Shock!

június 06.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Live: Throwing Copper

live_1Huszonöt évvel ezelőtt, 1995 májusának első hetében, megjelenése után több mint egy évvel egy olyan album került fel a Billboard-lista élére, amelyről előzetesen senki sem hitte volna, hogy képes lesz hasonló bravúrra – a legkevésbé készítői. A pennsylvaniai Live második nagylemeze, a Throwing Copper sajátos kiadvány a '90-es évek derekának rockzenei felhozatalában. Bizonyos tekintetben tökéletesen passzolt a korszak trendjei közé, a másik oldalról viszont mindenhonnan kilógott: egyszerre volt intellektuálisan mély, érzékeny és elmélkedős, de közben kirobbanó, rockosan energikus, sőt, néhol himnikus. A zenekar később is tényező maradt, de soha nem tudták megismételni az album elképesztő sikereit, a Selling The Drama, az I Alone vagy a Lightning Crashes időtálló voltát pedig ma sem vonhatja kétségbe senki.

megjelenés:
1994. április 26.
kiadó:
Radioactive / MCA
producer: Jerry Harrison & Live

zenészek:
Ed Kowalczyk - ének, gitár
Chad Taylor - gitár
Patrick Dahlheimer - basszusgitár
Chad Gracey - dobok

játékidő: 59:32

1. The Dam At Otter Creek
2. Selling The Drama
3. I Alone
4. Iris
5. Lightning Crashes
6. Top
7. All Over You
8. Shit Towne
9. T.B.D.
10. Stage
11. Waitress
12. Pillar Of Davidson
13. White, Discussion
(14. Horse)

Szerinted hány pont?
( 27 Szavazat )

1994 ősze volt, borús, esős nap, talán hétvége, nem tudom már, arra viszont tisztán emlékszem, hogy valami iskolai feladattal tettem-vettem, és közben – mint általában – halkan ment a háttérben az MTV. Az egyik klipre többször is odakaptam a fejemet, és megállapítottam: nahát, milyen fasza ez az új R.E.M.-dal, jól áll nekik ez a keményebb fogalmazásmód, ami az akkortájt kihozott Monster lemez többi klipszámát is jellemezte. Aztán nagyot néztem, amikor a csak fél szemmel figyelt videó végén elkaptam az inzertet: a szám címe Selling The Drama volt, zenekarnévként azonban Live-ot írtak ki R.E.M. helyett. Utána nem sokkal pedig már a Metal Hammer Hangpróbájának tetején láttam viszont a furcsa – mondjuk ki: béna – csengésű nevet, hozzá egy tízpontos kritikával. A következő hónapokban pedig még itthon is elég gyakran lehetett vele találkozni, ugyanis 1995 tavaszán a Live feljutott a rockvilág legnagyobb magaslataira.

A pennsylvaniai Yorkból elstartolt csapat persze nem a Throwing Copperrel kezdte az ipart. A gyermekkori barátokból, Ed Kowalczyk énekes/gitárosból, Chad Taylor gitárosból, Patrick Dahlheimer basszerből és Chad Gracey dobosból álló csapat először Public Affection néven kezdett mozgolódni. Ed: „Chaddel az óvodában ismerkedtünk meg, majd később együtt tanultunk meg gitározni is. Emlékszem, ahogy ültünk a kották fölött, meg bújtuk a gitármagazinokat: hé, Chad, nézd csak ezt az akkordot! Aztán másnap ő mutatott valamit, amit talált. Szó szerint együtt tanultunk meg zenélni a nulláról." A bandának Public Affectionként is kijött egy kiskiadós kazettaalbuma még 1989-ben, mindenféle visszhang nélkül. Ezt a borzalmas nevet változtatták kicsit később a nem kevésbé borzalmas Live-ra, majd miután jó benyomást tettek a kiadó illetékeseire a New York-i CBGB's-ben adott egyik koncertjükkel, sikerült aláírniuk az MCA alá tartozó Radioactive-hez. Itt jelent meg 1991-ben első EP-jük, a Four Songs, majd az év legvégén első tényleges albumuk, a Mental Jewelry.

