Shock!

február 26.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metallica: Hardwired... To Self-Destruct

metallica_cValentin Szilvia: Megcsinálták a régi nagyok. Újra. Az év eleje/közepe a Guns N' Rosesról szólt, a vége pedig végérvényesen a Metallicáról. Hátradőlhet mindenki, a műfaj (még) nem veszett el – csak recirkulálódott. Bevallom, nem vártam már semmi izgalmasat James Hetfieldéktől, a Death Magneticet nem sikerült azóta sem megszeretnem túlságosan, talán ha két-három alkalommal előszedtem az elmúlt nyolc évben, azzal sokat mondok. A Hardwired előzetesei alapján bizakodni kezdtem, elsőre rokonszenvesebbnek tűntek a patikamérlegen adagolt dalok, mint nagyon régóta bármi tőlük. De azért az ördög nem alszik, ugye, még simán elronthatják, még akkor is, ha rövidebb, lényegretörőbb számokat ígértek. Persze ezeket a kinyilatkoztatásokat a helyükön kell kezelni, Metallica-mércével mérve a rövidebb simán 6-8 percet jelent – amiből „szerintünk" többnyire még mindig húzni kellene egy kicsit, illetve dehogy kellene, ha ők így gondolták, hogy pont úgy lesz kerek, akkor mit vitatkozunk mi azokkal, akik harmincöt éve élik a Metallica-létet?

Várható volt, hogy a megjelenés előtt ki fog szivárogni a lemez, persze így is lett – véletlenek nincsenek ugye –, és amikor először meghallgattam (de jók is ezek az első zenehallgatások, vagy akár filmnézések!), máris olyan szintű lelkesedés fogott el, ami a fekete lemez óta egyáltalán nem. Aztán jó gyorsan meg kellett hallgatni még párszor, és azt vettem észre, hogy ugyan mosogatni indultam, de léggitározás/légdobolás lett belőle. Aláírom, SOKKAL több a nosztalgiafaktor ezekben a dalokban, mint a 2008-as számokban, számtalan helyen elő lehet kotorni a sok évvel ezelőtti megfelelőiket a Load / Reload korszakig, mégis jóval kerekebb, önállóbb életet élő lénnyé formálódik mindez a Hardwireden. Egy ideje rengeteg művészeti ág az elmúlt harminc-negyven év úttörő dolgait gyúrja át, így azonnal jött a talán kicsit fura párhuzam: a Hardwired... To Self-Destruct a metal műfaj Star Wars 7-e. Száz százalékosan kiszolgálja a régi rajongókat, mindamellett új dolgokat is bevon a történetbe. Természetesen egyik sem fog mindenkinek tetszeni, de ha mond valamit neked ez a lemez, megmozdít belül, örülj, hallgasd. Ha nem, lépj tovább.

megjelenés:
2016
kiadó:
Blackened Recordings
pontszám:
Valentin Szilvia: 9 /10
Draveczki-Ury Ádám: 8 / 10
Kiss Gábor: 7 / 10
Nagy Andor: 8 / 10
Oravecz Zoltán: 6,5 / 10
Pálinkás Vince: 7 / 10
Bertli Zoli: 7 / 10
Cseke Feri: 9 / 10
Danev György: 9 / 10
Koroknai Balázs: 8 / 10
Révész Béla: 8 / 10

Szerinted hány pont?
( 171 Szavazat )

Számomra olyan a két CD, mint egy kazetta A és B oldala, és korántsem érzek tátongó mélységet az első és a második lemez között, például az egyik kedvencem utóbbiról származik: a Here Comes Revenge sejtelmesen odacsapós hangulatával azonnal rokonszenvessé vált. Talán csak sok egyben ez a tizenkét dal, ha így érzed, kezdj párszor a kettes lemezzel, noha azt elismerem, hogy ide nagyrészt a kevésbé direkt, későbbi érára hajazó számok kerültek. Ha jobban belegondoltok, tizenkét dal normális esetben egy darab önálló nagylemezt ad ki, csak ugye Jamesék szeretnek hosszabban fogalmazni. Nem elemezném ki dalonként, melyikben mi tetszik és mi kevésbé, többen itt is megtesszük, kommentekben ti is, talán csak a számomra (jelen pillanatban) legizgalmasabb dalokat említeném: a Now That We're Dead csontegyszerű riffelése azonnal megfogott, a Dream No More lidércesebb hangulata szintén roppant gyorsan kedvenccé vált, de a három eddig kiemelt mellett tényleg majd az összes szám megfogott valami miatt. Az egyéni teljesítményeket sem ragoznám túl, és ennyi év után nincs is sok értelme, talán csak annyit jegyeznék meg, ami profilunkba is vág: Lars újra tud dobolni!

Végszóként annyit mondanék, hogy olyannyira lelkes és rajongó lettem ismét (utóbbit komolyan nem gondoltam volna, hosszú évek óta nem nagyon mozgatott meg bennem semmit a zenekar), hogy mindenáron szeretnék egy koncertjükre menni, hátha nem csak a húsz-harmincéves kihagyhatatlan eposzokat játsszák, hanem sok (!) újat. Mert elhiszem nekik.

Ezen nincs mit „jóra hallgatni". Ez jó. (9)

Draveczki-Ury Ádám: Megint bejött a papírforma, körülbelül olyan végletes vélemények csapnak össze a különböző oldalakon meg persze a kommentszekciókban a Hardwired... To Self-Destruct kapcsán, mintha mindenki egy másik lemezt hallgatna. Ebben a káoszban nyilván nem mi fogjuk megmondani a tutit, és csakis ismételni tudom önmagamat nyolc évvel ezelőttről: a Metallica régóta túlnőtt önmagán és minden ép ésszel felfogható kategórián, így esetükben még annyira sem számítanak a kritikák, mint egyébként. Mindenesetre úgy gondolom, James Hetfieldéknek ezúttal sikerült az, ami már elég régóta nem: mindenféle görcs és matek nélküli albumot szállítottak le, ami ráadásul még jó is. Félreértés ne essék, noha mai fejjel egy ponttal kevesebbet adnék már rá, én a maga egyértelmű hibáival együtt is kimondottan bírtam a Death Magneticet, manapság is elő-előkerül a kocsiban (nyilván szigorúan a Guitar Hero-féle maszter), de a Hardwired... To Self-Destruct egyértelműen erősebb, kerekebb, ösztönösebb album lett a 2008-asnál.

Ezzel most egyébként nem azt mondom, hogy a két lemez ég és föld egymáshoz képest, mert nem az, de az arányok azért módosultak. Miközben legutóbb – bevallottan tudatosan, javarészt Rick Rubin hatására – inkább a '80-as évekhez kanyarodtak vissza, és ahhoz adagoltak némi fűszert a következő évtizedből, most kiegyensúlyozottabb az összkép, sokkal kevésbé retrós a cucc. Pedig a felvezető, amúgy igen izmos daltrió hallatán utóbbira lehetett számítani: a Hardwired fűrészelős Kill / Ride riffelése, az egyszerre staccato-de-thrashelős Moth Into Flame és különösen az Atlas, Rise! napnál is világosabb Diamond Head-áthallásai egyaránt erre engedtek következtetni. Ezzel szemben a lemezen határozottan erősen vannak jelen a '90-es évek Metallica-ízei is, ráadásul nem is annyira a fekete albumra gondolok most, hanem bizony a Load és a Reload súlyosabb pillanataira. Ez sem teljesen új, a Death Magnetic egyes dalaiban is akadtak ilyen elemek, most azonban lényegesen hangsúlyosabb a jelenlétük. Viszont a banda különböző korszakai teljesen organikusan forrnak egybe a dalokban.

1121met1

A minden szempontból perfekt Atlas, Rise! mellett egyértelműen a legerősebb számok közé kívánkozik a kettős anyag zárótétele, az egészen gyilkos, gyönyörűen megfogalmazott alapriffek hátán repesztő, ám egyszersmind állati fogós Spit Out The Bone, ezek hallatán tényleg a zenekarral kapcsolatos legszebb emlékeim jutnak eszembe régről, elképesztően jól sikerültek. Óriási kedvencem a Now That We're Dead is, ahol a kezdőriff – kicsit pikáns módon – olyan, mintha Dave Mustaine nyomná a You've Got Another Thing Comin' zakatolását, de aztán igen impozáns sabbath'n'roll lesz belőle ismét méregerős, fogós dallamokkal, meg olyan esszenciális Metallica-hangulattal, hogy amikor először szólalt meg, miközben áthajtottam a Rákóczi hídon, esküszöm, elérzékenyültem tőle. A Dream No More azonban talán még ennél is izmosabb, jelenleg ez az abszolút favoritom: a '90-es évek második felének Sad But True-utódait idézi, vagyis totális Sabbath/Trouble/C.O.C.-groove, a refrénben pedig még némi The Thing That Should Not Be-vel is megszórták. Gigászi, komolyan.

