilvánosan részletesen soha ki nem fejtett, keresztény tanításokon alapuló mese jelenti. Pinnick szerint ugyanakkor a hangzatos elnevezés valójában semmit sem jelentett: „Körülbelül öt vagy hat évig tartogattuk ezt a címet, ami mindannyiunknak nagyon tetszett, konkrétan eldőltünk a röhögéstől, amikor kitaláltuk. Amikor már közel jártunk a munka végéhez, Sam Taylor megkérdezte, mi lesz a cím, és azt feleltük: Gretchen Goes To Nebraska. Miért is ne?" Gaskill: „Az egész egy viccből indult. Épp kipakoltuk a furgont, miközben hülye albumcímekkel dobálóztunk, és az egyik roadunk benyögte ezt. Egyből azt mondtuk: egy napon biztosan ez lesz az egyik albumunk címe. Vicces, de amikor később, már a lemez megjelenése után összefutottunk a sráccal, és megemlítettük neki, hogy tőle ered a cím, már nem is emlékezett a dologra."

1015kingsx4

A Gretchen Goes To Nebraska voltaképpen az első album testvére, amit már az is ékesen bizonyít, hogy az arról lehagyott Out Of The Silent Planet című dallal indul. A zenekar stílusjegyei változatlanok maradtak, és ezen nincs is okunk csodálkozni, hiszen mint fentebb szó esett róla, a két anyag dalai nagyjából egy éra szülöttei. Ennyi év távlatából voltaképpen még a két album hangzása is egészen hasonló ezzel a jellegzetes letisztult, „csilingelős" sounddal, amelynek ugyanakkor kellő alja is van Pinnick kellően kiemelt basszusgitárjának és Tabor bivalyerejű, mégis mindenféle öncélú, negatív agressziót nélkülöző riffelésének köszönhetően. Bár annyit azért érdemes kiemelni, hogy a banda rendszerint hangsúlyozza, mennyivel több idejük jutott kísérletezni ezzel a lemezzel a stúdióban, mint a debüttel. Maga az Out Of The Silent Planet mindenesetre vérbeli King's X-eszencia azokkal a bizonyos sajátos ritmizálású riffekkel, ahol tökéletes egységet alkotva csavarodnak egybe Doug soulon, gospelen edzett dallamai a Beatlest idéző monumentális, Ty által dominált többszólamú vokálokkal. Még a dal álomszerű hangulata is rímel a debütére, simán szerepelhetett volna ott is.

A másodikként érkező Over My Head a zenekar egyik leghatalmasabb szerzeménye, amelyről mai fejjel sem foghatom fel, miért nem bízott benne annak idején Pinnick. Tény persze, hogy a hipnotikus alapriffre felhúzott, jammelős jelleget öltő tétel voltaképpen egy spirituálé rocktrióra hangszerelve, és emiatt alapból felrúgja a rocknótákra jellemző struktúrát. Viszont nálam már annak idején, 17 éves koromban is elsőre libabőrt eredményezett, amikor először hallottam, és ma sincs ez másképp. A szövegen nincs mit elemezgetni: valóságos himnusz ez a nagybetűs Zenéhez, varázslat lakozik benne, és a maga nemében Tabor szólója is épp olyan fantasztikus benne, mint a leállós rész, amely után visszarobban a megariff. Tökéletes klasszikus, amelyben minden benne van, ami olyannyira különlegessé és kivételessé tette a King's X-et.

