Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Shark Island: Law Of The Order

0930si1Ha valaki csak felületesen ismeri a '80-as évek végének dallamos rockzenei színterét, könnyen hiheti, hogy a legjobb akkori lemezek mind megfelelően kifutották magukat. Ez azonban távolról sem igaz, számos gyöngyszem soha nem jutott el a szélesebb közönségrétegekhez, hiába rejtettek irgalmatlan potenciált. Így aztán, miközben Kaliforniából a Mötley Crüe, a Poison, a Guns N' Roses vagy a Warrant, illetve a keleti partról a Bon Jovi és a Skid Row tényleg szó szerint millióknak zenélt ekkoriban, még a Los Angeles-i Sunset Strip fontos klubbandái között is akadtak olyanok, akik nem jutottak egyről a kettőre. A Shark Island harminc éve megjelent első albuma, a Law Of The Order is az időszak elfeledett kincseinek egyike.

megjelenés:
1989. szeptember 20.

kiadó:
CBS / Epic

producer: Randy Nicklaus

zenészek:
Richard Black - ének
Spencer Sercombe - gitár
Chris Heilmann - basszusgitár
Greg Ellis - dobok

játékidő: 43:52

1. Paris Calling
2. Shake For Me
3. Somebody's Falling
4. Bad For Each Other
5. Pashion To Ashes
6. Spellbound
7. Get Some Strange
8. Why Should I Believe
9. Ready Or Not
10. The Chain


Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

A Shark Islandet Los Angelesben alapította meg Rick Czerny, művésznevén Richard Black énekes, illetve középiskolai cimborája, Spencer Sercombe gitáros, de esetükben szó sem volt arról, hogy a '80-as évek elejének klubszínteres robbanása hatására irigyelték volna meg a Mötley Crüe, a Ratt vagy a Quiet Riot babérjait. A Sharks néven összehozott zenekar gyökerei egészen 1979-ig nyúlnak vissza. Black: „A Rolling Stones volt az első kedvencem. Egyesek Beatles-rajongók, én a Stonest szerettem... Később a T. Rexre, az AC/DC-re, az Aerosmithre kattantam rá, aztán jött a Van Halen, akik amolyan helyi hősöknek számítottak akkoriban mifelénk. Spencer és én ugyanis azon kevés zenész közé tartoztunk, akik tényleg Los Angelesből származtak: Spencer, én, meg az a csávó a Totóból, és nagyjából ennyi. Körülbelül mindenki máshonnan érkezett... Mi viszont helyi srácok voltunk, én például Pasadenában nőttem fel."

A Sharks ebben a korai időszakban még egy saját kiadású albumot is megjelentetett Altar Ego címmel, és ugyan a sikert nem hozták eléjük tálcán, a cél nyilvánvaló volt. Black: „Spencerrel elsősorban kerti bulikon akartunk játszani eleinte, hogy mellesleg megihassunk egy csomó sört, meg csupa olyasmit csináljunk, amiket most nem fogok felsorolni. Miután pedig ráéreztünk erre az egészre, azt mondtuk: oké, akkor próbáljunk megélni ebből az egészből... Minden a buliról szólt, meg persze arról, hogy jó zenét játsszunk, és minél több emberrel ismerkedjünk meg." Érdekesség: Sercombe eközben a B.C. Rich gitárcégnél is dolgozott, és oroszlánrészt vállalt a cég legismertebb modellje, a később többek között Kerry King, C.C. DeVille vagy Max Cavalera által is népszerűsített Warlock kifejlesztésében.

