Shock!

augusztus 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Lion: Trouble In Angel City

0806lion1A Lion a rockszakma egyik titkos fegyverének számított a '80-as évek derekán, ám a Kal Swan énekes és Doug Aldrich gitáros nevével fémjelzett csapatnak néhány kevésbé szerencsés üzleti döntés miatt végül Japánt leszámítva sosem sikerült az áttörés. Második nagylemezük, a harminc évvel ezelőtt megjelent Trouble In Angel City ugyanakkor még ezzel együtt is a legjobb albumok egyike a brit szabású, mégis kellően amerikanizált stadionrockos vonalon. Pedig kevesen tudják: egy tényleges lehetőségek nélküli, gyakorlatilag halálra ítélt csapat készítette, és pályafutásuk legutolsó szakaszában már nem is igazán erőltették meg magukat hozzá...

megjelenés:
1989. június 12.

kiadó:
Grand Slamm
producer: Kal Swan

zenészek:
Kal Swan  - ének
Doug Aldrich - gitár
Jerry Best - basszusgitár
Mark Edwards - dobok

játékidő: 43:53

1. Come On
2. Lock Up Your Daughters
3. Can't Stop The Rain
4. Love Is A Lie
5. Victims Of Circumstance
6. Stranger In The City
7. Hungry For Love
8. Hold On
9. Lonely Girl
10. Forgotten Sons

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Noha a Liont elsősorban Doug Aldrichcsal azonosítja az utókor, a zenekart valójában nem a gitáros alapította. A csapat gyökerei a '80-as évek elejéig nyúlnak vissza, amikor is 1983-as debütáló lemezének megjelenése után nem sokkal szétesett a Steeler zenekar. A soraiban Ron Keel énekest és a fiatal svéd gitárvirtuózt, Yngwie J. Malmsteent is ott tudó csapathoz nagy reményeket fűzött a szakma, ezek azonban nem jöttek be, így dobosuk, Mark Edwards kénytelen volt új társak után nézni. Először két brit származású zenésszel, Tony Smith gitárossal és Alex Campbell basszerrel egyesítette erőit a Champion nevű formációban, majd átcsábította soraikba a frissen Los Angelesbe költözött skót frontembert, Norman „Kal" Swant is. Utóbbi azelőtt a NWOBHM-os vonalon mozgó Tytanben énekelt, akik azonban Japánt leszámítva sehol sem tudták igazán megvetni a lábukat.

A Championből Lyonra, majd Lionra változtatott nevű csapat zeneileg a kezdetektől fogva a Sunset Stripen szárba szökkent hard rock mozgalom részeseként nyomult a klubokban, ám zenéjük már ekkoriban is sokkal európaibb szabású, bluesosabb megközelítésű volt, mint a kollégák többségéé. (Három brit taggal a felállásban ez valahol érthető is.) Viszont nehezen tudtak egyről a kettőre jutni, és nagyjából egy év után egyértelművé vált, hogy Smith és Campbell helyére új embereket kell szerezniük. Pár kevésbé sikeres próbálkozást követően Edwards rukkolt elő az ötlettel, hogy a Mansfield nevű helyi klubbandából kellene átcsábítaniuk Doug Aldrich gitárost és Jerry Best basszert.

0806lion7Maga Aldrich az észak-karolinai Raleigh-ből érkezett Los Angelesbe az évtized elején, és számtalan helyi formációban próbálkozott. Mai fejjel vicces belegondolni, de miután megismerkedett Eric Carr barátnőjével, még az épp Ace Frehley utódját kereső KISS-nél is járt meghallgatáson ekkoriban: „A világ minden tájáról tömegével érkeznek az emberek Hollywoodba, hogy megcsinálják a szerencséjüket. Amikor felmerült a lehetőség, azt mondtam: lehet, hogy ezt így írták meg nekem, érted, Hollywoodba költözöm, aztán belépek a KISS-be. Ezen túlmenően nem gondolkodtam túl sokat a dolgon, bár persze eléggé idegesen jelentem meg a próbán. Eleve féltem a szemükbe nézni, mivel akkoriban még senki sem látta őket smink nélkül, és egyszerűen úgy éreztem, megszegem a szabályokat... Végül jókat jammeltünk, és életemben először tényleg megdörrenthettem egy igazán nagy Marshall-rendszert. Azelőtt sosem volt erre módom. De összességében túl fiatal voltam hozzájuk, és ezt ők is tudták. Nagy, nemzetközi rocksztárok voltak, én meg csak egy kölyök. És ha az ember meg akar kapni egy melót, csak 50 százalékban számít, mennyire vagy jó, mivel a másik 50 százalék azon múlik, megtaláljátok-e egymással a hangot. Zenekarban játszani kicsit olyan, mintha lenne egy másik családod: együtt kell lennetek a buszban, együtt kell lennetek a szállodákban, vagyis alapvető, hogy kényelmesen érezzétek magatokat a másik társaságában, és semmi se tűnjön természetellenesnek. Szerintem egyből látták, hogy feszengek, mert túl fiatal és túl ideges voltam, és ezért nem mellettem döntöttek. A játékom akár rendben is lehetett, de tudták, hogy nem éreznék magukat igazán otthonosan a turnébuszon egy gyerekkel. Igazság szerint én is jobban szeretem manapság a KISS-t, mint akkoriban. Mindenesetre az a három alkalom így is teljesen szürreális volt, még ha a stílusomat tekintve ki is lógtam közülük. Annyi azonban bizonyos, hogy komoly motivációt jelentett számomra ez az egész: utána még jobb zenésszé akartam válni."

