Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Kamelot, Evergrey, Amaranthe, Sons Of Seasons - Budapest, 2011. május 3.

kamelot_flyerAz eredetileg a PeCsába hirdetett bulira előzetesen egyfajta többismeretlenes egyenletként tekintettem. Egyfelől mindjárt a helyszínváltozás miatt („Ennyire rosszul fogynának elővételben a jegyek?"), másfelől pedig ugye a Kamelot frontján bekövetkezett személyügyi fejlemények okán („Pótolható-e egyáltalán Khan hangja, stílusa és színpadi egyénisége?"). És akkor még nem is említettem az Evergrey kérdését, akik egy teljesen megújult felállással vágtak neki az európai koncertkörútnak.

időpont:
2011. május 3.
helyszín:
Budapest, Club 202
Neked hogy tetszett?
( 7 Szavazat )

A nézőszám végül szerencsére jól alakult – a PeCsában ez a néhány száz ember ugyan kétségkívül hülyén festett volna, az egykori Wigwamban azonban ez a létszám okésnak volt mondható. A főállásban Kamelot billentyűsként funkcionáló Oliver Palotai vezette Sons Of Seasonst ugyan még meglehetősen kevesen néztük, de aztán csak szivárogni kezdtek a népek. Aki lemaradt róluk, az egyébként bánhatta, mert alapvetően egy kellemes koncertet vezényelt le a fronton álló Henning Basse (ex-Metalium) énekes és a mögötte felálló brigád. Kedvenc német power metal vokalistám ugyan felszedett vagy 15 kilót az utóbbi években (ennek jó részét is tokára), és a színpadot sem szedte szét úgy, mint régen, azonban a hangja szerencsére mit sem kopott a metaliumos időkhöz képest. Ez a zene ugyan progosabb, agyasabb, és egyben sötétebb kisugárzású is (valahová a Beyond Twilight és a kései King Diamond lemezek világa közé lőhető be, amit művelnek), de a jobbára a mikrofonállványára görnyedő Henne ebben a zenei közegben is kiválóan helytállt. Nem egy első blikkre ható muzsika ez amúgy, az albumok előzetes ismerete nélkül nem csodálom, ha valaki nem tudott elsőre mit kezdeni vele, de a hol billentyűző, hol gitározó Oli bandájára érdemes odafigyelni mindazoknak, akik kedvelik a sokadjára is új dolgokat felvillantó, összetett zeneiségű, koncepciózus szövegvilágú muzsikákat. Az első és utolsó dalban felbukkanó, táncolgató hölgyemény produkcióját ugyan – tök felesleges lévén - megspórolhatták volna, de ettől eltekintve rendben volt a csapat élő teljesítménye.

Nem úgy a svéd Amaranthe-é, akik egész egyszerűen nem értek még meg egy ilyen komoly Európa-turnéra. Lehet, hogy sokakat magamra haragítok a véleményemmel, de nézetem szerint ez éppen olyan egy, a tiniközönség igényeit megcélzó, megtervezett csapat, mint pl. a Sonic Syndicate. A három (!) frontemberrel kiálló formációban van egy dekoratív és egészen jó hangú leányzó, egy lányosan sima képű rasta arc (ő hozta férfi oldalról a tiszta témákat) meg egy tetkós-borostás, old school kiállású (és Mikael Stanne-ra erőst hasonlító) hörgőgép – nos, ők még a láthatólag tükör előtt sokat gyakorolt, helycserés pózolásokba is belesültek időnként, és a valóban markáns hangú, magabiztos fellépésű leányzót leszámítva az énekteljesítményekkel is gondok akadtak. A hörgős srác még hagyján, az ő hangja szimplán csak jellegtelen, de a raszta arc orgánuma és stílusa nem csak hogy fájóan arctalan volt, de igen komoly hamisságok is becsúsztak nála nem egy helyen. A zenei alapokról sajnos a mindenáron való megfelelni akaráson kívül nem sok mindent lehet elmondani: itt egy kis gothic, ott egy kis Göteborg, helyenként pedig táncitánci témák – csak éppen az átfogó koncepciót nem érezni az egész produkció felett. A színpadi rutin hiánya még hagyján – mindenki kezdi valahogy -, az viszont tényleg baj, hogy ennyire izzadtságszagúan matekos a csapat. Sokaknak bejött egyébként a műsoruk, komoly tapsokat kaptak, de engem ennek ellenére nem sikerült meggyőzniük. Van ez így.

Amaranthe setlist:

1. Leave Everything Behind
2. Enter The Maze
3. 1.000.000 Lightyears
4. Automatic
5. Call Out My Name
6. Rain (It's All About Me)
7. My Transition / Hunger

Az Evergrey ellenben jött, látott és tarolt; egészen pontosan már a nyitó Leave It Behind Us – Monday Morning Apocalypse – Wrong trióval megvettek kilóra, és ez a lendület a bulijuk végéig kitartott. A show-t a hátán persze az énekes-gitáros-agytröszt Tom Englund vitte, de az egységesen markáns kiállású csapat úgy dolgozott mellette-mögötte, mintha nem ez lenne a debütáló turnéja ennek a teljesen megújult felállásnak, hanem már vagy tíz éve gyűrnék az ipart a Főnök kezei alatt. Bár magamban mindig is véreskezű diktátorként gondoltam Englund mesterre (talán az is), mindenesetre jólesően meglepő volt látni, mennyit poénkodott oda-vissza a zenésztársakkal a színpadon – éppenséggel nem egy Yngwie benyomását keltette az arc, ha érted, mire gondolok. A viccelődésekből különben a közönség is jócskán kapott – az Evergrey szövegek szinte monomániásan depressziós, keserű hangulatát ez klasszul ellenpontozta, felhőtlen hangulatot varázsolva a terembe (konkrétan volt, ahol Tom egész egyszerűen elröhögte magát éneklés közben). Az addig kissé tétován megszólaló motyó náluk szerencsére már úgy dörrent meg, ahogy kell; voltaképpen az egész estét tekintve is az övék volt a legjobb hangzás. A roppant csúnya fejekből álló csapat sajnos csak 9 dalt játszott ez alkalommal, de egy önálló bulijukon akármikor megnézném őket újra. Egész egyszerűen egyben van a zenekar, kézben van a produkció, és – látszólag legalábbis – emberileg is tök jól működik ez az aktuális felállás. Mivel az egyébként eléggé megosztó új album engem személy szerint nagyon megtalált, sokat vártam ettől a koncerttől, és szerencsére fikarcnyit sem kellett csalódnom. Visszajöhetnének majd egy saját turnéval is hamarosan.

