Shock!

december 12.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Korn: The Serenity Of Suffering

korn_cIgencsak megmosolyogtató látni, hogy 2016-ban a Korn név hallatán a netes közegben még mindig azon megy a vita, vajon melyik skatulyába is lehetne belegyömöszölni a bandát. Egyesek képtelenek elszakadni a múlttól, és még mindig a rég porrá hamvadt nu metal koporsóját ráncigálják elő, hogy abba temessék el újfent egykori kedvencüket, mások megengedőbbek, és bár óvatosan ugyan, de már a metal jelzőt is merik használni Jonathan Davisékkel kapcsolatban. De találni olyanokat is, akik egyenesen lepopozzák őket, aminek főként a zenekar dubstepes kalandja az oka. Egyfelől: kit érdekelnek a címkék? Másfelől pedig mindez újfent csak azt bizonyítja, mennyire rühelljük a változást. Mert hát ki gondolta volna a '90-es évek közepén felbukkanó, Adidas melegítős, látszólag a kor deszkás tini lázadóit megszólító zenekarról, hogy nem ragadnak le a sikeres receptnél, és több mint két évtized után is itt lesznek, méghozzá érettebb, új formában? Az ilyen hozzáállást mindig szimpatikusnak találtam, de egy maréknyi zenekaron kívül másnak nem is igen áll jól a status quo erőltetése.

megjelenés:
2016
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 158 Szavazat )

A Korn 1994 óta zeneileg annyi fázist járt már be, hogy szinte mindenki, aki vonzódik a súlyosabb muzsikákhoz, megtalálhatta a maga kedvenc lemezét tőlük. Nálam a korai, recsegős, zilált világuk épp úgy favorit, mint a későbbi dallamosabb vonal, és sokakkal ellentétben szívesen hallgattam a 2011-es The Path Of Totalityt is, dacára Davis igencsak eltúlzott kijelentéseinek a dubstepesített metalról meg a zene jövőjéről. Ugyanakkor a legutóbbi The Paradigm Shift kiherélt slágeresedése nagyon nem nyerte el a tetszésemet, úgyhogy az idei anyaghoz is elég szkeptikusan közelítettem.

Dallamosabb és keményebb, mint az előzőek: ismerősek ezek a szavak, igaz? A The Serenity Of Suffering esetében szerencsére mindez nem csak üres jelzőpuffogtatás, hanem a Korn végre ismét készített egy kemény, horzsoló albumot, amit nem feledtek el telepakolni jobbnál jobb refrénekkel, a végeredmény pedig az Untouchables, de legalábbis a Take A Look In The Mirror óta simán a legjobb eresztésük. Ami elsőre feltűnik ezen a lemezen, az a bivaly hangzás: a földmagig lehangolt gitárok bömbölve aprítanak, a lábdob úgy dübörög, mintha a ház falát akarnák vele lebontani, és a Korn védjegyének számító basszus is minden eddiginél jobban belesimul az összeképbe, de végig markáns marad. Ez a letisztult hangkép pedig rohadt jól illik a 2016-os Kornhoz. Hol van már a koszos, nyers, fésületlen őrjöngés! Ami viszont ismét van, az a keménység, a súly, és persze a dallamok.

A nyitó Insane tökéletesen bemutatja, merre is tartunk: Munky és Head rég eregettek már ennyire morcos riffeket, a verze igen sötét és mogorva, amit aztán egy jófajta Jonathan-refrén old fel valamelyest. Az új album igazi fénypontja egyébként maga az énekes: Davis hangja ismét erőteljes, s bár nem a legképzettebb énekes, elég sokszínűen használja orgánumát ahhoz, hogy ne váljon hamar unalmassá a műsora. A klipesített Rotting In Vainben például óriási témákat ad elő, a The Hatingben szinte csöpög a hangfalakból keserű, magatehetetlenségből táplálkozó haragja, és itt még hörög is kicsit. Ám a legváltozatosabban talán a záró Please Come For Me-ben használja ki hangi adottságait, de egyébként is, végre ismét van dög a hangjában, és a felvételek tanúsága szerint élőben is igen jó formát hoz mostanában.

Sok szó esett arról, hogy mennyire kemény a The Serenity Of Suffering, de azért csak óvatosan közelítsen, aki még mindig az első négy albumot sírja vissza. A gyerekkori traumák ellen fiatalos dühvel harcba szálló hozzáállás már a múlté, ami persze nem is csoda, hiszen negyvenes éveik közepén járó zenészekről van szó, akik nyilván túlléptek már azon, hogy a sarokban zokogjanak az őket ért igazságtalanságok miatt. A sötétség ugyanakkor még nem múlt el, amit a már említett The Hating is szépen bizonyít: mindaz a világ- és önutálat, ami olyan egyedivé és sikeressé tette a bandát, megvan ebben a dalban is, csak épp kevésbé kaotikusan fogalmazzák meg, mint annak idején. Mindezt azért érdemes kiemelni, mert bár a csapat már régóta járja ezt a gatyába rázott, slágeresebb vonalat, a mostani lemez mégis sok tekintetben az újkori Korn legkomorabb lemeze.

