Shock!

november 12.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Steve Lukather: Lukather

0829luke1Bár akadnak nagyobb karriert befutott alkotások is Steve Lukather karrierjében a gitáros önálló szólólemezénél, mégis úgy gondolom, hogy sokunk számára szolgál viszonyítási pontként ez a napokban harminc éve megjelent album. Nem csupán azért, mert a puritán módon elkeresztelt anyag nyitotta meg a gitáros szóló-diszkográfiáját 1989-ben, hanem azon oknál fogva is, hogy talán itt alakult ki végérvényesen a mai bölcsességünkkel egyszerűen csak „lukatheresként" aposztrofált dalszerzői karakter. Az ekkorra már a Totótól függetlenül is komoly szakmai előélettel rendelkező muzsikus szándékai teljesen egyértelműek voltak: nyílegyenes rockdaloknak kell készülnie, amelyek adott esetben hangsúlyosabb gitárjátékot is elbírnak az anyazenekar szofisztikáltabb stílusánál. A cél megvalósításának érdekében valóságos sztárparádé verbuválódott össze a stúdióban Luke legkülönbözőbb módokon megismert zenészcimboráiból, az eredmény pedig minden tekintetben briliáns, noha manapság talán már kevésbé szokás erre emlékezni...

megjelenés:
1989. augusztus 28.

kiadó:
Columbia

producer: Steve Lukather / Richard Marx, Steve Stevens, Danny Kortchmar, Richie Zito, Randy Goodrum, Tom Kelly, Billy Steinberg

zenészek:
Steve Lukather - ének, gitár, billentyűk
Danny Kortchmar, Steve Stevens, Michael Landau - gitár
Will Lee, John Pierce, Leland Sklar, Neil Stubenhaus, Eddie Van Halen - basszusgitár
Carlos Vega, Thommy Price, Prairie Prince, John Keane, Jeff Porcaro, Lenny Castro - dobok
C.J. Vanston, Randy Goodrum, Jan Hammer, Eric Rehl - billentyűk

játékidő: 58:55

1. Twist The Knife
2. Swear Your Love
3. Fall Into Velvet
4. Drive A Crooked Road
5. Got My Way
6. Darkest Night Of The Year
7. Lonely Beat Of My Heart
8. With A Second Chance
9. Turn To Stone
10. It Looks Like Rain
11. Steppin' On Top Of Your World

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

A már felvázolt elképzelésekhez Lukather fejéből természetesen azonnal ki is pattantak a legkülönfélébb megvalósítási módozatok, ezek közül pedig az egyik legérdekesebb ötletnek egy bizonyos régi barát meginvitálása számított némi közös munkára. A cimbora nem kisebb formátumú figura volt, mint az ekkortájt épp karrierje csúcsán lévő Eddie Van Halen, akivel ismeretségük egészen pályakezdő korszakukig nyúlik vissza, sőt, a legenda szerint tinédzser korukban tudtuk nélkül ugyanazon hangszerbolt törzsvásárlói voltak... Mivel pedig az ekkor hazája első számú gitárhősének számító Eddie tarsolyában épp volt egy felhasználatlan dalötlet a Van Halen 5150 albumának felvételeiről, az is kézenfekvő volt, mi képezze a koprodukció tárgyát.

Bár az Eddie-t basszusgitáron szerepeltető Twist The Knife végül nagyszerűen sült el, menetközben még kevésbé tűnt egyértelműnek a happy end. Luke: „Sokat piszkáltam Edet, hogy csináljunk valamit közösen. Hatalmas dolog volt, hogy végül elértem ezt, ugyanis Eddie nagyon ritkán csinált bármit is a Van Halenen kívül, leszámítva a közreműködését a Thrilleren, illetve a Brian Mayjel közös számukat még a '80-as évek elején. A bátyját, Alt is megkértem, hogy játsszon a lemezen, aki nemet mondott, mert semmit sem volt hajlandó csinálni a Van Halen mellett, és egyáltalán nem örült neki, hogy Eddie-vel együtt dolgozunk. Al egyébként jó barátom a mai napig, viszont akkor felhívott, és konkrétan megkért rá, hogy ne tűntessük fel Ed nevét a közreműködők közt. Szomorú voltam, mert tudtam, hogy egy Eddel közös munka végre meghozhatná azt az elismerést a rockzenei oldalról, amire annyira kétségbeesetten vágytam az újságírók szarságai után, akik mindenféle béna popzenekarként mutatták be a Totót. Rendben, Al – mondtam neki szomorúan, majd Ednek is szóltam, hogy álnevet használunk majd."