0930si3

A Jim Volpicelli basszerrel és Dave Bishop dobossal felálló Sharks pár év alatt a Los Angeles-i színtér egyik ígéretes klubcsapata lett, az évtized derekától pedig már a jobb csengésű Shark Island néven folytatták tevékenységüket. A zenekar ekkoriban szó szerint Hollywood egyik legfőbb ígéretének számított. Black: „Meg sem tudnám számolni, hányszor játszottunk a Whiskey-ben, a Roxyban, a Troubadourban, és persze a legrosszabb hírű helyen, a keresztapa, Bill Gazzarri klubjában, a Gazzarri's-ban. Utóbbi helyen mi voltunk a házizenekar, és ez a meló, ha jól emlékszem, a Van Halené volt előttünk. Ha azok a falak beszélni tudnának... Meggyőződésem: később emiatt kellett eldózerolni az egész épületet, hogy aztán felhúzzanak a helyére egy egészen hasonlót, persze titkos folyosók meg rejtett szobák nélkül... Annyi szörnyűség történt azon a helyen az évek során, hogy csoda, hogy egyáltalán életben vagyok. A Gazzarri's bezárása olyan volt, mint Babilon bukása, és korszakhatárt jelentett a Stripen. Mert a '80-as években a Strip tényleg olyan volt, mint egy élő organizmus: rengeteg csodálatos, vonzó ember vonult csapatostul egyik klubból a másikba, és mindenhonnan áradt az energia. Mint valami nagyszabású jelmezbál vagy divatbemutató, ahol csak a legjobbak gyűlnek össze... Minden nap reggelig tartott a buli, onnantól mindenki a privát klubokban vagy a közeli házakban folytatta. Életem legmeghatározóbb élményei fűződnek ehhez az időszakhoz, jóval több, mint amit el tudnék mesélni."

Érdekes, hogy noha a Shark Island körül izzott a levegő, a kiadók közül mégsem találtak olyat, akikkel kölcsönösen meg tudtak volna állapodni. Így aztán ismét magánkiadásban hoztak ki egy limitált példányszámú anyagot 1986-ban, S'cool Buss címmel, amelyen már Walt Woodward III dobolt, Tom Rucci basszusgitározott, és Sercombe mellett Michael Guy gitározott. Egyről a kettőre viszont ezzel sem jutottak, pedig a csapat bulijai folyamatosan teltházak előtt futottak Los Angelesben. A pályatársak pedig Black visszaemlékezései szerint elég alaposan el is tanultak tőlük ezt-azt: „Mindegy, mit gondoltál a zenekarról, nem hagyhattál bennünket figyelmen kívül, így elég gyakran másoltak bennünket. Néha konkrét megszemélyesítésről volt szó, ami elég ijesztő. Értettem persze a hátterét, hiszen mások látták, hogy valami működik nálunk, szóval ők is megpróbálkoztak vele. Akkoriban még nem terjedt el, hogy valaki amerikai zászlót tekerjen magára, netán overallt hordjon a színpadon, de mindkettő tök eredeti volt, és meg is előzte a korát. De az is előfordult, hogy pusztán a vicc kedvéért pizsamát vettem fel a koncertre. Aztán utána láttam, hogy több barátunk és követőnk is pizsamát visel... És voltak ezek a biciklisgatyáim is, amiket elkezdtem viselni a bulikon, aztán egy idő után úgy tűnt, hogy L.A.-ben hirtelen a biciklisgatya lett az új őrület. Nem hinném, hogy mindez véletlen volt. Tény, hogy rengeteg népszerű zenekar és személyiség járt le a Shark Island-bulikra, és sokan vettek át tőlünk elemeket a színpadi show-jukhoz, a lemezborítójukhoz, a ruhatárukhoz. Ez megtisztelő, és ezek a dolgok nem befolyásolták a karrierünket. De az a semmirevaló, szemétláda Axl Rose... Meggyőződésem, hogy a fickó egész életében semmi eredetit nem csinált. És a haverjaival együtt ő is minden héten lejárt ám a bulijainkra..."