A Mansfieldnek korábban kijött egy single-je, de hosszabb távon ők is képtelennek bizonyultak kiemelkedni a kaliforniai színtéren mozgó többszáz kezdő zenekar tengeréből. Doug így 1983 legvégén kapva kapott Edwards hívásán, aki azzal csábította: Kal Swan személyében megtalálta a következő David Coverdale-t. Valahol vicces, de Aldrich ekkoriban még nem igazán volt képben a Whitesnake-et illetően, hiszen a zenekar az Egyesült Államokban csak ekkortájt kezdett ismertté válni. Ugyanakkor gyorsan nyilvánvaló lett, hogy mind zeneileg, mind emberileg tökéletesen egy húron pendül Swannel: „Kal ismertette meg velem a korai Whitesnake-lemezeket, amelyek igazából nem is nagyon jelentek meg az Államokban. Imádta David Coverdale-t, valamennyire még külsőleg is hasonlított rá, és valami elképesztő gyűjteménye volt, benne Coverdale Northwinds szólólemezével, Thin Lizzyvel, korai Status Quóval. Rengeteg olyan zenét ismertem meg általa, amikkel korábban sosem találkoztam, és mindez a dalszerzési stílusomra is óriási hatást gyakorolt. De alapvetően az egész zenekar az európai zenékért, főleg a brit rockért rajongott, és nem akartunk újabb Van Halen lenni. Persze én is imádom a Van Halent, de akkoriban már amúgy is rengeteg zenekar játszott úgy, mint ők."

0806lion4

A megtalált összhang birtokában a Lion hatalmas elánnal vetette magát a dolgok sűrűjébe. Doug: „A korai időkben mindannyian együtt laktunk egy régi házban Los Angelesben. Még bútoraink sem voltak, így a felszerelésünk töltötte be ezt a szerepet, így például a ládámat használtuk ebédlőasztalnak. Aztán ha koncertünk volt, mindent kicuccoltunk... Minden nagyon egyszerűnek tűnt, és imádtam ezeket az időket: kizárólag a zenekar volt számunkra fontos, meg hogy legyen fedél a fejünk felett." A csapat ezzel együtt sem talált gyorsan szerződést, de egyik első daluk, a Love Is A Lie felkerült a Péntek 13 horrorszéria negyedik részének soundtrackjére, és a kedvező visszhangoknak köszönhetően elkezdett körülöttük megmozdulni valami. Ekkoriban több számot is rögzítettek, méghozzá olyan komoly nevek produceri segítségével, mint Ronnie Montrose vagy Duane Baron, első szerződésüket ugyanakkor mégis kizárólag Japánra sikerült megkötniük a helyi Sounds Marketing System kiadóval. A Lion ezután hat dalt (Power Love, Stranger In The City, Victims Of Circumstance, Hungry For Love, Love Is A Lie, Forgotten Sons) emelt át a korai demófelvételek közül, amelyekről úgy gondolták: nem fogják őket felhasználni majdani első nagylemezükön, amelynek már mindenképpen nemzetközi terjesztést szántak. Ezekből állt össze az 1986 márciusában kiadott Power Love EP.

