Shock!

augusztus 05.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Primordial: Spirit The Earth Aflame

primordial_5Lehet, sőt, szokás is azon vitatkozni, hogy melyik (volt) a dublini Primordial legnagyszerűbb korszaka. A közmegegyezés szerint ez valószínűleg a The Gathering Wilderness és a To The Nameless Dead albumok környékére datálható, ugyanakkor abban is konszenzus mutatkozik, hogy ezen kívül is akadhatunk csúcspontokra az írek pályaívén. Anélkül, hogy a zenekar utóbbi éveit minősíteni akarnám, az alábbi írás a korai évek gyöngyszemeinek feltárására tesz kísérletet, fókuszban azzal a lemezzel, amely számomra a legfontosabb a komplett életművükben. A Spirit The Earth Aflame húsz évvel ezelőtt a csapat egyik legizgalmasabb korszakának nyitánya volt.

„Tengereken keltem át, városokat hagytam magam mögött, folyókon hajóztam végig, erdőkben kóboroltam, s mindig új és új városokba igyekeztem. Nőket hódítottam meg, férfiakkal verekedtem; és soha, de soha nem bírtam visszakozni, mint ahogy egy lemez sem foroghat fordítva. És mindez hová vezetett? Ide, ebbe a pillanatba..." (Sartre)

megjelenés:
2000. május 22.
kiadó:
Hammerheart
producer: Primordial

zenészek:
Alan Averill - ének
Ciáran MacUiliam - gitár
Pól MacAmlaigh - basszusgitár
Simon O'Laughaire - dobok

játékidő: 51:04

1. Spirit The Earth Aflame
2. Gods To The Godless
3. The Soul Must Sleep
4. The Burning Season
5. Glorious Dawn
6. The Cruel Sea
7. Children Of The Harvest
8. To Enter Pagan

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

A basszusgitáros Pól MacAmhlaigh és a gitáros Ciarán MacUiliam alapította banda végigjárta a szamárlétra minden fokát Európa peremvidékén, Dublin szűkös színterén. A dolog a '90-es évek kezdetére vált kellően komollyá, amikor egyrészt elhagyták a Forsaken nevet és az obligát death/thrash feldolgozásokat, majd egy hirdetés útján szert tettek frontemberükre, Alan Averill „Nemtheangára". Ez a zenekari mag már kellő indíttatást érzett magában ahhoz, hogy első szerzeményeivel stúdióba vonuljon, majd néhány demó birtokában, két hasonlóan elhivatott zenész, Derek MacAmlaigh dobos és Feargal Flannery gitáros társaságában nekiinduljon meghódítani a világot. A fenséges, egy most induló bandától meglepő módon céltudatos Imrama debüt máris több volt, mint egy kezdő csapat szimpla szárnypróbálgatása, a kapuk azonban nem kizárólag a pozitív távlatok irányába nyíltak meg. Tagcserékkel, személyes kínokkal teli időszak következett ezután, amelynek végpontja, a Primordial második albuma nem is kaphatott volna beszélőbb címet az A Journey's Endnél. Ezzel a lemezzel Nemtheangáék leástak a jellegzetes ír melankóliával színültig töltött kútjuk legmélyére, majd lassacskán elindultak onnan felfelé.

„...And so it starts... the beginning of a new turn in the cycle..."

Bár Simon O'Laoghaire dobos érkezésével időközben az utolsó fogaskerék is a helyére került, a Primordial hangzása még korántsem volt „kész". Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, ahogy a csapat harmadik albumára szánt dalok elkezdtek formát önteni. A zenekar – részben tudatosan, részben a természetes fejlődés eredményeként – rálelt arra a hangvételre, ami többé-kevésbé a mai napig ott kísért valamennyi szerzeményükben. Megtalálható ebben a közelmúltból a doom metal hatása éppúgy, mint a viking korszakos Barthoryé, olykor fel is gyorsul a zene, de a középtempó az uralkodó. Egyfajta egyensúlyról beszélünk az írek véráztatta történetét megéneklő szomorúdalok és az ébredező harci szellem találkozási pontján, a zene pedig ennek megfelelően lett egyre epikusabb és szofisztikáltabb. A meghatározó gitártémák ihletettségével és minőségével korábban sem volt gond, megjelentek viszont eddig nem hallott elemek is a zenében, amivel egyidejűleg mások viszont elkezdtek kikopni onnan. A black metal immár nem hogy nem számított meghatározónak a szigetország első (!) feketefém-exportjának muzsikájában, de kimondottan nyomozni kellett utána, ellenben megerősödött a folk motívumok szerepe, összességében pedig a banda kezdett olyasmivé válni, amit manapság (jobb híján) egyből a pagan metal skatulyába erőltetnénk bele, hiszen annak minden stílusjegyét magán viselte.