live_3

Utólag visszatekintve sejtelmem sincs, mit láthattak meg az ekkortájt még huszonéveik legelején járó Live-ban a nagykiadó tehetségvadászai. A jellegzetesen amerikai érzésvilágú, rengeteg akusztikus gitárral színezett, intellektuális rockban utazó banda kétségtelenül már a Mental Jewelryn is odatette magát, a lemez mai füllel hallgatva is jó. Csak hát szerződtetésük idején aligha gondolhatta bárki is komolyan, hogy ez a négy utcai fazonú, mindenféle rocksztár-faktortól mentes, farmeres-pólós arc ezzel a kicsit hard rockos, kicsit alternatív muzsikával komoly sikerekre ácsingózhat. Ne feledjük, a világ ekkoriban lépett a nagy grunge-robbanás előszobájába, még a Nirvana és a Pearl Jam nevét is csak épp tanulgatta a közönség – nem tudok másra gondolni, mint hogy az A&R-osok alighanem az R.E.M. sikereinek farvizén akarták felfuttatni a Live-ot. A Mental Jewelry nem is keltett különösebb feltűnést a megjelenés környékén, de az Egyesült Államokban komoly koncertezésbe fogott csapat azért egész tűrhető eredményeket produkált vele. Az anyag a folyamatos koncertezés és az egyetemi, illetve az északkeleti parti regionális rádiókban keltett kedvező visszhang után fogyogatni kezdett, és végül a Billboard-lista 73. helyéig jutott. A banda egyre nagyobb klubokat töltött meg, és mire elérkezett az idő a második album elkészítéséhez, a kiadóval együtt azon vették észre magukat, hogy a Mental Jewelryből már nagyjából negyedmillió példány talált gazdára az Egyesült Államokban. A szélesebb közönség továbbra sem tudta hová tenni a Live-ot, nem váltak felkapott névvé, de a magokat egyértelműen elvetették.

Ekkorra ráadásul egy gyökeresen megváltozott rockvilágba csöppentek vissza a turnéverkliből. Az előző éra nagyjai pár kivételtől eltekintve eltűntek, az éter a Nirvana, a Pearl Jam, a Soundgarden, az Alice In Chains, a Stone Temple Pilots és a Smashing Pumpkins nevétől visszhangzott. A kiadó a biztató kezdés után egyből ráérzett, hogy a Live-val most tényleg lehet kezdeni valamit. Ugyanakkor azt is tudták, hogy a még mindig roppant fiatal csapat mellé kell valaki, aki terelgeti őket a stúdióban. Így esett a választásuk Jerry Harrisonra, a Talking Heads billentyűs/gitárosára, akit producerként jelöltek ki a Live mellé. Ed: „A kiadó először csak annyit mondott, hogy srácok, itt van ez az arc a Talking Headsből, és szeretnénk, ha ő lenne a lemez producere. Persze szerettem a Talking Headset, mint ahogy oly sokan a '80-as években, de először azt hittem, David Byrne-ről van szó. Aztán kiderült, hogy Jerryt szemelték ki a munkára. Már az első találkozásunk alkalmával is egyértelmű volt, hogy rengeteget tud a zenekari dinamikáról, hiszen ő maga is nagyon hosszú ideig játszott egy zenekarban."

live_2

Maga a zenekar is felpumpáltan fogott neki a munkának 1993 nyarán a minnesotai Cannon Fallsban található Pachyderm stúdióban – néhány hónappal korábban a Nirvana is itt rögzítette az In Utero lemezt. A Mental Jewelry fogadtatása egészséges alapozást jelentett, így ötletekkel tele fogtak neki a folytatásnak, és maguk is különlegesnek érezték az elkészült dalokat. Taylor: „A lemez gerincét egy szobában írtuk meg ketten Eddel, és emiatt valahogy sikerült elkapnunk valami nagyon különlegeset." Ed: „A Mental Jewelry után tiszta lappal indultunk, és bennünk is volt ez a mindent vagy semmit hozzáállás. Amikor először találkoztunk Jerryvel, mind tudtuk, hogy rengeteg zenekari tapasztalattal rendelkezik, és pontosan ismeri, mitől működik egy adott csapat. Szerintem a legfontosabb dolgokat a dalok felépítése és meghangszerelése terén tanultuk tőle. Rendkívül kreatív, amikor el kell dönteni, hogy például egy adott rész hányszor ismétlődjön, netán mikor térjen vissza később. Belőlünk akkoriban még hiányzott ehhez a megfelelő érzék: én is nyolcperces nótákkal állítottam be a próbákra, és nem is nagyon értettem, miért akarja őket mindenáron négy-ötpercesre húzni. Ma már tudom: bizonyos dalok maradhatnak hosszúak, de nem szerencsés egyszerre sokat ellőni belőlük. Vagy legalábbis akkoriban tőlünk nem lett volna az. Manapság már nem számít ez annyit, de annak idején tekintettel kellett lenni a CD-k és a kazetták maximális játékidejére is."

A csapat mindössze pár hét alatt, javarészt élőben rögzítette a dalok gerincét Harrison irányítása mellett. Kowalczyk: „Jerry amolyan apafiguraként terelgetett bennünket a stúdióban, ügyelt rá, hogy minden kellően szervezetten folyjon, és mindenki megfelelő állapotban legyen. Tényleg nagyon könnyen haladtunk, nagyjából minden felment első vagy második nekifutásra, aztán jöttek az utómunkálatok, de nem sok. Persze az énekkel kicsit többet kísérleteztünk, de ezt leszámítva megpróbáltunk olyannyira élő hatásúnak megőrizni az albumot, amennyire csak lehetett." Mire elkészült a második album, ők maguk is tudták, hogy a végeredménnyel hatalmasat léptek előre. Patrick Dahlheimer: „A Mental Jewelry turnéján egyre nagyobb helyeket töltöttünk meg, és azt szerettem volna, ha az új dalok képesek betölteni ezeket a színpadokat. Amikor elkészült a Throwing Copper, tudtam, hogy innentől még nagyobb terekre lesz szükségünk."

