Shock!

június 05.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Monster Magnet: Dopes To Infinity

monstermagnet1A Monster Magnet napjainkban veterán bandának számít, akik ha nem is éppen sztárok, de megbízhatóan megtöltik a klubokat, és a rockszíntéren nagyjából mindenki pontosan tisztában van vele a név hallatán, miben utaznak. Huszonöt évvel ezelőtt még gyökeresen más volt a helyzet: Dave Wyndorf zenekara bizarr, drogoktól szétesett csodabogarak tarkabarka gyülekezetének tűnt, és amikor megjelent a későbbi generációkra felbecsülhetetlen hatást gyakorló Dopes To Infinity mestermű, csupán nagyon kevesen értették, mire is megy ki a játék. De néha van ez így: annak idején a klasszikus Kyuss-lemezeket is jóval szűkebb tábor hallgatta, mint ahányan később állították magukról. Márpedig ha az úgynevezett stoneres vonalról beszélünk, a Kyuss-albumokat leszámítva alighanem egyetlen lemez sem fejtett ki akkora hatást, mint ez.

A New Jersey-i Red Bankben alakult Monster Magnet kezdetben a reménytelenebbnél is reménytelenebb alakulatnak tűnt. A zenekar alapítója, Dave Wyndorf énekes/gitáros némi punkos, garázsrockos múlt után a rocksztársághoz akkori sztenderdek szerint eleve túlkorosan, 33 évesen hozta össze a csapatot 1989 körül, hogy aztán olyan egy olyan zenei világba ugorjon fejest, amely ekkoriban teljesen eladhatatlannak számított.

megjelenés:
1995. március 21.
kiadó:
A&M
producer: Dave Wyndorf

zenészek:
Dave Wyndorf - ének, gitár, billentyűk, effektek
Ed Mundell - gitár
Joe Calandra - basszusgitár
Jon Kleinman - dobok

játékidő: 62:21

1. Dopes To Infinity
2. Negasonic Teenage Warhead
3. Look To Your Orb For The Warning
4. All Friends And Kingdom Come
5. Ego, The Living Planet
6. Blow 'Em Off
7. Third Alternative
8. I Control, I Fly
9. King Of Mars
10. Dead Christmas
11. Theme From "Masterburner"
12. Vertigo

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

A zenekar olyannyira kilógott a korabeli skatulyákból, hogy széttorzított, jammelős, a hippikorszak drogos pszichedeliájával átitatott muzsikájuk hamarosan új címkét ihletett. Maga Wyndorf is egyetért azzal, hogy a stoner rock terminust jelentős mértékben miattuk kezdték el használni a szaksajtóban a '90-es években: „Amikor beindult a csapat, és még nem találtunk rá a végleges névre, különböző elnevezésekkel kísérleteztünk: Dog Of Mystery, Heroin Mule meg Nipple Tech néven játszottunk. Akkoriban még nem is voltunk igazi zenekar. Grand Funk Railroad-dalok másfél órásra duzzasztott, szétwahwah-ozott verzióit nyomtuk, meg visszafelé játszottunk le különböző szalagokat, amikre szintén wah wah pedálos szólókat pakoltunk. Kicsit ilyen álcázott sátánista zenének tűnt az egész, de brutálisan szólt. Valakit sikerült is átvernünk, mert '89 környékén felléphettünk a trentoni City Gardensben a Jane's Addiction előtt, és le is nyomtuk a bulit: rengeteg wah-wah, visszhang, satöbbi... Aztán lejöttünk a színpadról, és a hangmérnök, egy öreg hippi csóka egyből azt mondta: visszatért a drogos rockzene! Én meg: hűha, ez baromi jól hangzik! Így aztán az első kislemezünkön ott is virított a Drug Rock! Drug Rock! Drug Rock! matrica. És miután megjelent a single, majd az első lemez, a brit rocksajtó elkezdett stoner rockról cikkezni. Én is úgy gondolom, hogy innen eredt a megnevezés. Mivel nagyjából ugyanakkor bukkantunk fel, mint a Kyuss, valóban mondhatjuk, hogy mi vagyunk a stoner rock keresztapjai!"

