A Meshuggah szent tehén, így aztán az ember mindig illő tisztelettel igyekszik közelíteni hozzájuk, ám nálam az utóbbi években nem szoktak mindig jól végződni ezek a kísérletek. Nyugodtan nevezz begyepesedettnek, de én bizony a mai napig a Contradictions Collapse-et és a Destroy Erase Improve-ot – meg persze a közéjük ékelt None-t – tartom a svéd pszichopaták csúcsalkotásainak, meg még némi jóindulattal csapjuk ezekhez hozzá a Chaosphere-t is. Az azóta született lemezeiket is elismerem, koncerten pedig elementárisak, de tartom: a zenekar a folyamatos kísérletezések mellett is nagyon betokosodott a saját világába az évek során. És mivel ez a világ meglehetősen markáns, illetve nem is túl változatos, viszonylag ritkán támad ingerenciám arra, hogy hallgassam az újabb dolgaikat. Hosszú évek visszafogott lelkesedése után a legutóbbi Kolossnál éreztem először, hogy valamit megint megmozdítanak bennem, az új album pedig szerencsére ezt a tendenciát folytatja. Olyannyira, hogy igazából a '90-es évek vége óta nem tetszett annyira semmi tőlük, mint a The Violent Sleep Of Reason – miközben borítékolható, hogy sokaknak épp az lesz a bajuk ezzel a lemezzel, ami miatt nekem így bejön.