live_4

Az 1994 áprilisában megjelent Throwing Copperen a Mental Jewelry zenei vonalát vitte tovább a Live, de sokkal kiérleltebb, előrehaladottabb formában. Megoszlanak a vélemények, pontosan milyen forrásokból is táplálkozott a csapat stílusa, az ekkori korszellem miatt sokan egyből legrunge-ozták és elsősorban a Pearl Jamhez hasonlítgatták őket. Utóbbi párhuzam a zene nyers, lecsupaszított érzelmi vetületét tekintve stimmelt is, és nem állítom, hogy nincsenek itt-ott áthallások, de bizonyos, hogy a Live-ra valójában nem gyakoroltak hatást Stone Gossardék. Inkább ahhoz hasonló ez az eset, mint amikor a technológiai fejlődés bizonyos szintjére lépve a világ több pontján több feltaláló is nagyjából hasonló időben áll elő ugyanazzal a találmánnyal, újítással. Ha konkrét zenei előképeket nézünk, a csapat sokkal inkább a U2, az R.E.M. vagy a klasszikus amerikai rock- és bluesmuzsikák hatását hangsúlyozta. Kowalczyk: „Soha nem is tagadtuk, mekkora hatást gyakorolt ránk a U2 és az R.E.M. munkássága. Az ő hatásukra ébredtem rá, hogy a zene lehet több is sima popnál. Ugyanakkor sosem tekintettem rájuk üzengetős zenekarokként: inkább az volt a benyomásom, hogy hétköznapi arcokról van szó, akik több tartalmat akartak vinni a dalaikba, és ezt rendkívül érzelemgazdag, energikus módon tették." Kimondottan érdekes, hogy produkciós tekintetben a Live olyan előadókat is előszeretettel emlegetett párhuzamként az album kapcsán, akiknek a nevét 1994-ben úgynevezett kultúrkörökben nem nagyon volt ildomos kiejteni. Taylor: „Óriási Mutt Lange-rajongó vagyok, mióta csak elkészítette az AC/DC legnagyobb albumait, de akár a Def Leppard Pyromaniáját is említhetem. A Throwing Copperen hallani is valamennyit a Pyromania megközelítéséből például a kompresszált hangzások és egyéb elemek terén, amikkel kísérleteztünk. Egyértelmű a hatás."

Ennek megfelelően a roppant természetes megszólalású, csodálatos hangzású Throwing Coppert ma is ugyanolyan nehéz kategóriákba sorolni, mint a maga idejében. Végső soron hard is és rock is a zene, de nem nevezném hard rocknak. Tényleg nem kevés rokonságot ápoltak a seattle-i nagyokkal, ám a Live zenéje még a párhuzamok ellenére is sokkal pozitívabb töltésű muzsika volt a grunge-hősökénél. És nem utolsósorban az összes dalt áthatja valami nagyon jellegzetesen amerikai íz, méghozzá tipikusan olyan módon, ami csak a kevésbé urbanizált vidékekről származó csapatoknál jelenik meg ennyire kézzelfoghatóan: szinte minden pillanatban látod magad előtt a végtelen, hatalmas tereket, a semmibe tovatűnő utakat. Kowalczyk számos síkon értelmezhető, versszerű szövegei szintén sokat merítettek ebből a kisvárosi miliőből a csapat tagjai számára ismerős, fontos konkrét helyek, nevek dalokba szövésével.

live_5

Mint említettem, nagyon is dinamikus, robbanékony a zene, csak éppen a zenekar mindezt nem folyamatosan pumpáló riffekkel és virtuóz szólókkal érte el, hanem a dalokon belüli dinamika végtelenül okos variálásával. Ha kellett, belecsaptak a húrokba, de nem erre építettek. Ed: „Valóban sok a zenénkben az akusztikus gitár, de ettől még nagyon is rockos, és élőben sincs benne kevesebb energia emiatt. A koncertek után sok rajongó jön oda, hogy azt hitték: lágyabban szól majd a zene, de épp ellenkezőleg. Néhol persze nagyon bensőséges a hangulat, de közben zsigeri, intenzív és célirányos is, mivel a dalainkban önmagukban is sokat variálunk a dinamikával, emellett Chadnek kiváló érzéke van egy csomó mindenhez a steelgitártól a mandolinig. Direkt úgy hangszereltük a nótákat, hogy új színek, új hangulatok táruljanak fel bennük, ugyanakkor saját jogon is érdekesek maradjanak." Talán hülyén hangzik, amit mondok, mert magának a zenének nincs sok köze a progresszívként emlegetett vonalhoz, a dalok felépítésének, hangszerelésének igényessége, a mindenféle kategóriára fittyet hányó megközelítés azonban akár még ezt a jelzőt is indokolttá teheti egyes pillanatokban. Ed: „A Throwing Copperen nagyszabású dalok szerepelnek sok érzelemmel, rengeteg dinamikával. A lovak közé hajítottuk a gyeplőt, és reméltük, hogy képesek leszünk lépést tartani saját magunkkal. Volt bennünk egyfajta »csináljuk meg, aztán reménykedjünk, hogy másoknak is tetszik majd« hozzáállás."