A csapat első lemeze, az 1991-es Spine Of God kereskedelmi szempontból egyáltalán nem bizonyult sikeresnek, ám az underground lapok és a borultabb ízlésvilágú mainstream magazinok egyaránt jól fogadták a kompromisszumoktól mentes, hol agyahagyottan borult, hol punkosan fésületlen, hol metálosan agresszív muzsikát. A Wyndorfékat több turnékörre is felkaroló Soundgarden támogatásának is köszönhetően a zenekar az A&M-hez szerződött, és ekkorra szilárdult meg kvázi klasszikus felállásuk is: Joe Calandra basszer és Jon Kleinman dobos ekkor már a fedélzeten tartózkodott egy ideje, az alapító John McBain gitárost pedig 1992-ben váltotta Ed Mundell. Ez a négyesfogat szállította le a Monster Magnet nagykiadós debütálását, az 1993 tavaszán kiadott zajos, barátságtalan, elvetemült Superjudge-ot. Az album nem hozta a kiadó által remélt eladásokat, bár a klipesített Twin Earth dalnak köszönhetően a csapat körül első ízben mintha megmozdult volna valami. De Wyndorfék egyszerűen kilógtak a sorból, a Seattle felől fújó szelek pedig nem kaptak bele a vitorlájukba.

monstermagnet7

Az A&M részéről már ekkor is érkeztek finom jelzések azt illetően, hogy esetleg megpróbálhatnák magukat kissé visszafogni, és populárisabbra venni a dalokat. A '60-as évek végének és a '70-es évek elejének elszállós-jammelős muzsikáiba, illetve a korszak sci-fi ponyváiba és Jack Kirby-képregényeibe beleborult Wyndorfnak persze hiába beszéltek, mert a frontember valami teljesen mást képzelt el a harmadik lemezre: „Fejben általában már akkor megtervezem a következő albumot, amikor befejezem az előző munkálatait. A Superjudge tényleg elég komisz hangzású album volt, úgy szólt, mint valami körfűrész. Így miután elkészültünk vele, egyből arra gondoltam: oké, most akkor egy szebb megszólalású folytatás következik. Tényleg a szart is ki akartam producerelni belőle. Amikor az ember eljut a második-harmadik albumáig, már elkezd gondolkodni rajta, hogyan lehetne egyre jobb és jobb a következő."

A megszólalás finomítása azonban nem zenei kompromisszumokat jelentett, vagyis Wyndorfnak esze ágában sem volt felugrania a Pearl Jam-kópiák futószalagjára. Épp ellenkezőleg, megint valami olyasmit tervezett, ami már előzetesen is teljes üzleti öngyilkosságnak tűnt: „Előzetesen egy mámoros hard rock utazást képzeltem el, amelynek során körbejárjuk az 1968 és 1974 közötti időszak nagy pszichedelikus korszakának számos hangzását, stíluselemét. Roppant körültekintően állítottam össze a dalsorrendet is, mert azt akartam, hogy megbabonázó szövegek és zenék hullámvasút-utazására vigyük a hallgatót. A szeretet, a gyűlölet, a vágy, az öröm és a kétségbeesés dalai voltak ezek, amelyekről azt reméltem, feltüzelik majd a rajongók képzeletét, és szinte mitikus magasságokba emelik a mindennapi érzéseket. Azzal az elképzeléssel álltam neki a dalszerzésnek, hogy írok pár dalt különböző zenei stílusokban, amelyek passzolnak a produkciós elképzeléseimhez. Változatos irányokban gondolkodtam: nyilván adta magát a '60-as évek garázsos vonala, hiszen alapesetben én is ezt játszom, aztán a súlyos, Sabbath-ízű dolgok is, meg sok más egyéb. Hangsúlyozottan azt szerettem volna, ha ezek az irányok mind egyetlen album keretein belül találják meg a helyüket, de közben nem keltenek olyan hatást, mintha célirányosan akartuk volna megidézni velük az említett stílusokat. Ez volt a legfőbb célom: egy eredeti megszólalású és megközelítésű nagylemez."

monstermagnet6

A magam részéről máig nem értem, hogy ment át a kiadón a Dopes To Infinity lemezcím, bár a korabeli interjúkban Dave azt fejtegette: valami olyasmi magyarázatot fűzött hozzá, amelynek értelmében a dope szó nem drogokra, hanem kattantságra, hülyeségre utal. Ez a magyarázat persze elég gyenge lábakon áll, főleg, ha az ember hozzá ránéz a színpompás borítóra is. Ha pedig elindítod az 1995. március 21-én megjelent lemezt, kétség sem férhet hozzá, hogy a dalok nem tiszta fejjel születtek – bár azt persze nem akarom elvitatni, hogy a Monster Magnet tagjaiból az LSD, a kenderszármazékok és még ki tudja, mi minden más szeretete mellett a kellő mértékű kattantság sem hiányzott. Az albumot ennek köszönhetően végig áthatja egy sajátos töltés, de természetesen tiszta fejjel is perverz élvezet hallgatni – épp ebben rejlett a titka. Nem akarom én kisebbíteni az első két album tagadhatatlan értékeit, de ha kicsit magukba néznek, szerintem még a borult fanok sem tagadják: azokhoz bizony türelem kell. A Dopes To Infinity ellenben valóságos slágergyűjtemény, bár persze nem a kiadó emberei által megálmodott értelemben...