Említettem fentebb, hogy az ehhez hasonló mesteri témák ellenére sem hibátlan a lemez, és tényleg nem az. Összességében és néha dalonként is hosszabb a kelleténél, és mindent összevetve két nótát szívem szerint lehagytam volna róla. Az egyik a ManUNkind, amely szintén loados-reloados ízekkel radíroz, de egyrészt elég jellegtelen, másrészt Kirk Hammett sajnos átengedte benne a terepet annak a fakezű ikertesójának, aki néha a koncerteken is játszik helyette, így az itt hallható, szólónak is nehezen csúfolható valami egyszerűen borzalmas és fülbántó. Bob Rock vagy Flemming Rasmussen ezt annak idején hótziher, hogy nem engedte volna lemezre így... A Lemmy-szövegrészletekkel operáló Murder One meg szép gesztus, a klipje is zseniális, de zeneileg így is totál semmilyen középtempós reszelde marad. Máshol maguk a dalok nagyon is tetszenek, de egy-két percet lehetett volna vágni belőlük: az epikus, ám power-lírának még nem nevezhető Halo On Fire mindenképpen ilyen (ez elsőre amúgy egyáltalán nem jött be, de aztán ráéreztem), és a riffelésben megint James Sabbath és Sabbath-követők iránti fanatizmusát tükröző, loados-reloados Here Comes Revenge is jobban működne némileg tömörebbre fogva. Nincs viszont ilyen érzésem a nyitásában kicsit a banda Mercyful Fate-gyökereit is felvillantó, majd megint a '90-es évek második fele irányába húzó Confusion és a gyilkos középtempós riffre alapuló Am I Savage? hallatán, bár ezeket azért nem nevezném csúcspontoknak sem. És mint ebből is látszik, az egyes diszk kicsit valóban erősebb a kettesnél.

A hangzás szerintem kiváló, az egyéni teljesítmények közül pedig ezúttal Jamest emelném ki, aki minden túlzás nélkül baromi jól énekel az egész lemezen, úgy sikerült magához képest extrán dallamosnak lennie, hogy a '90-es évek végének idegtépő gajdolása nem jellemző. Lars témáit nyilván addig vagdosták, amíg elfogadhatók lettek, élőben meg úgyis elbukik majd velük, Kirk viszont néhol már a lemezen is problémás: ő ugye saját bevallása szerint nagyon rágyúrt a szólókra, és tényleg akadnak pofásabb megnyilvánulásai, de a ManUNkindot mondjuk valóban nem tudom mire vélni, és sajnos akad még pár ilyen odahányt, béna kamuszóló azon kívül is. Robert Trujillo nyilvánvalóan most sem főszereplő, de szépeket játszik, ahol terepet hagytak neki ehhez. A frontborító meg ocsmány és igénytelen, de ha valami, hát ez biztosan nem meglepő a zenekarnál.

És hogy akkor mi a végleges verdikt? Nos, az az igazság, hogy hiába nem csont nélküli bombagól a Hardwired... To Self-Destruct, napok alatt baromira hozzám nőtt a lemez, és folyamatosan hallgatom oda-vissza, mióta kicsúszott, máris sokkal jobban szeretem, mint egyes olyan idei albumokat, amelyekről amúgy tudom, hogy ha objektíven próbáljuk nézni, jobbak nála. Ezt nem lehet és nem is kell ennél jobban megmagyarázni – a Metallica mindig is extrán szerethető volt, többek között ezért tartanak ott, ahol. (8)

1121met5

Kiss Gábor: Érdekes módon bár már megjelenésétől kezdve kifejezetten lelkesedtem a Death Magneticért (sőt, az év lemezének is megszavaztam 2008-ban), az új Metallica kezdetben valahogy nem tudott lázba hozni. Pedig a Hardwiredről is elmondható ugyanaz, amit anno a legutóbbi lemez legnagyobb erényeként könyveltem el: nevezetesen, hogy végre olyan muzsikát játszanak, amit éveken keresztül hiába vártam a Metallicától. Mégis, az első pár alkalommal gyakorlatilag bármiféle hatás nélkül ment el mellettem ez a monstre, tizenkét dalos cucc. Aztán napokig mást sem hallgattam, és végül szép lassan elkezdett működni. Nem tudom, annak köszönhető-e ez, hogy egyszerűen csak jóra hallgattam, vagy simán csak idő kell a daloknak ahhoz, hogy beérjenek, de tény, hogy az elsőre számomra meglehetősen üres és semmitmondó témák szépen, fokozatosan nyerték el egyre jobban a tetszésemet. Ha pedig visszagondolok arra, hogy amikor 14 évesen először hallottam az ...And Justice For Allt, az sem tetszett, ki merem jelenteni: nem csak magamra erőltettem az új Metallicát, hanem tényleg jó az album.

Ettől függetlenül azonban illúzióink ne legyenek, a Metallica ma már csak népszerűségét tekintve van ott az élvonalban, és számomra a Hardwired sem ér fel a Repentless-szel, a Dystopiával vagy a For All Kingsszel, hogy csak a legnyilvánvalóbb párhuzamokat említsem. Mivel viszont Lars Ulrichék az egész színtér számára – és számomra is – megkerülhetetlenül nosztalgikus zenekar, akkor is szeretem őket, ha James Hetfield énektémáitól néhányszor konkrétan legszívesebben a hajamat tépném, Kirk Hammett pedig tényleg olyan hányaveti, kidolgozatlan és szinte amatőrnek nevezhető szólókat ereszt el itt-ott, amelyekről nem is értem, hogyan kerülhettek lemezre. A dalok többsége viszont összességében kifejezetten jó, érdekes módon pedig számomra a groove-osabb, lassabban döngölő darabok jönnek be leginkább. Az előre bedobott három track alapján homogénebb, teljesen a thrash felé forduló anyagot vártam, a végeredmény azonban sokkal színesebb, ami nem baj, sőt. A Priest You've Got Another Thing Comin'-jának riffjével induló, súlyos Now That We're Dead, a thrashes, de kifejezetten fogós és jó refrént felvonultató Moth Into Flame vagy a Load zsíros hangzását továbbvivő, azt némi Sad But True-utánérzéssel vegyítő Dream No More mind borzasztó erősek, bár utóbbiban Hetfield éneke eléggé próbára teszi a tűrőképességemet.

A kettes CD kapcsán sokan színvonal-gyengülést emlegetnek, ezzel azonban nem értek egyet, főleg, hogy a Hardwired egyetlen, kifejezetten rossz dala, a Halo On Fire sem ezen található, hanem az egyes diszket zárja. Utána viszont a brutál Confusion / ManUnkind kettős kifejezetten üdítően hat, én pedig minél többet hallgatom az anyagot, annál inkább úgy érzem, hogy a Confusion a legjobb az egészről. A Here Comes Revenge is telitalálat, az utána lévő Am I Savage? viszont elég furcsa, és egyike azon daraboknak, amelyeket a mai napig nem tudtam igazán megkedvelni. Kissé a Murder One-t is szürkének érzem. A záró Spit Out The Bone-ról viszont simán a Master Of Puppets lemez ugrik be, így pedig talán mondanom sem kell, mekkora öröm, hogy egy ilyen tétel zárja a dupla anyagot.

Csakúgy, ahogy a Death Magnetic, a Hardwired is jobban működne egy óra körüli játékidővel és nyolc-kilenc számmal, illetve ezen túl is vannak szembeszökő hibái, mégsem hiszem azonban, hogy csakis a nosztalgia miatt működne nálam. Ugyan nem tökéletes, és nem is kiemelkedő, de ez egy szerethető anyag. (7)

1121met4

Nagy Andor: Emberek! Engem eme kellemes zene teljesen begerjesztett! Nesztek, eszperente verseket vedlek Nektek:

Egyes lemez:

Hardwired – Remek tresses veszedelem. Kezem egekbe emelem, fejemen erek emelkednek. Engem ez eleve megvett!