0829luke3

Aztán persze a stúdióban ennél már jóval felszabadultabb lett a hangulat, és a már sajnos huszonegy éve eltávozott dobos-haverral, Carlos Vegával kiegészült csapat elképesztő lendülettel kezdte újraalkotni az Eddie-ék által eredetileg kirostált szerzeményt. Amolyan kivételes képességű mesteremberekhez méltó módon csak úgy áradt belőlük a zene, és – bár ebben a sztoriban csupán mellékszereplői minőségében volt jelen – a tervek szerint inkognitóban pengető vendég is hozott pár rá jellemző, zsenialitás és őrület határmezsgyéjén egyensúlyozó ötletet. Luke: „A One On One stúdióban horgonyoztunk le Hollywoodban, ahol a Metallica ekkor épp a fekete lemezén dolgozott. (Erre viszont rosszul emlékszel, Steve. Ugyan valóban ott dolgozott ekkor a Metallica, ámde ezek még nem a fekete lemez-, hanem az ...And Justice For All felvételei voltak. Egyébként valóban itt készült később a legendás album – M.B.) Ednek volt egy alapötlete, amire megírtam az énektémákat és a szöveget. Talán nem meglepő, hogy a végeredmény elég vanhalenesre sikerült. Ed mindig is híres volt a bizarr akkordfűzéseiről és a totál szokatlan hangolásairól, amiket alig bírtam követni. Egy mély basszusgitárhúrt rakott a gitáromra, amit A-ra hangolt, majd a gitár húrjait egy egész hanggal feljebb tekerte. Elég furcsa volt ez még gitáros fejjel is. Több felvételt is csináltunk, amelyek közül mindegyik hasított, és innentől kezdve egyértelmű volt, hogy a Twist The Knife lesz az első oldal első száma. A stúdiómunka után lazítottunk egy kicsit, és közben visszahallgattuk a felvételeket. Ednek tetszhetett a dolog, a végén ugyanis ennyit mondott: ráírhatjátok a nevemet a borítóra.″

Nos, szerintem sem véletlen, hogy emberünk végül beadta a derekát, ilyen dalhoz ugyanis bármelyikünk szívesen adná a nevét. A holland származású fivérek műhelyében még I Want Some Action címre hallgató szerzemény ugyanis amellett, hogy első hallás után kitörölhetetlen az emlékezetből, egészen a potméter lecsavarásáig fenntartja azt a kellemes izgalomfaktort, amikor is nem tudhatja pontosan az ember fia, vajon hová lyukadunk ki a következő pillanatban. Arról a kuriózumszámba menő élményről már nem is szólva, hogy – mivel az eredeti riffek zömét átmentették az új műbe – a Twist The Knife-on keresztül megtudhatja a nagyérdemű, miként interpretál Steve Lukather egy Eddie Van Halen-féle témát. Az a tény pedig egyértelműen Luke átütő egyéniségét támasztja alá, hogy játéka a hangról hangra EVH-tól átvett témákban sem hasonlít egyetlen pillanatra sem a holland származású kollégáéra. Ha csak ez a néhány perc került volna hanghordozóra három évtizeddel ezelőtt, már önmagában megérdemelné, hogy cikkezünk róla, ámde ennél jóval több ürügyet sikerült szolgáltatni...

