Shock!

október 28.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Vicious Rumors: Word Of Mouth

viciousrumors_1Múlt héten már huszonöt éve volt annak, hogy 1995. április 22-én, egy tragikus autóbalesetben életét vesztette Carl Albert. A San Franciscó-i Vicious Rumors frontembere, az amerikai tradicionális metálmezőny egyik legkiemelkedőbb énekese mindössze 32 éves korában távozott közülünk, halála pedig egyben le is zárta a zenekar aranykorát. Carlnak most utolsó munkája, a csapat talán legváltozatosabb albuma, az 1994-es Word Of Mouth felidézésével állítunk emléket, amely sajnos még a műfaj híveinek körében sem számít annyira ismertnek, mint megérdemelné.

A Vicious Rumors minden jel szerint megfogta az isten lábát Carl Albert énekes és Mark McGee gitáros csatlakozásával. A zenekar az amerikai metálszíntér egyik fő reménységévé lépett elő második lemezével, az 1988-as Digital Dictatorrel, és az album akkora sikert aratott az undergroundban, hogy még a multinacionális Atlantic kiadó is felfigyelt rájuk. Geoff Thorpe és zenekara ennek köszönhetően itt készíthette el két következő nagylemezét, az US power metal irányzat egyik definitív mesterművének számító, 1990-es Vicious Rumorst, illetve folytatását, a kissé agresszívebbre, hisztérikusabbra vett, de szintén perfekt Welcome To The Ballt 1991-ben.

megjelenés:
1994. január 4.
kiadó:
Rising Sun
producer: Mark McGee

zenészek:
Carl Albert - ének
Geoff Thorpe - gitár
Mark McGee - gitár, basszusgitár
Tommy Sisco - basszusgitár
Larry Howe - dobok

játékidő: 48:03

1. Against The Grain
2. All Rights Reserved
3. The Voice
4. Thinking Of You
5. Thunder And Rain Pt. 1
6. Thunder And Rain Pt. 2
7. No Fate
8. Sense Of Security
9. Dreaming
10. Building #6
11. Ministry Of Fear
12. Music Box

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

A csapat kétségtelenül szintet lépett a két említett lemezzel, méghozzá minden tekintetben, sztárbanda azonban nem lett belőlük. Thorpe: „Az Atlantic olyan terjesztési hálózatot tolt alánk, amivel sem a korábbi, sem a későbbi kiadóink nem versenyezhettek, és ez az eladásainkon is meglátszott. Pontos számadatokat persze sosem kaptam akkoriban a cégtől. Ez egy csúnya biznisz... De szerintem nem járok messze a valóságtól, ha egyenként olyan 250 ezer példány körülire saccolom az 1990-es album és a Welcome To The Ball eredményeit."

Mindez önmagában távolról sem kevés, de a nagykiadó elvárásaihoz képest nem bizonyult elegendőnek, amire persze megvolt a magyarázat is: sokan minden bizonnyal azért nem tudták hová tenni a zenekart, mert ugyan a Bay Areából származtak, de nem thrasht játszottak, ahhoz viszont mégis túl súlyosnak bizonyultak, hogy bekerülhessenek az MTV napi rotációjába. Mindez persze az Atlantic dolgát sem könnyítette meg. Geoff: „Ha jobban belefolyunk a thrashbe, biztos jobban tudtak volna reklámozni bennünket. Persze így is voltak és a mai napig vannak a zenénkben thrashes elemek, de a mi fő hatásainkat a Judas Priest és a Black Sabbath mellett alapvetően a klasszikus hard rock bandák jelentették: a Led Zeppelin, a KISS, az Aerosmith és a többiek. Úgy gondolom, ez hallatszott is a zenénken. Ettől még persze mi is ugyanazokban az underground körökben mozogtunk a környéken, mint a Testament, az Exodus vagy a Death Angel, de zeneileg kilógtunk közülük. Különösebben egyébként akkoriban sem okozott nekünk álmatlan éjszakákat, hogy nem adunk el annyi lemezt, mint ők, mert tényleg mindig a saját dolgunkat akartuk csinálni, és ezt régen is sokan értékelték."

viciousrumors_8

A Welcome To The Ball turnéi még viharos sikerrel mentek le a klubokban. Noha a Vicious Rumors busza bekrepált, végül a turnétárs Savatage járművébe bezsúfolódva nyomták le a körutat, és a két zenekar tagjai életre szóló barátságot kötöttek, a tradicionális fémzenék paradicsomában, Japánban pedig valóságos őrület fogadta a bandát. Thorpe: „A japánoknál már a második bulin elfogyott az összes merch-cuccunk. A legbüszkébb azonban a mai napig arra vagyok, hogy egy nap megjelent vagy hatvan rajongó a szállodában, ahol ugyanakkor a Nirvana is megszállt. Megrohamozták őket a hallban, aztán szétoszlott a tömeg. Utána megkérdeztem az egyik srácot, mégis mi történt itt, mire csak annyit mondott: azt hitték Kurt Cobainékre, hogy ők a Vicious Rumors! Szóval Japánban úgy negyed órára népszerűbbek voltunk a Nirvanánál is..."