A csapat eleinte csak örült, hogy végre kijött tőlük valami hivatalosan, ám pár hét elteltével azzal szembesültek, hogy a Távol-Keleten azonnal beindult a szekerük. A többek között a Black Sabbath katalógusának egy részét is gondozó kiadó rendes reklámot tolt a minialbum alá, így a Power Love gyakorlatilag egyből sztárrá tette a Liont Japánban. Swan: „Számos tényezőre vissza lehet vezetni, hogy Japánban ennyire népszerűek lettünk. A zenekar tagjainak eleve komoly múltja van Japánban, ami egészen a Steelerig és a Tytanig nyúlik vissza. A Tytan alapból sikeres volt arrafelé, így a közönség ismert engem, mint ahogy a Steelernek is jó neve volt odaát Markkal, Yngwie-vel és Ron Keellel. Még csak vadásztuk az amerikai szerződést, amikor az EP egyből hatalmas siker lett Japánban. Rejlik valami a zenénkben, ami nagyon ül a japán piacon. Odaát is fontos az imázs, de a zene dominánsabb, miközben Amerikában inkább fordított a helyzet. Ráadásul a japánok nagyon szorosan követik a dolgok alakulását. Konkrétan többet tudnak rólad, mint te saját magadról!"

0806lion5Ezek után valahol vicces, de a Japánban egyetlen minialbummal is komoly névvé vált zenekar odahaza még mindig csak soundtrack-szerepléseket csípett meg. Ezek közül az egyik a Charlie Sheen főszereplésével elkészített The Wraith (magyarul Száguldó bosszú) zenealbuma lett, amelyhez a Never Surrender című szerzeményt adták oda. Sokat persze nem profitáltak belőle: a VHS-korszakban itthon is igen elterjedt, így nosztalgiából általam is kedvelt, de objektíven nézve elég ócska film megbukott a mozikasszáknál. Mulatságos, de az egész estés Transformers rajzfilmhez feldolgozott főcímdal akkor már sokkal inkább beindította a szekeret a tengerentúlon. A Lion ezzel került először rotációba az MTV-n, és nagyrészt ennek köszönhető, hogy végre tényleg sikerült megcsípniük pár kecsegtető ajánlatot a kiadóktól. A szóban forgó klip egyébként jóval később, 1989 környékén Magyarországon is rendszeresen látható volt a Sky Movies csatorna műsorajánló blokkjaiban, amikor bemutatták a rajzfilmet, én is ekkoriban hallottam először a Lion előadásában a hard rockká formált főtémát. Persze fogalmam sem volt, ki játssza a számot, és nem is érdekelt, de kisgyerekként természetesen állati menőnek tartottam. (Azzal együtt is, hogy a film másik kiemelt betétdala, a Stan Bush-féle The Touch már annak idején is sokkal jobban tetszett.) Mai fejjel inkább már csak vicces, ahogy Kal Swan teljes odaadással süvölti a „Transformeeeers, robots in disguise" sorokat, viszont zeneileg kihozták belőle, amit lehet, Aldrich fémesen süvöltő, virtuóz gitárfutamai például simán zseniálisak.

Jelentős mértékben tehát az Autobotoknak és az Álcáknak köszönhetően, de a Lion 1986 végén végre megköthette áhított nemzetközi szerződését a CBS terjesztőhálózatával dolgozó Scotti Bros. kiadóval. A zenekar nagy lelkesedéssel fordult rá a munkára, de már akkor megszólalt bennük a vészcsengő, amikor az eredetileg nekik is belengetett Tom Werman producert végül nem tudta kifizetni a kiadó, így szó szerint a cég irodaházának pincéjében találták magukat egy hangmérnökkel, hogy felvegyék első lemezüket. Ezzel az alapozással akár pocsékul is sikerülhetett volna a végeredmény, de a bandában rejlő kivételes tehetséget mutatja, hogy még ilyen körülmények között is topra tették az 1987 júniusában kiadott Dangerous Attractiont. Az album egy teljesen kiforrott hangzásképű 0806lion8bandát mutatott, akik brites, a '70-es években gyökerező, de minden ízében korszerű muzsikájukkal ráadásul ki is lógtak a korabeli amerikai csapatok tengeréből. Aldrich jellegzetes, tüzes gitárjátéka és Swan kissé nazális, mégis smirglis hangja emellett helyből önálló fazont szabott nekik, az olyan dalokba pedig egyszerűen nem lehetett belekötni, mint a Fatal Attraction, az említett Never Surrender, az In The Name Of Love vagy a Shout It Out. Az első hetekben tényleg úgy tűnt, hogy minden klappol: az EP-ről egyetlen túlélőként átemelt Powerlove új változata egyből közkedvelt darab lett a korabeli MTV-n, és mivel a Whitesnake 1987 lemeze is ekkoriban kezdett berobbanni, Dougék méltán számíthattak rá, hogy a velük hasonló ívású Lionra is bőven mutatkozik majd kereslet.