Az album nyitása ennek megfelelően minden, csak nem tipikus. A The Dam At Otter Creek kicsit bluesosan kezd, majd sajátos kötéltáncot járva folytatódik. Miközben minden pillanatban úgy tűnik, hogy na, majd most berobban, a végeredményt lehetetlen kiszámítani, és az alapok tetejében Kowalczyk is mindvégig az őrület határán egyensúlyoz. Itt valóban jogos a Pearl Jam emlegetése, mert Vedderék játszottak ennyire mesterien a feszültséggel a Ten és a Vs. legjobb pillanataiban. Aztán végül persze beindul a szám, de nem hoz feloldozást, éppen ezért az album egészébe simulva sokkal inkább csak amolyan felvezetés, ráhangolás, mintsem tényleges indítás. A Throwing Copper valójában a soron következő két orbitális slágertémával pörög fel igazán, és a Selling The Drama, illetve az I Alone hallatán az ember azonnal megértheti ennyi év távlatából is, mitől vált ez a lemez akkora durranássá a maga idejében.

live_8A Selling The Drama kapcsán fentebb az R.E.M.-et emlegettem, és nem véletlenül: nemcsak a dal kezdése és húzós tempóra érkező akusztikus gitáralapjai idézik az athensi mestereket, hanem Kowalczyk dallamai, sőt, hangszíne is nagyon rokon itt Michael Stipe-éval. A hatalmas erővel berobbanó, himnikus „I've willed, I've walked, I've read, I've talked, I know, I know, I've been here before" refrén azonban minden mást kiver az ember fejéből, egyszerűen nem lehet szabadulni tőle. Ha létezik dal, amelyben a '90-es évek rockzenéjének minden pozitív vonása egybesűrűsödik, hát ez az egyik lehetséges megfejtés. A szám üzenetét később ezerféleképpen boncolgatták. Egyesek úgy vélték, Kowalczyk a korszak hírnév miatt kesergő, újkeletű rocksztárjainak üzen pikírten, valójában azonban nem erről volt szó, noha a szöveg áttételesen valóban a sikerről mesél: „Valahol az elejétől fogva tudtam, hogy fontos lesz ez a lemez a pályánkon. Volt bennem egy zsigeri érzés, hogy sikerült összeraknunk néhány hatalmas nótát, amik tényleg baromi jól szóltak. Sejtettük, hogy rengeteg interjút kell majd adnunk, és hogy a tömegmédia is felfigyel majd a zenekarra. Innen jött az ötlet, hogy írhatnánk egy nótát arról, mennyire elbaszott dolog a felhajtás, viszont mennyire szeretünk ezzel együtt is színpadon állni. Vagyis a sikerrel járó vegyes érzésekről szólt a szám."

Az I Alone a lassú verzék és a hatalmas elánnal robbanó refrén kettősségére épít, és ezzel a fogással ugye Seattle környékén is előszeretettel éltek. Maga a dal azonban érzésvilágát és konkrét dallamait tekintve is sokkal hagyományosabb módon megy el rockhimnuszos irányba, tényleg az isten is arra teremtette, hogy egy teltházas aréna üvöltse együtt Kowalczykkal. Különösebben nincs rajta mit magyarázni, hatalmas csúcspont, amelyet aztán tökéletesen vezet le az igéző kezdésű, Dahlheimer gyönyörű basszusfutamaival és Ed fantasztikus énekdallamaival operáló Iris, amelyben megint végig zseniálisan játszanak a folyamatos leállásokkal, visszarántásokkal. A következő nagyágyú azonban az élet misztikus körforgásáról szóló Lightning Crashes ballada, amely később méltán vált a csapat legismertebb dalává és a '90-es évek egyik össznépi amerikai rockklasszikusává. Mivel utóbbit még errefelé is hallani néhol, jó eséllyel akkor is ismered, ha egyébként nem tudod róla, hogy a Live az előadója, és ennek megfelelően elég nehéz róla mit mondani. A zenekarra jellemzően lassan, komótosan építkező darabról beszélünk, amelyet ugyanakkor csendessége ellenére is elég nehéz figyelmen kívül hagyni, miután pedig beérkezik a refrén, már lehetetlen kivonni magad a hatása alól. Fantasztikus dal, soha nem tudtam megunni, és még ennyi év után is elementáris hatást gyakorol rám.

