Shock!

november 20.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Trivium: The Sin And The Sentence

trivium_cÚgy tíz-tizenhárom évvel ezelőtt kimondottan sokat hallgattam a Triviumot, sőt, úgy tekintettem rájuk, mint azon fiatal csapatok egyikére, amelyek hosszabb távon majd odasorolhatnak a régi nagyok mellé. Aztán persze – mint szinte az összes efféle zenekarnál, akikben akkoriban bíztam – náluk is elég rendesen ellaposodott a történet, az utolsó lemezük, amit igazán szerettem, a Shogun volt, az azóta kiadott dolgaik közül pedig csak a Vengeance Falls tetszett, de hosszabb távon azért attól sem mentem át a falon. Ehhez képest a The Sin And The Sentence mindenképpen nagyon kellemes meglepetés, ez ugyanis mindenképpen Matt Heafyék legerősebb albuma az említett 2008-as mű óta.

Nehéz persze megfejteni, mitől működik most ez az album gyakorlatilag elejétől végéig, mivel az előzőeknél sem tudtam igazán értelmesen meghatározni, mi a bajom velük. Azt például határozottan fárasztónak találtam, hogy a zenekar mintha egyszerűen nem tudta volna eldönteni, mit akar játszani, és ezért kis túlzással lemezről lemezre össze-vissza ugrándoztak a stílusukon belül. De még ezzel is megbékéltem volna, ha képesek legalább megközelítőleg olyan színvonalú dalokat írni, amelyek méltó módon viszik tovább mondjuk az Ascendancy örökségét. Ez azonban nem sikerült, sőt, számomra a legutóbbi Silence In The Snow igazi mélypontot jelentett a csapattól. Nem túlzás, hogy egy hangot sem tudnék felidézni belőle, pedig becsületesen próbálkoztam vele annak idején... Ezzel szemben a The Sin And The Sentence már elsőre is tetszett, azóta pedig csak még jobbnak tartom.

megjelenés:
2017
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Mi tehát a titok? Annyi bizonyos, hogy érzek most bennük egyfajta görcsmentességet, amit legutóbb például nagyon hiányoltam. Tudom, ezek nehezen meghatározható fogalmak, mégis olyan az összhatás, mintha a matekot most a próbatermen kívül hagyták volna, hogy csakis a minél kerekebb dalokra koncentráljanak. Ennek eredménye, hogy tényleg a Shogun óta nem írtak egyszerre ennyi fogós, fülbe ragadó, magát hallgattató nótát, pedig ez a lemez határozottan durvább, agresszívebb, mint az előző három, sőt, komplexebben, szövevényesebben is fogalmaztak rajta. Megint itt vannak a hörgő-üvöltő vokálok, amik jól ellensúlyozzák a dallamos énektémákat, több a mélyen zúzó, extrém metalban gyökerező riff is, közben mégis simán fogható, énekelhető tulajdonképpen az összes szám.

Nem túlzok, olyannyira erős lett a lemez, hogy még csak dalokra sem tudom bontani, nem tudok csúcspontokat kiemelni, sőt, azt sem igazán vagyok képes megsaccolni, melyik téma válhat hosszabb távon koncertfavorittá. A helyből roppant jelentőségteljes címadó nyitás és a nagyon ragadós The Heart From Your Hate mondjuk sanszosan tartósan is a programban marad majd, de a true heavy- és szolid black-áthallásokat is felvillantó, mégis esszenciálisan triviumos Betrayer is igazi metalsláger. Az Endless Nightról nem is beszélve, ami konkrétan egy himnikusra vett rocktéma, csak éppen triviumos fémességgel, a csapat jellegzetes fogásaival. De tényleg még a legbrutálisabb darabok is beeszik magukat az agyadba két-három hallgatás után, legyen szó a The Wretchedness Inside mélyre hangolt zúzdájáról vagy a Sever The Hand örvénylő szigoráról, benne a lemez egyik legjobb refrénjével. Amikor pedig az ember már azt hinné, hogy ezek után nincs más a tarsolyukban, a lemez végén két újabb gigász robban: a hét perc feletti, epikus The Revanchistet simán az eddigi legizmosabb szerzeményeik közé kívánkozik, de a nagy groove-okkal, torokszaggató üvöltésekkel és megamelodikus refrénnel operáló Thrown Into The Fire-t is csak méltatni tudom.

Baromi jól is szól a lemez, az új dobos, Alex Bent pedig különösen a Beyond Oblivionben nyom különösen gyilkos témákat. Mindössze egyetlen apróbb észrevételem lenne: ugyan dalként az Other Worlds és a Beauty In The Sorrow is tetszenek, Matt ezekben már eléggé a saját határain teljesít a melodikus vokálokkal, előbbi refrénjében az ember szinte drukkol neki, hogy ne valljon kudarcot. És nem is vall, de nem sokon múlik, ha érted, mire gondolok. De az összképhez viszonyítva ez csak apróság, mert ez bizony egy egységesen erős, üresjáratoktól mentes lemez. Olyan, amilyenre már biztosan nem számítottam a Triviumtól. 2017 egyik legkellemesebb meglepetése számomra a The Sin And The Sentence, amennyiben jó mainstream metalt akarsz hallani, az új Arch Enemy mellett ezt se hagyd ki az idei felhozatalból.