Underground elismerések ide, zsúfolt teltházas klubturnék oda, a '90-es évek elejének zenei őrségváltása közepette a fent említett eredmények természetesen nem kecsegtették sok jóval a csapatot, és az Atlantic végül ajtót mutatott nekik a kibontakozó grunge-láz közepette. Thorpe: „Álmokkal és reményekkel telve szerződtünk le az Atlantic kiadóhoz, de a sokszoros platinalemezes zenekarok között mi valójában kis hal voltunk csak a hatalmas medencében. De semmit sem bánok vagy sajnálok. Nagyszerű időket éltünk meg, és ezek az évek tették lehetővé, hogy később is tovább létezzen a Vicious Rumors, hiszen javarészt akkor alakult ki a rajongóbázis, amelyre a mai napig építkezünk."

viciousrumors_9A zenekar ellen ráadásul mintha minden egyszerre esküdött volna össze ezekben a hónapokban. A főnöknél súlyos kézproblémák jelentkeztek, amelyek következtében pár hónapig még az is kétségesnek látszott, hogy egyáltalán képes lesz-e ismét gitározni valaha. Ha mindez nem lett volna elég, Dave Starr basszusgitáros olyan szinten különbözött össze társaival, hogy végül ki is került a csapatból. Starr: „Geoff-nél kéztőalagút-szindróma alakult ki, és nagyjából hat-nyolc hónapig semmit sem tudott csinálni. A feleségemnek közben komoly függőségi problémái támadtak, ami engem is roppantul megviselt. A többiek azt mondták: tegyem a dolgomat, mindenben támogatnak, ott állnak mögöttem, blablabla. Aztán két héttel később Geoff kirúgott a csapatból, és valójában a mai napig sem tudom, mi oka volt erre, főleg, hogy amikor ő került nehéz helyzetbe, én tényleg mindenben támogattam, még pénzt is gyűjtöttem a műtétjeihez. Egyedül az vigasztal valamennyire, hogy Mark később bocsánatot kért, és elismerte: hiba volt ez az egész, és azt kívánja, bárcsak visszacsinálhatnánk az egészet..." Thorpe: „Dave nagyon depressziós volt abban az időszakban. Azt mondta, nem tetszenek neki az új dalok, és a következő album lesz számára az utolsó. Új hangolásokat akartunk kipróbálni, lemenni diszre és ciszre, de hallani sem akart róla, és akármibe fogtunk, belekötött. Kilenc éven át én voltam a villámhárító közte és Larry Howe között, mert nem bírták elviselni egymást, de itt betelt a pohár. Larry a zenekar fontosabb részét jelentette, így megváltunk Dave-től."

Ebben a helyzetben akár kérdésesnek is tűnhetett, miként lesznek képesek összerakni a következő lemezt, de a komolyzenei képzettséggel is rendelkező Mark McGee személyében szerencsére akadt a csapatban valaki, aki ezekben a zavaros időkben is össze tudta fogni a folyamatokat. McGee: „Geoff a felkészülési szakasz javarészében még a kéztőalagút-szindrómájával harcolt, és nem tudott gitárt fogni a kezébe. Dave Starr és Larry Howe egyáltalán nem találták egymással a hangot, és akkoriban kicsit Carlt is elsodorták az élet egyéb dolgai. Így aztán egyszerre léptem elő dalszerzővé, csapatkapitánnyá, edzővé és versenybíróvá... Végül még a basszustémák felét is én játszottam fel a lemezre, hiszen Dave-et közvetlenül a felvételek előtt menesztettük, az utódja Tommy Sisco pedig még nem tudta az összes nótát, mire stúdióba vonultunk. Szóval a többi rám maradt." A Vicious Rumors ötödik stúdióalbuma, a Word Of Mouth végül 1994 legelején került a boltokba a független Rising Sun kiadó gondozásában.