live_9A Top nem feltétlenül slágertéma, ám még a maga rövid, három perc alatti játékideje mellett is egészen sajátos darab lendületes tempókra kanyarított, csilingelő akusztikus gitárjaival. Rejlik benne valami tábortüzes, de ennél valójában sokkal több fűti, felkapja a hallgatót, és nem ereszti el többé. Itt szintén nehezen lehetne megkerülni Michael Stipe-ék emlegetését, mint ahogy a következő All Over You is rejt efféle párhuzamokat. Előbbi kissé melankolikus tétel újfent belassulós és felpörgetett részeket váltogató megoldásokkal, a refrént itt is nehéz kiverni a fejedből, ha egyszer hallottad. Kórusban ugyanakkor a Shit Towne még erősebb, főleg, hogy az ugrálós-táncos refrén teljesen váratlanul érkezik. Mai fejjel kicsit olyan hatást kelt a dal, mintha a Rush jammelne az R.E.M.-mel: a finom verzékben nemcsak a hangszerelés, hanem a konkrét dallamok is a kanadaiakat idézik, a refrén azonban lazán szerepelhetett volna akár a Greenen vagy az Out Of Time-on is. Amilyen bizarr ez így leírva, annyira működőképes a valóságban.

A lassan építkező T.B.D. ritkábban emlegetett szám az albumról, ám szerintem a banda legjobb dalainak egyike, mesteri példa arra, micsoda dalszerkesztési érzékkel rendelkezett a klasszikus Live. Egyenesen lenyűgöző, ahogy a végig lassú, megadallamos, ám pattanásig feszült dalt elviszik a legvégsőkig, és csak a végén indítják be pont annyira, amennyire szükséges. Elképesztő arányérzékről tesz tanúbizonyságot a szám, tényleg akár dalszerzői kurzusokon is lehetne tanítani, annyira tökéletes. Remek húzás az is, hogy utána a lemez legpörgősebb szerzeménye következik a Stage sallangmentes power rockjával, és ugyanígy a Waitress is a csapat lendületesebb oldalát mutatja, bár a sztorizgatós megközelítés itt is végig földközelben tartja a nótát. A rendes lemezanyag a két leghosszabb dallal zárul, amelyek közül a The Pillar Of Davidson elmélkedősebb, melankolikusabb, kesernyésebb, bluesosabb vizekre evez, a White, Discussion azonban a csapat történetének egyik legizgalmasabb, mindenféle skatulyát vagy elvárást sutba hajító tétele, amely a végére egyenesen epikus, katartikus magasságokba emelkedik. Leírni inkább meg sem próbálom, a T.B.D. mellett ezt is érdemes bárkinek meghallgatnia, aki nem ismeri őket. Az eredeti kiadásokon rejtett bónuszként szereplő Horse pedig egy szimpla, akusztikus alapú country/blues-téma, amely a maga pőreségével szépen lezárja az anyagot.

A lemez nem volt éppen azonnali megasiker, de már az 1994 legelején a rádióknak szétküldött Selling The Drama is kedvező visszhangokat váltott ki, így a Throwing Copper a Billboard-lista 38. helyén startolt. A dal hátán a Live-ra hirtelen rengetegen felfigyeltek, akik korábban még a nevüket sem hallották, majd a nyáron az I Alone is odasorolt mellé: mindkét dal bekerült az amerikai Top 50-be, a csapat közönsége rohamosan növekedett, az év augusztusában megrendezett Woodstock '94 fesztiválon pedig számukra is kézzelfoghatóvá vált, hogy itt bizony valami készülődik. Taylor: „Tulajdonképpen ott ütött meg először, mennyire szürreális helyzetben vagyunk, ugyanis akkora közönség gyűlt össze a színpad előtt, hogy konkrétan nem láttam az irdatlan embertenger végét. Már az is őrület volt, micsoda zenekarokkal szerepelhettünk együtt, szóval soha nem is izgultam annyira egyetlen bulink előtt sem, mint ott. Akkoriban még klubokban játszottunk, tehát soha még csak hasonlót sem tapasztalhattunk meg. Szóval valamiféle varázslatos fordulópontként éltük meg a fesztivált, igazi kultúrsokk ért bennünket. Emlékszem, álltunk ott, és néztünk egymásra: srácok, mi voltaképpen mi a francot keresünk itt?"