primordial_4

„The desire to sweep away what is sacred and profane. To enforce and embrace Tragedy... to imbed it deep within the subconscious of generations..."

A Primordial, mint a stílus úttörőinek egyike, nem érte azonban be ennyivel, ők valódi hivatkozási pont, egy tőrőlmetszett referenciamunka megalkotását tűzték ki célul. A Spirit The Earth Aflame ennek megfelelően hatalmas ívű alkotás lett, számtalan árnyalattal és olyan izgalmakkal tarkítva, amelyek messze túlmutattak a zenekar múltján. Az utazás a lemezcímadó intróval indul, amelynek szinte militáns hangulata a tulajdonképpeni nyitó dalra, a Gods To The Godlessre forrja ki magát vérszomjjá, és mindez természetszerűleg egészen más közegnek ágyaz meg, mint ahol a már emlegetett előd, az A Journey's End esetében elejtették a fonalat. Nemtheanga átkot szór a jelenre, hogy egy új, tiszta lapot nyithasson a könyvben, mindeközben pedig énekesként is szintet lép korábbi munkáihoz képest. Szerencsére volt lehetőségem néhányszor élőben is hallani ezt a páratlan, elképesztő indulatoktól fűtött kompozíciót, a lemezes meghallgatásokat pedig számon sem tudom már tartani – mégis, mindannyiszor a hideg futkározik a hátamon. MacUiliam gitárjátéka táplálja ezt a tüzet, és hevíti vörösizzásig a kardokat az eredendő tragédián való felülemelkedéshez, miközben a mélyben ott sikolt és tépi bilincseit az emberi lélek.

„The wish, the want, to stay in the dream state, can leaving this mortal coil be seen as a new departure? or a return to a permanent dream state? To feel to never want to wake. For here my will has been spent..."

primordial_3Nem is következhet ezután más... The Soul Must Sleep. Ez a pusztítás utáni feleszmélés ideje, és a csodálkozásé: ez esetben az album rendkívüli zeneiségére való rácsodálkozásé is, amely ebben a stílusban sosem volt magától értetődő. MacUiliam bámulatos szólója vezet át minket a következő csúcspontra, a szintén roppant beszédes című The Burning Seasonhöz. A lemez leghosszabb tétele a ritka kivételek egyikeként ás le a csapat blackmetalos gyökereinek közelébe, de korántsem ez a meghatározó ismérve ennek a profán, pogány dühkitörésből építkező monumentumnak, amelynek hátán eljutunk egészen az új kor nyitányáig. E helyen a Primordialnak sikerült teljes mértékben megvalósítania legfőbb célját: egy konkrét, a mindennapok emberéhez is közel férkőző, feszültséggel teli, az olvasó érzelmeit is megmozgató történetben hitelesen szólni az emberlét leglényegesebb kérdéseiről. Elképesztő a ritmusszekció munkája, amely mindezt megalapozza, és nagyjából minden olyan irányba biztos lábbal járható terepet biztosít, amely felé a két főszereplő, Nemtheanga és MacUiliam el kívánja vinni a történetet. The winds of a new season... így zárul a sztori első fele (és az „A" oldal is), hogy aztán később nem kevésbé izgalmas folytatásba torkolljon, némileg eltérő felfogásban.

„All is all for the taking, to rise Phoenix like from the Ashes... A twisted and revelatory dream of the new Aeon..."