Atlas, Rise! – Eredetet felemlegetnek. Erre fejem feszt emelem-ejtem, emelem-ejtem. Het' veszetten feszes, kegyetlen!

Now That We're Dead – Nyenyere, melybe veres gyerek Meg'detben beleremeg. Kettes lemezen legremekebb lehetne.

Moth Into Flame – Erre este kereveten meztelen verem, mert remek. Cseppet fekete lemezes, de rettenetesen szeretem.

Dream No More – Eme lemez veleje, rendesen felgerjeszt! Het' delejesen mekeg. Nem ereszt, beleremegtem. Emberek ezek?

Halo On Fire – Kezdetben berzenkedtem, de megszerettem. Remek lehetne, de rettenetesen terjedelmes. Egy helyen kellemes reszelde.

Kettes lemez:

Confusion – Nem remek, de nem rettenetes, ellenben szerelmetes, egynek elmegy. Bele nem verem, de eresztem, messze mehet.

ManUNkind – Ebbe belem beleeresztem, nem szeretem! Defektes, mert Hemmett keze kegyetlen gyenge lett. Feketeleves.

Here Comes Revenge – Nem ellenszenves, ellenben kedvelem. Terjedelmes, de kedves, engedelmes.

Am I Savage? – Kellemesen meredek, de szeretem. Ellenben kedvem tetemest ereszkedett! Kell egy feles!

Murder One – Vers egy remek emberhez. Egyebet nem mekeghetek.

Spit Out The Bone – Gyerekek, ez remek! Kettes lemez tresses egyede, remek lehetne egyes lemezre. Egyem meg! Ehhh...

Egyes lemez teljesen remek lett, kettes lemez egyesnek fele. Szeretem ezeket, de nem rettenetesen. Nekem ez hetes, esetleg hetes meg egyes. S neked? (8)

Oravecz Zoltán: Mi más is lehetne a megfelelő lezárása egy zeneileg szokatlanul erős évnek, mint egy igazi extra nehézsúlyú bajnokcsapat tizedik lemeze, amely ráadásul még dupla is? A három előzetesen elpottyantott daltól ugyan nem dobtam el az agyamat messzire, de azért reménykedhettem, hogy az ismételten ronda borító mögött élvezetes tartalom feszül majd, mert hát mégiscsak a Metallicáról van szó. Bár meglepett a dupla lemez koncepciója, de aggodalomra ez önmagában még nem kellett volna, hogy okot adjon, hiszen a banda mindig is előszeretettel írt hosszú dalokat. A gond csupán az, hogy az utóbbi időben mintha mindez már nem menne nekik olyan jól.

1121met2

A Hardwired erős felütés, Hetfieldéknek még mindig jól áll az izmozás, és ez a második lemezt záró, szintén dinamikus Spit Out The Bone-ra is igaz, habár érzésem szerint utóbbi dal nagyobbat üthetett volna, ha jobban megvágják. James egyébként mintha visszanyert volna valamit a régi énjéből, hangjában ismét megjelenik az a karcosság, amit évtizedek óta nem hallhattunk tőle. Az Atlas, Rise! utolsó másfél percének semmi szükségét nem látom, erőltetettnek is érzem a nagy témakavarást, viszont a Now That We're Deadben már nem problémás a hétperces hossz, az ötödik percnél kezdődő, roppant hangulatos szaggatott témázás ugyanis értelmet ad a zárásként visszatérő bridge/refrén kombónak. Ez nem mondható el a Moth Into Flame-ről, aminél még a lendület is megbicsaklik a szólórész után visszarángatott verze miatt. A sokat szidott Lars Ulrich ezúttal sem bonyolítja túl a technikázást, habár az Atlashoz hasonló, összetettebbnek szánt darabokban hallani, hogy rendesen megizzad, de végül csak helyt áll.

Hogy mennyire erőteljes a Load / Reload korszak hatása a lemezen, arra jó példa a Dream No More, amit a csapat akár 1997-ben is írhatott volna. Az első néhány hallgatáskor a Halo On Fire jelentette nálam az album mélypontját: itt is rétestészta-effektus köszönt be, és nálam a kései Metallica-lírák sem találtak be annyira, ez pedig olyasmi volna. Viszont jól játszik a négyes a tempókkal, és a záró, a Whiskey In The Jar hangulatát idéző rész is jó szájízt hagy maga után.

Sokan azon a véleményen vannak, hogy a második lemez erősebb az elsőnél, nekem azonban pont a második tűnik gyengébbnek. A fekete lemez szellemisége lengi körbe a Confusiont, amit igencsak szürkécskének érzek, egyedül Hetfield énektémái működnek igazán. Kirk Hammettet soha nem tartottam nagy gitárosnak, ő inkább afféle mismásolós iparosember, legalábbis ha a szólókra kerül a sor, de ezúttal mintha még a szokásosnál is ötlettelenebb és üresebb volna a játéka, elvesztett okostelefon ide vagy oda. Meglepett maidenes basszusintrójával a ManUNkind (a klipje is érdekes), hát még a csapattól szokatlan dallamok, amikben mintha nem kevés humort vélnék felfedezni. Robert Trujillo most egyébként még a korábbiaknál is kisebb szerepet kapott, ami kár, mivel talán az egész bandában ő a legképzettebb hangszeres. Elsőre a Here Comes Revenge sem tetszett, eléggé céltalannak tűnt, túl hosszú is, de a megfelelő hangulatban hallgatva mintha már működni kezdene. Nem így az Am I Savage?, amely talán az összes közül a legszürkébb, habár a főriff azért egész pofás. A Lemmy emlékére íródott Murder One sajnos szintén egy eléggé megfáradt banda képét mutatja, de legalább a dal klipje menő lett.

A legelső alkalom után azt mondtam, nincs az a pénz, amiért én még egyszer végigrágnám magamat a Hardwired... To Self-Destructon. Ekkor még 5 pontot adtam volna rá, ami végül a lenti értékre ugrott. Elvetemült Metallica-rajongóknak a friss mű simán érhet minimum nyolcat is, de nekem itt túl kevés a feszes, kiérlelt és gatyába rázott dal, és sok a túlnyújtott töltelék, ami mintha némi fásultsággal is párosult volna – ezen az önkontroll hiánya sem igen segít. Viszont végre ismét van egy olyan Metallica-lemezünk, amin a hangzást nem sikerült elcseszni. Már ez is valami. (6,5)

1121met3

Pálinkás Vince: Gondolkodtam rajta, hogy egymásnak ellentmondó vagy egymással vitatkozó olvasói kommentekből ollózom össze a mondandómat, de nem volt energiám kiválogatni a legszebben csillogó, legfényesebben ragyogó gyöngyszemeket. Maradok tehát a pár mondatos saját gondolatoknál, amelyből szerencsére nem sok van, tekintve, hogy a nagy bandák új lemezénél én már tényleg csak arra figyelek, hogy lehet-e hátradőlve, feszengés nélkül élvezni a zenét, anélkül, hogy közben bármi miatt szívnánk a fogunkat. A lényeg, hogy kellemes érzések járnak-e át hallgatás közben, szerethető-e az adott anyag, és van-e kedvem valaha újrahallgatni. Sokat segít ilyenkor, ha az ember nem tartozik a rajongók egyik csoportjába sem (vannak ugye a menthetetlenül elfogultak, a csak a régit vagy csak az újat szeretők, a bizonyos korszakokat istenítők és megköpködők, meg persze ezeknek a legkülönfélébb keverékei), és emellett rendelkezik némi zenei intelligenciával. A Metallica pedig nemhogy csak „nagy" banda, hanem „A" legnagyobb, minden tekintetben, szóval itt minden hatványozódik. Mára viszont végre ők is eljutottak oda, hogy tényleg leszarják, ki mit gondol (lásd például a legutóbbi Hetfield-nyilatkozatot a témában), és csak azt nézik, hogy nekik tetsszen, ami kikerül a kezük közül. Ez a hozzáállás nekem is tetszik, hiszen ettől lettek igazán nagyok.