A lemez némi sejtelmes-effektes intró után a gigantikus, kissé porszívósan megdörrenő, Sabbath-szerű riffekkel operáló címadó dallal indít (bár a konkrét nyitótéma valójában a Sir Lord Baltimore-tól eredeztethető). A Dopes To Infinity igazi húzását mégsem a gitárok vagy a háttérben folyamatosan ott pulzáló-zajozó-bugyborékoló effektek adják meg, hanem Wyndorf áradó dallamai és szenvedélyes előadásmódja. Úgy gondolom, itt helyből szembesülünk is a Monster Magnet egyik leghatalmasabb erősségével: ő talán mást mondana, de a zeneileg határozottan elvetemült kísérletekkel is operáló banda élén egy harsány, a rockzene hőskorát idéző frontember áll, aki bármikor képes előrántani a tarsolyából valamit, amire odafigyelsz, amivel ébren tartja a figyelmet. Maga a dal közelíti a hat percet, és szerkezetileg sem éppen hagyományos darab az epikus, monumentális levezetéssel, de szó szerint elsőre fülbe ragadnak David dallamai. Ezen a (jobbhíján nevezzük így) stoneres vonalon gyakran kényes pont az ének, itt ezzel szemben az egyik fő vonzerőt jelenti. De egyébként Mundell utaztatós szólói is hatalmasak.

monstermagnet3

Lehet, hogy a másodikként érkező Negasonic Teenage Warhead ma már csak a csapat harmadik vagy negyedik legismertebb szerzeménye, ennek ellenére sok tekintetben mégis ez „A" Monster Magnet-alapdal. A rockhimnusz-szerű kezdést a szokásos pszichedelikus effektekkel színesített, elszállós verzék követik, hogy aztán a kirobbanó bridge és a gyilkos „I will deny you, I will deny you baby" refrén bevigye a K.O.-t. És igen, amit hallunk, abban száz százalékig ott van a '60-as évek végének hangulata, ebben a formában mégis valami teljesen formabontót képviselt 1995-ben, mondanivalójában is. Wyndorf: „A cím és részben a szöveg is azokra a korabeli rocksztárokra utalt, akikből állandóan csak a negatív érzelmek áradtak, és látszólag rühellték, hogy rocksztárok. Ki nem állhattam, hogy állandóan mindenki a depresszióról, a boldogtalanságról és hasonlókról énekelt. Nem nevezném kiáltványnak a dalt, de ettől még be kell látni, hogy ezek az arcok adtak túl az egész cirkuszon akkoriban. Azt mondták, ők nem akarnak rocksztárok lenni, mire a hip-hop arcok egyből jelentkeztek: mi viszont igen! Maga a negasonic szó a nega-pszichedelia nevű zenei koncepcióból származott, bár valójában nem tudom, létezett-e azelőtt ilyen kifejezés. Lehet, hogy csak én találtam ki... Mindenesetre az olyan bandákra utalt, mint a Hawkwind, a Blue Cheer vagy a Sir Lord Baltimore, amelyek a '60-as évek pszichedelikus színteréről származtak. A zenéjük elszállós volt, de közben baromi nyers és durva is. Kölyökként el sem tudtam képzelni menőbbet a sátánimádó rockzenészeknél."

A Negasonic Teenage Warhead elsőre földre visz, és nem szabadulsz tőle, így jó választás utána a Look For Your Orb To The Warning, ahol a monumentális szőnyegezéssel megtámogatott, mégis mechanikusan pumpáló riffek és Wyndorf érzékeny, megbabonázó énekdallamai teremtenek érdekes kettősséget. Az ember elsőre valami hagyományos refrént várna a jellegzetes leállós részek után, de hiába – ez is kiváló megoldás, végig fenntartja a nóta sajátos feszültségét. A kakofón-katartikus instru lezárás is óriási, és tényleg a pszichedelikus éra legszebb hagyományait követi. A begombázott All Friends And Kingdom Come már elvetemültebb darab furcsán remegő-rezonáló hangjaival, de Wyndorf még a thereminnel, szitárszerű hangfüzérekkel is operáló dal ki tudja, mivel előállított, bizarr hangzásai közepette is előrukkol egy olyan refrénnel, amelyről azt kívánod, bárcsak soha ne érne véget. Ráadásul a dalban az elszállós-repülős hangulat ellenére is ott motoszkál valami megfoghatatlan, viszketeg feszültség. A lemez első három számával szemben nem üt be azonnal, de hasonlóan óriási.

