Shock!

július 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Her Chariot Awaits: Her Chariot Awaits

herchariotawaits_cÚjabb Frontiers-projekt, benne ismét – viszonylag – ismert nevekkel: a Her Chariot Awaits zenei agya Mike Orlando gitáros (Adrenaline Mob), jobbkeze pedig a Sireniában feltűnt Ailyn Giménez énekesnő (ex-Sirenia). A kettőst Jeff Thal dobos és Brian Gearty basszusgitáros egészíti ki, aztán majd meglátjuk, lesz-e ebből az egészből hosszabb távon is valami. A jelenlegi időzítés egyetlen zenekarnak sem kedvez, aktív koncertezés nélkül pedig nagyjából mindenki keresztet vethet a tartós karrierre a mai zeneiparban. Bár persze ki tudja, lehet, hogy ezt is csak egyszeri-kétszeri-a-könyveléstől-függ-hogy-hányszori stúdióprojektnek szánta a nápolyi kiadó, és akkor sem küldték volna klubozni őket, ha éppen nincs világjárvány.

Maga Orlando korábban az Adrenaline Mob fogósabb verziójaként írta le a Her Chariot Awaits muzsikáját, amely egyszerre technikás, agresszív és fémes, de közben slágeres is. Ezzel a jellemzéssel nagyjából ki is lehet egyezni: áramvonalasabb, egy-két fokozattal rockosabb ez a muzsika, mint amiben Mike Russell Allennel közös bandája utazott, de a lemez több dala ott is elment volna némi szódával. Sőt, azt sem zárom ki, hogy bizonyos ötleteket, riffeket, refréneket, urambocsá' komplett nótavázlatokat egyenesen valami régebbi fájlmappából emelt át ide Orlando, mert a Dead & Gone, a Stolen Hearts vagy a Say No egyes részei hallatán elég nyilvánvaló a párhuzam. Aztán persze ki tudja, lehet, hogy ez csak Mike stílusa miatt van így. De végső soron talán mindegy is, hiszen ha nem is mondták még ki kategorikusan, a létezése pár éve alatt valóságos tragédiacunamit bevonzó Adrenaline Mobnak egyértelműen vége.

megjelenés:
2020
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

Maradéktalanul persze nem helyettesíthető be egymással a két formáció, és már a nyitó Misery is elég jól példázza az eltéréseket. Az egyértelműen hard rockos nyitás után érkező verzékben például helyből nem kevés powerpopos íz is kísért – kéretik ezt ebben az esetben nem lebutított dzsungaságként értelmezni, a zenei alapok ugyanis tényleg kiműveltek és kellően agyasak (a teljes lemezen egyébként), de a pőrébb, garázsosabb érzés eltéveszthetetlen. Ailyn barátnőnk az elején villantott fúriasikoly után remek refrént kanyarít a nótába, szóval ígéretes az indítás. De hosszabb távon sajnos nem hozzák végig ezt a színvonalat. Akadnak a lemezen ütősebb és üresjáratosabb dalok is, olyan hű, de istentelenül kiugró pillanatoktól viszont mentes a cucc.

Ez egyébként szintén mobos sajátosság: a jól sikerült debüt után ott is viszonylag gyorsan laposodásnak indult a történet, és pár kiugró momentumot leszámítva inkább csak korrekt volt a végeredmény, mintsem elementáris. Ellenben ott legalább egy Russell Allen állt a fronton, aki ugyebár a „ha a telefonkönyvet olvasná fel, akkor is..."-kategóriájú arcok közé tartozik a rockszakmában. Nem akarom bántani Ailynt, de ő azért távolról sem játszik ebben a ligában. Alapvetően lágy, tiszta és angyali hangja kellemesen cseng, de hosszabb távon mind előadásmódja, mind dallamvilága kissé egysíkú, kaptafás. A szigorúbb részeknél pedig néhol egyszerűen nem passzol ez az édibédi tónus az alapokhoz, mert több koszra, karcos dögösségre lenne szükség.

A Misery mellett mindenképpen az erős momentumok közé sorolom az Adrenaline Mob hard rockba oltott változatát hozó Screaming Misfire-t vagy az említett Stolen Heartsot, ahol szintén Orlando előző bandájának technikásabb, súlyosabb megközelítése egyesül rádiórockosabb témákkal. A keményebbre, pattogósabbra vett Forgive Me Dear zárás is tetszetős, a két ballada közül meg a sötétebb hangulatokat is magába szövő Constant Craving a kreatívabb, de a Just Remember ragad gyorsabban a fülbe. És ezek mellett akadnak jellegtelenebb, akár tölteléknek is bátran nevezhető témák (szerencsére nem sok), mint például a Line Of Fire vagy a Take Me Higher. A Turning The Page-et pedig a helyükben fel sem tettem volna a lemezre ebben a formában: itt nemcsak Ailyn magasai jönnek ki kellemetlenül, hanem Orlando acsarkodósabb kiegészítő énektémái is, és a csillagharcos, videójátékos szóló is idegpróbáló. Mike játéka és szúrós, pengeéles soundja már a Mobban sem volt mindenki szíve csücske, nekem ott abszolút bejött a gitározása, de amit ebben a számban művel, már számomra is túlzás. A lemez tiszta, de elég dobozszerű hangzásával szintén nem vagyok elégedett, bár ezen a téren nem is számítottam másra a kiadó hasonló vállalkozásainak ismeretében, a „dobok" megszólalását meg inkább tényleg hagyjuk is.

Ha az összképet nézzük, a mérleg nyelve egyértelműen a pozitív tartomány felé mutat, valójában simán hallgatható a lemez, csak nem kell tőle túl sokat várni. Klasszikus hetes: korrekt iparosmunka jobb és közepesebb pillanatokkal. De azért most sem voltam olyan nagyon szigorú.

 

Hozzászólások 

 
#2 a.magyar 2020-05-29 07:24
Tegnap meghallgattam,n em jött be,olyan se hideg,se meleg,de inkább gyengének mondanám.
Idézet
 
 
#1 Simple 2020-05-28 21:01
A dobos Bumblefoot testvére.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.