De vajon élvezetes-e a zene a külső fül számára is? Ahogy nézem, a többség ezúttal értékeli az egészségesebb, a '90-es évekre emlékeztető hangzást, a rövidebb dalokat, a fogósságot – én is, hiszen tetszett a három előzetes dal. Alapvetően a teljes album is tetszik, és tudom, hogy a kicsit laposabbnak tűnő kettes diszk is érni fog idővel (a Death Magnetic-et is idén tavasszal hallgattam újra párszor hosszú idő után, és abszolút bejött), másrészt nálam mindig is periodikusan változott, hogy épp melyik a kedvenc Metallica-albumom. Ha egyet kellene mondanom, a Load lenne az, és ennek megfelelően azon korszak elemeit is örömmel fedezem fel időnként a 2016-os termésben. Elmondható tehát, hogy amit itt 80 percben hallunk, az tömény Metallica-eszencia, megidézve még a csapat brit metalhőseit is, sokkal jobban, mint az újkorban bármikor. Komolyan, nem is tudom felidézni, mikor esett jól ennyire ilyen sok elcsépelt ősmetal-riff a fülemnek. Mégis, a „tömény" szó a legtalálóbb, ha az összképet nézem, és ezért a pontszámmal is óvatosan bánok. Summa summarum: jó hallgatni a Hardwired... To Self-Destructot, de a Big Four másik három tagja számomra meggyőzőbb volt az elmúlt egy évben. Nem mintha ennek az összehasonlításnak 2016-ban bármi értelme lenne... (7)

Bertli Zoli: Elmúlt nyolc év. Ennyi idő alatt zenekarok állnak össze és oszlanak fel, karrierek semmisülnek meg, visszavonul a Premier League kis híján összes legendája. A Metallica pedig elkészít egy-két nagylemezre való számot, életben tart egy elképesztő gépezetet, milliónyi embert mozgat meg a koncertjein, majd a ciklus vége felé közeledve kitalál ismét egy formabontó kiállást, szokatlan megoldásokat alkalmazva albumának népszerűsítésére. Mielőtt a rendhagyó cselekvésekről esne szó, tegyük fel rögtön a kérdéseket, amelyekre mindig muszáj lenne felelnünk, relativizálás nélkül: ha megszületik egy új lemez, függetlenül attól, hogy ki vagy kik alkották, megvennénk-e? Tekintetbe kell-e venni a korábbi munkásságukat, és folyamatba illesztve kell-e szemlélnünk, vagy önmagáért az aktuális alkotásért szeressük-e/utasítsuk-e el? Persze mindenkiben más játszódik le, miközben hallgatja az adott művet, más emlékek és érzések törnek fel, amelyet aztán vagy sikerül figyelmen kívül hagyni, vagy nem.

0821met3

A Hardwired nálam se így, se úgy nem hengerelt, és bármennyire is szeretném jóra hallgatni, nem megy, mert előbb-utóbb lendületét veszti a csatornáimban. Hiába a retrós hangulat, az ismerősen éneklő ikergitárok itt-ott, a rohanó tempó, ha folyton az tűnik fel, hogy még mindig ugyanaz a riff megy, mikor már rég vége kéne lennie egy témának, és valahogy minden kétszer olyan hosszú, mint lennie kéne. Az Atlas, Rise! például kiválóan hozza azokat a vonásokat, amelyek miatt szerethető a mai Metallica, a sodró tempó, Hetfield eltéveszthetetlenül rekedtes orgánuma, szögelő lábdobok, de lássuk be, a dalban nincs 6:28 perc. Ugyanez érvényes szinte az összes öt perc fölötti tételre, és hangsúlyozom, nem önmagában az időtartammal van gondom. Eszembe nem jutna pampogni, ha érdekes tartalommal, változatos díszítésekkel vagy hangulatváltásokkal lenne kitöltve az adott szerzemény, ehelyett azonban csak azt veszem észre, hogy még mindig ugyanaz a téma hömpölyög véget nem érőn, a Here Comes Revenge is ékes példája ennek.

Tetszik, ahogy James minden eddiginél érdekesebben bánik a hangjával, a rokonszenves károgás is stabilan megvan, amelyet imádok, mindig is imádtam, és nem érdekelt sosem, amikor ezért támadták a frontembert, ugyanakkor kisimítja a hangját, ha kell. A Halo On Fire-ben szuperül váltogatja a hangszíneket, ahogy a téma megkívánja, ráadásul önmagához képest egész magasra felmegy, de mondom, csak önmagához képest, viszont tényleg frankó. Szegény Kirk Hammett megbízhatóan hamis, tőle már végképp nem lehet várni, hogy megújuljon, vagy legalább picikét más formában közelítsen hangszeréhez, mint eddig, szólói teljesen érdektelenek. Nagyon kedves figura, ez kétségtelen, csak épp neki kéne lennie a csúcsnak a karácsonyfán, ehelyett marad csupán a tavalyi habcsók. Bizonyára az én hibám, de még ennyi év távlatából is képtelen vagyok megszokni a csapat által önmaguknak felfedezett súlyos, borongós, koszos, sabbathos vonalat, mindig is úgy tekintettem erre az irányra, mint egy masszív, ragacsos sártengerre, amiből nem tud kikecmeregni a zenekar. Ők hallhatóan bírják, alkalmazzák, szó se róla, jókedvűen dagonyáznak benne.

Sajnálatos módon lehetetlenség írni Robert Trujillo szerepéről. Nagyon figyeltem, miket játszik, hogyan dolgozik alá a gitároknak, de mit van mit tenni, ha egyszerűen észrevétlen a tevékenysége. Persze, búg a basszusgitárja, még jó, ám ennél több kéne. Tévedés lenne, ha csak picikét is egybevetnénk az épp harminc éve eltávozott első elődjével, annyira messze jár a két stílus egymástól, viszont nem túlzás azt várni, hogy egy ilyen hagyományokkal rendelkező banda nagyobb teret szenteljen a bőgő(s)nek. A ManUNkind elején felcsillan a remény, hogy valamit extrát kapunk belőle, de mégsem, elnyomja a gitárok hömpölygése. A retró a zárótételben üti fel fejét ismét, ami elég jól jön a vontatott témák után. A Spit Out The Bone hordoz magában egy jókora Justice-érzést, Hetfield megejtően ordítja a sorokat, a lábdob csattog, ahogy azt Rasmussen úr megálmodta annak idején, és még leheletnyi gitár-basszus uniszónó is dekorálja a szóló előtti részt. Erre igazán bólogatni kell, ez tény, kár, hogy ez a szám is lehetne velősebb, tömörebb.

Mindenki tisztában van vele, hogy a közel nyolcvan percnyi zenei anyag minden dalához klipet készített a csapat, ez valószínűleg egyedülálló. A videók közül némelyikben a kamera többnyire a zenekar körül forog, más klipek pedig a dal történetét mesélik el, megrendezett forgatókönyvvel. Amit észre kell venni, hogy az élő felvételekben sem össze-vissza vágott jelenetek láthatók, még a látszólag szinkroncsúszásban lévők sem véletlenül kerültek oda, ahova, hanem van bennük koncepció, meghökkentő elem, ilyen például a ManUNkind videója, ahol a zene és a kép látszólag teljes diszharmóniában él, mégis megeszi a néző, köszönhetjük ezt többek között a nagyszerű Jonas Åkerlundnak.

A Metallica mérete és jelentősége miatt nem nagyon van értelme arról filozofálgatni, hogy mit kéne vagy nem kéne tenniük a nagyobb siker/elfogadottság érdekében. Simán megtehetik, hogy Lulukat, vagy épp pénzügyileg veszteséges filmet készítenek, ebben az értelemben a zenekar túlnőtt önmagán. Henry Fordot megkérdezték annak idején, hogy miért nem olyan autókat gyárt, amelyek az emberek igényeit tükrözik, erre az unalomig ismételt idézet ez: „Ha megkérdeztem volna a vásárlókat, mit akarnak, azt mondták volna, hogy még gyorsabb lovat." A banda esetében is ilyesmiről van szó: ehhez van kedvük, ezt csinálják. Ha ez nem tetszik, akkor majd hat év múlva talán betalál a következő lemez, addig meg marad a brummogás, hogy régen minden jobb volt. (7)

0821met2

Cseke Feri: Hirtelen nem is tudnám megmondani, körülbelül mióta áll fenn a Metallicával kapcsolatban az a bizonyos „megyafika" jelenség, de úgy nagyjából a Load – Reload páros megjelenése óta folyamatosan és egyre drasztikusabban jellemző a zenekar ekézése. A nyomásnak köszönhetően sokan már hajlamosak voltak elhinni, hogy Larsnak már arról sincs semmi fogalma, hogy vajon mit is jelent az a 4/4, James pedig – az ő képzetlen fahangjával – a föld első számú metalzenekarában való frontemberkedés helyett jobban tenné, ha inkább countrynótákat fütyörészve vegyülne el az oregoni favágók között. Kirkről meg már nem is merek semmit mondani, hiszen szegényt – gondolatban – mindkét kezétől és lábától is „megfosztották", hogy még véletlenül se kerüljön közelebbi kapcsolatba se a hangszerével, se pedig az effektjei mellett található, városként szétburjánzott wahpedál-kollekciójával. Persze a St. Anger, a (szerintem teljesen rendben lévő) Death Magnetic, de legfőképpen a Lulu azért szolgáltatott némi okot a nyafogásra, de aki a régi vágású, energiától duzzadó és kompromisszummentes Metallicában hisz, az most garantáltan jól fog járni ezzel az új anyaggal. A végeredmény hallatán remélhetőleg a zenészek kvalitásainak pocskondiázása is háttérbe szorul majd.