monstermagnet2

Az Ego, The Living Planet már minden ízében a betegebb, borultabb oldalt képviseli, de ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a javarészt instrumentális szerzemény sajátos óda Dave egyik kedvenc képregénykarakteréhez, Stan Lee és Jack Kirby egyik legbizarrabb kreatúrájához. (Ezen a ponton érdemes megjegyezni: ha már Wyndorf fejet hajtott a Marvel előtt, később a képregényóriás is tisztelgett neki, ugyanis Grant Morrison 2001-ben természetesen e lemez szóban forgó dala alapján keresztelte el Negasonic Teenage Warheadet, aki később, a Deadpool-filmekben a mozivásznon is felbukkant.) Gigászi, szinte táncolós groove-ra kanyarított riffjének lüktetésében mindig éreztem valami keletieset is, és mivel az ének itt kimerül némi „I talk to planets, baby" üvöltözésben, a szám húzását, karakterét az egyre gigantikusabban a hallgató fölé tornyosuló gitártémák és a gazdag effektszőnyeg adja meg. Mondanom sem kell, a vízipipa bugyborékolását akkor is beleképzeled, ha ténylegesen nem hallod... A szám hömpölygése, atmoszférája pedig szinte filmzenéket idéz, viszont az a legőrjítőbb, hogy még így is szinte azonnal a fülbe ragad. Na, hát erre írtam fentebb, hogy igazi slágergyűjtemény ez a lemez, még ha nem is éppen a hagyományos értelemben. És minderre csak ráerősít az americanás ízekkel játszó, szimpla, de zseniális dallamokkal dolgozó Blow 'Em Off, amelyben fényesen bizonyítják, hogy tábortüzes-akusztikus-együtténeklős dalt is tudnak, ha akarnak. Csak persze ez sem lesz éppen tipikus...

A nyolc és fél perc fölé kúszó Third Alternative a lemez leghosszabb szerzeménye, már lassú felvezetése is több mint másfél perc, hogy aztán berobbanjon az anyag egyik legsúlyosabb, a Black Sabbath fénykorát idéző riffje. Wyndorf még eltorzítva is képes színessé varázsolni az összképet a kemény és visszafogott részek váltakozására épített dalban, amely nem mellesleg a lemez egyik legimpozánsabb gitárszólójával is szolgál valamivel a közepe után. És persze úgy az igazi, ha hagyod odafigyelve szólni végig, a finálé ugyanis itt is szinte katartikussá válik, ahogy eljutnak a leúsztatáshoz. „Dropping off the edge of nowhere″, ahogy a szöveg is mondja... Az I Control, I Fly utána jó érzékkel tempósabb, zajosabb darab, 1970 és 1995 kel benne birokra – úgy hány fittyet a huszonöt évvel ezelőtti, a grunge-ot lassan már maga mögött hagyó világ zenei trendjeire, hogy közben egyébként simán passzol is közéjük. Ezt magyarázza meg valaki... Mundell szólói mindenesetre itt is briliánsan ülnek. A kimértebb ritmusokkal dolgozó King Of Mars visszafogottabb, a banda elmélkedősebb oldalát villantja fel, a repetitív gitártémák és a rájuk kanyarított Wyndorf-melódiák azonban eléggé megkönnyítik az ismerkedést.

monstermagnet4

A Dead Christmasben megint rejlik némi americanás, sőt, szinte esztrádos érzés, itt néhány évvel még korábbra repülünk vissza az időben, a zene hallatán az ember szinte látja lelki szemei előtt Wyndorfot, amint reggel kitámolyog az elővárosi házból az újságért, majd elolvassa a legfrissebb híreket a Disznó-öbölben partraszálló amerikai csapatokról. Mindezzel ugyanakkor éles kontrasztot képez a szöveg. Tökéletes színfolt az anyagon, az instrumentális Theme From „Masterburner" egyszerre direkten rockos és pszichedelikusan elborult jammelése azonban jellemzőbb a csapatra. A végére pedig már csak a Vertigo önmagába borult, tényleg örvényszerű, hipnotikus elszállása marad, amelynek megközelítése kimondottan érdekes, ha a lemez összességében teljesen letisztult hangzását vesszük. Utána viszont indítod is egyből újra a címadó ólomriffjeit...