Kiemelkedő a Corey Taylort is felvonultató A Different World is a maga pattogós refrénjével, vagy a személyes kedvenc Take Me, ami pofátlanul nagy slágernóta, s olyan tágas terű az egész, ami egészen szokatlan ettől a zenekartól. Az Everything Falls Apart elsőre szerelmes lírának tűnik, ám inkább nyomasztó utazás az egész egy darabjaira hullott elme kietlen üregeiben, és ennek ellenére is képes egészen fogós maradni. Hangszeres oldalról is ereje teljében van a zenekar: a Munky és Head alkotta gitárduó izmos témákkal szerelte fel az albumot, a Die Yet Another Nightban például a jellegzetesen kornos megoldásokon túl nem félnek belemászni egy-egy témába és kibontani azt, amíg a dal keretei és persze a saját stílusuk is engedi. Fieldy basszusgitárja is a szokásos módon adja a minimalistán zakkant alapokat, amit Ray Luzier nem túlbonyolított dobolása támogat igen vehemensen.

Az egyetlen problémám ezzel a lemezzel, hogy mindegyik dal túlzottan tradicionális felépítésű, gyakorlatilag az összes nóta ugyanazon hagyományos recept alapján íródott, amelyből a zenekarok 98 százaléka dolgozik. Persze ez nem újdonság, a csapat már jó ideje ezt a módszert követi, de azért sajnálom, hogy ebből a szempontból nem lett változatosabb az anyag. Mert máskülönben erős ez a tizenkettedik nagylemez, aminek talán az a legnagyobb erénye, hogy képes lehet még új rajongókat szerezni a bandának, így, több mint két évtized után is.

 

Hozzászólások 

 
+1 #21 kornel 2020-10-25 08:52
Fieldy könyvét olvasva Korn az aláfestő zene.A Black is the soul-t hallgatva mindig az jár a fejemben,hogy az In Flames-nek is vmi hasonló vonalon kéne ma mozognia.Az előző lemezes Never never dallamait meg biztos hallottam már vhol,de nem bírok rájönni,hol.
Idézet
 
 
+1 #20 GTJV82 2020-09-11 09:21
Ez talán a legjobb újkori lemezük, szinte hibátlan. 10/10
Idézet
 
 
-1 #19 JaideeSky 2018-01-10 18:26
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - NeverMind:
Ui:. A nemrég húszéve 'Peachyről várhatok még egy cikket a Klasszikushock-ban? Szeretem az írásaitokat, és ez meg egy elég meghatározó album (és banda) volt.

Peachy most kimaradt, lehet, hogy egyszer lesz majd. Szerintem az Untouchables lesz majd leghamarabb ott a zenekartól, jövőre.


Na és az hol marad? Már 2018-at írunk :) Hiányolom továbbá a fentieken kívül a Follow The Leader, TALITM és a személyes kedvencem, az Issues kritikáját is :D

Faszántos album lett nagyon a Serenity of Suffering, minden várakozásomat felülmúlta. Vannak gyengébb számok is az album második felében (nekem pl a Next In Line), de még azok is kifejezetten élvezhetők. A bónuszszàmok is említést érdemelnek, a Baby nekem kifejezetten bejött, pláne a meglepően Follow The Leader-es hangzàs miatt ☺
A kritikában megemlítve Jonathan élő teljesítményèt tekintve: koncertfelvétel eket hallgatva valóban, jò formában van ez az ember. Ezèrt nem fér a fejembe, hogy koncerteken mi a francért kell agyoneffektezni meg visszhangoztatn i, stb. a hangját. Merthogy baromira nincs szüksége rá! Ha csak hangulati elem, akkor viszont megértem, bár az sose tragédia, ha a live performansz nem echte úgy hangzik mint az album.
Idézet
 
 
+7 #18 Dead again 2017-02-08 12:00
Korrigálom magam: megadom a tízest nekik. Mióta megvan, nem tud kijönni a lejátszóból, egyáltalán nem unom. Hatalmas lett.
Ugyanakkor érkezett ugyanakkor a felismerés, hogy a Paradigm shiftet annak idején bizony kissé túlértékeltem, ma már egy ponttal lejjebb adnék.
Idézet
 
 
+6 #17 eyehategod 2017-01-23 13:11
addig hallgattatnám Chinoval ezt a lemezt míg észhez nem tér....
Idézet
 