Mert ezek a dalok minden tekintetben kiválóak és szerethetőek, s ötven év környékén az egyéni teljesítmények is abszolút rendben vannak. Arról nem is beszélve, hogy a Metallicától nagyjából ezt a színvonalat is várjuk 2016-ban. Feketealbumos, loados „slágerek" ezúttal sem születtek, mint ahogy Ride / Master / Justice színvonalú, kifacsart ritmikájú mesterművek sem, de kit érdekel? Ez is csak azt bizonyítja, hogy Jamesék a kezdetek óta, változatlanul beleszarnak az elvárásokba, és még most is csak azt csinálják, amihez épp kedvük van. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem fogja érdekelni őket a sok okoskodó fikagép, és nagy ívben tojnak rá, hogyha valaki éppen az Atlas, Rise! maidenes ikergitárjai miatt oltja őket, vagy azért, mert Kirk pedálját ezúttal sem tudta senki észrevétlenül leragasztani. Esetleg másoknak meg a hat perc feletti dalok fogják szúrni a szemét, miután kifejttették, hogy a Halo On Fire-ben gyakorlatilag csak a végén kibontakozó ihletett téma izgalmas. A kettes CD feléről meg nyilván a csapat is tudja, hogy töltelék... És persze azt is, hogy ez már egy „kiegyensúlyozott" zenekar (ha érted, mire gondolok).

A sound viszont az eddigi legeslegzsírabb a Garage Inc. óta: egyszerre dögös, súlyos és természetesen ott van benne az a tipikus, karcosan fémes 'tallica-sound is, amit ennél továbbfejleszteni talán már nem is érdemes. Lars is odateszi magát rendesen, pergője és lábdobja is rendben van, bár talán a cinekből még elviselnék egy picit többet, azonban így is jólesik a a '95-ös Motörheadache, illetve a '98-as Mercyful Fate medley és Sabbra Cadabra idején alkalmazott nyers megszólalás modernebb verziójával szembesülni. Szóval nekem bejön ez a zsigeri, lazább, ösztönösebb Metallica, és ha a sebesség némileg még gyorsabb is lenne, azt mondanám, hogy a Hardwired talán a Kill 'Em Allhoz áll a legközelebb (nem igaz, hogy a Spit Out The Bone nem onnan maradt le). Végre kimondhatjuk, hogy ezúttal nem sok támadási felületet hagytak Hetfield bratyóék, és élőben is tuti, hogy hengerelni fognak ezek az adrenalintól fröcsögő, old school témák. (9)

0919met

Danev György: Bekövetkezett, amire a 21. században még nem volt példa: tetszik egy Metallica-album. Mi az, hogy tetszik – nagyon tetszik! Sosem gondoltam volna, hogy ez még valaha előfordulhat velem, annyira elidegenítettek maguktól utóbbi műveikkel Jamesék. Igen, így, többes számban, mert én a Death Magnetic-kel sem tudtam megbarátkozni valamiért. Noha Ádám váltig állítja, hogy a Hardwired... nem különbözik annyira eszelősen tőle, és zenei értelemben igazat is adok neki, a friss cucc mégis megvett kilóra, amaz meg nem, és ennek oka van.

Nálam ugyanis a Metallica esetében általában egy dolgon áll vagy bukik minden: kerekre csiszolt dalok vannak-e a lemezen, vagy sem? A koporsós-mágneses anyagon ezt nem éreztem, az új korong esetében a válasz viszont egyértelmű igen, még úgy is, hogy bizony az itt felvonultatott tizenkét szerzemény java hasonlóan komplex felépítésű, mint a legutóbbi eresztés példányai. Ugye mindig nevettünk, amikor jöttek a hírek, hogy James éppen a nyolcszázharmincegyedik riffnél tart, és Kirknek is van háromszázhuszotöt? Nyilván ha volt is ennyi szalagon, a töredéküket sem használták fel, a valóság azonban az, hogy a tucatnyi dalban így is annyi gitárrészt halmoztak fel, amennyi másoknak három lemezre elegendő lenne.

Ennek ellenére persze vannak instant módon ható darabok, mint például a lemezt atomikusan indító címadó régisulisan fogós thrash-mágiája, ennél azonban csak összetettebb és árnyaltabb dolgokkal találkozni a folytatásban. Az átlagban hat-hét perc körüli nóták azonban a bő lére eresztett témázgatások dacára is összefogottak. Az Atlas, Rise! elején az a Diamond Head-jellegű NWOBHM-riffelés például azonnal falhoz szegezi az embert, és akkor még azokat a masteres kiállásokat nem is említettem. Tényleg sok minden rejlik ebben a lemezben, a négyes hallhatóan a legjobb Metallica-érákhoz visszanyúlva igyekezett maximálisan emlékezetessé gyúrni az ötleteket. Kirk Kill 'Em All-elszólása azért kicsit erős, mert ha tényleg azt tűzték ki maguk elé, hogy valami hasonlót csináljanak, akkor nagyon nem sikerült célba érni. A fekete albumos hasonlat viszont helyénvalónak tűnik itt-ott. A Hardwired pozitív energiája valóban a '91-es kedvencet idézi, de direkt módon is találni utalásokat abba az irányba, például a Now That We're Dead középsebességű jóságánál, vagy akár a Here Comes Revenge esetében. A Dream No More és a ManUNkind percei alatt ugyancsak felsejlenek a '90-es évek pillanatai, de inkább a Load / Reload-korszak felől, viszont azoknál metalosabban. A koncepció az Am I Savage? lassú, ősrockos súlyosságában is tetten érhető, tonnányi groove koncentrálódik ebben a darabban.

Ha legnagyobb kedvenceimet kellene megneveznem, akkor a Hardwired – Atlas kombó mellett az egyik a szintén klipesített Moth Into Flame lenne, amihez az alábbi szamárvezetőket gépeltem, miközben a lemezt forgatva jegyzeteltem: thrash!!!, váltások!!!, gitárdallamok!!!, refrén!!! Méregerős egy téma, egyszerűen minden benne van, aminek benne kell lennie. A menetelősen induló, majd egy Mercyful Fate-gyökerű riffel átforduló Confusion szintén favorit, ahogy a hangulatos kezdet után epikus méreteket öltő Halo On Fire is az. Ezt még Kirk sem volt képes elrontani az ócska szólóival. Ugyancsak erős a már említett Here Comes Revenge, az ezt követő Murder One viszont a korong gyenge pillanata, még jó, hogy a záró Spit Out The Bone hamar feledteti a kisiklást. Itt még egyszer a lovak közé csapnak Hetfieldék, kvázi bezárják a kört ezzel a szélsebes thrash-zúzdával, amibe még egy torzított basszusgitár-kiállás és némi tempóváltogatós súlyozás is belefér.