1015kingsx7A Summerland újabb örök favorit, számomra – az első lemez Goldiloxával egyetemben – ott van a valaha írt legszebb dalok között, nem tudom annyiszor meghallgatni, hogy ne kezdjek el bizseregni tőle. Nem nevezném balladának, de kétségtelen, hogy lassú, melankolikus dal, ahol Gaskill visszafogott ritmusai, Tabor gyönyörű gitártémái és Pinnick basszusfutamai csodálatos alapot teremtenek a szívfacsaró énekdallamoknak. Amikor pedig Doug a dal második felében nekiereszti a hangját („Summerland in my past / Days were full and I knew it would last / I never thought there was anybody else but you"), szem nem maradhat szárazon... Ilyen katarzis után jól is esik a fülnek és a léleknek az Everybody Knows A Little Bit Of Something földközelibb, energikusabb-jammelősebb folytatása, benne azzal a bizonyos összekeverhetetlen King's X-groove-val és a progos, de minden manírtól mentes témázgatásokkal. Ez a dal is magasról tesz a formulákra, mégis minden hang teljesen magától értetődő, ráadásul kiirthatatlan a fejből az egész. Talán egyedül a Rush volt képes egyszerre ennyire aggyal és szívvel, technikásan és mégis mindenféle öncélúság nélkül alkotni, mint a korai King's X.

A The Difference (In The Garden Of St. Anne's-On-The-Hill) elsősorban Ty által énekelt, vokálokban gazdag, akusztikus harmóniákra épülő darab, számos hasonlót írt a csapat az évtizedek során, de ez a kimagaslóak egyike. Akad benne nem kevés Beatles és Led Zeppelin, az ének- és gitárharmóniák azonban összekeverhetetlenek, arról nem is beszélve, ahogy Doug a maga bődületes torkával a háttérből alájátszik a nála sokkal „civilebb" orgánumú Tabornak. Az I'll Never Be The Same-ben azonban már ismét ővé a főszerep. Ez is amolyan mindent összegző darab a csapat repertoárjában, talán nem a legnyilvánvalóbb koncertdarab tőlük, viszont a fifikás dallamoktól kezdve az elegánsan tekergő riffeken át a nem várt kiállásokig, témacsavarásokig minden benne van, amitől csak jók voltak.

Ha az Over My Head a lemez első számú himnusza, a Mission mindenképpen a második. Már ezt a fennkölt jelleget erősíti az orgonás kezdés is, amit aztán egy csikorgó, groove-os szaggatott riff vált. Figyelem: 1989-et írunk, baromira nem játszott így még senki akkoriban, pár évvel később viszont gyakorlatilag mindenki a repertoárja részévé tette a hasonló témákat... Aztán ebből csodálatosan földközeli, mégis heuréka-szerű eszközökkel olyan slágert faragnak, ahol az ember tényleg szó szerint táncra perdül a refrénnél. Pinnick hangja megbabonázza a hallgatót, ám érdemes megfigyelni, milyen csodálatosan dolgoznak alá ezekkel a boszorkányos kreativitással megfogalmazott riffekkel. Nagyon sokáig ez számított az abszolút kedvencemnek a csapattól, és ma is az elsők között ugrik be, ha valaki szóba hozza a King's X-et. De nem marad el mögötte sokkal a gyorsabb, szárnyaló Fall On Me sem, amelyből szintén nem hiányzik a „rockba oltott gospel"-jelleg, amelyet a hármasfogat a lehető legzsigeribb módon ötvözött a '70-es évekből eredeztethető, progrockos fogásokkal. Gaskill hatalmasat alakít a nótában, érdemes figyelni rá (egyébként nem csak itt).

1015kingsx3

A banda evolúciója szempontjából megkerülhetetlen Pleiades hallatán – a címnek és a szövegnek megfelelően – mindig is a határtalan, nyári éjszakai égbolt jelent meg a lelki szemeim előtt Tabor hipnotikus verzéi alatt, amelynek aztán a másodiktól kezdve Doug is aláénekel. A lágy részeket azonban darabokra szaggatja a King's X történetének egyik leggyilkosabb riffje, hogy később a leheletfinom vokálok alkalmazása révén egyesítsék is a két megközelítést. Van benne valami vicces, hogy valakinek csak úgy kipattant ez az egész az agyából és a kezéből Houston-külsőn a '80-as évek közepén, amikor szó szerint senki sem játszott még csak hasonló felfogásban sem... Annyira szuggesztív és levakarhatatlan a dal, hogy utána csakis egy olyan slágertémával oldható, mint a Don't Believe It (It's Easier Said Than Done), amely egyértelműen a Gretchen Goes To Nebraska egyik legfogósabb tétele. A bridge-refrén kettős szerintem zenekari szinten is az egyik legerősebb, amit csak valaha írtak, és hát már megint micsoda riffet nyom Ty a kórus alatt, és hogyan variálgatja! Megalázóan jó az egész. A lemezt záró kettősből a Send A Message szintén tipikus, tempós King's X-féle gospel'n'roll briliáns vokálmegoldásokkal, a The Burning Down pedig egy szomorkásabb, elmélkedősebb darab Taborral a főszerepben, de a második fele már-már inkább átmegy filmzenébe atmoszféra tekintetében – perfekt finálé egy perfekt nagylemez végén.