live_10

A Throwing Copper 1994 augusztusának végén bearanyozódott az Egyesült Államokban, vagyis megduplázták vele a Mental Jewelry eladásait. Az album híre ekkor már futótűzként terjedt a rockmédiában: az európai szaksajtó kicsit később érzett rá a lemezre, de aztán itt is hihetetlenül jó kritikákat kapott, és az európai MTV is ekkoriban kezdte el nyomatni a Selling The Dramát (mint említettem, így találkoztam vele én is először). A Live-ot ugyanakkor mégis az 1994 végén klipesített Lightning Crashes tette szupersztárrá, amely valóságos őrületet robbantott ki a tengerentúlon, és minden ajtót berúgott a zenekar előtt. A bizarr, titokzatos klippel megtámogatott dal 1995 elején egészen az amerikai listák hatodik helyéig jutott („Alighanem ez az egyetlen Top 10-es dal a világtörténelemben, amelynek a szövegében szerepel a placenta szó", ahogy Kowalczyk mondta róla egyszer), az album pedig elkezdett kifejezetten brutális eladásokat produkálni. A Throwing Copper fogyásai az év májusának elejére átlépték a 3 milliós példányszámot az Államokban, és a lemez megjelenése után egy évvel, 1995. május 6-án felkerült a Billboard-lista első helyére. A farmeres-pólós vidéki srácok hirtelen ott találták magukat a rockvilág csúcsán, az arénák színpadán, az anyag pedig az év végére hatszoros platinalemez lett a tengerentúlon.

Mindez azt jelentette, hogy a Live többet adott el otthon a Throwing Copperből, mint a Pearl Jam a Vitalogyból, a Stone Temple Pilots a Purple-ből vagy a Soundgarden a Superunknownból – vagyis a korszak legnagyobb rocksztárjait is megelőzték. Ezt az őrületet persze elég nehezen lehetett ép ésszel kezelni, hiszen a csapat tagjai egyáltalán nem számítottak sztáralkatnak. Ed: „Mai fejjel nem is igazán értem, hogyan tudtam kezelni akkoriban ezt az egészet. Utána sok időbe, néhány lemezbe beletelt, mire tényleg felfogtam, mi történt. Mert amikor zenekart alapítasz, követeled a jussodat, és mindent beleadsz: egy részed arról álmodozik, hogy befutsz, és mindent meg is teszel ennek érdekében, viszont józan ésszel senki sem reménykedhet 8-10-12-20 millió eladott lemezben, ha pedig mégis összejön, annyira gyorsan történik minden, hogy csak utólag tudatosul benned, min mentél keresztül. De a '90-es évek ilyen időszak volt: létezett a zenekarok között egyfajta közösségi érzés, tele voltak a csapatok egyéniségekkel, és maga a zene, a szövegvilág is egyéni volt mindenkinél. Akkor az ott tényleg a művészi önkifejezésről szólt. Vagyis beköszöntött egy igazi reneszánsz, és izgalmas volt a részesének lenni. Visszatekintve persze nehéz lenne azt mondanom, hogy nem voltak őrült idők. De emellett őrült jó idők is voltak."

live_6

A Throwing Copper végül nyolcszoros platinalemez lett az Államokban, világszerte összesen pedig körülbelül 11 millió példányban talált gazdára, vagyis simán a '90-es évek derekának legsikeresebb rockalbumai közé tartozik. Taylor: „Előtte csak mérsékelt sikereket arattunk, így emlékszem, az volt az álmunk, hogy bárcsak összejönne egy aranylemez. A Mental Jewelry addig olyan 250 ezer példányban kelt el az Államokban, mi meg azt mondtuk: haver, már félúton járunk az aranylemezhez, hát mekkora királyság lenne már, ha az új albummal elérnénk! Aztán több mint 8 millió eladott lemez lett a vége, és fogalmunk sem volt, mihez kellene kezdenünk ezzel a helyzettel. Sosem hittük volna, hogy a zenekar – vagy bármilyen hozzánk hasonló zenekar – ilyen népszerűvé válhat, teljesen idegen szituációba kerültünk. Mai fejjel visszatekintve persze valahol vicces is ez az egész." A gitáros szerint ugyanakkor a négyes sokat profitált abból, hogy egyikük sem volt különösebben karakteres kinézetű figura: „A Pearl Jamet vagy a Green Dayt mindenki ismeri, de ha odasétálsz valakihez azzal, hogy mit tud a Live-ról, csaknem biztos, hogy bambán néz majd vissza az arcodba, és ez nekem nagyon tetszik. Sosem rajongtam a felkapott bandákért, mindig élveztem, hogy olyan kedvenceim vannak, akiket a legtöbb haverom nem is ismert. Nos, bennünket még a saját közönségünk sem ismer... Megvan videón, ahogyan egy 25 ezres koncerten kimentem a nézőtérre, a rajongóink közé, hogy megtudakoljam a véleményüket a Live zenekarról, és fogalmuk sem volt, hogy én is a banda tagja vagyok! Az egyik lány egyenesen azt mondta, hogy a gitáros a kedvence, miközben fel sem ismert."