0930si6

Az Axl-sztorit Black egy, a Melodic Rocknak adott interjúban részletesen is kifejtette már a 2000-es években, amivel nagy vihart kavart. Álláspontja mellett azonban következetesen kitartott. „Egy nappal azelőtt, hogy először színpadra lépett a Gunsszal, jártam nála, és éppen egy rólam készült felvételt nézett a tévében", idézte fel. „A tévé tetején pedig ott állt egy rakás VHS-kazetta, mindegyik különböző koncertjeink felvételeivel. Az én húzásaimat tanulmányozta. Éveken át dolgoztam ezeken a mozdulatokon, évekig gyakoroltam különböző modern táncelemeket, amiket aztán egy sima videókamera segítségével lenyúlt ez a bohóc. Emlékszem, akkoriban sokan mondták, hogy úgy hozza magát a színpadon, mint én, de nem különösebben érdekelt, mert úgy álltam a kérdéshez: egy hajóban evezünk. Aztán amikor kicsit később bemutatták a Welcome To The Jungle klipjét, úgy éreztem magam, mint aki tükörbe néz, vagy a felvételeket bámulja Axl tévéjén... És nem tehettem semmit, hiszen az ő lemezük előbb jelent meg, és a sajtó onnantól mindent hozzá kötött. Igazából az a legbosszantóbb ebben az egészben, hogy soha az életben nem említette meg az interjúiban a Shark Islandet vagy Richard Blacket, ami neki semmibe nem került volna, minket viszont bizonyosan segít vele. Még egy kis morzsát sem hajított nekünk."

A zenekar végül előszerződött az A&M-mel, ám a kiadó egy tétlen év után – ismeretlen okokból – kifarolt a megállapodásból. Mindez a személyi viszonyokat is megviselte a csapatban, így mire végre tényleg aláírhattak a CBS/Epic kiadóhoz, több tagcsere után már Greg Ellis dobolt és Chris Heilmann basszusgitározott Black és Sercombe oldalán. Richard: „Nagy rejtély, miért kellett ennyire sokat várnunk a szerződésre, de szerintem az lehetett az ok, hogy a kiadók nem igazán tudtak beskatulyázni bennünket. Nem tudták, miként marketingeljék a zenekart... Mire igazán minőségi felvételeket tudtunk készíteni, már túlléptünk a heavy metalon, de ahhoz azért nem voltunk elég csiszoltak, hogy berakhassanak a pop/rock kategóriába. Nem passzoltunk a bőrruhás srácokhoz, de nem néztünk ki eléggé csajnak sem... Úgy gondolom, ha előbb jutunk szerződéshez, sok minden másként alakult volna." A Shark Island – némileg furcsa megoldással – két dallal, a Father Time-mal és a Dangerousszel debütált a nagyközönség előtt a Bill And Ted's Excellent Journey című film zenealbumán. Első teljes albumuk, a Law Of The Order végül az ideálisnál jóval hosszabb felvezetés után, 1989 szeptemberében jelenhetett csak meg.

0930si2

A Shark Island debütálása helyből a Sunset Strip történetének egyik leghatalmasabb dalával, a Paris Callinggal indul, és már az első hangokkal gúzsba köti a hallgatót. Nehéz meghatározni, miben is rejlik a szám titka, de biztos, hogy a lebegős, sejtelmesen erotikus, roppant szimpla, mégis rafinált – és bizony még némi new wave-es beütéstől sem mentes – gitárfutam helyből semmi máshoz nem foghatóvá teszi a hangulatot a neki tökéletesen megágyazó, pattanásig feszült hangulatot eredményező ritmusszekcióval. Eleinte Black is csak visszafogottan hozza magát a pattanásig feszült verzékben, majd a lovak közé csapnak, és Sercombe elegáns játéka hátán hatalmas, mágikus refrénnel koronázzák meg az eddigieket. Itt fontos kiemelni, hogy a Shark Island nem valamiféle cukros-flitteres pop metalt nyomott. Sokkal inkább a Dokken-iskola kifinomult zenei intelligenciája, kevésbé direkt, mélyebb töltése jellemezte őket, és mindez az énekes jellegzetes, a korszak legtöbb vokalistájához képest kissé sötétebb tónusú hangjával karöltve különleges megszólalást kölcsönzött nekik. A begyorsulós szólóbetét már tényleg csak hab a tortán, a dal végén beérkező refrénismételgetés pedig überelhetetlen. Megismétlem, nehogy csak üres szófosásnak vedd: ez itt bizony a Sunset Strip történetének egyik leghatalmasabb himnusza. Pont.