A szaklapok eufóriában fogadták a lemezt, nem is beszélve a zenészkollégákról, akik ekkoriban már egyre nagyobb előszeretettel emlegették az interjúban a King's X-et a jövő bandájaként. A nagyközönség ugyanakkor továbbra sem ébredt rá a trió zenei világára. Az album a Billboard-lista 123. helyén kezdett, ami huszonegy pozícióval jobbnak bizonyult a debüt eredményénél, de önmagában még így sem váltott világot. Az Over My Headet és a Summerlandet ugyan klipesítették, az MTV azonban maga is tanácstalannak bizonyult a bandával kapcsolatban. A Living Colour, a Jane's Addiction, a Living Colour, a Red Hot Chili Peppers vagy a Faith No More egyre zajosabb sikere ékesen bizonyította, hogy létezik igény a stílusokat szabadon vegyítő, a főáramtól eltérő rockbandákra, a King's X azonban még így is kilógott mindenhonnan. Mindezt egyébként a saját bőrükön is nagyon gyorsan megtapasztalták, a menedzsment és a kiadó ugyanis egyszerűen nem talált melléjük megfelelő turnépartnert. A Living Colour előtt még úgy-ahogy működőképesnek bizonyultak, az Anthrax, a Suicidal Tendencies vagy a Blue Murder közönsége azonban egyszerűen nem értette, mi történik a deszkákon. Így aztán ezek a körutak gyakorlatilag semmit sem hoztak a konyhára a csapatnak népszerűség tekintetében.

1015kingsx6Mindez persze nem tántorította el őket attól, hogy kitartsanak a saját hangzásuk mellett. Gaskill: „Nem hiszek a címkékben. Amint felcímkézel valamit, eltávolítod a lényegétől. Ugyanez a zenénkre is áll. Én magam is elég nezehen lennék képes körülírni, milyen is a zenénk, mert nem akarom felcímkézni. Ha egyszer azt mondod: ez itt ez és ez, amint a skatulyán kívül merészkedsz, máris nem igaz, amit állítottál. Én meg szeretnék szabadon azt csinálni, amihez csak kedvem támad." Pinnick: „Az embereknek vagy nagyon bejön, amit csinálunk, vagy egyáltalán nem. Ez már mindig is így marad. De eleve hülyék is lennénk azt hinni, hogy mindenkinek tetszeni fog a zenénk. Angliában például akárhová mentünk, minden hely megtelt, odahaza viszont legfeljebb New Yorkban, Chicagóban vagy Los Angelesben tudtunk megtölteni egy klubot. Mindenütt máshol csak lesnek az emberek: mi az a King's X?"