A hatalmas siker hatásait persze tisztán érezni lehetett a csapat harmadik lemezén, az elődeinél tüskésebb, befelé fordulóbb Secret Samadhin is, amely 1997 februárjában jelent meg. Chad: „Menekültünk, behúzódtunk egy sötét sarokba, ami le is jön a Secret Samadhi dalaiból. És persze örökre meg is változtattak bennünket a történtek, onnantól nem volt visszaút. Bizonyos dolgokra egyértelmű túlzásként nézek vissza, az ugyanis nem élet, hogy folyamatosan testőrök védelmében, szállodákban és öltözőkben rejtőzködve létezel. Mindez kihatott a zenénkre, és az eredeti felállás szétrobbanásához is nagyban hozzájárult. És erről egyikünk sem tehetett. Borzalmas külső nyomás nehezedett ránk, hogy megfeleljünk a hatalmas kereskedelmi sikereknek. Persze nem akarom azt mondani, hogy nem akartunk sikeressé válni, hiszen zenélni és sok lemezt eladni jó dolog. Csak aztán felbukkannak a lemeztársasági fejesek, a rádióállomások, meg mindenféle ember, aki még többet vár ugyanabból. Azt pedig mindenki elfelejti, hogy akkoriban még nem is nőttünk fel teljesen. A Nirvana, a Soundgarden, a Pearl Jam és a többi hasonszőrű csapat tagjai majdnem egy tízessel idősebbek voltak nálunk. Kisfiúk voltunk még minden tekintetben... És ez a fajta nyomás bizony nagyon meg tudja osztani az embereket. Nem is feltétlenül kívánom másnak, hogy ebbe a helyzetbe kerüljön, de természetesen utólag nem cserélném el semmire. Rengeteget tanultunk akkoriban. Egyszerre volt a legjobb és a legrosszabb időszakunk..."

live_11

A Secret Samadhi persze az amerikai listák élén kezdett, de végül meg sem közelítette elődje eredményeit, „csak" kétszeres platinalemez lett az Államokban. A magam részéről kedvelem ezt az anyagot is, de úgy gondolom, a sikerek által megkevert Live igazából az 1999-es, ismét Jerry Harrisonnal készített The Distance To Here-rel talált vissza a saját formájához. Szerintem a Throwing Copper mellett ez a legerősebb albumuk. Ekkoriban nem egyszer felmerült, hogy a Live azokat a lemezeket készíti el, amelyek megalkotására a Pearl Jam, az R.E.M. vagy a U2 már nem képes, és legyen akármekkora sarkítás, a mai napig telitalálatnak érzem ezt a megállapítást. Az őrület azonban az ezredfordulóra végérvényesen tovatűnt, a banda besorolt a komoly közönséget vonzó, ám a csúcson már túllevő rockcsapatok közé. Utána még három korrekt, kiegyenlített színvonalú soralbumot készítettek, majd Kowalczyk személyes és zenei nézeteltérések miatt távozott a fedélzetről. Mint azonban általában a hasonló helyzetekben, úgy itt sem igazán vált be a külön pálya a feleknek: a 2014-es, Chris Shinn énekessel elkészített The Turn észrevétlen maradt, és mivel Kowalczyk szólókarrierje sem indult be úgy, mint remélte, a frontember végül 2016-ban visszatért társaihoz. A csapat azóta ismét sikeresen turnézik – mondani sem kell, a legnagyobb közönséget a Throwing Copper negyedszázados emléksorozatával aratták tavaly –, és előbb-utóbb alighanem új album is készül majd.

Csináljanak persze bármit, a Live esetében teljesen egyértelmű, mely lemez miatt kell a bandának helyet kapnia minden rockzenei lexikonban és összegzésben, illetve a '90-es évek rockjáról szóló elemzésben. A Throwing Copper jelentőségével természetesen ők is tisztában vannak. Ed: „Az emlékturnén ütött meg igazán, mennyire frissnek érzem én is az anyagot több mint két évtizeddel később. Eleinte úgy fordultunk rá a dologra, hogy oké, elnyomjuk a teljes lemezt, ilyet még úgysem csináltunk, aztán persze nem tudtuk, miként működik majd mindez a gyakorlatban, hiszen egyes dalokat nemhogy sosem szedtünk elő koncerten, de hosszú ideje eszembe sem jutottak. Aztán minden este mellbevágott, mennyire átérzem ma is ezeket a nótákat: amikor a T.B.D.-t vagy a Stage-et éneklem, visszatérek a helyekre, ahol írtam őket annak idején, mégis valami hihetetlen, újszerű összefüggésbe kerülnek. De még számomra is új rétegek tárulnak fel, friss benyomások, felismerések járnak velük minden egyes alkalommal. Ráadásul a dalok beépültek a rajongóink DNS-ébe. A leghatalmasabb elismerés, hogy a mai napig sokat jelent számukra a lemez, és ennyi év után is kötődnek hozzá érzelmileg." Taylor: „A Throwing Copperben mesterien megmutatkozik az Ed és köztem fennálló dinamika dalszerzés és kreatív vízió terén. Minél idősebb vagyok, annál jobban értékelem a kreativitásunknak azt a korszakát, mert pont elég fiatalok voltunk hozzá, hogy elutasítsunk mindenféle címkét."

live_7

Ennyi év távlatából teljesen lényegtelenek a korabeli okoskodások, hogy vajon válasz volt-e ez a lemez a Pearl Jam vagy az R.E.M. munkásságára, netán mindentől független kinyilatkoztatás, a lényeg kizárólag a dalok ereje. Azok pedig több mint negyed évszázad távlatából is megállják a helyüket. A Throwing Copper bizony tényleg kihagyhatatlan tananyag mindenki számára, aki vonzódik a '90-es évek rockzenéjéhez.