Japánban be is jöttek a számításaik: az album azonnal hihetetlen eladásokat produkált, és óriási érdeklődés mellett koncerteztek a szigetországban. A hidegzuhany akkor érkezett, amikor a csapat hiába várta a megígért észak-amerikai turnétámogatást, majd folyamatos érdeklődésükre a Scotti Bros. benyögte: ők bizony nem finanszírozzák a koncertezést. Ezzel persze egyből szerte is foszlott a zenekar minden reménye, hiszen innentől keresztet vethettek az áttörésre, és a következő hónapok nem építkezéssel, hanem jogi hercehurcával teltek. Jól jellemzi a helyzetet, hogy hiába lettek Japánban szó szerint sztárok, a kiadóval folytatott huzavona és a folyamatos bizonytalanság miatt Aldrich a biztonság kedvéért továbbra sem adta fel gitártanári munkáit, Edwards pedig a Riottal is kokettált (és részben fel is dobolta nekik a Thundersteel lemezt). „Szerintem a Lion kicsit későn érkezett, és ezért nem futottunk be Észak-Amerikában", vélekedett utólag Doug. „Sok kiadó alapból nem is akart velünk foglalkozni, aztán végül találtunk egyet, aki leszerződtetett, ez viszont végzetes döntésnek bizonyult. Szörnyű szerződést írtunk alá, ami alapján egy vasat sem kerestünk, de nem is ez volt a legrosszabb, hanem hogy egyszerűen nem tudtunk turnézni. Annak idején úgy ment, hogy kijött a lemezed, aztán turnéra indultál, hogy megreklámozd, miközben manapság fordított a helyzet: az album segít promotálni a turnét. A japán kiadónk odafigyelt a lemezekre, és kihozták belőlük, amit lehetett. Európa egyes részein szintén jól működött a zenekar, de odahaza egyáltalán nem. Utolsó kétségbeesett próbálkozásként kerestünk egy ügyvédet, aki megnézte a szerződést, és közölte, hogy nem dolgozik velünk. Mi meg: de hát miért nem? Annyit válaszolt: azért, srácok, mert gyakorlatilag mindenről lemondtatok ezzel a papírral. De hát gyerekek voltunk még, semmiről sem tudtunk semmit. Ilyen az élet..."

0806lion2Amennyiben voltak még reményeik, 1988 első felétől még egy tényező nehezítette az érvényesülésüket: nagyjából ekkoriban robbant be a köztudatba a Pride lemezt a Dangerous Attractionnel párhuzamosan kihozott White Lion. Mai fejjel mindez talán bagatell dolognak tűnhet, pedig marketinges szempontból akkoriban igazi rémálommal ért fel. Swan: „Alighanem a White Lionnal való névhasonlóság is okozott némi zavart a fejekben. Nem tudom, mekkorát, de valamekkorát biztosan. 1983 körül kezdtünk el Lionként játszani, és a White Lionék tudtak a létezésünkről, éppen ezért lettek White Lion, és nem simán csak Lion. Persze örülök a sikereiknek, de tény, hogy sokkal erősebb háttérmunka állt mögöttük. Mi egyszerűen nem kaptuk meg azt a promóciót, amire számítottunk. Pedig épp azért szerződtünk a Scotti Bros.-hoz egy nagykiadó helyett, mert abban reménykedtünk, hogy náluk több figyelem hárul majd ránk..."

A zenekarnak nagyjából egy évébe telt, mire sikerült megszabadulniuk a Scotti Bros.-tól, ekkorra azonban már tényleg elkéstek. Japán sztárstátusz ide vagy oda, a nagykiadók nem voltak hajlandók érdemben foglalkozni velük, így a független Grand Slammhez igazoltak. Itt jelent meg tehát végül 1989. június 12-én a Trouble In Angel City, a zenekar mesterműve, amely gyakorlatilag halva született, hiszen ekkoriban már aligha dédelgetett bármelyikük is különösebb illúziókat a Lion fényes jövőjét illetően. Ugyanakkor mindannyian lojálisak maradtak egymáshoz és a csapathoz. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben annál, hogy nem sokkal a lemez megjelenése előtt bejelentkezett Dougnál Ronnie James Dio, aki éppen Craig Goldy utódját kereste. Aldrich természetesen már csak udvariasságból is elment a meghallgatásra, és annak alapján azonnal meg is kapta volna a DIO gitárosi posztját. Ám végül köszönettel visszautasította az állást a Lion miatt...