Glorious Dawn, hirdeti a következő dal címe, egyben egy újabb hatalmas ívű kísérlet kezdete az írek részéről. Ha valakinek eddig nem lett volna világos, hogy a folktémák mélyen beépültek a Primordial világágába, azt ez a blokk hivatott meggyőzni minderről. E mai szemmel puszta klisének tetsző történet köré egy olyan egyedi köpenyt sikerült itt keríteni, hogy nehezünkre esik újfent nem a legvégső elragadtatás hangján szólni a hallottakról. Szenzációs az a tény is, hogy a hagyományos rock/metál-eszköztár alkalmazásával, népi hangszerek használata nélkül sikerül az autentikus kelta hangulatot ilyen minőségben megteremteni. Az átkötés, a The Cruel Sea egy népdal pimordialosított változata, amely a maga fenségében idézi meg a háborgó, majd elcsendesedő tengert, és amelyből a Children Of The Harvest nő ki, az album másik emblematikus kolosszusa. Egy ír népmese megzenésítése ez Lir gyermekeiről, akiket hattyúvá változtatva háromszáz évi száműzetésre ítéltek, hogy végül hazatérve se leljenek békére... Az elvágyódás, a mindent felülíró eszképizmus himnusza ez, amelynek feszültségét a To Enter Pagan, a Dark Romanticism... demó nyitó nótájának koncertváltozata vezeti le. Utóbbi az első kiadásokon csak bónuszként szerepelt, a zenekar utóbb „rehabilitálta", és tette a komplett produktum részévé. Egy olyan örvényszerű, hipnotikus hatású, tökéletesen egyedi produkció részévé, amelynek megalkotásával majd' minden zenekar megpróbálkozik, de csak néhányaknak sikerül.

„Of cyclical rebirth and regeneration...the serpent who eats his own tail. Of the Word, the Mind, and the Will that makes Flesh. This is our Season..."

primordial_2

(Az idézetek a lemez bookletjéből származnak, Jean-Paul Sartre sorait Réz Pál fordította.)

 

Hozzászólások 

 
#7 Keptöncsimpőc 2020-05-30 11:48
pfejj, ha ez így megy előbb-utóbb mindenből klasszikusch lesz...már várom az első skindred albumot a rovatban vagy nervosát...vagy valami fos decckórt...
Idézet
 
 
#6 Klóner 2020-05-26 12:51
Brian Howe közreműködéséve l készült Bad Company lemezeket méltatlanul próbálja a feledésbe taszítani a jelenlegi felállás menedzsmentje, vagy "egyes" kollégák... A vele készült 4 album és a koncert lemez kiváló hallgatni való.
Idézet
 
 
#5 Draveczki-Ury Ádám 2020-05-26 12:24
Idézet - Klóner:
Elnézéseteket kérem, de nem tudom, hová máshova írhatnám be a következő észrevételemet. Hiányolom a rovatból a Bad Company, FREE, Foreigner klasszikus anyagainak méltatását. A 40. évfordulós Foreigner koncertfilm olyan színvonalat produkál, hogy zsinórban többször is végignéztem.

Valóban mindhárom nagy mulasztás. Bad Company ugyanakkor már júniusban lesz egy tragikus apropó kapcsán, még ha nem is feltétlenül olyan, amire a legtöbben talán számítanának. Foreigner a tervek szerint szintén záros határidőn belül.
Idézet
 
 
#4 Klóner 2020-05-26 12:13
Elnézéseteket kérem, de nem tudom, hová máshova írhatnám be a következő észrevételemet. Hiányolom a rovatból a Bad Company, FREE, Foreigner klasszikus anyagainak méltatását. A 40. évfordulós Foreigner koncertfilm olyan színvonalat produkál, hogy zsinórban többször is végignéztem.
Idézet
 
 
#3 Equinox 2020-05-23 09:55
Ezzel ismertem meg őket én is, de a 2005-2007 közötti korszakot tartom a pályafutás legjavának. Viszont az is igaz, hogy még kellemeske lemezt se csináltak, nemhogy közepest. Csak nagyon jótól felfelé.
Idézet
 
 
#2 GTJV82 2020-05-22 12:48
Ez a legjobb albumuk. Zeneileg, hangzásilag is. Már az előző A Journey's End is kiváló volt, bár ott tompább volt a hangzás. Viszont ezután a Storm Before Calm jóval durvább/black metalosabb lett, jóval kevesebb megjegyezhető momentummal. Igazából csak a Sons Of The Morrigan kiemelkedő rajta. De ez.
100/10 :) Alapmű.
Idézet
 
 
#1 a vasorrú bába 2020-05-22 12:12
Imádom ezt a lemezüket.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.