viciousrumors_3

Már néhány évvel a megjelenés után, de ez volt az első albumom a csapattól. Ugyanakkor nem jártam teljesen szűz terepen, Carl Alberttől ugyanis már ekkor is rendelkeztem egy lemezzel, méghozzá valódi ritkasággal: első komoly bandája, a Villain 1986-os Only Time Will Tell albuma csak úgy véletlenül került be a gyűjteményembe, mivel közös kalózkiadáson szerepelt a Pantera szintén beszerezhetetlen Power Metaljával. (Nem mellesleg az említett Sisco is Carl révén került be a Vicious Rumorsba, hiszen annak idején együtt zenéltek a Villainben.) Thorpe csapatának azonban előtte csak a nevét ismertem, meg talán egy klipet láttam valamelyik éjszakai metálműsorban. Viszont valami olyan röhejes összegért vesztegették a lemezt az MCD-ben, hogy úgy gondoltam: ennyiért mindenképpen jobb helye lesz az otthoni polcon, még akkor is, ha esetleg nem kattanok rá. (Valahol vicces, de az eredeti kiadás ma már kimondottan ritka, sokszor 40-50 dollárokért cserél gazdát az eBayen egy-egy CD.)

Persze már a bluesos futamokból kibontakozó Against The Grainnél tudtam, hogy jó barátok leszünk, ahogy a verzékben vállvetve haladt a betonozós, szaggatott riffelés a bontásos finomságokkal, nem beszélve Albert kiváló énekdallamairól, amelyek valósággal repítik magukkal előre a hallgatót. A végeredmény egy tökéletes US power metal himnusz a bridge-ben azonnal fülbe ülő csordavokálokkal, meg egy nem kifejezetten direkt, mégis ragadós refrénnel, kiművelt, ízes szólóbetéttel. Igazi megpadlózásom azonban a második All Rights Reservednél következett be, amelyet mai fejjel is a csapat három-négy legjobb nótája közé sorolok koponyarepesztő, groove-osan robbanó riffjeivel és Albert elsöprő, süvöltő-szárnyaló énekdallamaival. Az újabb csordavokálos-kiabálós bridge-nél már szélesen vigyorogtam, hogy aztán utána nyomjam is a refrént a második körben Carllal. Hatalmas himnusz – kár, hogy senki sem ismeri...

viciousrumors_7

Mai fejjel, a teljes diszkográfia ismeretében persze jobban el tudom már helyezni ezt a lemezt a csapat életművében. Akkor, tizenéves fejjel például nem foglalkoztam ilyesmikkel annyira, de utólag fülbeötlő: itt már Geoff Thorpe-ékra is elég rendesen hatott a '90-es évek, a két kezdődal agressziója egyértelműen más egy kicsit, mint az előző albumok zúzós dalaié. Példának okáért az Against The Grainben finoman és szinte észrevehetetlenül, de mégis egyértelműen ott figyel az A New Level oly sokat kopírozott riffje a Panterától. Ugyanígy az All Rights Reserved verzéinek borult, nyújtott énekdallamai is már az új évtized dinamikáját hordozzák, ebben a formában biztosan nem írták volna meg ezt a dalt négy vagy hét évvel korábban. Ebből a szempontból inkább az olyan modernebb, agyasabb US power csapatokkal rokon a dal, mint az elsőkorszakos, de már késői Sanctuary vagy annak folytatása, a korai Nevermore.

A The Voice a kimondottan horzsoló nyitás után a csapat legdallamosabb arcát mutatja. A nóta dús hangszerelésében nem kevés klasszikus, a '70-es éveket idéző progos íz is rejlik a sok akusztikus gitárral, az összesimuló, sokfelé kanyargó szólamokkal, az igazi karaktert mégis Albert egymásra úsztatott szólamai adják meg a verzékben. A vokálok egyébként is briliánsak, a McGee tízpontos szólóját felvezető kis betét pedig a maga monumentalitásával egyenesen a Queent vagy a Savatage-t idézi, és ezt most nyugodtan hidd el nekem. Külön érdekes, micsoda húzása van még egy ilyen alapvetően melodikus, finoman építkező darabnak is a Vicious Rumors előadásában – esetükben ilyenekből is látszik, miért használták akkoriban a hasonló szabású amerikai csapatokra a power metal megnevezést. Megadallamos, végtelenül pozitív kisugárzású darab, mégis olyan szenvedély fűti ezt is, hogy szinte sistereg az energiától.