A slágergyáros Jack Pontival közösen jegyzett Shake For Me tempósabban, de hasonló eleganciával folytatja a lemezt Sercombe kellemesen karcos, mégis leheletfinom, jellegzetesen „folyós" riffelése és Black tökéletesen megformált énekdallamai hátán. Valahol vicces, de a verze legalább olyan ragadós, mint a refrén, tökéletes példa rá, micsoda dallamkovács volt az egyszerre érces és lágy, érzelemgazdag torokkal rendelkező frontember. A szólónak is minden hangja a helyén van. Talán még a Babylon A.D. játszott ekkoriban ezekkel rokon ízekkel, de ez a párhuzam sem fedi teljesen a valóságot. A Ponti mellett a Skid Row gitárosával, Dave „The Snake" Sabóval írt Somebody's Falling egy fokkal lassabb, mégis karcosabb darab: húzós tempókra épített melodikus hard rock, ahol a hangulatokról és a gitártémákról is tényleg beugrik az embernek a korabeli Dokken. Black dallamai ismét fergetegesek – mindig csak akkor és annyit énekel, amennyire szükség van, de az maradéktalanul betalál.

0930si7

A Bad For Each Other az album első power-balladája, nem állítom, hogy a legjobbjuk, de az építkezése ennek is nagyon szép, és lazán eredményezhetett volna amerikai aranylemezt ebben az érában, ha a kiadó meg a menedzsment rendesen elvégzi a házi feladatát. A Passion To Ashes ugyanakkor jobban rávilágít a zenekar egyéniségére, már az áramvonalas kezdő gitártéma is helyből óriási, de a későbbiek sem hasonlítanak senkire a pályatársak közül. Itt kicsit szintén hallatszik, amire a Paris Callingnál már utaltam: a Shark Islandben mélyen ott rejlett valami olyan agyasság, ami ekkoriban abszolút nem volt jellemző a hard rock színtéren, akiknél pedig igen, mint például a The Cult, azok éppen igyekeztek megszabadulni az efféle beütésektől. Nem egy nyilvánvaló slágerdarab, viszont dalként hatalmas, a felpörgetett szólórésszel együtt.

Az újfent Jack Ponti közreműködésével végső formába öntött Spellbound hagyományosabb Hollywood-rock, e minőségében a lemez egyik legjobbja. A Dokkent megint nem nehéz előhozni hangulati párhuzamként, Black újra tarol a verzékben, de Sercombe szabadon kavargó, kiszámíthatatlan gitározása is komoly figyelmet érdemel. A Get Some Strange-ban ismét az említett „folyós" gitártémákkal operál, ezek baromira mentek a csávónak – ez a megközelítés helyből kiemelte őket a tengernyi hasonszőrű alakulat közül, akárcsak a sejtelmes, izgalmas dallamvilág. Pedig maga a szám amúgy egy direktebb, bulisabb darab. Amit a Bad For Each Otherről írtam fentebb, ugyanaz a Why Should I Believe-re fokozottan igaz. Mindig is utóbbit találtam erősebbnek a két líra közül, sőt, a második konkrétan a lemez és a banda egyik legjobb nótája is egyben. A csodaszépen kimunkált hangszeres alapok és Black előadásának egymásra passzintása egyenesen libabőrös, ráadásul cseppet sem tipikus dallamokról beszélünk, ez itt korántsem az Angel, az Every Rose Has Its Thorn vagy a Patience sok-sok korabeli klónjának egyike.

0930si5

Az album zárását egy saját darab és egy feldolgozás adja. A Ready Or Not dögös, csikorgó rock'n'rollja jellegzetes korabeli partiinduló Shark Island-módra, viszont érdekes megoldás, hogy utána a Fleetwood Mac The Chainje jelenti a finálét, amely ugye hangulatilag eléggé elüt tőle. Viszont tökéletesen passzol a banda kortársakhoz képest kicsit ködösebb, nem annyira magától értetődő zenei világához. Itt ugyebár az eredeti dal is annyira karakteres és egyben megalázóan jó, hogy az ember azt gondolná: legfeljebb elbarmolni lehet, ha bolygatják. Nos, a Shark Island ehhez képest tökéletesen ültette át a saját stílusába, méghozzá úgy, hogy minden zenei és hangulati jellegzetességét megőrizték. Már ez is mindent elárul a banda kvalitásairól... (Itt jegyezném meg, hogy a Bill és Ted filmzenén szereplő két direktebb nóta is kiváló, ezek is simán felfértek volna a lemezre.)