A Trouble In Angel City azzal együtt is tökéletes lemez, hogy a zenekar voltaképpen nagyon olcsón megúszta az elkészítését. Kicsit modernizálva, professzionálisabb formában újra felvették a Power Love EP öt dalát – értelemszerűen a címadó kivételével –, rögzítettek egy Slade-feldolgozást, mindehhez hozzácsaptak négy, addig ki nem adott saját szerzeményt, és már meg is voltak. És amennyire illúziórombolóan hangzik ez, olyannyira elsöprő a végeredmény. Ha még sosem hallottál volna Liont, ami a stílust illeti, a zenekar valóban a Whitesnake-kel állt a legszorosabb rokonságban: nekem mindig az jutott eszembe róluk, hogy úgy szólnak, mintha a Slide It In kicsit modernebb, amerikanizáltabb verzióját akarták volna megcsinálni, de kissé földközelibben, mint tette azt maga Coverdale és John Sykes a '87-es 'snake-lemezen. Mindehhez képzelj hozzá egy minden pillanatban roppant intenzíven jelenlévő, markáns stílusú, ám tökéletes arányérzékkel rendelkező gitáros őstehetséget, meg egy olyan énekest, akinek hangjában egyaránt ott rejlik Ronnie James Dio és David Coverdale, de igazság szerint valójában senki másra nem hasonlít. Ha ez megvan, gondolj bele, amint egy tökéletes ritmusszekció támogatásával elnyomnak tíz tökéletesre faragott dalt – na, hát nagyjából erről beszélünk itt.

A lemez a Come Onnal startol, amely egyből tökéletesen definiálja is a Lion stílusát, és ugyan nem a legfogósabb, leggyorsabban ható téma a lemezen, azért pár hallgatás után visszavonhatatlanul beköltözik a hallójáratokba. A kor hajmetalos sztenderdjeihez képest kimondottan hosszú, csaknem hatperces számban Edwards ízes, húzós középtempója és Aldrich sodró gitárjai ellenére is rejlik valami álmodozós, romantikus íz, amit csak kiemel a szólót felvezető lassú, igéző középrész. És voltaképpen elég ezt a dalt meghallgatni, hogy az ember maradéktalanul megértse, miért akarta Ronnie James Dio elcsábítani Dougot a bandából, illetve azt is, miért pont köré építette a Whitesnake 21. századi verzióját később David Coverdale. A második Lock Up Your Daughters pedig olyannyira passzol a Lionhoz, hogy az ember simán azt hihetné róla: az ő daluk. Nos, nem, ez egy Slade-szerzemény 1981-ből, amit ráadásul az eredetihez igen hűen dörrentenek meg, mégis egyfajta szuperszonikus változatot faragtak belőle. Veretes, brit szabású hard rock a legmagasabb színvonalon – ez így, tokkal-vonóval együtt simán mehetett volna a Slide It Inre, és ezzel nem túlzok. (És nem csak azért, mert a maga idejében egyébként a Slade-nek is magyarázkodnia kellett a szám elég egyértelmű Fool For Your Loving-áthallásai miatt...)

0806lion9

A Can't Stop The Rain A/3-as dalként lírát ígérve indul, de aztán megamelodikus hard rock himnusszá fejlődik, olyan verzedallamokkal, bridge-dzsel és refrénnel, ami szinte AOR-minőségű. Maga a dal a Lion amerikaibb arcélét mutatja, itt esetleges párhuzamként még olyan tengerentúli csapatok neve is felrémlik, mint mondjuk a Heaven's Edge vagy a Hurricane (utóbbi nem véletlen, de erről majd később). Itt is érdemes megfigyelni, hogy a bandának a végig csodálatosan játszó Aldrich és a varázslatosan éneklő Swan mellett a ritmusszekciója is kivételesen jó volt: Best basszusa ugyan kicsit talán halkabb és tompább a kelleténél – tényleg csak egy leheletnyivel –, Edwards dobolása azonban végig roppant domináns és jellegzetes is. Az anyag megszólalása egyébként jellegzetesen '80-as évekbeli, de mai fejjel is korrekt, ráadásul kellően gitárgazdag is.