viciousrumors_10A Thinking Of You a másik végletet hozza doomos, sabbathos riffelésével és a sötéten gördülő gitártémákra gonoszul ráármánykodó Alberttel. Carl itt a legkarcosabb tónusait hozza együtt néhány csípőből kitolt, gyilkos sikoly mellett – újabb példa, micsoda őstehetség volt a fickó, színészkedős előadásmódjával maximális mértékben kihozza a lehetőségeket a dalból. De ne menjünk el szó nélkül a középrészben elővillantott újabb gyilkos riffek és McGee gonosz szólóbetétje mellett sem... Ezek után szinte stílszerű, hogy a kétrészes, Criss Oliva emlékének szentelt Thunder And Rain első felvonása esőhangokkal indul, ám mégsem valami Iommi-féle ólomujjú borulat kerekedik belőle, hanem a lemez tulajdonképpeni lírai dala. Az első rész hangulatában, hangszerelésében és dallamvilágában egyaránt a klasszikus Queensryche világával rokon, és a színvonala is ennyire magas, míg a második részben megint klasszikus progresszív rock keveredik a zenekar világával. Egészen sajátos, ahogy a zaklatott tempókra végig torzítatlan gitárhangok érkeznek szikla power-riffek helyett, Albert pedig, mondanom sem kell, valami elementárisan, letaglózó szuggesztivitással hozza a gyászról szóló sorokat („Memories that bind me, the tears never end / You've taken my brother, you've taken my friend"). Roppant karakteres kettős dal újabb briliáns szólófutamokkal, nehéz kivonni magadat a hatása alól, ráadásul – a The Voice-hoz hasonlóan – igazi különlegesség a Vicious Rumors repertoárjában.

A No Fate hagyományosabban startol, ugyanakkor a végén itt is dallamosabb, érzékenyebb lesz a végeredmény a kiválóan elkapott verzékben, mint arra számítana az ember, de aztán a refrénben döngölősebb, súlyosabb énjüket hozzák, ez a rész mindenképpen jellemzőbb a csapatra. Ugyanez a Sense Of Securityre fokozottan igaz, ez ugyanis a Word Of Mouth speed-témája, sodró, ízig-vérig amerikai heavy metal meglehetősen egyértelmű Judas Priest-áthallásokkal, a '80-as évek szellemiségében. Jellemző azonban, hogy Albert itt is szinte mézédes dallamokat produkál, amelyeknek köszönhetően még egy ilyen típusú dal is egyből megjegyezhetővé válik. A szólóblokk víziószerű harmóniákkal érkező, belassulós első fele ugyanakkor megint olyasmi, amire nem feltétlenül számítanál ebben a környezetben, hogy aztán a végén visszatérjen a megveszekedett tempózás.

A Dreamingben a szúrós, mégis hipnotikusan finom gitárfutamokban újra a klasszikus Queensryche szellemisége kísért, mint ahogy a dal álomszerű hangulatában is. Szerintem aki csalódott a Queensryche ugyanazon évi Promised Land lemezében, sok szempontból biztosan vigaszra lelt volna ebben az albumban, amennyiben eljut hozzá... A dal újfent perfekt alkotás, rátelepszik a hallgatóra sajátosan kesernyés, mégsem depresszív hangulatával, Carl melódiái pedig szintén levakarhatatlanok a dobhártyáról. A Building #6-ben szintén a Queenrsyche-féle szofisztikáltabb, melodikusabb vonal keveredik a Vicious Rumors-féle karcosabb tónusokkal. Egyenesen óriási, ahogy a verzék finomabb megközelítése után előrántják a betonozós gitárokat a refrénben, de ugyanígy McGee mindenütt ott lévő szólódíszítéseit is csak dicsérni tudom. Markot manapság már alig szokás emlegetni, még a műfaj hívei körében is teljesen ismeretlennek számít, pedig óriási játékos volt, és egyértelműen ezen a lemezen mutatja magából a legtöbbet, a legegyénibbet, a legváltozatosabbat.

viciousrumors_6

A Ministry Of Fear bevezetője ismét a csapat komorabb, doomosabb arcélét mutatja, hogy aztán irgalmatlanul húzós power metal döngöléssé fejlődjön hasító, karcos Carl-magasakkal, pumpáló Thorpe-riffekkel, csordavokálokkal alázengetett refrénnel és újabb szikrázó McGee-szólóval. A végére pedig már csak a Music Box rövid, instru levezetése marad, bár a japán kiadáson, illetve az európai digipak verzión még felcsapták a végére a Led Zeppelin Communication Breakdownjának, illetve a Rolling Stones Paint It Blackjének hagyománytisztelő, mégis felbikázott feldolgozásait. A lemez hangzására hallhatóan nem állt nagykiadós költségvetés a banda rendelkezésére, viszont a Word Of Mouth tökéletes példa rá, hogy egy lemez megszólalása alapvetően már akkor sem csak ezen múlt: van ereje, mélysége a soundnak, minden szépen hallatszik, a gitárok pedig végig valami gyilkos erővel és csodálatos töménységgel zúznak. Nyilván nem szól úgy az anyag, mint a fekete album, de nem is hagy maga után kívánnivalót a hangzás. A borító már annál inkább, és a promóciós Against The Grain, illetve The Voice klipek is rettenetesen low-budget jellegűek. Utóbbi dalban ugyanakkor még így is bőven akadt potenciál, nem véletlenül jött ki külön single-ként, rajta a két említett feldolgozással, illetve egy Painted Stranger című kiadatlan sajáttal. De 1994-ben persze nem termett számukra sok babér vele.