Az album népszerűsítése korántsem tűnt egyszerű feladványnak – már csak azért sem, mert maga a kiadó sem értette a lemezt. Wyndorf: „A Dopes volt az utolsó lemez, amit úgy írtam, hogy eszembe sem jutottak közben a zeneipar elvárásai. Pszichedelikus zenét akartam alkotni, de olyat, ahol még a súlyos dalok is megnyerőek: ahol a hallgató felteszi az albumot, elindul vele egy utazásra, és egyszer sem támad fel benne a vágy, hogy lekussolja a fickót, aki énekel. Emlékszem, úgy gondolkodtam: akkor járok sikerrel, ha mindenkinek tetszeni fog róla minden dal. Aztán persze a megjelenés után baromi gyorsan rá kellett döbbennem, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen a kiadónál egyből azt mondták: annyira sokszínű a lemez, hogy gyakorlatilag eladhatatlan." Az A&M azért persze megkísérelte kihozni a lemezből, amit lehetett, és a legfogósabb Negasonic Teenage Warhead kapott egy elég drága, impozáns videót: utóbbit az a Gore Verbinski rendezte, aki nem egészen egy évtizeddel később, A Karib-tenger kalózai széria révén A-kategóriás hollywoodi rendező lett. Az amerikai és az európai MTV néha egyaránt adásba tette a klipet – nekem is ez volt az első találkozásom a csapattal, mint gondolom, még nagyon sokaknak –, de ahhoz még ez a dal is kevésnek bizonyult, hogy a csodabogár zenekarra ráharapjon a közönség. Élőben is jobbára csak egy szűk réteget tudtak magukkal ragadni, főleg, hogy a friss dalok eléggé másképp szóltak koncerten, mint a stúdióban: „Emlékszem, az őrületbe kergettem magam a felvételek során, mert azt akartam, hogy teljesen más legyen a lemez, mint a Superjudge. Utóbbi teljesen féktelen és borotvaéles volt, itt viszont azt szerettem volna, hogy lágyabb, részletgazdagabb legyen. És a végén kicsit talán túlságosan is lágy lett, nem voltak rajta hamis hangok, hamis vokálok. Élőben sokkal nyersebben is szólt róla minden."

monstermagnet8

A Dopes To Infinity végül fel sem került a Billboard Top 200-as listájára, és nagyjából 90 ezer példány ment el belőle a következő két év folyamán az Államokban, amikor is a banda nekilátott a folytatásnak. Manapság, amikor a Tool röhejes 3-400 ezres eladással produkálja az év legsikeresebb rockalbumát, mindez persze kiváló eredmény lenne, a '90-es években azonban egyáltalán nem számított annak egy nagykiadós bandától. Wyndorf ennek megfelelően szinte tét nélkül állhatott neki a negyedik albumnak: „Teljesen biztosnak látszott, hogy a következő lesz az utolsó lemezünk az A&M-nél, a kiadónál ugyanis egyáltalán nem szerették a Dopes To Infinityt. Egyszerűen túl sokszínűnek találták, és ki is akartak hajítani minket, mert az akkori rockzenei klíma közepette az emberek nem vásároltak olyan albumokat, amilyeneken én is felnőttem. Én viszont nem törődtem ezzel, és olyan lemezt csináltam, ahol simán elfér egymás után egy baromi súlyos nóta meg egy szép, lágy dal. De a közönség persze nem értette. Azt kérdezték: ez meg mi a franc?"

Valahol vicces, de a javarészt dacból megírt és felvett következő album, az 1998 nyarának elején kiadott Powertrip végre meghozta a Phil Caivano gitárossal ötfősre bővült csapat áttörését. Wyndorf: „Felvettem egy igazi basszátok meg!-alapállást, és azt mondtam: jó, akkor most bőrgatyát húzok, és csinálok egy igazi rocklemezt, mert ez is ugyanúgy bennem van. Csöcsök lesznek a borítón, a pénzről meg az amerikai álomról énekelünk majd, és haragudni fogunk mindenkire, ha pedig nem működik, hát kit érdekel? Elég problémás munkálatok vártak ránk, mert Los Angelesben, a dolgok sűrűjében dolgoztunk, és folyamatosan jártak a nyakunkra a kiadó emberei, miközben kevertük a lemezt. Akkoriban még mindig mindenki azt akarta, hogy szóljanak úgy a lemezek, mint a Nirvana meg a Pearl Jam, mi viszont épp ezt szerettük volna elkerülni, hiszen úgy működésképtelen lett volna, amit elképzeltünk. Eleinte nálunk is ezt erőltették, de ahogy haladtunk előre, egy idő után már bárkinek is mutattuk a készülő felvételeket, az volt a válasz: oké, ez az album sikeres lesz. És így is lett. A Powertrip abból a szempontból is kifizetődőnek bizonyult, hogy megtapasztalhattam valami teljesen újat: bőrgatyában, David Lee Rothot játszva rohangászhattam a színpadon, és remekül éreztem magam közben."