Érdekes, hogy maga a zenekar nem volt vele maradéktalanul elégedett. Ennek oka a polírozott hangzás, Randy Nicklaus producer ugyanis a banda tagjai szerint nem igazán érzett rá a Shark Island lényegére, és emiatt nem is sikerült megfelelően bakelitbe préselnie a csapat Los Angelesben legendásnak számító élő megszólalását. Tény, hogy a sound elég csiszolt, viszont nekem sosem volt vele bajom, szerintem ez a kicsit magas, gitárilag kevéssé combos hangzáskép tökéletesen passzol az anyag hangulatához, ráadásul a ritmusszekciónak még több alja is van, mint a korszak lemezeinek többségén. Black: „Összességében szeretem a lemezt, bár nem vagyok benne biztos, hogy teljes valójában örökítette meg a zenekart. A Shark Island vérbeli koncertbanda volt, így a végeredményt nem lehetett összemérni egy élő bulinkkal. Volt például a Whiskey-ben egy rádiós promóközvetítésünk a lemez megjelenése előtt, ami Bastille Day néven futott, amit több sávon rögzítettünk, és annyira fantasztikusan sikeredett, hogy komolyan lobbiztam érte: inkább ezt hozzák ki először, ne a Law Of The Ordert. De hát a döntéshozók természetesen túl kockázatosnak ítélték, hogy egy koncertlemezzel debütáljunk a piacon."

0930si8

Nem mintha így sokat tettek volna a csapat megismertetése érdekében. Noha a klipesített Paris Callinggal ott volt a kezükben egy karakteres, senki máshoz nem hasonlítható potenciális slágertéma, a kiadó gyakorlatilag semmit sem invesztált a lemez promóciójába. A Law Of The Ordert így hiába fogadta jól a szakma és a vájtfülű közönség, és hiába szólt ekkoriban kis túlzással minden a hajmetalról, a lemez végül fel sem került a Billboard 200-as listájára. Ez körülbelül mindent elárul a lemeztársaság marketinges munkájáról... A zenekar emellett nem tudott megcsípni egyetlen igazán jó turnét sem, ami változtathatott volna a helyzeten: megmaradtak Los Angelesben és vonzáskörzetében, így esélyük sem nyílt a továbblépésre. Miközben náluk sokkal kevésbé markáns, gyengébb dalokat író hajbandák is simán lemezszázezreket értékesítettek, a Shark Island a műfaj fénykorában is megrekedt.

Mindez persze nem jelentette azt, hogy a CBS és a menedzsment nem érezte a potenciált a bandában vagy Blackben. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Richard lett az 1990-ben összegrundolt Contraband szupergroup frontembere, ahol rajta kívül még Michael Schenker, Tracii Guns, Bobby Blotzer és Share Pedersen zenélt. A kiadó komoly reményeket fűzött a bandához – főleg, hogy akkoriban még messze nem volt akkora divat az ilyesmi, mint napjainkban –, és az itteni munkálatok természetesen háttérbe is szorították a Shark Islandet. Az 1991 májusában kiadott lemez azonban nem szólt nagyot, hiába tolták be a csapatot Blotzer bandája, az ekkoriban már szintén leszállóágban lévő Ratt aktuális turnéjára. (Ahol egyébként ekkoriban szintén Schenker segített ki Robbin Crosby drogproblémái miatt.) Mindezen egyébként nincs is mit csodálkozni: noha akad rajta pár jó pillanat, a Contraband albuma valójában teljesen felejthető és jellegtelen, a Law Of The Order mellé meg aztán tényleg nem lehet odatenni...