Helyben vagyunk: ebben az évben rengeteg elképesztően jó album jelent meg a súlyos színtéren, de a tradicionális fémzenék ekkoriban érték el a totális mélypontot, szó szerint alig mutatkozott kereslet ilyesmire. Az US power irányzat ráadásul még a heavy metalon belül is mindig rétegstílusnak számított, így aligha lep meg bárkit is, hogy a Word Of Mouth az Egyesült Államokban gyakorlatilag nyom nélkül tűnt el azonnal a süllyesztőben, mintha szinte meg sem jelent volna. Japánban és Európában ugyanakkor kimondottan kedvezőnek bizonyult a fogadtatás. Utóbbit ékesen bizonyítja, hogy a zenekar két turnékörre is át tudott jönni a lemezzel az Atlanti-óceán keleti partjára. A második, Ultimate Power Force Tour néven futó menetet ráadásul a Metal Church, a Killers és a Zodiac Mindwarp társaságában abszolválták, és valóságos diadalmenetnek bizonyult a kontinens klubjaiban. (A turné egyik állomásáról a korabeli egyik magyar Metal Hammerben is szerepelt egy igen élményszerű beszámoló, ha jól emlékszem, négykezesben Lénárd Lacitól és Uzseka Norbitól.)

viciousrumors_4Mindez ugyanakkor nem oldotta meg az összes problémát. Miután befejeződtek a turnék, a Word Of Mouth tulajdonképpeni letéteményesének számító McGee zenei nézeteltérések miatt úgy döntött, nem marad tovább, és 1995 márciusának végén kilépett a csapatból: „Belefáradtam, hogy úgy éreztem: a Vicious Rumors repertoárjába csak bizonyos behatárolt típusú dalok férnek bele. Előadóként, zenekarként fontos, hogy megmutatkozzon a fejlődés, így ugyanis friss és kiszámíthatatlan marad az adott csapat. Amikor szóbahoztam a témát, kissé lehurrogtak, én pedig egy idő után úgy gondoltam: nem dobom fel, hogy most akkor vagy úgy lesz, ahogy én szeretném, vagy elmegyek, hanem egyszerűen az utóbbi mellett döntöttem. A fejlődés ugyanis természetes dolog: szerettem volna, ha mindenki érzi, mennyire fontos. Szerettem a srácokat, de zenei téren nem vagyok képes elfogadni, ha visszafognak, hiszen így egyszerűen nincs értelme csinálni." McGee-t ekkoriban a Savatage is megpróbálta magához édesgetni, ő azonban a saját dolgát akarta csinálni, így nemet mondott nekik, pedig epikus, gazdag stílusa bizonyára gyümölcsözőre fordult volna Oliváéknál is, akiknél a következő években teljesedett ki a rockoperás, musicales vonal.

Mark távozása valóságos érvágásnak tűnt, de Thorpe, Albert és Howe továbbra sem adta fel. Geoff: „Ekkor már nagyban írtuk Carllal a dalokat a következő lemezre, és mindketten nagyon vártuk, hogy új szintre juttassuk a Vicious Rumorst. Beszéltünk is róla, hogy semmi sem állhat az utunkba, hogy soha nem adjuk fel. Keményebbre, súlyosabbra, de egyszersmind még klasszikusabbra akartuk venni a hangzásunkat." Ekkor azonban közbeszólt a sors: április 22-én Albert autóbalesetet szenvedett, és szörnyethalt. McGee: „Három héttel a kilépésem után történt a tragédia. Volt valami kísérteties ebben az egészben: az európai turnén Carl minden egyes este elmondta a Thunder & Rain Pt. 2 előtt a színpadon, hogy a dal Criss Olivának állít emléket, majd nem sokkal a hazatérésünk után ő maga is pont úgy halt meg, mint Criss..."