0829luke4Tulajdonképp csak egy levegővételnyi időnk jut feldolgozni a nyitás tömény zeneiségét, ugyanis rögtön érkezik a következő remekmű Swear Your Love címmel, amely egy Richard Marxszal történő kollaboráció gyümölcse. Szinte érthetetlen, miért nem tartozik Luke szélesebb körű népszerűségnek örvendő szerzeményei közé, ugyanis a benne rejlő slágerpotenciál ezt mindenképp indokolná. Tipikus példája annak, miként válthatja meg a világot mindösszesen néhány akkord. Abból pedig, hogy huszonegy évvel később Can't Look Back címmel egy dallamvezetésében kézzel fogható párhuzamokat mutató – egyébiránt szintén zseniális – opusz született az akkor aktuális szólóanyagra, azt a következtetést vonom le, hogy velem megegyezően maga a Mester is életművének meghatározó pontjaként tartja számon a Marxszal folytatott közös munkát. Nem szokásom sportkommentátori attitűdöt felvéve dalról dalra elemezni, és most sem feltétlenül ezen az ösvényen kívánok haladni, jelen esetben azonban a bőség zavara mégiscsak bevisz a málnásba. A sorban harmadikként következő Fall Into Velvet ugyanis ismét olyan alkotás, amelyet minden igényes zenehallgatónak ismernie kellene. A kilenc percen keresztül kibontott pszichedelikus hangulatvilágú, enyhén fúziós jazzbe hajló téma markáns érv arra a napjainkban egyre sűrűbben felmerülő – nemrégiben stábunknak Lukather által is felvetett – kérdésre, miszerint miért is volna érdemes manapság elmélyülten zenét hallgatni. Gyönyörű harmóniák és zenei mondatok, mindehhez pedig a főszereplő mellett a fúziós szcéna egyik legnagyobb billentyűs-ikonja, Jan Hammer, és a leginkább Billy Idol mellől ismert villámkezű gitáros, Steve Stevens szólózgatnak felváltva, tán mondanom sem kell: katartikus módon.

Bár az album tagadhatatlanul gitárcentrikusabb, szimplább megközelítéssel bír, mint a mai napig fő csapásirányt jelentő Toto, populáris hangvételű dalai okán összességében talán mégis ez áll legközelebb hozzá a szóló-munkásságból. Jóllehet, ez az összehasonlítás inkább tűnhet utólagos okoskodásnak, ugyanis a Totónál pontosan ezt követően vált jellemzővé a harapósabb, kvázi „Luke-orientáltabb" hangvétel. Ugyanakkor alighanem az sem lehet véletlen, hogy mind az 1994-ben megjelent Candyman fúziós irányba kacsintgató muzsikáján, mind pedig a három évvel később megjelent Luke grunge-osabb, nyersebb hangszerelésű dalain erősebben tetten érhető a zenekartól való tudatos elkülönülés. Ami miatt pedig mind a mai napig érdemes visszanyargalni a szóló-debüthöz, az a szinte kivétel nélkül tízpontos témákon túl hősünk páratlanul kibalanszírozott zenészi teljesítménye. Úgy képes olykor kifejezetten agyas, és technikailag a mesterosztályba sorolható megmozdulásokat adagolni, hogy egy pillanatra sem esik bele a túlfűtött öncélúság csapdájába. Utóbbi tulajdonság az, amely egyre inkább hiánycikké kezd válni a képzett, virtuóz hangszeresek körében.

0829luke2Steve ráadásul minden terepet ezzel az egyszerre jelenlévő technikai fölénnyel és zenei intelligenciával képes uralni, ebből fakadóan pedig valahogy mindent hajlamosak vagyunk elhinni neki. Egyszerre tudunk vele együtt beindulni a Drive A Crooked Road rock'n'rolljára (a néhai Jeff Porcaro „hézagos" groove-ja valami embertelen!), vagy épp megborzongani az éjszaka képeitől (Darkest Night Of The Year), illetve olykor még egy kicsit szentimentális hangulatba is kerülhetünk, ha arra van igényünk (Turns To Stone). Ja, és persze, hogy kapásból kihagytam egy óriási kedvencemet, a Michael Landau keze nyomát is magán viselő Got My Way című pattogós ritmizálású AOR-remekművet, amely – ha szabad ezzel a szirupos megfogalmazással élnem – életem soundtrackjének része. Unatkozásra tehát nem nagyon hagy időt az anyag...

A triviális címmel ellátott album számomra Steve Lukather munkásságának egyik legizgalmasabb pontját jelenti. Talán manapság már ritkábban képezi a rajongói eszmecserék tárgyát, a harmincadik évforduló azonban kiváló alkalom arra, hogy újra előszedjük, és leporoljuk ezt a gyöngyszemet. Talán egyszer még Luke is színpadra viszi ezeket a régóta hanyagolt dalokat...

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.