0930si9

A kísérlet tehát nem jött be, a turné végeztével a Contraband szétesett. És ugyan a Shark Island új életjelet adott 1991 nyarán a Holtpont film soundtrackjén a kiváló My City dallal, mire Black ismét teljes gőzzel visszatérhetett volna saját bandájához, valójában már megpecsételődött a sorsuk: „A kiadó egy ideig megpróbálta felépíteni a Contrabandet, miközben a Shark Islandet háttérbe szorították, aztán elszaladt mellettünk az idő. Utána volt egy nagy csatánk a lemezcéggel meg a menedzsmenttel, és a végén ott találtuk magunkat mindkettő nélkül. De ekkor már tényleg késő volt, ahhoz pedig nem volt kedvünk, hogy mindent az elejéről kezdjünk. Ahogy elfogyott a pénz, Greg Ellis lelépett, ami komoly csalódást jelentett. Akkoriban pont nagyobb egységre lett volna szükségünk... De már érezni lehetett, hogy változik a széljárás a zeneiparban is. Miután tettünk pár kísérletet a cserére, de senki sem vált be igazán, úgy döntöttünk, szünetet tartunk."

A zenekar egy ideig még koncertezgetett Los Angelesben, majd 1992 vége, 1993 eleje környékén beadták a kulcsot. Richard: „Az ember befut egy bizonyos utat, amelynek során többször elágazáshoz érkezik, ahol döntenie kell, merre tovább. Bármelyik ilyen döntés révén teljesen máshová juthattál volna. Önmagában egyiket sem okolhatom, amiért így alakultak a dolgaink, de ezek kombinációját már talán igen. Naivitás? Rossz producer? Kétségbeesés? Rossz menedzser? Rossz promoterek? A bölcsesség hiánya? A Contraband? Vagy említettem már a rossz menedzsert? Ha ezek közül csak az egyik jön képbe, nem lett volna gond. De ezek közül néhány együtt, a megfelelő kombinációban már padlóra küldte a zenekart. Bár igazság szerint mindig úgy döntöttünk, ahogyan az adott pillanatban a legjobbnak hittük." Az énekes persze nem akar másokat okolni, amiért a zenekar végül nem ért el túl sokat: „Kétségtelen, hogy sok rossz döntést hoztunk az évek során, de ezekről csak utólag derült ki, hogy rossz döntések voltak. Eleve nem lett volna szabad egy olyan menedzsmenthez szerződnünk, amelyik a lemeztársaság alárendeltségében működött, de akkoriban kimondottan okos lépésnek tűnt. És túlságosan megbíztunk egyesekben, akikben nem kellett volna. Ha ma kerülnék ugyanolyan helyzetbe, aligha oszlanánk fel, de ahogy mondtam, ebben bizony a mi rossz döntéseink is közrejátszottak. Senki sem kényszerített bennünket semmire. És amikor az embernek már nincs benne a szíve valamiben, utána nehéz visszajönni."

0817black

A feloszlást követően a tagok több különféle projektben is felbukkantak, de különösebb sikert sehol sem arattak. Eközben a Law Of The Order – utánnyomás híján – szépen felszívódott a kereskedelmi forgalomból, és az évtized derekán már a roppant nehezen beszerezhető kincsek közé tartozott. Én magam is hosszasan, lázasan és nyálcsorgatva vadásztam a lemezt, mire végre sikerült rátennem a kezemet, ugyanis első hallásra örök szerelmet eredményezett nálam a Paris Calling, amikor a CD Pincében meghallottam valamikor a '90-es évek végén. A gondot csak az jelentette, hogy a lemez szóban forgó példányát éppen nem én vettem meg, hanem egy másik gyűjtő... És akkoriban még messze nem éltünk olyan korszakot, mint ma: nemhogy Spotify, YouTube és e-Bay, de még Napster sem létezett, így utána tényleg szó szerint éveken át hajtottam mindenfelé az anyagot sikertelenül, mert egyszerűen beleégett az agyamba az a bizonyos túlfűtött gitártéma. Végül azért persze sikerrel jártam... Később egyébként kijött egy kiskiadós újranyomás is a lemezből, de az eredeti kiadást ma sem olcsó mulatság beszerezni.

Blackék eközben persze nem bírták ki sokáig egymás nélkül: 2006-ban végül kijött a Law Of The Order folytatása, a Gathering Of The Faithful, amelyen ráadásul a klasszikus felállás háromnegyede zenélt, csak Greg Ellis helyén dobolt Glen Sobel. Földközelibb, visszafogottabb, de jó kis lemez is volt ez egyébként, még ha nem is maradtak utána sokáig aktívak. Most pedig ismét itt a csapat, és elvileg nemsokára kihozzák a harmadik lemezt is. Igaz, hogy Black mellett most már csak Heilmann képviseli a régi leosztást, és folyamatosan mozgásban is van a felállás, de az eddig megismert új nóták nem rosszak, szóval még akármi kisülhet a dologból. Jó, Law Of The Ordert persze nem várok – ilyen szintű albumból még 1989-ben is kevés jelent meg a stílusban, nemhogy ma. Ha nem ismered, ideje pótolni a mulasztást.