Mondani sem kell, a Vicious Rumors teljesen demoralizálódott Albert halálának sokkja hatására. Thorpe és Howe egy ideig azt is fontolgatta, hogy feloszlatják a zenekart, de aztán végül úgy döntöttek: Carl emlékének is tartoznak annyival, hogy továbbviszik az örökséget. Még 1995-ben kihoztak egy magánkiadású koncertlemezt a Word Of Mouth európai turnéjáról, A Tribute To Carl Albert címmel – minőségét, kiállítását tekintve ez inkább amolyan official bootlegnek tekinthető, de legalább létezik, és ez is több a semminél. Azonban a mai napig egyértelmű hibának tartom, hogy hosszas tépelődés után végül nem vettek be új énekest, és a Steve Smyth szólógitárossal rögzített, 1996-os Something Burningen Thorpe ragadta magához a mikrofont. Utólag ő maga is belátja ezt: „Elvesztettük Carlt, ami kész tragédia volt a zenekar számára. Kipróbáltunk rengeteg énekest, akik között igazán kiválóak is voltak, de annyira meg voltunk zavarodva, hogy nem láttuk be: ezekkel a srácokkal is működhet a dolog. Totál magunkba zuhantunk, és azt találtuk ki, hogy külső énekes nélkül, magunk csináljuk meg a lemezt. Rengeteget koncerteztünk az anyaggal, nyitottunk az Acceptnek is egy óriási turnén, amit én énekeltem végig. Amerikában is sokat játszottunk, egy évvel Carl halála után ismét úton voltunk, és bár kemény évünk volt, a sok koncert végül segített. Nemcsak a bandám énekesét vesztettem el, hanem a testvéremet is, úgyhogy tényleg nehezen tettem túl magam Carl halálán. És bár rengeteg különféle ötlet keveredik a Something Burning lemezen, úgy gondolom, hogy néhány igazán erős dalt is sikerült írnunk rá."

viciousrumors_5A Something Burning önmagában valóban nem rossz album, de elődeinek mágiája egyértelműen tovatűnt, és énekesként Thorpe is könnyűnek találtatott rajta. A Brian O'Connorral rögzített, 1998-as Cyberchrist már egy fokkal erősebbre sikerült, de a csapat csak a 2001-es, Morgan Thorn által felénekelt Sadistic Symphonyval talált vissza a névhez méltó formához (itt még McGee is visszatért pár vendégszóló erejéig). Szerintem ez, illetve a 2006-os, James Rivera által felnyomott Warball a legjobb albumaik az Albert-éra után, főleg, hogy utóbbira rövid időre visszatért Dave Starr is. A zenekar azóta is fixen működik, a lemezeik is rendben vannak, a felállás azonban folyamatosan mozgásban van, és az azóta megejtett számos énekescsere fényében nyugodtan kijelenthetjük: valójában soha nem sikerült megtalálniuk Carl Albert igazi utódját.

Persze lehetséges, hogy utóbbi feladat eleve lehetetlen volt, hiszen Albert a pótolhatatlan figurák sorát gyarapította. Starr: „Carl nagyon-nagyon vicces fickó volt, óriási humorérzékkel áldotta meg a sors. Jim Carrey volt, mielőtt még bárki ismerte volna Jim Carrey-t. Mint valami élő rajzfilmfigura: mindig nevetett, mosolygott, egyszerűen jó volt a közelében lenni. Emellett pedig – a legtöbb énekessel ellentétben – élőben még jobb teljesítményt nyújtott, mint az albumokon. Persze lemezen is óriási volt, a koncerteken azonban nemcsak kiénekelte a legdurvább magasait, hanem túl is szárnyalta őket. Rengeteg élő hang- és videófelvételem van róla, és néhol egészen elképesztő, mikre volt képes. Nem léteztek számára korlátok, pedig nem is igazán figyelt oda magára: nem melegített be a bulik előtt, sosem vett énekleckéket. Egyszerűen csak felkelt, felöltözött, elkezdett énekelni, és minden jött nála magától, méghozzá tökéletesen. Akár öt koncertet is lenyomhattunk úgy egymást követő estéken, hogy egyetlen hangot sem tévesztett. Hihetetlen énekes, hihetetlen figura, és elsősorban hihetetlen barát volt. A mai napig nagyon hiányzik."