A lemez megszólalására sem lehet panasz, feszes és dinamikus a hangzás, nem olyan koszos, mint a Death Magnetic-é volt. A hangszereket szépen elhelyezték, még a basszusgitár is jól kivehető. Összességében abszolút kellemes meglepetés a Hetfield / Ulrich Művek új produktuma, mindazonáltal még jobban örülnék, ha némi önmérsékletet tanúsítva meghúzták volna a határt 60 perc körül. 78 perc közeli játékidő ilyen intenzitású muzsikából több mint sok, legalábbis nekem. (9)

0926met

Koroknai Balázs: Bár újabban kis túlzással a Metallica is Axl Rose-i léptékben gondolkodik a lemezkiadásokról, és ezért az indokoltnál is hatalmasabb horderejű eseménnyé növi ki magát egy-egy új megjelenés, ha ez kívánságműsor lenne, én bizony alighanem arra szavaztam volna, hogy a Hardwired... To Self-Destruct soha ne lásson napvilágot. Számomra nem a St. Anger vagy a Lulu miatt került mélypontra Lars Ulrichék ázsiója (pocsék dalokat mindenki kiad olykor, ezen simán túl lehet lépni), hanem éppen a Death Magnetic által fémjelzett, a zenekar korábbi hozzáállásától merőben idegen, ráadásul messziről bűzlő izzadságszaggal átitatott hátraarc okán. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a sokáig pofozgatott, majd amatőr módon totálisan elcseszett hangzással még azt a kis élvezeti értéket is elvették abból az anyagból, amire rá lehetett bukkanni.

A Hardwiredról elsőként megszellőztetett dalokból aztán pontosan ugyanezt a minden érintett számára kínos, alapvetően indokolhatatlan feszengést, erőlködést véltem kihallani, és jobbára inkább csak tartottam a november 18-ától, amikor a magam részéről végleg le kell írnom a bandát. Ehhez képest ma ott tartok, hogy napok óta folyamatos rotációban pörög a monstre anyag a lejátszómban, amire a fekete album óta nem volt példa, és akkora lendületet kapott az újkori rajongásom, hogy általa végül még a Magneticet is sikerült jóra hallgatnom. A kollégák bizonyára részletesen elemzik majd az egyes dalokat, én szokásomhoz híven inkább az összbenyomásaimról számolok be, és az alapvető okokat firtatom arra vonatkozóan, hogy miért is történhetett mindez így. A lényeg számomra úgyis az, hogy 2016-ban újra öröm a Metallicával randevúzni.

Igen, utóbbi kijelentésemben az is benne van, hogy bár semmi sem indokolja a 77 perces össztávot, igazából nem unatkozom a Hardwired hallgatása közben. Hetfieldék nem tettek újabb kanyart a banda tekervényes sztorijába, viszont minden racionális megfontolás dacára az anyag frissnek, lendületesnek hat, és főleg sugárzik belőle, hogy alkotói élvezettel készítették. Ha az élő előadásokra gondolok, Lars szép magasra, Kirk kellően alacsonyra helyezte magának a lécet, de ennél sokkal fontosabb, hogy végre úgy szól minden, ahogy annak lennie kell, és persze most is lehet, de valójában nem érdemes a sounddal kötözködni. Ezen a ponton pedig tényleg mellékessé válik, hogy minden dalt károkozás nélkül meg lehetne vágni rövidebbre, teljesen mindegy, hogy 45 vagy 75 percig virít a vigyor az arcomon, ha már egyszer megjelent. A léggitárt köszönettel átvettem.

Pontozási rendszerünket elnézve és a Metallica eddigi teljesítményének tudatában nálam a Hardwired... To Self-Destruct reálisan legfeljebb nyolcas érdemjegyet kaphat, és a magam részéről nagy örömmel vésem be ide a „maximális" pontszámot, mert tényleg maximálisnak érzem a teljesítményt egy ilyen korú és státuszú bandától. Konkrétan a The Purslane Conspiracy óta nem okozott semmi ekkora élvezetet, és így lett számomra az év egyik legnagyobb félelméből az év egyik legkellemesebb meglepetése. (8)

0829met

Révész Béla: Bolond komolykodás gyanánt így kezdtem The Purslane Conspiracy elemzését április 1-jén: „Nyolc esztendő telt el a Metallica legutóbbi stúdióalbumának megjelenése óta (nem számolva minden idők egyik legbizarrabb kompozícióját, a Lulut), de megérte kivárni." Az időpontot módosítva nyolc és félre, tényleg megérte. Előzetes várakozásom teljesen negatív volt. A St. Anger teljes iránytévesztése, a Death Magnetic bizonytalan erőlködése, a Lulu iszonyata, a sarkvidéki bubisátor, az Antal-film és a folyamatosan belengetett „nagyon dolgozunk, de idő kell még, sajnos éppen elhagytuk a felvételeket, most éppen nem vagyunk elégedettek, de majd azok leszünk, a fasz tudja, mikor" dumák után egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a Metallica egyáltalán akar-e még albumot megjelentetni. De megcsinálta, és az már az első hallgatás során kiderült, hogy itt valamit nagyon elkaptak ezek a lusta disznók. Valami olyat, amire gyakorlatilag a fekete album óta vár a kiéhezett had.

Nem osztom hosszan az észt, egyrészt mindenki megírta fejben a saját kritikáját, másrészt a kollégák felettem már teleírták az internetet. A lényeg: az első CD olyan, mintha esszenciája lenne a Metallica eddigi munkásságának, ám frissen tálalva, minden erőlködés és önmásolás nélkül. Van itt Kill 'Em All, Ride The Lightning, Justice óriási adagban, fekete album – és ne tagadjuk, Load / Reload is ezerrel. Szerencsére a St. Anger kimaradt a buliból, így maximálisan kerek, különbözőségében is egységbe foglalt, tökéletesen kidolgozott és felépített anyagot kapunk. A címadó '84-es ízei, az Atlas, Rise! (mint a Metallica egyik legjobb nótája) mindent, még egy szemtelen Maiden-ízt is magába húzó komplexitása, a Moth Into Flame először furcsa, aztán mindent elsöprő apró finomságai gyakorlatilag el is hallgattatják az eddigi morcogókat, velem az élen. Mire idáig értem a cincálásban, Draveczki főnök – teljes joggal – szóvá tette, hogy „viccen kívül mondtam, hogy teljesen jó röviden is", így innentől szűk gatyával, szűk szóval: az első CD az a Metallica, ami a St. Angerrel megszűnt létezni. A másodikról jót vagy csak néhány szót. Végig B-oldal ízt érzek benne, és bár akad rajta egy-két kiemelkedő dal, de meg sem közelíti az első energiáját, feelingjét, örömét és az én negyvenegy éves bolond fejem visszaszédítését kamaszkorom legszebb nyaraihoz. Nincs vele gond, talán csak én érzem, mennyire nem kellene már ezt a vonalat erőltetni.

Mindent feledtet azonban egyetlen dolog: ilyen örömmel, jókedvűen, zúzósan és kedvvel nagyon régen hallottam a Metallicát zenélni. Ez így, ebben a formában iszonyatosan erős visszatérés a St. Anger óta tartó gödörből. Máig úgy tartom, hogy a Death Magnetic pótcselekvésből született album volt, ami feledtetni akarta az Anger kínosságát, ám nem vágyból, inkább kényszerből született. Az új anyag első CD-jén nyomát nem találom görcsnek vagy megfelelési kényszernek. És tartom, amit a kamukritikámban már megfogalmaztam: „a Metallica még mindig a világ vezető metal zenekara."

Ha nem lenne a második CD, az év albuma és tízből tizenkét pont. Így erős, nagyon erős nyolcas. Nem tudom, van-e még a Metallicában újabb nyolc év, hogy újat szüljenek, de az biztos, hogy ha ez volt az utolsó album, az égvilágon semmi hiányérzetem nem marad. Tökéletes lezárása lenne az életműnek. (8)

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #140 Flagellator1974 2017-01-31 21:34
Gratulálok a metálzene primadonnáinak, zene füleimnek!
Idézet
 
 
0 #139 DRAZSEN 2017-01-28 23:19
Idézet - Szornyeteg Lajos:
Idézet - DRAZSEN:
A csalódás kifejezés nem állja meg a helyét,mert az lett volna csalódás ha beüt az új album. De sajnos nem,nem történt az égadta világon semmi.Lement,meghallg attam,és egyetlen egy részhez sem szerettem volna visszaugrani,ho gy "uhhh ott abban baromi komoly az alapriff",vagy "bakker abban milyen király refrén volt",vagy "de király abban a verse".....
Semmiféle késztetést nem érzek,hogy valaha elővegyem ezt az albumot. A dúrva az,hogy időzítettük egy barátommal akivel anno a koncerteken ott voltunk,akivel a Metallicán nőttünk fel régen,hallgassu k meg egyszerre,és utána beszéljünk róla.
Egyetlen kérdéssel kezdtem a telefonban :" AKARSZ RÓLA BESZÉLNI?"
- NEM

ennyi.


az elso mondatodnak semmi ertelme. kerdezd csak meg a baratodat.