 

Hozzászólások 

 
#9 Urang Medan 2019-10-06 15:59
Idézet - DéeL:
Idézet - Urang Medan:
Idézet - DéeL:
De az a semmirevaló, szemétláda Axl Rose - mindent összefoglal vele az arc. a GNR egy felfújt sztárbanda, akik az Appetite óta semmit sem csináltak. Vicc kategória.

A Live like a suicide ota, divatemberkem.


Kikérem magamnak, hogy divatember vagyok. Mindig is utáltam azt a bagázst. Sokkal inkább favorizálom a Mötley Crüe-t, a Rattot, a Def Leppardot, a Scorpionst vagy a Skid Row-t, mint a G'N'R-t.

Igen divat volt oket mar akkor is utalni.
Idézet
 
 
#8 DéeL 2019-10-06 14:52
Idézet - Urang Medan:
Idézet - DéeL:
De az a semmirevaló, szemétláda Axl Rose - mindent összefoglal vele az arc. a GNR egy felfújt sztárbanda, akik az Appetite óta semmit sem csináltak. Vicc kategória.

A Live like a suicide ota, divatemberkem.


Kikérem magamnak, hogy divatember vagyok. Mindig is utáltam azt a bagázst. Sokkal inkább favorizálom a Mötley Crüe-t, a Rattot, a Def Leppardot, a Scorpionst vagy a Skid Row-t, mint a G'N'R-t.
Idézet
 
 
#7 Báthory Gabriella 2019-10-04 07:00
A demók még jók voltak!
Idézet
 
 
#6 Urang Medan 2019-10-03 11:45
Idézet - DéeL:
De az a semmirevaló, szemétláda Axl Rose - mindent összefoglal vele az arc. a GNR egy felfújt sztárbanda, akik az Appetite óta semmit sem csináltak. Vicc kategória.

A Live like a suicide ota, divatemberkem.
Idézet
 
 
#5 DéeL 2019-10-03 11:04
De az a semmirevaló, szemétláda Axl Rose - mindent összefoglal vele az arc. a GNR egy felfújt sztárbanda, akik az Appetite óta semmit sem csináltak. Vicc kategória.
Idézet
 
 
#4 Gyorgy Horvath 2019-10-01 22:53
Azt hittem,hogy ez a lemez csak nekem ilyen kurvajó:)...amit már régóta kérdezni akartam itt:ismeri valaki rajtam kívül valaki a VAMP: the rich don't Rock lemezét? Szerintem nagyon jók voltak,német banda, amerikai énekessel?
Idézet
 
 
#3 paolo 2019-10-01 18:46
Hát ez az album odaba***tt rendesen! A Fleetwood Mac feldolgozás meg egyenesen libabőr! Köszi, Ádi, hogy megismertettél a bandával, az írás kiváló, mint mindig. A Cinderellára emlékeztetnek. Remek hangú énekes, igényes és ötletes hangszeres megoldások, és sajnos egyik csapat sem futotta be azt a karriert, amit megérdemeltek volna.
Idézet
 
 
#2 Equinox 2019-10-01 18:32
A színteret és korszakot úgy érzem nagyon jól ismerem, kíváncsi vagyok erer az undergroundban ragadt mesterműre. Már hallottam róla
Idézet
 
 
#1 Martin 2019-10-01 14:43
A cikk hatására rákerestem erre az albumra és azt hiszem nem csak a színpadi mozgást nyúlta le tőlük Axl Rose, de a hangzásból is vett el egy picit. :)
(Ha hallottátok a korai Guns demókat, amik még Hollywood Rose néven futottak azok pont ugyanilyen dalok voltak és még így is szóltak.)

https://www.youtube.com/watch?v=gbbna60BIMk
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.