A Trivium március 29-én Budapesten koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+2 #5 ChaserHUN 2017-11-16 11:26
Kellemes meglepetés lett számomra ez a lemez.
Shogun az In Waves elég középszerűre sikeredett, aztán a Vengeeance Falls-al kaptunk egy elég erős lemezt és úgy éreztem kezdik megtalálni magukat. Utána pedig jött a mélypont a Silence In The Snow-al ami egyszerűen több hallgatás után sem tudott beütni. Valahogy nem ők. Viszont a The Sin and The Sentence ismét egy brutál jó album. meg van benne az ETI-ről a nyers erő, a Shogun epikussága és a VF jó dallamos éneke. Kicsit talán azt sajnálom a lemez kapcsán, hogy nem vették olyan technikásra mint anno a Shogunt, de ettől még iszonyat jó és Travis Smith után Alex Bentnél érzem azt, hogy végre egy olyan dobos aki illik a Triviumba, mert nem csak eljátszani tudja a régi számokat, de kreatív is.
Idézet
 
 
0 #4 devilstrueface 2017-11-15 18:02
a SITS-val eljutottam oda nagy nehezen, hogy az until the world goes cold eléggé bevésődött, és mai napig baromira bejön. az az egy, de azon kívül semmi, blöáhh.

Ez az új végül is nem lett rossz. az első kiadott dalok miatt fogtam a fejem, nem vártam semmi jót utánuk, de inkább kellemeset csalódtam.
Idézet
 
 
+2 #3 Chris92 2017-11-15 11:00
Az év legkellemesebb meglepetése, már majdnem teljesen lemondtam erről a bandáról, erre előhúznak egy ennyire erős lemezt. Tényleg nincs benne semmi görcs, semmi rádiós trendhajszolás, lecsiszolt ötvözete mindannak, ami a banda soundját alkotja pluszban még azok a melodikusabb elemek is jobban vannak benne elszórva.
Hogy miért most sikerült ez nekik? Nekem erős a gyanúm, hogy talán azért is mert Alex Bent személyében végre van egy olyan dobosuk, aki tényleg beillik az összképbe, ergo ismét megvan a valódi csapategység.
Idézet
 
 
-3 #2 Vox 2017-11-15 09:52
Meghallgatva az albumot az merült fel bennem, hogy a 2005-ös Roadrunner United idején belengetett Heafy-féle black/death metal projectből vajon miért nem lett semmi? Matt láthatóan szereti a stílust, a Dawning of the golden age alapján meg egyértelműen érzi is, tehát jó eséllyel minimum egy szórakoztató albumot tudott volna összehozni.

Az albumból aztán nem lett semmi, a Trivium meg lassan tucat death metal zenekar szintjére süllyed. A TSATS nem váltja meg a világot, a Triviumot meg főleg nem. Matték (vagy a banda körül sertepertélő fater) rájött, hogy a rádiómetál nem jött be, hát léptek egyet vissza, hozták a korábban fel nem használt ötleteket, bármiféle akarás, szív vagy legalább koncepció nélkül egymásra hányták őket és lett belőle ez. Közben találtak egy amúgy tényleg tehetséges dobost, aki viszont abszolút nem a Trivium stílusának megfelelő játékot produkál, ebből kifolyólag semmi keresnivalója a zenekarban. Visszautalva a mondandóm elejére: ha ezt Heafy egy sideproject keretében hozza össze, egy szavam nem lenne. De Trivium-albumnak a TSATS teljesen lelketlen és üres témahalmozás, nem több.
Idézet
 
 
+7 #1 valarmorgulisz 2017-11-15 07:14
Az a helyzet, hogy szerintem is 2008 óta nem szólt a Trivium ennyire Triviumosan. Tökéletesen kiegyensúlyozot t dalok-erőszak és dallamérzékenys ége. Ez egy amolyan best of lemez. Noha az Ember To Inferno, Vengeance Falls, Crusade háromságról elég kevés elem szorult bele, de alapvetően nem kamuzott mellé Paulo: Ez tényleg egy In Waves, Ascendancy, Shogun lemez a Silence int he snow énekesi vénájával felruházva. Rettentő erős dalok, szinte beleköthetetlen . Talán nálam a Heart from your hate a leggyengébb pont, de még így is pokoli erős. Nálam várakozáson felüli. Kicsit aggódtam, hogy dacból meglépik a S.i.t.snow folytatását, pedig az lemez úgy volt egyszeri próbálkozásnak jó. Sőt szerintem meg merem kockáztatni hogy azon túl h Heafy kicsinálta a torkát tudatosan mérték fel azzal a lemezzel h a rajongók hogy reagálnak a rádiósodásra. Beáldozták a lemezt. Mondjuk a „gyengülésre” nem reagált senki túl jól, de a dallamosodás jó ötletnek bizonyult )bár eddig sem kerülték el nagy ívben), úgyhogy gondolom így sikerült beépíteni annak a lemeznek a legjobb elemeit. Korrekt a 9 pont, de a 10 se lett volna sok.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.