A következő fejezet a Love Is A Lie, amely ugye a Lion első hivatalosan kiadott dala volt 1984-ben, de egyben talán a legjobb nótájuk is. A szomorú, finoman szép balladisztikus bevezetőben Swan itt is leénekli a csillagokat az égről, és az ember már-már ismét azt hinné, ez lesz a lemez nagy balladája, aztán Doug a húrok közé csap, hogy sodró heavy rockká változtassák a nótát. Amit aztán a refrénben valami egészen gyilkos módon rántanak vissza ismét, a kórus pedig olyan monumentális, hogy el sem fér a szobában – viszont mentes mindenféle szirupos, rózsaszín színpadiasságtól. Na, hát ennyit számított itt a brit iskola... Mestermű, Aldrich egész dalszerzői karrierjének egyik legjobb pillanata, amelyben ráadásul egyik kedvenc szólóm is hallható tőle.

0806lion3A Love Is A Lie-hoz hasonlóan a Victims Of Circumstance és a Stranger In The City is ős-Lion, amelyek ott szerepeltek az első demókon és az EP-n. Mindez azonban semmit sem von le az értékükből, és voltaképpen csak annyit mutat meg, hogy a zenekar hangzása az első pillanattól fogva teljesen készen állt. A kimérten húzós, sötétebb tónusú, csodálatos ritmusgitár-témákkal, gyönyörű szólóval operáló Victims is kiváló darab, de a lemez másik csúcsa a Love Is A Lie mellett mégis a Stranger In The City. Itt ismét akusztikus bevezetőből bontakozik ki a finom billentyűkkel alázengetett a főtéma, majd csikorgó, megint elég erősen Slide It In-korszakos Whitesnake-, illetve Thin Lizzy-hangulatokkal operáló rocknótát kanyarítanak belőle briliáns refrénnel. Akárhányszor hallom, utána heteken át ugrik be a kórus a lehető legváratlanabb pillanatokban. Szó szerint levakarhatatlan a dobhártyáról, Doug szólódíszítései pedig briliánsak.

Az újfent EP-s Hungry For Love ehhez képest nem csúcspont, de ez is jellegzetes Aldrich/Swan-téma minden alapvető stílusjeggyel, ami meghatározta a páros zenei világát úgy a Lionban, mint később a Bad Moon Risingban – bármikor jó hallgatni. A lemezre frissen írt Hold On ugyanakkor mindenképpen erősebb tétel, itt ismét a tengerentúli feeling kel birokra a brites hangulatokkal, újfent perfekt Kal-dallamokkal és refrénnel, meg persze olyan gitárszólóval, hogy helyből leborulsz Doug előtt. Ha létezne a földön egy szemernyi igazság, ezt a fickót már a gitárhősök korszakában is istenként tisztelte volna mindenki, és nem csak jó másfél évtizeddel később fedezi fel a szélesebb közönség, hogy egyáltalán a világon van...

A Lonely Girl a lemez egyetlen klasszikus értelemben vett balladája, finom akusztikus darab, ám még csak nem is nevezném teljes értékű dalnak, mivel hossza a két percet sem éri el. Maradjunk inkább annyiban, hogy afféle felvezetés ez a záró Forgotten Sons epikusabb érzetű, ismét a hat percet közelítő tétele előtt. A kompozíció érett voltát tekintve egészen mellbevágó, hogy ez is EP-s dal évekkel korábbról, a refrén felépítése például teljesen atipikus volt az ekkori amerikai rockszíntéren, és sokkal inkább a '70-es évek nagy brit bandái ugranak be róla. Jól megfigyelhető, hogy az újabb lélegzetelállító szólót, mágikus díszítéseket villantó Doug gyakorlatilag már itt is ugyanazt csinálta, mint hosszú-hosszú évekkel később, a Whitesnake-ben – csak éppen ebben az érában sokkal erősebb dalokat írt...

0806lion10Nem tudni, Doug megbánta-e valaha is, hogy nemet mondott Ronnie Diónak, de utólag bizonyosnak tűnik: alighanem mind a végül Rowan Robertson mellett lehorgonyzó énekes, mind ő jobban járt volna, ha inkább otthagyja a Liont. A Trouble In Angel City kritikai visszhangja elsöprő volt (a magyar Metal Hammerben is megnyerte az egyik korai Hangpróbát), Japánban pedig instant siker lett, de Amerikában már teljesen esélytelenül indult, normálisan turnézni meg továbbra sem tudtak vele. És ha mindez nem lett volna elég, Mark Edwards nem sokkal a megjelenést követően egy motorbalesetben eltörte a nyakát, és az orvosok azonnal közölték vele: örüljön neki, hogy életben maradt, a dobolást pedig örökre felejtse el. Mindezt amolyan végső égi jelnek vették, így a Lion 1989 végén hivatalosan is beszüntette ténykedését. (Edwards, akinek eleinte azt mondták, hogy jó eséllyel járni sem fog tudni többé, végül szerencsére felépült, és később a zenéléshez is visszatérhetett, igaz, leginkább csak hobbizenekarok szintjén.)