monstermagnet5

A minden elődjénél direktebb, rockosabb, harsányabb Powertrip a Space Lord bluesos arénahimnuszának köszönhetően meghozta a csapat áttörését. A dalokat tekintve szintén tízpontos, elsöprő erejű album csak az Államokban több mint 500 ezer példányban kelt el, tehát bearanyozódott, és Wyndorfék a következő időszakban hónapokon át turnéztak többek között nagy rajongóik, a Metallica vendégeként. (Magyarországon is velük fordultak meg először, 1999. június 3-án, az MTK Stadionban.) Ezzel párhuzamosan a Look To The Orb For Your Warning rövidebbre húzott változata a Mátrix világszerte több mint 3 millió példányban elkelt soundtrackjén is helyet kapott, így sajátos módon, de alighanem máig ez számít a Dopes To Infinity legismertebb számának. A mainstream siker azonban nem bizonyult tartósnak. A leginkább talán a két előző anyag szintéziseként jellemezhető, ám azoknál kevésbé mágikus, 2000 végén megjelent God Says No nem keltett különösebb visszhangokat, és a ritmusszekció nem sokkal későbbi távozásával szét is robbant a banda legsikeresebb felállása. (Mundell egészen 2010-ig húzta a főnök mellett.) Aranykoruk ekkorra zeneileg is egyértelműen befejeződött, habár Wyndorf azóta is folyamatosan alkot, hol jobb, hol közepesebb albumokat szabadít a világra. Megkerülhetetlen lemezt mindenesetre ő sem készít már, habár három-négy marha jó nóta még az alapjáratosabb munkáin is mindig akad.

Az utókor és a rockzenei emlékezet érdekesen viszonyul a Monster Magnethez. Ha hihetünk Wyndorfnak, Amerika mára gyakorlatilag elfelejtette a zenekart a Space Lordot leszámítva, Európában azonban tartják pozícióikat, és ma is erős klubbandának számítanak: „New Yorkot, Los Angelest és Chicagót leszámítva az Államokban kicsit olyan, mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. Néha pedig még a koncertekre letévedő néhány ember is mintha megrekedt volna a '90-es években. Olyanokat kiabálnak, hogy játsszátok már a Space Lordot! Én meg mondom, hogy oké, megkapjátok majd, meg mellé egy csomó pszichedelikus dolgot is, de valahogy mégsem működik a dolog. Az európai közönség mindig is másként tekintett a zenére meg általánosságban a művészetekre: mintha minden alkotás potenciális múzeumi darab lenne, amit a különböző értékei miatt alaposan tanulmányozni kell. Persze ott is megvannak az ügyeletes popsztárok, sok hülye popénekes, nevetséges EDM-előadók meg DJ-k, de rengetegen vevők az élő zenére, beleértve ebbe a fiatalokat is. Nemcsak néhány hosszúhajú öreg arc jön le a bulikra, mint az Államokban, hanem a 18-30 év közötti korosztály is, akik azzal a hozzállással hallgatják a zenét, mint az amerikai közönség a '70-es évek elejétől kezdve a '80-as és a '90-es évekig. Nem azt lesik, mi a következő nagy durranás, hanem tényleg kíváncsiak, mi történik a színpadon."

monstermagnet9

Nem nagyon férhet hozzá kétség, hogy a közönség javarésze mifelénk is a Powertrip nagy himnuszait köti elsőre a csapathoz, hiszen messze ez az anyaguk volt a legsikeresebb. Hatását tekintve azonban úgy gondolom, a Dopes To Infinity tekinthető Wyndorf magnum opuszának, és a Kyuss Blues For The Red Sun – Welcome To Sky Valley...And The Circus Leaves Town mesterhármasával (meg még pár obskúrusabb kiadvánnyal) vállvetve ez a lemez összpontosította az évtized második felében igencsak erőre kapott stoner vonalat. De akár azt is megkockáztatom: hiába akadt számos sokkal régebbi előkép, abban a formában ezek a lemezek teremtették meg az irányzatot. Maga Dave is tisztában van a '95-ös mű jelentőségével: „Szerintem a lemez remekül kiállta az idő próbáját, a mai napig az egyik kedvencem. Nagyon rápörögtem, hogy változatos legyen, imádtam nagy stúdióban dolgozni, kipróbálni olyasmiket, mint például a mellotron. Elégedett voltam a végeredménnyel is, bár akkori fejjel annyira lágynak tűnt az ének, hogy egy időben úgy gondoltam: nem is elég érzelemgazdag. Ha viszont ma meghallgatom a dalokat, az énekre is azt mondom, hogy marha jó." Újraírni azonban – nagyon okosan – sosem próbálta meg ezeket a számokat: „Az emberben néha benne van, hogy jó lenne megint készíteni egy ilyen lemezt, főleg, amikor szembesülsz a koncerteken a közönség reakciójával a dalokra. Olyankor mindig azt mondom: igen, ez elég jó érzés... De közben meg tudod, hogy ha tényleg megkísérelnél ismét valami hasonlót csinálni, katasztrófával érne fel a végeredmény. Mert egyszerűen nem lehet visszautazni a múltban. Annak csak csalódás lesz a vége."