Evergrey setlist:

1. Leave It Behind Us
2. Monday Morning Apocalypse
3. Wrong
4. Blinded
5. The Masterplan
6. Recreation Day
7. Frozen
8. Broken Wings
9. A Touch of Blessing

A rockszíntérről való végleges visszavonulását nemrégiben deklaráló Khan helyett beugróként a Rhapsody Of Fire éléről ismerős Fabio Lionével kiálló Kamelot koncertjétől – Khant pótolhatatlannak gondolván – előzetesen eléggé fáztam, de az élet végül alaposan rámcáfolt. A tök jellegzetes stílusú, szimpatikusan szerény kiállású, frontemberként pedig kiváló norvég srác ugyan mindig is hiányozni fog nekem a csapatból, de ez az este megmutatta, hogy azért nélküle is művelhetnek emlékezetest a többiek. A '92-'94 körüli James LaBrie-re roppantul hasonlító Lione szerencsére épp egészséges mértékben vitte bele saját magát a produkcióba: hűen hozta Khan dallamait és frazírjait, láthatólag tudomásul vette és tiszteletben tartotta mindazt, amit a szituáció megkövetelt tőle, de ugyanakkor nem akarta szolgai módon sem leutánozni Royt. Várakozásomon felül jól teljesített az arc - ha nem tudnám, hogy a Joey DeMaionak köszönhetően hosszabb kényszerpihenőre küldött, mostanában újra felpörgő Rhapsody Of Fire mellett vélhetően semmi fölös ideje nem marad majd, akár azt is mondhatnám, legyen ő Khan utódja. Ez nyilván nem így lesz, de ez a koncert azt mindenképpen megmutatta, hogy egy valóban körültekintő döntés után lehet, és lesz még folytatása a Kamelot sztorinak.

Kamelot setlist:

1. Rule the World
2. Ghost Opera
3. The Great Pandemonium
4. The Human Stain
5. Center of the Universe
6. Descent of the Archangel
7. A Sailorman's Hymn
8. When the Lights are Down (with Tommy Karevik)
9. Soul Society
10. Keyboard Solo
11. Hunter's Season
12. Necropolis
13. The Haunting (Somewhere in Time) (with Simone Simons)
14. Drum Solo
15. Forever
16. Bass Solo
17. Karma
18. March of Mephisto

Fabio mellett a legtöbb tekintetet egyébként a Csányi Szabiba oltott gonosz törpe kiállású bőgős, Sean Tibbets gyűjtötte be, ő lényegében második frontemberként, aktív és látványos színpadi jelenléttel vitte a hátán a bulit, de Casey Grillo látványos dobolása sem volt utolsó. Oli Palotai és a főnök, a gitáros Thom Youngblood már jóval visszafogottabbak voltak, ők inkább csak szerényen mosolyogva tették a dolgukat. A műsor egyébként a The Fourth Legacy albumtól kezdődően mazsolázott a banda életművéből, az egészen korai érát hanyagolták – a következő turnéra azért ezen nem ártana igazítani picit, már csak az ősrajongók kedvéért sem. A körútra a bandával tartó Epica-énekesnő Simone (civilben Oli Palotai párja) a The Hauntingban kapott vokális szerepet, míg a háttérénekesként a zenekart elkísérő Seventh Wonder torok, Tommy Karevik a When The Lights Are Downt kapta meg egy az egyben – ezt teljes egészében ő énekelte, előre is jött a frontra ebben a dalban. Sajnos – ellentétben Fabióval – neki nem sikerült visszaadnia az eredeti verzió érzelmi töltetét; arról nem is beszélve, hogy fazonálisan is eléggé kilógott a produkcióból. Az okosan felépített műsorban számomra egyébként a lassan hömpölygő, málházós Necropolis volt a csúcspont (nem gondoltam volna, hogy előveszik ezt a nótát), de a kötelező darabok (lásd: setlist) mellett a szintén emésztősebb March Of Mephisto is klassz volt nagyon. Ezzel búcsúztak különben – nem egy tipikus ráadásszám, de kiválóan működött.

A zenekar láthatólag elszánt a folytatást illetően, és az itt tapasztaltak fényében én is azt mondom, hiba volna leállniuk ebben a szituációban. Ha Khan méltó utódját (de nem klónját!) megtalálja a csapat, akkor még várhatnak jó idők a Kamelotra, efelől nincs kétségem. Nem is stresszelik túl a jelek szerint a helyzetet, legalábbis a koncert után a tagok (a többi résztvevő brigád tagságával egyetemben) a klubba kijőve kimondottan vidámnak, felszabadultnak tűntek, szimpatikus módon beszélgettek, fotózkodtak a rajongókkal, ésatöbbi. Viszlát a következő turnén, már egy stabil, végleges felállással!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.