 
+11 #16 pelu 2016-12-19 23:15
Amúgy nem nagyon tapasztaltam még olyan come backet, mint amit a Korn az elmúlt két albumával megcsinált!
Idézet
 
 
+7 #15 pelu 2016-11-29 13:58
Hiába mondják, a Korn nem lépett vissza az alapokhoz. Kérem szépen ebben az egész pályafutásuk benne van, nem lehet egy az egyben az első néhány albumhoz hasonlítani. De tényleg jó lett, és ennek nagyon örülök. Áprilisban pedig irány Bécs, a jegy már a zsebben! :D
Idézet
 
 
+6 #14 Montsegur 2016-11-12 13:05
Ez brutálisan jó lett, nem nagyon jön ki a lejátszóból :-)

A Deftones Koi No Yokan-ja óta nem hallottam ennyire jót ebben a műfajban. Talán nem is véletlen, hogy a Different World riffje eléggé hasonlít a Swerve City-re. Jó, hogy a Deftones maradt ezen a vonalon, még jobb, hogy a Korn is visszatért ide.
Idézet
 
 
+6 #13 Anomander 2016-11-05 20:44
Na eljutottam ehhez is végre (off: nem tudom hogy vagytok vele, de egyre nehezebben bírom tartani a lépést ebben a lemezdömpingben ), és remek lett!
Érett zene, sokféle hatásból áll össze, mégis egységes, van stílusa. Tényleg felnőttek:)
Ugyanakkor fülbemászó is, nagy meglepetés számomra ez az album, eddig annyira nem voltam oda értük, de ezt most felülvizsgáltam .
Idézet
 
 
+9 #12 Bólogató Kutya 2016-11-05 20:05
Bírom az olyan zenészeket, akik nem félnek változtatni, ha úgy érzik, csak a saját hangjukat követik. A Korn-t is ilyen őszinte bandának tartom, a dubstep vuttyogást is vállalták (a Path nem tetszett pár dalt leszámítva), aztán folytatták tovább, megint alakítva. Tetszik ez a fajta nyitottság, és a korábbi kanyarjaik nélkül ez a lemez sem ütne ekkorát. Mert az elektronika itt is vartyog a háttérben, vannak (hozzájuk képest) poposabb dallamok, de az egész egy olyan fasza kombinációban áll össze, az újabb hatásaikat úgy építették be a zenéjükbe, hogy az első lemeztől az utolsóig bejárt utakról fellelhető benne minden egy kicsit, nagyon megtartva a csak rájuk jellemző markáns vonalat. Ebben biztos vastagon benne van a visszatérő Head is, Luziertől meg mindig lehidalok, miket üt!
Nálam a 2007-es cím nélküli talált be eddig legjobban (Terry Bozzio vendégszereplés ével!). De ezt most nagyon jó hallgatni.
Az év egyik legfontosabb albuma, csak azért 'egyik' és nem 'a', mert kényeztetve vagyunk idén rendesen (Gojira, Death Angel, Testament, Metallica, nem sorolom, tudjátok.)
Idézet
 
 
+5 #11 shmonsta 2016-11-04 16:27
Nekem a The Paradigm Shift valamiért jobban működött, arról már elsőre is maradtak meg dolgok. De ettől függetlenül jó ez is, csak még idő kell, hogy teljesen összebarátkozzu nk :)
Idézet
 
 
+11 #10 notreadam 2016-11-03 17:20
Nagyon jó lett ez az album. Az Everything Falls Apart-tal pedig nem tudok betelni,óriási! !!
Idézet
 
 
+7 #9 Codename333 2016-11-03 10:06
Nagyon Jól esettt újra az igazi Korn-t hallani.Pedig már kezdtem temetni őket bár az előző lemez sem volt már rossz de azt hiszem nekik talán jobb ha annyira nem kísérleteznek hanem jól bevált receptet követik. Nálam 10/10. rég nem jött be nekem se ennyire Korn lemez.
Idézet
 
 
+12 #8 valarmorgulisz 2016-11-03 09:41
Abszolút jól sikerült. Simán odatehető a legjobbjaik mellé. Minden dalt erősnek érzek (ha nagyon vakarnám a fejem akkor a záródalt húznám ki), ebből pár simán kedvenc lesz a bandától.

Még mindig az Issues és az uNtouchables az etalon nekem, de ennyi lemez és év után szeretnének sokan még ilyen lemezt írni.
Idézet
 
 
+10 #7 Scud 2016-11-03 09:09
Gimi óta nem jött be ennyire KoRn lemez.

Mellesleg, KoRn- tól rendhagyó módon az Everything Falls Apart
című dalban behúzást is hallani a gitárokon. Aszem ilyen még nem volt. Head-ék nyilatkozták valahol a tecsőn, hogy Ross Robinson javasolta nekik az első album felvételekor, hogy ne legyen huzogatás.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.