A múltat tehát senki sem élheti át újra, de ez sem újdonság, és nem is kell rá jobb példa a Dopes To Infinitynél: a '95-ös lemez is jóval több volt a '60-as és '70-es évek fordulóján alkalmazott fogások felmelegítésénél. Akkor és ott Wyndorf valami olyat tett le az asztalra, ami maximális mértékben megfelelt a hagyományoknak, mégis képes volt frissen hatni, új szemszögből megmutatni a rockzene ős- és hőskorának érzésvilágát. Örök klasszikus.

 

Hozzászólások 

 
#14 smca 2020-04-06 20:28
A kutya mindenit, mennyire szeretem ezt a lemezt,
Idézet
 
 
#13 sbxslade 2020-04-06 12:20
illetve bocs a kis kiteroert, de vicces, van ez az altalanos erv a rockzeneben, hogy aki nem elt akkor az el sem tudja kepzelni, milyen lehetett pl GNR klipet latni 30 eve MTV-n es erezni ennek a jelentoseget, stb. nekem ezek jo resze kimaradt a korom miatt, plane MM amit ha jol ertem mar fenykoraban sem porgettek tul az MTV-n, viszont nalam eppen emiatt nem alakultak ki azok a filterek, hogy mondjuk hallottam a Dopes-t 25 eve es akkor az a peak a bandatol. teljesen MM-szuzen hallgattam eloszor a Last Patrolt es a mai napig a kedvenc MM albumom (masik ilyen a Pantera, amit nem tul hagyomanyos modon a Trendkill lemezzel ismertem meg es Trendkill>barmi mas). ehhez mondjuk hozzajarult a Shock-fele review is, Andor nagyon raerzett, mitol annyira jo a Last Patrol.

off: miert irja a comment motor hogy "tul hosszu HSZ", ha nem hasznaltam el az 1000 karaktert? oO
Idézet
 
 
#12 sbxslade 2020-04-06 12:15
erdekes, hogy a powertrip ota nem alkottak mar akkorat, szamomra megis van oriasi favorit a kesobbi albumaik kozott.

pl. Last Patrol, szamomra etalon, pedig minden csak nem slagerparade. orult, pszichedelikus kaosz, de kozben kerek, letisztult, jol van megirva az egesz. ertheto, hogy nem kozonsegkedvenc , konnyen leul a sok utaztatos dal, oda kell figyelni az apro finomsagra. plusz az a borito, hat az egy telitalalat!
Idézet
 
 
#11 Equinox 2020-04-04 12:38
Hatalmas "sláger"-lemez. Fogós, de nem igazi slágeres akár rádiós, akár aoros, akár egyből felismerhető riffel támadó motörheades értelemben.

Mégis 10 éve gyűr maga alá minden alkalommal, meg is van eredetiben 93 és 98 között minden. Utána is jó, de nem siettem megvenni mindet.
Idézet
 
 
#10 Gábor 2020-04-04 12:01
Idézet - zoli:
Sose bocsájtom meg nekik (és magamnak) hogy a Metallica előtti koncerten a Mercyful Fate után léphettek fel (nem is értem a sorrendet), ennek megfelelően simán lekéstem a MF-et. Utána nézhettem a Monster Magnetet ami nekem egy kínszenvedés volt. Biztos jó zene, de akkor nagyon utáltam őket.


Én láttam a Fate-et, szuper volt. A Monster viszont nekem se tetszett, azóta se próbálkoztam velük.
Idézet
 
 
#9 kornel 2020-04-04 08:12
Erről a koncertről írtak akkoriban a Wanted magazinban is.Ha jól emlékszem,keves en vágták Wyndorfékat.Rémlik,volt némi összehasonlítás a Metallica-val,hogy az a zsigeri érzés,amit nem lehet reprodukálni,so se lesz úgy bennük,mint a Magnet-ben.Vagy vmi ilyesmi.Ellenben Hetfield tudott elég populárisan fogalmazni a Load albumokon,hogy azt szélesebb körben is levegyék.Powertrip-et még kazin vettem akkoriban és hónapokig csak az ment.Előtte vmi rádióműsorban jött a hír a megjelenésről.A műsorvezető Wyndorf-ot idézte,hogy elege van az alternatív szarságokból,it t az ideje,hogy vki készítsen egy igazi hard rock albumot,ideje csontra tekerni az erősítőket.Ott el is dőlt minden.Dopes-ot pár évvel később túrtam ki egy antikváriumban pár száz ft-ért,szintén kazin.El is gondolkodtam,mi lyen ember az,aki ettől a cucctól megszabadult.
Idézet
 
 
#8 Draveczki-Ury Ádám 2020-04-04 05:57
Idézet - zoli:
Sose bocsájtom meg nekik (és magamnak) hogy a Metallica előtti koncerten a Mercyful Fate után léphettek fel (nem is értem a sorrendet).

