Nem tagadom, egy időben, mondjuk úgy a We Sweat Blood és a Sleep Is The Enemy idején a rock'n'roll egyik titkos fegyverének, reménységének, sőt, potenciális megmentőjének tartottam Danko Jonest és aktuális társait, aztán ez az érzés szépen elmúlt, ahogy a trió szépen beleszürkült önmagába. A mélypont alighanem a 2012-es, menthetetlenül lapos Rock And Roll Is Black And Blue-nál érkezett el, ahol én a magam részéről konkrétan le is írtam a csapatot. Aztán Danko valahogy összekapta magát, és a legutóbbi Fire Music már a válságból kifelé vezető úton született. Szerencsére a Wild Cat is ezt az ösvényt követi.