Maga Geoff is a legnagyobb elismerés hangján beszél néhai barátjáról a mai napig: „Carl igazi szupersztár-alkat volt, emellett pedig kedves, okos és hihetetlenül vicces ember, akit mindenki szeretett a családjától kezdve a barátain át világszerte a rajongókig. Szerintem nagyon büszke lenne, ha látta volna, amikor a 2011-es Keep It True-n, majd a 2013-as Bang Your Headen a fiával, Kevennel játszottunk sokezer ember előtt. Hát, tesó, megcsináltuk, és még mindig sok minden vár ránk! A mai napig minden nap beszélgetek valakivel Carlról, és amit csinálunk, valahol az ő életének megünneplését is jelenti. Megtiszteltetést jelentett, hogy vele dolgozhattam, de még inkább, hogy a barátunk volt. Mindig nagyon hiányzik majd, de a zenéje tovább él." Ha hihetünk Thorpe-nak és Starrnak, mindkettejüknél hegyekben állnak a kiadatlan koncertfelvételek Carllal, ezek azonban kérdéses, hogy valaha is napvilágot látnak-e. Starr: „A mai napig sokan kérdezik, nem hozunk-e ki valamit a régi felvételek közül DVD-n, de Geoff-fel elég nehéz dűlőre jutni, én pedig nem adhatok ki semmit, hiszen a névhasználati jogok nem nálam vannak. A videók viszont mind az enyémek. Carl fia, Keven maga is szeretné megjelentetni ezeket az anyagokat, hiszen nem igazán ismerte az apját, és nagyon sok mindent ő is a régi zenésztársak elmondásaiból, illetve a fennmaradt felvételekből tudott meg róla. De nem igazán tartom a kapcsolatot a többiekkel, és ennek oka van. Geoff mindenesetre tudja a számomat, ha egyszer civilizáltan akar beszélgetni velem. Ahhoz viszont túl öreg vagyok már, hogy bármiféle szarságra vesztegessem az időmet."

viciousrumors_2A huszonöt éve halott Carl Albert öröksége persze így is tovább él, és ha esetleg nem vagy képben az életművel, tényleg bármelyik lemezzel elkezdheted az ismerkedést a négy közül, amelyiken ő énekel. Voltaképpen a Kiss kolléga által kivesézett '90-es mestermű mellett én is bármelyikről írhattam volna most: a Digital Dictator a '80-as évek végének egyik emblematikus US metal gyöngyszeme, a Welcome To The Ball pedig egészen lehengerlő erejű power metal kinyilatkoztatás, amelyek simán beférnek ebbe a rovatba, és előbb-utóbb alighanem sort is kerítünk rájuk itt. Viszont személyes szempontból talán a '94-es anyag áll hozzám a legközelebb, még ha nem is ez számít a legszélesebb körben ismert munkájuknak. Ugyanakkor a tagok maguk is különlegesnek tartják a lemezt, vagyis nem vagyok egyedül az iránta táplált rajongásommal. Thorpe: „Talán a Word Of Mouth volt a legváltozatosabb lemezünk, néhány nagyon súlyos és igazán melodikus dallal. Mindkét irányban toltuk kifelé a határainkat. Született néhány nagyon súlyos nótánk, mint a Thinking Of You és az All Rights Reserved, de ott voltak a szuperdallamos dolgok is, mint a Dreaming vagy a The Voice. Azt hiszem, akik figyelték a zenekart, nagyon elismerték, amit megalkottunk ezzel a lemezzel. Kereskedelmi szempontból nyilván nem ez volt a legjobb lépés, de közösen ebbe az irányba fejlődtünk tovább." McGee: „Szerintem dalszerzési szempontból a Word Of Mouth volt a legjobb lemezünk, és ezt nem azért mondom, mert elsősorban az én albumom. A mai napig hihetetlenül büszke vagyok a The Voice-ra, a Dreamingre vagy a Thunder & Rain Pt. 2-ra. Ha a Word Of Mouth úgy szólna, mint a Welcome To The Ball, azt mondanám, az összes albumunk közül ez a legerősebb."

Üresjárat nélküli mestermunka ez a lemez egy zseniális énekessel, akit ezután már sajnos soha többé nem hallhattunk új dalokban. Őszintén remélem, hogy az említett kiadatlan koncertfelvételek közül azért megjelenik majd előbb-utóbb egy méltó minőségű, igényes kiállítású gyűjtemény.

 

Hozzászólások 

 
#4 Karoly Szasz 2020-04-27 14:33
Idézet - Verebélyi Gábor:
Sziasztok!

Hatalmas írás, szinte el sem hiszem, hogy a Shock!-nál megjelent a lemezről egy megemlékezés...

Nálam a Vicious Rumors Carl Albert-tel maga a megtestesült metal!

Ha valahol olvasom ezt a szót, önkéntelenül is bevillan a Bay Areai power csapat neve. Fura mód nálam sosem működtek a Helloween féle galoppozós dolgok, és a mai tizenkettő-egytucat power-speed true/old school dolgok. Ha nálam a klasszikus heavy metalról van szó, akkor a korai Queensryche, az Into Mirro Black lemezes Sanctuary, a Nevermore vagy épp az Armored Saint Symbol Of Salvation lemeze ugrik be... Talán még a Dark Saga és Something Wicked... korabeli Iced Earth csapható ide...