A sorrendet mindig az adott előadók népszerűsége dönti el. Ezt ma talán kicsit nehezebb mérni, mint akkor, de azért így is sikerül az illetékeseknek, 1999-ben meg aztán tényleg volt rá egy objektív mérőszám: a lemezeladás. A Monster Magnet akkor volt a karrierje csúcsán a Powertrippel. A Mercyful Fate meg hiába egy legenda, akik nélkül minden másképp alakult volna, sosem nőtt túl a kultkedvenc státuszon. (A plakátokon egyébként egyértelműen jelölték a sorrendet.)
Idézet
 
 
#7 zoli 2020-04-03 20:07
Sose bocsájtom meg nekik (és magamnak) hogy a Metallica előtti koncerten a Mercyful Fate után léphettek fel (nem is értem a sorrendet), ennek megfelelően simán lekéstem a MF-et. Utána nézhettem a Monster Magnetet ami nekem egy kínszenvedés volt. Biztos jó zene, de akkor nagyon utáltam őket.
Idézet
 
 
#6 waklwood 2020-04-03 19:25
HATALMAS kedvenc!!
Foleg a Dopes...eloben nehezen birom ki, hogy fel ne vegyem,van par verziom belole..
Idézet
 
 
#5 Chris92 2020-04-03 14:56
Örök bulialbum, tele klasszikusokkal . A Negasonic Teenage Warhead-et hányszor dübörögtettem full hangerőn tejóég. És mégis mennyire más mint a 25 Tab című kislemezük alig két évvel korábbról, rajta minden idők legbeborultabb space/stoner rock szerzeményével a 32 perces címadóval.
Idézet
 
 
#4 Draveczki-Ury Ádám 2020-04-03 13:48
Idézet - Tom:
A drog rock témához azért annyit hozzátennék, hogy nem egy Wyndorf interjúban mondta már el a mester, hogy sokaknak biztos csalódás ez, de gyakorlatilag nulla olyan MM zene van, ami drogos befolyásoltság alatt keletkezett, legfeljebb drogos emlékek alapján íródtak, amik leginkább a 20-as éveiből, még az MM előttről származnak. Nem változtat semmin, csak fura újra meg újra olvasni a feltételezéseke t, hogy vajon milyen szereket tolhattak írás közben... :-D Jó, volt egy gyógyszer túladagolása, de asszem az más tészta volt.

Fogalmazott régebben (értsd: a '90-es években) azért kétértelműbben is erről a témáról. Amúgy meg lehet, hogy egy kis fű meg gomba meg LSD annyira természetes volt neki, hogy nem is tekintette cuccozásnak a használatukat. :)
Idézet
 
 
#3 Tom 2020-04-03 12:27
Kedvenc bandáim közül az egyetlen, aminek minden lemezére azt tudom mondani, hogy szeretem, még akkor is, ha a későbbiek talán tényleg nem is olyan erősek, mint az első 4-5. Ráadásul ritka szimpatikus arcok is szerintem, akiknek a viselkedésétől vagy nyilatkozataitó l sose kellet, hogy a fejét fogja az egyszeri rajongó.

A drog rock témához azért annyit hozzátennék, hogy nem egy Wyndorf interjúban mondta már el a mester, hogy sokaknak biztos csalódás ez, de gyakorlatilag nulla olyan MM zene van, ami drogos befolyásoltság alatt keletkezett, legfeljebb drogos emlékek alapján íródtak, amik leginkább a 20-as éveiből, még az MM előttről származnak. Nem változtat semmin, csak fura újra meg újra olvasni a feltételezéseke t, hogy vajon milyen szereket tolhattak írás közben... :-D Jó, volt egy gyógyszer túladagolása, de asszem az más tészta volt.

Nagyon király a cikk amúgy, jó volt olvasni. Köszi.
Idézet
 
 
#2 BS11 2020-04-03 10:49
Hiányoltam, h eddig az MM egyetlen albuma se szerepelt a Klasszikushock között. Vártam, h olyan háttér infokhoz jussak majd, amiről jómagam nem is hallottam, és ezt meg is kaptam. Tökéletes lemez, nagyon korrekt írás. És a Look to your befejező 30-40 mp-e felejthetetlen és csak nagy hangerőn szabad hallgatni, úgy jön ki igazán a lènyege! Tavaly a Dürerben is oda volt rakva rendesen!
Idézet
 
 
#1 kornel 2020-04-03 08:37
Végre!Másik alap a Powertrip mellett.De God says no-ig tökéletesek voltak.Appetite,Earth vs. után ezt is kipipáltátok nekem.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.