A csapat – továbbra is beváltatlan reménységként – 1990 őszén hozta ki harmadik albumát, a Faith Hope Love-ot. Az első két lemez világát továbbvivő, zeneileg azokkal egyenrangú anyag végül kicsit feljebb tornázta ázsiójukat az It's Love dal nem kiugró, de már érezhető MTV-s és rádiós jelenlétének köszönhetően. Mindez még így sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy sztárt csináljon a King's X-ből, de ez lett a pályafutásuk legnagyobb példányszámban elkelt albuma. Más kérdés, hogy megint sikerült vele olyan turnékra benyomni őket, amikkel semmire sem mentek. Hiába játszhattak a The Razors Edge-et promotáló AC/DC, majd a No Prayer For The Dyingot népszerűsítő Iron Maiden – és az előzenekar Anthrax – előtt minden este tízezreknek, ha egyszer egyik banda elé sem passzoltak zeneileg és kiállásra. Ekkorra már kezdett leesni a tantusz mindenkinek, hogy a szélesebb közönségrétegek a King's X esetében valamiért nem fogják az adást. A sors keserű fintora, hogy eközben a következő időszakban olyan zenekarok egész sora aratott multiplatina sikereket és vált arénabandává, akik bevallottan mindannyian rengeteget tanultak Pinnickéktől. És mindez korántsem merült ki a seattle-i mozgalom képviselőiben, így az Alice In Chainsben és a Pearl Jamben, hiszen Tabor játéka például bevallottan Dimebag Darrellre és a Panterára is óriási hatást gyakorolt, és elismerten a Korn tagjai is hallgatták a King's X-albumokat. Mindezen persze ma már kár merengeni, a nagykönyvben valamiért ennyit írtak meg a zenekarnak, és nem többet.

Sikerüljön akárhogyan, én nagyon várom a tizenegy év után végre hamarosan érkező új stúdióalbumot, amely minden bizonnyal az utolsó lesz a sorban tőlük, ha ezt a tempót tartják. (Hihetetlen, de igaz, ezért ne feledjük: Doug jövőre már 70 éves lesz!) De mindez voltaképpen már csak bónusz, a King's X első korszaka ugyanis annyira meghatározó volt, hogy kis túlzással akkor is aranyba kellene önteni a nevüket, ha a '90-es évek elején leállnak, és soha többé nem fognak le egyetlen hangot sem. Ha mindenáron csak egy favoritot választhatok tőlük, személyes okokból az Out Of The Silent Planet lenne az, de zenészkörökben általában a Gretchen Goes To Nebraskát szokás elsőként kiemelni tőlük Scott Iantől Gene Simmonson át Yngwie Malmsteenig. Néha maga a trió is elejtette: alighanem ez a kedvenc saját munkájuk. Maradjunk ezen a ponton inkább annyiban, hogy az első öt albumuk csont nélküli és hibátlan, de a későbbieken is akadnak igazi mesterművek. Remélhetőleg nem lesz kivétel a szabály alól az új sem... És persze az sem lenne rossz, ha több mint húsz év után végre ismét eljutnának hozzánk a turnén.

1011kx

 

Hozzászólások 

 
#9 Anomander 2019-10-19 11:50
Csodálatos lemez, ehhez passzoló írás! Én a Faith Hope Love által ismertem meg a King’s X-et, a Hammerben olvastam róla anno, de amikor meglett a kazetta, meglepődtem, ezt a zenét nagyon nehéz szavakkal leírni.
Tényleg nem passzolnak semmilyen skatulyába, emlékszem amikor először mutattam valakinek, akkor ilyen reakciók voltak: “ez a szám olyan mint a Beatles! ez olyan mint a U2! Na ez a harmadik viszont nem hasonlít senkire!”
A későbbi lemezeik is jók, nem hallgatom gyakran, de ha igen, akkor mindig elkap a hangulat. Jó lenne egyszer élőben is látnom őket.
Idézet
 
 
#8 Simple 2019-10-18 12:13
"Talán egyedül a Rush volt képes egyszerre ennyire aggyal és szívvel, technikásan és mégis mindenféle öncélúság nélkül alkotni, mint a korai King's X."
Ezzel annyira egyetértek!! Mindkét banda a könnyűzene csúcsa szerintem, ugyanakkor abban is hasonlítanak, hogy nincs egy olyan albumuk se, amit maradéktalanul szeretnék, ezért is csináltam egy válogatást a saját szájam íze szerint - még ha a cd-ket meg is vettem -, és inkább azt hallgatom. (A Rush pedig kiadott egy igen jó kompilációt, így nem kellett szemezgetnem.)
Idézet
 