Megkérdeztem. Őt sem érte csalódás,mivel nem várunk már semmit sem tőlük.Csupán a kiváncsiság ösztönöz már velük kapcsolatban,és igen igazat adok itt mások által felhozott érvekre,ha ezt egy mai ifjú ismeretlen csapat addja ki,még kritika sem nagyon születik belőle.Több izgalmat,érdeke sséget,esszenci át rejtenek ma már más bandák anyagai,mint ez.Sajnos eljárt az idő,olyan ez mint a sport. A régi nagy focisták 10 perc után cserét kérnének ma a pályán egy virtuális térben
Idézet
 
 
0 #138 Szornyeteg Lajos 2017-01-26 09:25
Idézet - DRAZSEN:
A csalódás kifejezés nem állja meg a helyét,mert az lett volna csalódás ha beüt az új album. De sajnos nem,nem történt az égadta világon semmi.Lement,meghallg attam,és egyetlen egy részhez sem szerettem volna visszaugrani,ho gy "uhhh ott abban baromi komoly az alapriff",vagy "bakker abban milyen király refrén volt",vagy "de király abban a verse".....
Semmiféle késztetést nem érzek,hogy valaha elővegyem ezt az albumot. A dúrva az,hogy időzítettük egy barátommal akivel anno a koncerteken ott voltunk,akivel a Metallicán nőttünk fel régen,hallgassu k meg egyszerre,és utána beszéljünk róla.
Egyetlen kérdéssel kezdtem a telefonban :" AKARSZ RÓLA BESZÉLNI?"
- NEM

ennyi.


az elso mondatodnak semmi ertelme. kerdezd csak meg a baratodat.
Idézet
 
 
+1 #137 DRAZSEN 2017-01-25 23:59
A csalódás kifejezés nem állja meg a helyét,mert az lett volna csalódás ha beüt az új album. De sajnos nem,nem történt az égadta világon semmi.Lement,meghallg attam,és egyetlen egy részhez sem szerettem volna visszaugrani,ho gy "uhhh ott abban baromi komoly az alapriff",vagy "bakker abban milyen király refrén volt",vagy "de király abban a verse".....
Semmiféle késztetést nem érzek,hogy valaha elővegyem ezt az albumot. A dúrva az,hogy időzítettük egy barátommal akivel anno a koncerteken ott voltunk,akivel a Metallicán nőttünk fel régen,hallgassu k meg egyszerre,és utána beszéljünk róla.
Egyetlen kérdéssel kezdtem a telefonban :" AKARSZ RÓLA BESZÉLNI?"
- NEM

ennyi.
Idézet
 
 
+3 #136 Lajcsy 2017-01-14 13:24
Idézet - Chonos:
Idézet - nxnf:
Túl sok a fanbojkodás...ellenben objektív véleményt a hozzászólók között alig-alig olvastam. A helyzet az, hogy az anyag pályázik minden idők leggyengébb Metallica lemeze címre... A 2010-es évek egyik legnagyobb kamuja.

Magyarázd már el, kérlek, hogy lehet objektív véleményt alkotni valamiről.


Ő biztos egy droid, kábé akkor tud objektív lenni. Vagy nincs tisztában a szó jelentésével.
Idézet
 
 
+4 #135 Chonos 2017-01-13 18:07
Idézet - nxnf:
Túl sok a fanbojkodás...ellenben objektív véleményt a hozzászólók között alig-alig olvastam. A helyzet az, hogy az anyag pályázik minden idők leggyengébb Metallica lemeze címre... A 2010-es évek egyik legnagyobb kamuja.

Magyarázd már el, kérlek, hogy lehet objektív véleményt alkotni valamiről.
Idézet
 
 
-1 #134 nxnf 2017-01-01 11:38
Túl sok a fanbojkodás...ellenben objektív véleményt a hozzászólók között alig-alig olvastam. A helyzet az, hogy az anyag pályázik minden idők leggyengébb Metallica lemeze címre... A 2010-es évek egyik legnagyobb kamuja.
Idézet
 
 
+6 #133 Fátum Doktor 2016-12-13 22:22
Mivel sokan a hangszeres tudáson vannak fennakadva... lehet, hogy Kirk Hammett nem a világ legkreatívabb, precízebb gitárosa... kapásból tudnék mondani 7-8 másik gitárost, akik előrébb vannak a TOP10 listámon... de amikor 13 évesen meghallottam a Ride The Lightning közepén lévő szólót, túlzással mondom ugyan, de majdnem behugyoztam a gyönyörtől. Amire az album többi dala még rátett egy lapáttal.

Az új album pedig fasza lett! Egy kicsit mintha megint azt éreztem volna, mint régen. Már semmi nem olyan persze, de kit érdekel? Az Iron Maidentől sem várom már el, hogy csinálják meg a The Number Of The Beast 2-t, vagy a Powerslave 2-t. Még, ha utóbbi esetében azért nem ellenkeznék annyira. :)
Idézet
 
 
+11 #132 Knapp Norbert 2016-12-08 19:11
Üdv Mindenkinek!
Ez szerintem egy jó lemez.
A Reload óta egy M lemezt sem hallgattam egyhuzamban végig. Nem jöttek be, kész.
Ebben az albumban sem bíztam, de hát bejött. Az előzetesek alapján olvasott kommenteknél
már megosztó véleményeket vettem tudomásul, ezért féltem. De így, hogy az egész lemezt
hallgatom, kellemesen csalódott vagyok.
Az a véleményem, hogy ezeket a (jobb szó híján csak dzsi-dzsi-dzsi-nek mondom) gitár-ritmusokat
ilyen ízesen csak a Metallica tudja így prezentálni. (No meg a Black Sabbath) Ez nekem kellett!
A kommentekben felhozott zenei áthallásokat értem. (Black Sabbath, Megadeth) SŐt, megkockáztatva a
kiközösítést, első hallgatásnál úgy éreztem néhány nótánál, hogy egyes dalok jobban álltak
volna Megadave-nek a Risk album helyett. A Now That We're Dead címűt pedig simán elénekeltetném
Ozzyval. Ebben a dalban van számomra egy hatalmas libabőr: 4.10-nél kvázi véget ér a dal,
de mintha vennének még egy mély levegőt, és most megmutatják, hogy még egy kis energiabomba robban
még így 50+ -osan is.
Nem tudom, pár év múlva mit mondok erről a lemezről, de ez most 9/10.
(Tegnap a zasszony rávett egy kis (na nem arra :)) krumplipucolásr a. Jó, de a szobában a hi-fi
mellett. Ezt a lemezt tettem be. Lement az 1. CD, mikor benézett és megkérdezte, hogy karácsonyra
lesz-e kész a paprikáskrumpli , ugyanis a Halo On Fire végére még csak egy szem krumpli volt
megszabadítva a héjától, mivel menetközben előkerült a légdob és a léggitár.)
Ja, és Kirk és Lars jó munkát végeztek. Szeretnék én így nem tudni!
Szóval, jó lemez ez!
(A borító nem tetszik. A promófotók sem. Ezeknél a túl kontrasztos fényképeknél jobban előjön, hogy
már nem olyan túl fiatalok. De úgysem ettől lesz jó egy lemez.)
Idézet
 
 
+2 #131 blackmagic 2016-12-06 08:58
Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a világon akinek jobban tetszik a Death Magnetic. A Beyondot is kedvelem. '87 óta hallgatok Metallicat, és nálam a hármas lista: Justice, Ride,DM. Szerintem most először akarták a rajongók ízlését kielégíteni. De olyan zenét írni ami kielégíti a thrasherek az ekszitlájtosok és a loadosok igényeit is az nehéz.
Idézet
 