Aldrich ezt követően session-munkákból tartotta fenn magát, és a sok egyéb mellett 1990-ben két kultikus hajmetal-klasszikust is feljátszott: az egyik a Hurricane Slave To The Thrillje volt, a másik pedig a House Of Lords Saharája. Doug: „A Hurricane gitáros nélkül kezdte meg a lemez megírását, aztán bekerültem a képbe, és vittem nekik néhány nótát is. A szerepem lényege az volt, hogy segítsek nekik befejezni a melót. Nagyjából ezzel párhuzamosan vettük fel a House Of Lords Sahara lemezét is. Szerintem akkoriban amolyan hívjátok-fel-Dougot típusú arcnak számítottam, ha hard rock session-munkákról volt szó... Összességében kellemes időszak volt ez. Például a Hurricane-nel játszottam le életem első igazán komoly turnéját, előtte elég éretlennek számítottam ezen a téren." A gitárosnak azonban pár hónap után hiányozni kezdett legfőbb alkotópartnere, Kal Swan, így a Slave To The Thrill koncertkörútja után ismét közös zenekart alapítottak Bad Moon Rising néven.

A Bad Moon Rising első felállásában Doug és Kal mellett olyan kiváló muzsikusok játszottak, mint Chuck Wright és Ken Mary, zeneileg pedig a történet a Lion nyílegyenes folytatása lett. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1991 tavaszán kiadott első albumukra négy, eredetileg még a Lionnak írt dal is felkerült. A banda nevét viselő debüt egyből gigantikus siker lett Japánban, ráadásul a Hands On Heaven, az If It Ain't Dirty, a Full Moon Fever és társaik simán felvették a versenyt az elődzenekar témáival. A csúcsalbum azonban itt is a második, a megújult ritmusszekcióval rögzített, 1993-as Blood, utóbbi nálam a Trouble In Angel Cityvel fej-fej mellett Aldrich valaha írt legjobb lemeze, olyan zseniális tételekkel, mint a Dangerous Game, a Servants Of The Sun, a Blood On The Streets vagy a Tears In The Dark. De ekkor már sajnos tényleg csak Japán volt kíváncsi a zenekarra. Doug: „Miután hazaértem a Hurricane turnéjáról, egyből elkészítettük az első Bad Moon Rising-lemezt. Nagyszerű volt ismét Kallel dolgozni, és a világ bizonyos részein elég jól is fogyott az album, de Japánt leszámítva sehol sem robbant igazán nagyot. Szerintem akkor már kicsit későn bukkantunk fel ehhez... A második lemezről előzetesen azt gondoltam, hogy na, majd most, de addigra már bejött a grunge, és mindent letarolt."

0806lion6Nem volt tehát mit tenni, az 1995-ös, nyersebb és modernebb – de továbbra is kiváló – Opium For The Masses után a Bad Moon Rising is beszüntette tevékenységét. Kal Swan ezután visszavonult az aktív zenéléstől (azóta sem tért vissza sem a lemezkészítéshez, sem a koncertszínpadokra), Doug pedig – szólókarrierje egyengetése mellett – Keith St. Johnnal alapított új bandát Burning Rain néven. Japánban e csapat első két lemeze, az 1999-es Burning Rain, illetve a 2001-es Pleasure To Burn is jól futott, és számomra ezek Aldrich legjobb kreatív korszakának utolsó igazi mesterművei. Pedig ironikus, hogy Doug igazából csak ezt követően lett igazán ismert gitárosberkeken, illetve a komplettista hard rockerek körein kívül. Ehhez az kellett, hogy 2001 végén belépjen a DIO-ba, ahol felgitározta a Killing The Dragon albumot. Innen pedig, Ronnie ajánlásával már nyílegyenes út vezetett számára az újjáélesztett Whitesnake-be, ahol több mint tíz éven át számított David Coverdale legfőbb fegyvertársának.

