A pareidolia – hivatalos meghatározása szerint – olyan illuzórikus érzet, amelynek során bizonytalan és véletlenszerű ingereket konkrétnak és tisztán kivehetőnek érzünk. Amikor a gyerekek sárkányokat és barátságosan mosolygó macifejet látnak bele a felhőkbe, vagy mikor a vájtfülű cenzorok a Beatles visszafelé lejátszott lemezein sátánimádatra felhívó mondatokat vélnek hallani. Én pedig nézem a Mad Robots csoportképét, és egészen olyan, mintha a Room Of The Mad Robots tagjait látnám rajta. De ez nem pareidolia, a két csapat nyilván egy és ugyanaz (illetve a „Room Of The" előtagon kívül eltűnt még Novaszel Attila sampleres/billentyűs is), én pedig nem is teljesen értem, hogy mi szükség volt a névváltoztatásra. Mivel egyrészt a régi jobban tetszett (még ha az új logó egyszerűségében zseni is), másrészt pedig a csapat negyedik nagylemeze markánsan viszi tovább azt a vonalat, amit a 2015-ös Rat King Racketen húztak el az orrunk előtt. Amit akkor az év egyik legjobban sikerült magyar lemezének tartottam, pluszban még a srácok addigi legjobbjának is, pedig az első lemez óta hűségesen követem őket némileg kacskaringós robotpályájukon.