 
#7 Cseke Feri 2019-10-17 20:58
Nagyon erős kijelentés, de nekem a King's X a 80-as, 90-es években majdhogynem betöltötte azt az űrt, amit a Beatles hagyott maga után. Azok a vokálok... ilyeneket szinte csak a késői, progosabb, pszihedelikusab b Beatles-lemezeken hallhattunk korábban, akik ugye hallhatólag óriási hatással is voltak rájuk. Ty Tabort pedig nyugodtan illesszük oda a legegyedibb hangzású gitárosok mellé: olyanokra gondolok, mint pl. Tony Iommi, Alex Lifeson, Ritchie Blackmore, Dimebag Darrell vagy Brian May. Neki is ezer közül felismerhető minden egyes hangja, ami manapság már annyira ritka jelenség, hogy nincs is.
Idézet
 
 
#6 CarryOn 2019-10-17 18:48
A már jól megszokott magas színvonalú írás.Nekem a Faith Hope Love lemezzel indult a King's X sztori,az nagyon betalált.Később megláttam az MTV-n a Summerland klipjét,utána kb.fél évig nem is nagyon hallgattam màst,csak a Gretchent meg a Faitht...előbbit 100 forintért vetettem fel kazira egy maszek lemezboltossal.Glory days!
Idézet
 
 
#5 Hetfield 2019-10-17 16:44
Idézet - Vajda Béla:
FÚ AZ A '99-es E-Klubos koncert!
A Groove Machine-nel kezdtek mi meg rögtön úgy visítottunk mint a tinilányok...
KATARZIS!

A szinpad széléről sem volt rossz a buli :) hatalmas arcok, Kaptak valami kétes kinézetü tubusos anyagot, Doug ki is nyomta a tányérra, valahol megvan a kép is :D
Idézet
 
 
#4 DR Feelgood 2019-10-17 13:54
Én a Scorpions előtt láttam őket ' 93 -ban ... Ahogy itt is említésre került .... Én sem tudtam akkor mit kezdeni velük . Csak lestem ,hogy ezek meg kik és egyáltalán mi ez ? :D Azóta persze másképp állok hozzájuk :)
Idézet
 
 
#3 Lacza Gergely 2019-10-17 12:53
Hatalmas album! De valóban; az első 5 lemezük kikezdhetetlen. (Bár nekem a többi is bejön.)
Az E-Klubos koncert meg szenzációs volt! Apropó: 20 éve nem voltak nálunk! Nem hiszem el, hogy nincs senki, aki egy hazai klubbulit szervezzen számukra! Most, hogy halasztották az európai turnét, lenne esély megszervezni!
Idézet
 
 
#2 Vajda Béla 2019-10-17 09:06
FÚ AZ A '99-es E-Klubos koncert!
A Groove Machine-nel kezdtek mi meg rögtön úgy visítottunk mint a tinilányok...
KATARZIS!
Idézet
 
 
#1 Gyula Havancsák 2019-10-17 06:11
Király olvasmány! Valószínűleg egy párhuzamos univerzumban a Kings'X a világ egyik legnépszerűbb zenekara, a közönségnek pedig van elég nagy lelke (meg agya, mert kis mértékben az is kellhet) hozzá. Mindenesetre legalább 20 dalt tudnék felsorolni amelyeknek benne kellene lennie a zenei "köztudatban" mindenféle szinten. Nem véletlenül láttak bennük U2 szintű potenciált.
Rengetegen mondták, hogy talán a rossz management a rossz turnépárosításo k konzerválták a bandát, de szerintem (ha csak magamból, a saját zenei ízlésemből indulok ki) ők sehova, ezáltal szinte mindenhova passzoltak. Elég nagy médiatámogatást kaptak anno, nem voltak elhallgatva. Ezt a zenei csodát egyszerűen a (lélekben redneck+Barabás t választó, esetleg mégis tájékozatlan:) nagyközönség szalasztotta el.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.