Ezt a fejezetet már nagyjából mindenki ismeri, mint ahogy aki erre az oldalra téved, alighanem azzal is tisztában van: Aldrich jelenleg a The Dead Daisies sorait erősíti. Emellett csak takaréklángon, de továbbra is működteti a Burning Raint, ahol idén ki is jött egy friss nagylemezük Face The Music címmel. Utóbbi egész jó, mint ahogy korrekt volt előtte a Whitesnake-kel csinált két anyag is (a Daisiest inkább hagyjuk, arról mindig is elég lesújtó volt a véleményem, a dalaik pedig Doug játékától sem lettek jobbak). De azt azért elég biztosan ki merem jelenteni, hogy soha nem fog már olyan szintű albumokat letenni az asztalra, mint a Trouble In Angel City vagy a Blood. Doug: „Úgy gondolom, a Lion mindenképpen többre lett volna hivatott, én magam is imádtam a zenekart. De hát furcsa idők voltak azok: a klubokban kezdtük, de mire szerződéshez jutottunk, már mindenki megelőzött bennünket. Emellett nem volt semmi közünk a glamesebb csapatokhoz sem, sokkal inkább az európai stílust képviseltük a skót énekessel meg ezzel a Whitesnake- és Thin Lizzy-hatású muzsikával. Aztán aláírtuk a pocsék szerződést, ami megpecsételte a sorsunkat. Ma is úgy gondolom: a megfelelő kiadónál már a Dangerous Attractionnel is befuthattunk volna, amit a japán példa is igazol, hiszen ott egy másik cégnél dolgoztunk, akik őrületes mennyiséget adtak el az albumainkból. Az Államokban viszont még azt sem támogatta senki, hogy turnézzunk..."

Ha szereted a veretes hard rock zenét, ma sem késő megismerkedni Aldrich és Swan közös munkásságával. A Lion első két lemeze CD-n ma is méregdrága ritkaságnak számít (vigyázok is rájuk, mint a koronaékszerekre), és ugyan a Bad Moon Rising három soralbumát 2005-ben, Full Moon Collection címmel kihozta a Frontiers egy gyönyörű, limitált digipak újrakiadásban, ma már utóbbi csomag is elég borsos árakon cserél gazdát mindenfelé. A két zenekar életműve a nagy streaming-felületekről is hiányzik a mai napig, de letöltögetős verzióban meg a YouTube-on azért persze nem nagy attrakció rájuk akadni. Hidd el, megéri: nem fogsz csalódni, ha adsz nekik egy esélyt.

 

Hozzászólások 

 
#3 George 2019-08-15 23:00
Hát ezt is egy magyar oldalon kellett megérnem,hogy valaki Kall Swan énekét és frontemberi teljesítményét kritizálja...a cikk mindent elmond erről a bandáról, egyszerűen rossz csillagzat alatt születtek...itt minden 1000pontos klasszikus,nála m örök top 10...
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2019-08-10 12:18
Kal Swan hangjának (dallamainak) van egy olyan tónusa, hogy szinte bármit énekel, az olyan hatású, mintha mindjárt elsírná magát. Olyan mint egy sértődött gyerek a suliban, akit mindenki bánt, pedig amúgy tehetséges. Szerintem - a rossz szerződés(ek) mellett - ezért sem lettek világszerte sikeresek, hiába voltak jó zenészek a bandáiban, ő frontemberként egyszerűen nem volt elég nagy kaliber. Hiába gitározza le Aldrich a csillagokat az égről, ha az énekes nem elég lelkesítő és nem hozza tűzbe a közönséget. Sajnos ez a hajó már végleg elment, sokkal több lehetett volna ebben a két zenekarban.
Idézet
 
 
#1 Kondi István 2019-08-10 11:09
De vártam már, hogy mikor lesz megemlékezés erről a lemezről. Doug-ot én a Hurricane Next To You c. dal klipjében hallottam/láttam először, aztán meg ahogy nálam lenni szokott, elkezdtem felfedezni a többi bandát ahol megfordult, így akadtam rá a Lion-ra is. Szeretem az utóbbiak, ill. a Bad Moon Rising, a Burning Rain, valamint a vele készült két Daisies lemezt is, de összességében számomra a Killing the Dragon-Good to be Bad-Forevermore lemezek ugranak be elsősorban (meg a lejátszóba is), ha Doug neve merül fel (a Holy Diver lemezre épülő DIO koncertfelvétel ről, illetve a Whitesnake Live in the Still of the Night-járól, ami meg minden idők egyik legjobb koncertkiadvány a számomra, nem is beszélve). Újfent egy kiváló cikk egy kiváló lemezről, ahogy azt már megszokhattuk tőled. Élmény volt olvasni. Köszi Ádám!!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.