 

Hozzászólások 

 
#9 Equinox 2020-05-09 17:53
Idézet - warmwetcircles:
Idézet - Zsolti:
U2 himnikussaga + Pearl Jam stílusa + Michael Stipe hangja = Live. Sarkitva ennyivel le lehet írni és mégis nagyon jó. :)

Én nagyon szeretem,meg is van, csak borító nélkül.
Egy cimborámnak volt meg, így, borító nélkül ő mutogatta, hogy egész jó, nem kell mindig metál. Rögtön megszerettem, el is kunyeráltam tőle. Pár hét és jópár sör után sikerült.
Ja és borító híján úgy ajánlotta, hogy a Throwing Copper zenekar Live című CD-je. :)

Ez nagyon jó sztori. Magunk közt szólva szinte több értelme lenne így. Nagyon rossz ez a név, de mostmár így alakult. Én még nem ismerem, de sokat hallottam, a napokban döntöttem el, hogy utánanézek én is. A korszellemet már egészen megszerettem, pedig én is úgy közelítettem az akkori jól futó bandákhoz, mint a metalosok többsége.
Idézet
 
 
#8 warmwetcircles 2020-05-09 09:47
Idézet - Zsolti:
U2 himnikussaga + Pearl Jam stílusa + Michael Stipe hangja = Live. Sarkitva ennyivel le lehet írni és mégis nagyon jó. :)

Én nagyon szeretem,meg is van, csak borító nélkül.
Egy cimborámnak volt meg, így, borító nélkül ő mutogatta, hogy egész jó, nem kell mindig metál. Rögtön megszerettem, el is kunyeráltam tőle. Pár hét és jópár sör után sikerült.
Ja és borító híján úgy ajánlotta, hogy a Throwing Copper zenekar Live című CD-je. :)
Idézet
 
 
#7 Anomander 2020-05-08 14:19
Nálam is tök kimaradtak, de most belehallgattam, egész kellemes zene. Egy-két dal simán felférne egy korai Pearl Jam lemezre is (pl az Iris) és tényleg erős az R.E.M. hasonlóság máshol. Ugyanakkor az egésznek van egy egyéni íze is, tetszik.
Viszont hangulatzene, nem fogom éjjel-nappal hallgatni, de biztos elő fogom venni időnként.
Szeretem a rovatot :)
Idézet
 
 
#6 Gábor 2020-05-08 08:56
Nálam ők teljesen kimaradtak, most belehallgattam de egyáltalán nem tetszik, elmegy mellettem... Mondjuk az R.E.M-ért se voltam oda sosem.
Idézet
 
 
#5 Kerei Gusztáv 2020-05-08 08:28
Idézet - kornel:
Ez a túlzott anti-rocksztár-feeling sok bandánál nevetséges volt.


Nekem pont emiatt volt szimpatikus ez a vonal. Én meg rocksztárkodást ól csömörlöttem meg.
Idézet
 
 
#4 frontiers 2020-05-08 05:43
A Dolphin's Cry-t komáltam tőlük annak idején, de asszem ott le is ragadtam náluk, lehet elő kéne őket venni
Idézet
 
 
#3 Venomádi 2020-05-07 23:36
Erről milyen szar lehet valami élő kiadványt elnevezni. Mellesleg az a sztori tetszik, a hozzáállás is szimpatikus. Pont így képzelném el a formámat én is, ha zenekarban lennék.
Idézet
 
 
#2 kornel 2020-05-07 21:17
Talán a Hammer-ben is hónap lemeze volt.A Selling the drama nagyon ment az MTV-n,ez elég volt,hogy ferde szemmel nézzek rájuk.:) De majd most megfüleljük.Addigra már annyira túltolódott az alter-vonal,hogy megcsömörlött az ember.Rengeteg banda volt,melyekről el lehetett mondani,hogy jó szar,de legalább modoros.Ki is fulladt ez az irányvonal is.Ami a Live-ot illeti,a srácok kinézetre tényleg akár a sarki közértbe is rakodhatnák az àrut.A rajongós sztori elég durva,hogy nem ismerték fel és ezt még pozitívumként is könyveli el.Hát,nem tudom... Ez a túlzott anti-rocksztár-feeling sok bandánál nevetséges volt.
Idézet
 
 
#1 Zsolti 2020-05-07 11:54
U2 himnikussaga + Pearl Jam stílusa + Michael Stipe hangja = Live. Sarkitva ennyivel le lehet írni és mégis nagyon jó. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.