Mind a négy Albert-érás lemezük totális csúcsteljesítmé ny, nem is tudnék még olyan zenekart mondani, akik ilyen különleges dallamvilággal rendelkeztek: klasszikus, mégis előremutató, nagyon fogós, mégis kőkemény... Olyan szintű muzsikálás és dalszerzés folyt itt, ami az elmúlt 20 év teljes progresszív mezőnyét megcsúfolja.

És minta nagyon rég kihaltak volna a megjegyezhető, kitörölhetetlen , örök érvényű dallamok...

Az énekes értelmetlen halála hatalmas veszteség, a zenekar azóta sem tudta még csak megközelíteni sem valamikori zsigeri zsenialitását. Az azóta megjelent lemezeik finoman szólva csak próbálkozásnak tűnnek ezek mellett a dalcsodák mellett...

A Nevermore-ral és Warrel Dane-nel, a klasszikus Savatage és Queensryche világgal együtt ezek a dalok örökre nyomot hagytak a magunkfajta lelkében.

Még egyszer köszönet a megemlékezért!

Szóljon hát a World Of Mouth!

Oszinten szolva eddig en nem ismertem ezt a lemezuket,de most vegighallgatva az ugrott be ,hogy ilyen zenet mar nagyon regen nem jatszik mar senki. Europower csapat van egy rakas ma is,de itt nem lehet az otlettelenseget kamu szintiszonyeg moge bujtatni. Ide ragados dallamok es otletes riffek kellenek. Nagyon jo lemez,mar ketszer lement.
Idézet
 
 
#3 George Horvath 2020-04-27 13:32
Meghallgattam kb. 5 év után újra és felül kell vizsgálom a délelőtti kommentemet:Ez egy óriási lemez,egyértelm űen klasszikus. Bocs Ádám és köszönöm hogy újra felhívtad a figyelmem a csapatra.Micsoda Power Metal!
Idézet
 
 
#2 Verebélyi Gábor 2020-04-27 12:15
Sziasztok!

Hatalmas írás, szinte el sem hiszem, hogy a Shock!-nál megjelent a lemezről egy megemlékezés...

Nálam a Vicious Rumors Carl Albert-tel maga a megtestesült metal!

Ha valahol olvasom ezt a szót, önkéntelenül is bevillan a Bay Areai power csapat neve. Fura mód nálam sosem működtek a Helloween féle galoppozós dolgok, és a mai tizenkettő-egytucat power-speed true/old school dolgok. Ha nálam a klasszikus heavy metalról van szó, akkor a korai Queensryche, az Into Mirro Black lemezes Sanctuary, a Nevermore vagy épp az Armored Saint Symbol Of Salvation lemeze ugrik be... Talán még a Dark Saga és Something Wicked... korabeli Iced Earth csapható ide...

Mind a négy Albert-érás lemezük totális csúcsteljesítmé ny, nem is tudnék még olyan zenekart mondani, akik ilyen különleges dallamvilággal rendelkeztek: klasszikus, mégis előremutató, nagyon fogós, mégis kőkemény... Olyan szintű muzsikálás és dalszerzés folyt itt, ami az elmúlt 20 év teljes progresszív mezőnyét megcsúfolja.

És minta nagyon rég kihaltak volna a megjegyezhető, kitörölhetetlen , örök érvényű dallamok...

Az énekes értelmetlen halála hatalmas veszteség, a zenekar azóta sem tudta még csak megközelíteni sem valamikori zsigeri zsenialitását. Az azóta megjelent lemezeik finoman szólva csak próbálkozásnak tűnnek ezek mellett a dalcsodák mellett...

A Nevermore-ral és Warrel Dane-nel, a klasszikus Savatage és Queensryche világgal együtt ezek a dalok örökre nyomot hagytak a magunkfajta lelkében.

Még egyszer köszönet a megemlékezért!

Szóljon hát a World Of Mouth!
Idézet
 
 
#1 George Horvath 2020-04-27 09:03
Ha ezt a lemezt a welcome-hoz vagy digital-hoz mérem,akkor messze nem "olyan" klasszikus..viszont ha ez lenne az egyetlen kiadványunk, akkor lehet hogy befér ide is... Én mondjuk inkább egy "méltatlanul elfeledett" kategóriába tenném... Nehéz,mint a Savatage esete...szinte minden lemezük klasszikus, így van úgy..de öröm volt olvasni róluk, R. I. P Carl
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.