 
+8 #130 csoli 2016-12-04 16:30
Szerintem is fel lehetne ébredni már! Azoknak, akik új Master of Puppets-et, Ride the Lightning-ot vagy Black Album-ot várnak. Olyanok már nem lesznek, nem is kellenek, már megvoltak. Ez a csapat mindig is a maga útját járta, soha nem féltek új dolgokat kipróbálni, valami mást csinálni mint annak előtte. Persze játszhattak volna biztonsági játékot is, csinálhattak volna még vagy nyolc Master-t vagy Black Album-ot, szerintem simán ment volna nekik. De nem tették és ettől olyan színes, sokrétű az életmű. Mindenki válogathat belőle kedve szerint. Én sem hallgatok Reload-ot, St.Anger-t vagy Death Magnetic-et, legfeljebb néhány nótát róluk. De ez az új anyag nálam betalált, odateszem azon albumaik mellé amelyeket szeretek és mind a napig szívesen hallgatok. Nekem egyébként a Load a favoritom, azért is tetszik az új (dupla)album mert sok közös vonást mutat azzal, leginkább azt a vonalat vitték tovább. És szerintem ez a Metallica legtesthezállób b stílusa, ez az esszenciája. Az emberek változnak, fejlődnek az évek során, vannak zenekarok amelyeknek a zenéje is változik ezzel együtt. Van aki tud azonosulni ezzel, aki nem annak ott vannak a korábbi művek. Én a Load-ig tudtam azonosulni azzal amit csináltak és most lényegében visszakaptam azt a Metallicát, a többi album legjobb pillanataival nyakon öntve. Már, hogy ne örülnék neki?!
Idézet
 
 
-7 #129 AcCEsS 2016-12-02 19:33
Mestermű? Ébresztő! Fantasztikus, hogy a többség ennyire örül és tapsikol az új Metallica album miatt, de számomra csalódás, habár nem tudom mit is vártam tőlük. Egy-két jobb momentumot leszámítva az első lemez totál középszerű, a második meg egyszerűen dögunalom. De az annyira fárasztóan dögunalom, hogy többszöri meghallgatás után se igazán tudok felidézni a rajta sorakozó dalokból semmit, még eldúdolás szinten sem. A paradoxon az, hogy érzésre meg mintha már mindet ezerszer hallottam volna valahol. Persze ízlések és pofonok, de az az véleményem, ha a borítóra nem METALLICA lenne írva, hanem mondjuk STEEL DEATH, vagy valami hasonló baromság, a kutya nem lenne kíváncsi rá, vagy az első meghallgatás után kukázná az egészet. Az új csapatok jó része bőven túlteljesíti ezt a produktumot, egyszerűen ezért, mert bennük még ég a tűz. Hiába a nagy hírverés meg a sok-sok millió dollár, a végtermék enyhén szólva is egy szimpla rutinmunka, egy egyszerű ujjgyakorlat. Persze tudom én, hogy a listák élén áll, de az az érzésem, hogy ennek nem a valós érték, hanem inkább a kíváncsiság a háttere. Iszonyat szomorúsággal tölt el, de számomra végleg meghalt ez a csapat, már csak egy szép emlék a múltból. Ellenben a velük egyidősek brillíroznak, a Sodom, a Destruction vagy a promófelvételek en meghallgatható új Kreator igencsak feltámadtak, pl. ez utóbbi Gods of Violence számának 20 másodpercében több ötlet és energia van, mint a Metallica új, 2 (vagy 3) albumában összesen. Hááát a nagy rivális Megadeth Dytopia lemezét már nem is merem említeni... Egy dolog azért foglalkoztat az új album kapcsán: Ők voltak jobban beszarva a kiadásától, vagy a rajongók?
Idézet
 
 
+1 #128 pelu 2016-12-01 23:59
Egyértelműen kellemes meglepetés a lemez. Változatos lett, és bátor, viszont valamiért mégsem ragadt bele a lejátszómba. Pedig az első hallgatás után úgy éreztem, h még jobbá fog érni, de nem. Azért jár az elismerés nekik. Jó, h újra megmutatták magukat.
Idézet
 
 
+7 #127 csoli 2016-12-01 18:54
Hát gyerekek, ezek megcsinálták! A vén faszok - dobolási, gitározási és énekelési tudás nélkül :) - kurva nagy középső ujjat mutattak a világnak. A fikázóknak, huhogóknak, károgóknak. Nem tudok beeszmélni, magamhoz térni attól amit hallok. Nem vagyok már 20 éves, nem gondoltam, hogy zene még ilyen hatással tud lenni rám. A véleményem az anyagról: hangzás 12/10; a dalok között van néhány gyengébb, de a nagy részük mestermű; a 6-8 perces számok 4-nek se tűnnek, némelyiket hallgatnám napestig egyfolytában; Hetfield 10/10; Lars kihozta magából a maximumot; Kirk sajnos még nem, de jó úton halad - némelyik nótában megint rendesen élvezem a játékát, a szólóit (a Halo On Fire végének katarzisa 90%-ban neki köszönhető), és ami a legfontosabb: a legtöbb dalban megint 100%-ig, koppra oda illő szólókat játszik; Rob is megjött, lehet nem tűnik fel a játéka, de ha lekevernék a basszust lenne meglepi; imázs, zenei alázat, játék élvezete, felszabadult, görcsmentes örömzenélés 10/10. A kedvenceim: Now That We're Dead (talán a legjobb riff amit életemben hallottam), Dream No More, Halo On Fire. A teljes anyag: objektíve 9/10; szubjektíve, ha azt a 2-3 gyengébb szerzeményt kivennénk belőle 10/10; nosztalgia faktor 12/10 :) Vén marha létemre, gitárral a nyakamban headbang-elek a TV előtt miközben mennek a klipek, alig várom, hogy valamelyiket eljátszhassam. Köszönöm az élményt METALLICA !!!
Idézet
 
 
+1 #126 Lantis 74 2016-11-27 08:50
A sokadik meghallgatás után, azt mondóm jó ez a lemez. Nem hibátlan de, ízig vérig METALLICA . Vannak számok amiket sokadik hallgatásra se tudtam megkedvelni és vannak olyanok amiket többször is ismételt a lejátszó. Ma ez a Metallica. Nálam 10/9 ez az album.

Sokan még mindig Thrash metál bandának mondják a Metallicát. Szerintem ez tévedés annó ők is ezen műfaj keretein belül indultak de ma már szerintem nem ez a legjellemzőbb rájuk. Igaz hogy, vannak még most is thrash metálos számaik de, már nem ez a fő vonaluk.
Idézet
 
 
-4 #125 Béla 2016-11-24 17:07
Egy csomó szám össze-vissza van törve, ez vmi koncepció?
Idézet
 
 
+1 #124 Levike 2016-11-24 16:54
Nekem tetszik a lemez, a Black óta a legjobb lemezük nálam.
Jól szól és változatosnak is találom, fiatalos friss hatású anyag.
Egyértelmű favoritom az Atlas, Rise !, de tökéletesen elvagyok az összes dallal. Engem megvettek most ezzel.
Idézet
 
 
+5 #123 izé 2016-11-24 13:26
Tényleg, ilyen formában nincs :)
For whom the bell tolls
Disposable Heroes
Azt hiszem elég régen fordult elő velem, hogy leírjam őket. Talán 89-ben kazetta hátuljára.
Idézet
 
 
-10 #122 Pap Öcsi 2016-11-24 13:01
Idézet - sziszka:
Idézet - Pap Öcsi:
Idézet - izé:
Idézet - izé:
"Befékezős riff": jelen esetben ezt jelenti: két negyedre 1 triola esik, ami itt 2x ismétlődik.


from whom to bells..., disposaple, -most ez a kettő jutott eszembe.


Ezek melyik banda dalai, okostóni? Címre halványan ismerősek.


mar elnezest, de ha jol remlik, ott az volt a kerdes, hogy a metallica csinalt-e mar ilyet. erre erkezett a ket pelda.


Az okés, csak a két példa nem jó, mert ilyen című dalai a Metallicának nincsenek.
Idézet
 
 
+7 #121 izé 2016-11-24 12:52
Tisztelt Pap Öcsi!

Tudni nem szégyen! Cseke Feri nagyon jól, találékonyan fejezte ki magát egy ritmikai képlet meghatározására .-én csupán ezt egészítettem ki egy szakmai meghatározással . Nem okoskodásról van szó. Segíteni próbáltam a megértését ennek a jelenségnek. Ha valaki tud valamit azt az információval nem rendelkezőnek nem kell úgy érezni, hogy akkor ő hülye mert nem tudja. Pont ezt a frusztrációt igyekszem kioltani amikor néha oktatgatok gitározásra valakit, hogy ne az én "jobban tudomon" legyen a hangsúly hanem azon, hogy ő tudhatja még jobban is mint ahogy jelenleg tudja. üdvözlettel: izé
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.